(Bevezetés a „Capillária” francia kiadáshoz)Ha a francia olvasó holmi néprajzi egzotikumokat vár a magyar írótól, akinek szelleme előtt most nyilnak meg először Franciaország kapui: ne olvassa Karinthy Frigyes könyvét. Tékozló különc hercegek és megbabonázó szép cigányleányok szerelmeit, a Kelet és Balkán keveredő tarkaságát, a Duna-Tisza közti puszta szagát, ázsiaian lomha és urian duhaj különös figurákat — valahogy így képzelheti a francia olvasó azt a kicsiny országot, ahonnan ez a könyv útra kél — a Capillária irója sohasem festette. Inkább elutazott a tenger fenekére, Capilláriába, a dicső ojhák és a nyomorult bullokok fantasztikus országába, vagy, még a szerves világból is menekülve, Faremidóba, ahol még nem ütött tanyát a Föld betegsége: az élet, elutazott a Marsba, az álomba és az őrületbe, az állati lélekbe és a túlvilágra: csak a körülötte kiterülő életet nem rajzolta soha. A művész pedig rendszerint szerelmes az életbe, amely végtelen képeivel körülveszi őt, és nincs nagyobb boldogsága, minthogy ábrázolhatja a látomásokat, amelyek e képek nyomán kelnek és összesűrűsödnek a képzeletében. Karinthy azonban egyet néz — és már keresztüllát a szeme azon, amit életnek szoktunk nevezni; úgy látja, hogy az igazán élni érdemes, gyönyörű, igazi valóság ott csillog valahol e laza fátyol mögött.
De ne higgyük, hogy csak a magyar életen üt át a szeme. A föld semmi dolgánál nem tud úgy megállni, hogy magától értetődőnek tartsa és elmerüljön a nézés boldogságába. Egyik kis filozófiai tanulmányában — mert tanulmányokat is ír, szűzies csodálkozásaik teremtő dilettantizmusával a régi görög filozófusok írásaira emlékeztetőket — ezt mondja: „Az ismert világ, ok és okozat, dolgok ismert összefüggése és bekövetkezése úgy függ fölöttünk emberek fölött, mint valami ítélet, amit ismeretlen erők hoztak.” S ha mi csodát várunk, akkor ezt „nem magyarázhatjuk másképpen, mint úgy, hogy az ember jelt és utalást kapván valahonnan, megfellebbezte ezt az ítéletet és akarja annak megváltoztatását.”
Nem lehet mélyebb és tisztább fogalmazással megmondani, mit jelent az a különös nyugtalanság, amely Karinthyt az élettel szemben eltölti. Az ő szemében nincs semmi a világon, ami megfellebbezhetetlen ítélet volna. S az utazásai mind egy-egy fellebbezés. Mert minden lehetne másképp is, mint ahogy van. Az élet nem oly zordan megmozdíthatatlan, egyetlen valóság, aminőnek érezni szoktuk, hanem csak álom, vagy — ez is egyike Karinthy kedvenc gondolatainak — műalkotás, amely esztétikai szempontok szerint ítélhető is meg.
Álmodni pedig nevetséges,
érzi Karinthy — s így válik humoristává. Nincs komikusabb lény a szemében, mint a naiv, korlátolt ember, aki ezt nem érzi: az alvó, aki nem tudja hogy alszik, a vak, aki azt hiszi, hogy lát. Azokon az embereken mulat legszívesebben, akik nem veszik észre, hogy amit önmagukról, vagy bármiről hisznek, annak a maguk, vagy a dolgok tulajdonságai merőben ellentmondanak. Megmutatja, hogy míg feltartott fejjel, peckesen, biztosan lépkednek, igazában — alszanak. Karinthy komikai dialektikájának legkedvesebb formája ez: bebizonyítja az emberekről, hogy vakok és nem tudják mit beszélnek; mikor legöntudatosabbaknak hiszik önmagukat, akkor legkevésbé. Ha ostobaságokat mondó, vagy hazug embereket beszéltet, sohasem mulasztja el megjegyezni, hogy „szerényen, de határozottan”, vagy „fölényesen” fejtegetik a mondanivalójukat. 8 az emberek hajlamosak az elalvásra. Minden szó elzsibbasztja őket, amelyet nem értenek: nem csodálkoznak el a szón, nem kérdezik az értelmét, épp a legértelmetlenebb „halandzsát” — egy szó, amelyet Karinthy honosított meg az ily értelmetlen szavak jelölésére — fogadják el végső és magától értetődő magyarázatnak. A zseniális irodalmi paródiákban is, amelyekkel Karinthy első hatalmas sikerét aratta, s amelyek miatt a magyar olvasóközönség jóformán mindmáig csak a humoristát, a legnagyobb magyar humoristát látja benne, az volt a kacagtató, hogy megmutatták: egy írói modor sajátos jellege mily tökéletesen megőrizhető, ha az ember a legértelmetlenebb zagyvaságokat beszéli is össze közben, azaz: alszik.
Karinthy összes írásainak tartalma — a legrövidebben összefoglalva — nem is egyéb talán, mint ez: aludni kínos és nevetséges, ébren lenni azonban gyönyörűséges. De az egész földi élet álom. „Tudod-e, hogy van az álomban! — írja, Rossz álom” című novellájában, ahol egy elképzelt magasabb öntudatról tekint vissza régi földi életére. Az álom sötétség, és szorongás és félelem... Tele voltunk félelemmel mindannyian... ó, rettenetesen féltünk!... Úgy volt, hogy nem szabad elmozdulni a fekete szörnyeteg (a föld) hátáról... és mindannyiunknak egyetlen alakja volt csak... képzeld én kedvesem... rajtam egy nehéz és szorító ruha volt, én kedvesem, kemény csontokból és puha húsból... vacogva és remegve járkáltunk mindannyian, hogy le ne rántsuk magunkról e ruhát... és ezt úgy neveztük: halál, halál halál... és nem tudtam, hogy álmodom... És ez soká tartott nagyon. Hol mélyebb volt az álom, hol engedett kissé... de nem szűnt meg a félelem, a szörnyetegtől való félelem... óh, az ijesztő álom vacogásában gyakran és sokféleképpen jelentél meg előttem, én kedvesem. Ruhában voltál te is és kinyújtottad felém a karod. Olyankor egy pillanatra mintha ritkult volna az álom és a felszín fölé közeledtem volna... És mintha egy pillanatra hallottam volna a zenét...”
Nem csoda, ha Karinthy nem leli sok kedvét az ábrázolásban. Nemhogy hűségesen és kéjjel rajzolná az úgynevezett valóságot, inkább szuverénül játszik vele. Megfellebbezi. Fantasztikus világokat épit fel egy-egy igazságnak mintegy kísérleti igazolására, vagy szimbolikus történésekben teszi kézzelfoghatóvá valamely érzését. Miért ne ? Hiszen a dolgok ismert összefüggése nem valami megváltozhatatlan ítélet. Aki bármit annak tekint, az alszik. De Karinthynak vannak pillanatai, amikor tudja, hogy alszik — és ez az a pillanat, mikor észreveszi alvótársai nevetségességét. De a humorista szemléletéhez közel van a másik, amelyet pedig igen távolinak hihetne az ember: a misztikus szemlélet. Az ébrenlét mámorának szemlélete ez — s ebből születnek Karinthy meleg vérhullámokként áradó, elragadó, komoly novellái.
Mert ébren lenni gyönyörűséges
és Karinthy nem győz elég erőfeszítést tenni, hogy felébredjen az álomból. Ezért a sok utazás: mind egy-egy kísérlet oly állomások elérésére, ahonnan felülről és elfogulatlanul lehetne nézni a földi nyüzsgést. Mert aki így néz, az magasabb öntudathoz jutott, mint a rendes emberi öntudat: felébredt. Karinthyt nem hagyja nyugton a sejtés, hátha szűk és sötét börtön az a tudatforma, amelyben élünk és vannak az életnek felsőbbrendű, szebb síkjai is. Hátha vannak lények, amelyek úgy néznek ránk, mint mi egy szűk velejű kis kacsára, amelynek dőre sejtelmeit és azoknak a valóság által való tragikus megcáfoltatását egyik legmegragadóbb novellájában írta le. Hogy az emberek többsége sosem látja az ébrenlét birodalmát, semmit sem jelent. Ha például születnék egyszer egy vakond — érvel Karinthy — amely hirtelen látni kezdene és beszélni próbálna a megnevezhetetlen új benyomásról, amely szeme elé tárni: nem tekintenék-e ezt is társai zavaros metafizikájú rajongónak ?
Karinthy néha zenét hall, csillagokat, egy virágot lát, egy mosoly villanását látja, vagy egy nő megfoghatatlan rejtélyes szépsége előtt áll — és mintha rés támadna a börtön falán és egy pillanatra kitárulna előtte az igazi valóság, a maga könnyebb és boldogabb legével. Ennek a valóságnak a sejtelme él Capillária nyomorult bullokjaiban is és ennek az elérése végett építik oly fáradatlanul a maguk soha el nem készülő tornyait. Karinthy látta néha e valóságot s azért süllyed előtte oly silány, torz álommá a mi megszokott világunk. Egyik novellájában, amely a híres Schiller-ballada két verssorát választotta mottójául, leírja, mi történik a lovagban, aki imádott hölgye kesztyűjéért lement az oroszlánok közé, de aztán — lemondott az ígért jutalomról. A lovag közben abban a valóságban járt Karinthy szerint, — s mit érhet akkor már az ő szemében az asszony ostoba, vonagló teste? „Ostoba, én a mélységből jövök, a végtelen csöndből és az ismeretlen küszöbéről jövök, ismeretlen vizek felől — és ő vonagló vággyal, apró dobbanásokkal, kinyújtott kurta karokkal vár engem odafönt a lépcsősikátor tetején... Asszony. Démoni, vészes, kárhozatos asszony! Milyen nevetséges. Hol voltam, hol vagyok? Valahol ablakot törtek és most hideg levegő csap keresztül a pállott, forró folyosókon... Nehéz görcs bomlott föl a vajúdó gomolyagban és most süket, boldog pihenés következik. Nyugalom, béke! Szabadság, erő és igazság tengere, magány! Hiszen e gomolyag fölött az ég tiszta harangja terül és nyugalmas csillagok várnak és figyelnek a szelíd messzeségben, mint egykor az apai ház fölött. El tudtam feledni? Magános tenger vagyok és körülfogott engem a szabad, a boldog, a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje — hideg és szelíd zene a zavaros és buja akkordok után. Oh, értelek! Oh, megyek! Ki ez az asszony? Mit akar eltorzult arcával, lázas szemeivel! Én amonnan jövök!”
És ugyanez a felszabadulás a tárgya Karinthy „Holnap reggel” című drámájának is. Itt is azt mondja: az emberről egyszerre lehull minden alacsony kín, szenvedés és gyötrő szerelem, egyszerre ujjongó nyugalom és szabadság fogja át, mihelyt megszűnik benne a félelem és felrepül a levegőbe (itt a repülés a misztikus élmény szimbóluma). A félelem — mindenféle veszedelemtől, végső soron a testi haláltól — ez a legsúlyosabb bilincs, amely oly nyomorékká nyűgöz bennünket: a félelmet kell hát az embernek először leráznia magáról. Azután talán sikerül tovább is mennie — a kommentátor csak félve mer beszélni ezekről a dolgokról, amelyek sötétjében Karinthy vakmerő ujja is bizonytalanul tapogat —: az én magános tengeréig, amelynek rejtett tükre a lényünk legmélyén terül el. Karinthynak egyik legvakmerőbb, de talán a legmélyebbre menő gondolata, hogy az érzéseink, a gondolataink még nem az „én”. Hiszen ezekről így beszélek: az érzéseim, a gondolataim, — nyilván ezek mögött űl még valahol a legfőbb úr, aki ezeknek birtokosa, az én. Ez az én a végső, az egyetlen valóság, — csak aki idáig jut, koccan kemény talajhoz és szabadul meg a rossz szerelem, a mindenféle gyöngeségek szennyes gyötrelmeitől, — s míg nem jutunk hozzá, tünékeny tünemények híg vizében járunk.
A feladat tehát, megváltani ezt az ént s így eljutni a valósághoz és a szabadsághoz. Bizonyára meglepőn hangzik: Karinthy e cél elérését leginkább a technikától reméli. Mert a Karinthy technika-imádata egészen más, mint, teszem, a Wells-é. Az ő szemében a repülőgép, a rádió és a mozi annak a nagy fellebbezésnek az argumentumai, amelyet az emberiség az élet álomszerűsége és tökéletlensége ellen nyújt be. Karinthy nem társadalmi, hanem metafizikai felszabadulást vár a gépek csodáitól. A lélek, a testbeköltözött lélek megváltását.
És kezdettől fogva érzi, hogy a felszabadulási harcban valamiféle szerepe van a nőnek is. Ezért izgatja annyit a nő problémája. Nehezen dönti el, rengeteg habozás után, mi ez a szerep. Eleinte csak azt látja, hogy a nőnek semmi érzéke nincs az iránt a felsőbbrendű világ iránt, amelyet a megváltott én feltár előttünk. Ha a férfi szerelmes, akkor megdobban benne ez az én és figyelmezteti e magasabb világ létezésére. A nőben nem moccan semmi. Minden metafizika iránt siket lévén, gyáván továbbsüppedez silány kicsinyességek között. Rendületlenül csak ruhaszámlákról, és selyemharisnyákról fecseg. A szerelmes férfi mégis azt hiszi, hogy a nővel együtt azt a magasabb világot is birtokolná. S ez a metafizikai szomjúság az, aminek — és persze a nemi ösztönnek — felébresztésével a nő a maga igájába tudja csalni, kizsákmányolja és tönkreteszi a férfit. Így jut el Karinthy ahhoz a felfedezéshez, amelyről a Capilláriában számol be: hamis látszat, hogy a nők és a férfiak viszonyában a férfi az uralkodó fél. Az ellenkező az igazság. A mai nő — szépségének varázsával — az éberség országát igéri nekünk: igazában csak még alacsonyabb és bódultabb álomba süllyeszt.
De Karinthy nem nyugszik bele az álomba. Nyugtalan alvó, aki örökös erőfeszítéseket tesz, hogy felébredjen. S ha van valahol afféle felsőbbrendű lény, amilyet Karinthy néha feltételez, egy lény, aki felülről látja a mi vak és tétova tülekedésünket: az feltétlenül meghatottan nézheti ezt az embert, aki vergődve és kínlódva a legfurcsább kísérleteket végzi, csakhogy kidughassa fejét a börtönből, amelybe a végzet érclakattal lezárta: az emberi tudat börtönéből.
Komlós Aladár
(Budapest)
(Forrás: Korunk 1927. jan.)
