A
múlt évben K... falván lévén dolgom, a lelkészt is meglátogatám. Az öreg
lelkész éppen temetésről jött haza.
-
Kit temetett? – kérdém a többek közt tőle.
-
Benke Tamást! – felelé.
-
És ki volt az a Benke Tamás? – kérdém őt tovább.
-
Egy szegény öreg ember. A mi falubeli kovácsunknak volt az apja.
Azután
elgondolkodva kis idő múlva hozzátevé:
-
Én jó Istenem, ha elgondolom ez ember létét, bizony nagy tanulság rejlik benne.
-
Minő tanulság? – kérdém kíváncsian.
-
Az – felelé a tiszteletes -, hogy mindig megbosszulja magát az: ha a szülők
különbséget tesznek gyermekeik közt s az egyiknek jobban kimutatják
szeretetüket, mint a másiknak.
-
Hogyan, hát volna oly szülő, ki saját véréből született gyermekei közt
különbséget tudna tenni? – kérdém bámulva.
-
Fájdalom, vannak ilyenek. Ilyen volt a megboldogult Benke Tamás uram is. Míg az
egyik gyermekét a majomi szeretet minden gyöngédségével elhalmozá, - addig a
másikat még a házától is elüldözé.
-
S miért tevé ezt?
-
Azért, mivel e szegény teremtés, béna, nyomorult testalkattal jött a világra.
-
Mi baja volt?
-
Púpos volt szegény.
-
Akit a természet így megcsúfol s ily idétlennek szül, az rendesen nem egyenes
lelkű ember – mondám kissé meggondolatlanul.
-
Már miért ne lenne az? – csattant föl az öreg lelkész.
-
Általában azt tartják – felelém védekezve -, hogy rút testben nem lakik ép
lélek.
-
Ostoba előítélet! – válaszolá az öreg tiszteletes némi ingerültséggel. – Mintha
bizony valaki oka volna annak: hogy minő arccal, fejjel, hajjal vagy
testalkattal születik a világra. – Íme – mondá élénken -, épp ez a mi púpos
kovácsunk is, egy fényes példa reá: hogy nyomorék testben is lakhatik nemes
jellem és tiszta, önzetlen szív.
Aztán
növekvő hévvel folytatá:
-
Ismétlem, ostoba, buta előítélet, mely azt hirdeti, hogy a természet a rút,
nyomorék test által egyeseket azért bélyegez meg, hogy azokat, mint valami
bélpoklosokat kerüljük és megvessük. Nem, nem, a jó Isten nem tesz különbséget
az emberek között. Mindnyájan egyenlőknek születünk. Ő nem a testet, e romlandó
porhüvelyt tekinti bennünk, hanem a lelket, az örök életű lelket! Testünk
szervezete, alakja, formája nem tőlünk függ, de lelkünknek irányt szabni, azt
mívelni, fejleszteni, ez igenis tőlünk. Kizárólag, csakis szabad akaratunktól
függ, lelkünket a jóra, nemesre, szépre vagy rosszra irányozni, e pályákon, ez
utakon haladni; tőlünk függ, hogy derék istenfélő emberekké váljunk; valamint
ha a bűn ösvényére tévelyedünk le, ennek is oka kizárólag mi magunk vagyunk, s
felelőssé érette nem tehetünk mást. Ezért legfőbb kincse az embernek a szabad
lelki akarat! A jó Isten mindenkinek saját kezeibe tette le élete sorsát.
Az
öreg lelkész pillanatra elhallgatott, aztán így folytatá tovább:
-
Igen... igen... A jó Isten senkit sem büntet már születésekor. Hiszen akkor még
ártatlanok vagyunk és sem jót, sem rosszat nem tettünk. Ha a praedestinatió* (*
A praedestinátió tana azt tanítja, hogy az Isten az embereket már születésekkor
vagy üdvösségre, vagy kárhozatra eleve elrendelte.) tanát elfogadnók akkor,
hogy jók, avagy rosszak legyünk, nem tőlünk függene. Egyszerűen azt mondanók:
az Isten teremtett ilyennek, ennél fogva az övé az érdem, ha jók, de övé a
felelősség is, ha rosszak vagyunk. No már most uram – folytatá áhítat teljes,
emelkedett hangon az öreg lelkész -, feltehető-e ama mennybeli örök Atyáról,
kit jónak, könyörületesnek ismerünk és hirdetünk, kinek fenséges alkotásaiból,
a nagyság, az örök bölcsesség és tudás dicső fénye sugárzik ki, mondom,
feltehető-e amaz édesatyáról, kit az igazság és részrehajlatlanság örök
kútforrása képpen imádunk, hogy ő különbséget tudna tenni gyermekei közt? –
Nem, nem, az ő jóságáról, atyai szeretetéről s végtelen igazságosságáról ilyen
föl nehogy ő különbséget tudna tenni gyermekei közt? – Nem, nem, az ő
jóságáról, atyai szeretetéről s végtelen igazságosságáról ilyen föl nem tehető.
A jó Isten egyformán szereti gyermekeit. S ő nem tesz közöttök különbséget,
mint az emberek tesznek. S ha – mint mondám – bűnös az, ki elítél valakit
azért, mert esetleg béna testtel született a világra, kétszeresen bűnös az oly
szülő, ki különbséget tesz gyermekei közt, s ahelyett, hogy nyomorék, béna
gyermekének igazi védelmezője és oltalmazója lenne, ahelyett, hogy szeretettel
és gyöngédséggel enyhítené annak fájdalmait, még ő is eltaszítja kebléről, s ő,
mint szülő is, üldözi e szerencsétlent. – Ilyen édesatya volt Benke Tamás uram
is e büszke, felfuvalkodott, gőgös ember.
-
S vajon – kérdém a tiszteletest -, csak azért üldözé e gyermekét, mivel nyomorék
volt?
-
Úgy van! – felelé ő. – Rémítő düh fogta el, valahányszor reánézett s általában
– „varangynak” nevezé őt. De meg is lakolt ő kigyelme szívtelenségéért! Oh, az
igazságos Isten nem hagyja büntetlenül e szerencsétlen lények szenvedéseit;
előbb-utóbb megérzi bosszúálló karjának súlyát az ily szülő. Megérzé azt
nemcsak Benke Tamás uram, de megérzé az elkényeztetett Gábor úrfi is!... No
hiszen, ez is szépen végzé életét!
-
Hát ki volt ez a Gábor úrfi? – kérdém a tiszteletest.
-
Ez a gyönyörűséges mákvirág volt Benke Tamás uramnak az elkényeztetett
gyermeke, kit kiskorától fogva már apja „úrfi”-nak címeztetett.
-
Csak e két gyermeke volt Benke Tamásnak? – kérdém.
-
Csak e kettő. Gábor volt a nagyobb, a kis beteges, púpos Palika volt a kisebb,
kit mint már említém, a legszívtelenebb módon üldözött, vert és kínzott,
mihelyt csak legkisebb ürügyet is találhatott.
Még
a nevelésükben is különbséget tett atyjuk. Míg ugyanis a nagyobb fiút
kollégiumba járatták, addig a púpos Palikát a Rektor uramhoz küldték a falusi
iskolába. Míg a nagyobbikat drága szövetű, divatos ruhákban járaták, addig a
kisebbik, mint a legszegényebb falusi gyermek, mezítláb járt, rongyos, elnyűtt
ruhákban. De azért soha egy szóval sem panaszkodék, mindig türelmes, csendes,
komoly, jó magaviseletű és engedelmes, szófogadó gyermek volt. Jól tanult és
annyira jószívű volt, hogy mindenét képes volt megosztani tanulótársaival. Óh,
tudom – folytatá az öreg tiszteletes -, miképp folyt le e szegény teremtés
gyermek-ifjúsága, mivel azon időben, épp azon faluban lelkészkedtem, melyben
Benke Tamás uram lakott.
-
Hát nem e faluban lakott? – kérdém a tiszteletest.
-
Óh, nem – felelé. – Ide Pali útján származott át a család. Benke Tamás uram a
szomszéd vármegyéből való. Ott éltek elődei is, kik tisztességes családi
vagyonnal rendelkeztek. Tamás atyja ügyes gazdálkodásával és szerencsés
üzleteivel majdnem megkétszerezé az ősi vagyont, úgyhogy a megyében számot tevő
birtokos lett. Benke Tamás, mihelyt atyja halála után beült a vagyonba,
kezdette adni az urat. Kocsit, sok lovat és számos cselédet tartott. Az ősi
házat szépen kitataroztatá, olyan több nem volt az egész faluban.
-
Ah – kiálték bámulva föl -, s ez a kis púpos falusi kovács ilyen családból való
volna.
-
Úgy van – felelé a lelkész -, ez a Benke fia, kit még mint gyermeket elűzött
apja a háztól s ki aztán kényszerülve volt, saját két keze munkájával keresni
meg kenyerét.
-
Hát a másik fia, a vagyonban maradt? – kérdém a tiszteletest, mindig nagyobb
érdekkel hallgatva e család történetét.
-
A másik fia, Gábor, igenis a vagyonban maradt. Mint említém már, atyja úgy
nevelteté, mint akár egy királybíró fiút. Kollégiumba járt, cselédek szolgálták
s már mint gyermeknek nem volt kívánsága, melyet atyja ne teljesített volna. A
bálványozásig szerette és kényeztette őt. Az úrfi teljes féktelenségben,
korlátlan szabadságban nőtt fel, nem félve senkitől, nem tisztelve senkit s
lelkében nem ismerve semmi nemesebb érzelmeket. Komoly tanulásról és
önmívelődésről ily viszonyok közt szó sem volt. Az időt lovaglással,
vadászattal és játszással tölté. Nagy gyönyörűsége telt benne, ha a falusi
gyermekeket jól elverhette, sőt annyira vad természetű volt, hogy örvendett, ha
egyik-másik játszó pajtásának bezúzhatá fejét. Legnagyobb kedvtelése azonban az
volt, ha öccsét, e szerencsétlen kis púpost kínozhatá. Egész vad gyönyörrel
üldözé e szegény ártatlan teremtést. Fejét folyton azon töré hogy ennek
fájdalmat és szenvedést okozzon. Így, egyszer kővel úgy fejbe dobta, hogy
szinte belehalt szegény. Máskor fölcsalta a haranglábhoz galambfiókákért s
onnan a magasból úgy lelökte őt, hogy hogy az szinte szörnyethalt. Egyszer a
mészgödörbe taszította bele, honnan egyik munkás alig bírá kimenteni. Máskor a
szekérről dobta le, mikor lovai legjobban száguldottak. Óh, de ki is győzné
mind elősorolni e vad kegyetlenségeket. S atyja, nemhogy eltűrte fiának e
csínyjeit, hanem nevetett rajta, s ha a kis púpos fájdalmával sírni merészelt,
akkor nekiesett, s kegyetlenül elverte, embertelen hangon: „Te bestia varangy,
mikor pusztulsz már el e földről!”
-
Ah, kegyetlen apa! – kiálték egész megindulással föl. – Ha élt volna e szegény
gyermeknek az anyja, az bizonyára védelmébe vette volna őt.
-
Hiszen élt az anyja – felelé a lelkész.
-
Élt? – kérdém egész bámulattal.
-
Élt hát! Egy áldott, szelíd lelkű, jó teremtés volt, ki igazi anyai szívvel és
gyöngédséggel szereté e gyermekét, csakhogy nem sokat tehetett védelmére, mert
Benke Tamás uram, valahányszor neje közbelépett, őt is, érti uram, saját nejét
is iszonyatosan megverte, közben folyton ezt kiabálva:
-
Ha még egyszer mellette szót emelsz téged is kidoblak házamból kölyköddel
együtt s ott halhattok meg mind a ketten a kert alatt!
Óh,
a szegény asszony élete fájdalommal és keserűséggel volt tele.
-
Iszonyú ember volt!
-
Egyszer aztán – folytatá a lelkész – addig ígérgeté nejének, hogy fiával együtt
kidobja, míg meg is tevé. Az eset pedig úgy történt, hogy Gábor úrfi újból egy
vad csínt követett el öccsén, mely csínynek azonban ő is majdnem áldozatául
esett. Egy napon ugyanis a malom melletti gáthoz csalta öccsét, hol a víz
nagyon mély és örvényes volt. Itt rávette, hogy menjenek a keskeny pallón
keresztül. Mikor a palló közepe táján voltak, akkor öccsét megragadta, hogy
beledobja a vízbe, de amint a kis púpos kétségbeesésében belekapaszkodott volna
bátyjába, azon percben mindketten alázuhantak a vízbe. Menthetetlenül
belefúlnak, ha egy molnárlegény, idejekorán segélyükre nem siet. Benke Tamás
uram aztán ama gondolatra, hogy az ő szeretett Gábor fia szinte elpusztult, oly
éktelen dühbe jött a kis púposra, kit a baj okozójának tartott, hogy két kezébe
kapva őt addig verte, míg annak orrán-száján megindult a vér. S hogy a szegény
asszonyt, mint a fiát kirugdosta telkéről, meghagyva nekik, hogy soha többé ne
merjenek szeme elé kerülni.
-
S mi történt aztán a szegény asszonnyal és gyermekével?
-
Kétségbeesetten nálam kerestek menedéket, mert – mint említém – azon időben én
valék ott a lelkész. Én aztán fölháborodva Benke Tamás ez újabb tettén, kézen
fogva nejét és gyermekét, megjelentem nála.
-
Tudod-e Benke Tamás, hogy mit tevél? – kérdém.
-
Tudom – felelé dacosan. – S ha ez asszony porontyával átlépni meri még házam
küszöbét, mint hitvány kutyát lövöm le mind a kettőt!
-
Benke Tamás – mondám neki -, ne kísértsd az Istent! Neked ez asszony törvényes
hitvesed, s e gyermek törvényes magzatod! Védeni, oltalmazni kötelességed őket,
nem pedig elűzni házadtól!
-
Elég! Nincs itt többé helyük nekik! Mehetnek Isten hírével! – kiáltá dühösen.
-
Elűzöd tehát mégis őket? Vigyázz, szívtelen ember – fenyegetém -, mert amint te
most elűzöd hajlékodból e szerencsétleneket, úgy űzhet el majdan téged is saját
házadból ama másik, drágalátos fiad, kiért hontalanná teszed nődet és e szegény
béna gyermekedet!
-
Nincs kegyelem számukra! Mehetnek! – kiáltá vissza ő, becsapva előttünk udvara
kapuját.
-
Benke Tamás! – kiáltám dörgő hangon oda neki -, jusson majd egykor eszedbe,
hogy az Isten nem büntet kézzel!
-
S úgy lett – folytatá beszédét tovább a tiszteletes. – De hogy sort tartsak,
elmondom először, hogy mi történt a kis púpossal és anyjával.
-
A kis púpost, édesanyjával együtt – folytatá a tiszteletes – magamhoz vevém. A
szegény jó asszony, a házi dolgokban volt segélyemre, a kis Palika pedig
szintén dolgozott és közben szorgalmasan tanult. Nemsokára aztán, hogy e
helységbe jöttem lelkésznek, ők is velem jövének, s végképp itt telepedének le.
Pali ügyesen nődögélt s testi ereje és egészsége napról napra jobban fejlett.
Volt a faluban egy tisztességes öreg kovács mesterember s ez Palit anyjával
együtt házához vette, Palit megtanítá mesterségre. Az öreg kovácsnak nem lévén
családja, Pali s az anyja lettek ápolói öregségében, miért aztán üzletét,
házát, mindenét Palira hagyá, ki oly szorgalommal folytatta mesterségét, hogy
neve ismeretessé lett az egész környékben. Jómódú, vagyonos ember vált belőle s
a jó Isten boldog családi élettel áldotta meg. Édesanyját pedig egész haláláig
magánál tartá, nagy tisztelettel és szeretettel halmozva el őt. Pali ma a falu
és egyházam legderekabb tagja, ki most van férfikora delén.
-
Hát Benke Tamás uram, kit az imént temetett el a tiszteletes úr, hogyan került
ide? – kérdém kíváncsian.
-
Hát hogy rátérjek most már, úgy őtet, mint Gábor fiát elérte az Isten sújtoló
keze. Gábor úrfi, amint nőtt, vad, erkölcstelen szenvedélye is oly arányba
nőtt. Kicsapongó, korhely életet folytatott. Neki adta magát az ivásnak és
kártyának. Apja pedig, hogy fia adósságait fizethesse, egyik földjét a másik
után adogatta el,míg végre az ősi birtokból nem maradt meg egyéb a háznál s egy
kis bennvalónál. Gábor úrfi követelte, hogy apja ezt is tegye pénzzé. De már
erre az öreg is a sarkára állott s nem akarva teljesen koldus lenni, megtagadta
fia kívánságát. A fia pedig egy szép napon aztán azt tette az apjával, amit ez
tett volt a másik gyermekével és nejével, tudniillik egész szívtelenül kidobá
őt ősi hajlékából. Mikor aztán az öreg a törvényhez fordult jogai védelmére,
akkor, képzelje ön, folytatá az öreg lelkész, felgyújtá az apja házát. A
nyomorult, elvetemedett fiú, mindig alább-alább süllyedt a bűn lejtőjén, míg
végre a szamosújvári börtönbe került s ott végzé be életét.
-
S Benke Tamás uram? – kérdém érdekel.
-
A sors csapása s a lelkiismeret-furdalása egészen megtörte az egykor oly erős,
büszke férfiút Házát nem lévén mivel fölépítnie, telkét eladta potom áron.
Mikor aztán e kis pénzéből is kifogyott, neki indult a világnak és mint koldus
tengeté életét.
-
Egy téi napon – folytatá az öreg lelkész -, amint a szomszéd városból hazafelé
tartottam, az országút szélén, egy félig megfagyott öreg koldust pillanték meg.
Megszántam szegény embert s elhatároztam, hogy szekeremre fölvéve magammal
viszem őt a falumba s valahogyan majd gondját viselem. Fel is ültetém magam
mellé szegény öreget, ki rongyos ruhájában, a sivító téli szélben, csak amúgy
reszketett. Útközben kérdém tőle: hogy nincs-e családja?
-
Nincs senkim, egyedül bolyongok, mint egy élőhalott – felelé fejét szomorúan
lehajtva. Aztán hirtelen, mint valami eszmétől megkapatva, élénken utána tevé:
- De ki... tudja... ki tudja... Hátha élnek...
-
Kik? – kérdém részvéttel.
-
Ők!... ők!... Felelé halk szakadozott hangon. Aztán száraz hideg kezeivel megragadva
az enyémet, kitörő hangon mondá: - Óh, tisztelendő úr, én nagy-nagy bűnös
vagyok! Elűztem egykor magamtól drága jó feleségemet és szegény kis púpos
gyermekemet s most vénségemre magamra bolyongok, mint nyomorult koldus. Óh, a
jó Isten meglakoltatott bűneimért! Úgy kell nekem, nem hallgaték ama jó
tiszteletes úrra. Óh, mint furdal most a lelkiismeret...
A
szegény öreg részletesen elbeszélé, töredelmes, bűnbánó hangon egész múltját, s
én – mondá a lelkész – egy percre sem kétkedtem többé: hogy ő Benke Tamás. Meg
is kérdém nevét:
-
Benke Tamás a nevem, uram – felelé.
-
Hát a nejéről és púpos gyermekéről mi hírt sem hallott azóta?
-
Nem uram. Nem tudom, hogy életben vannak-e még. S ha élnek is, ki tudja,
emlékeznek-e még reám? Óh, ők megátkoztak engem, ha valaha reájuk is találnék,
soha-soha nem bocsátanának meg nekem!
S
itt a vén ember, lecsüggesztve ősz fejét, keserves zokogásban tört ki.
-
Öreg, sohasem szabad kétségbe esni – mondám vigasztalólag neki. – Bízzunk a jó
Isten végtelen kegyelmében. Ha büntet, kegyelmezni is tud ő! Reméljen,
reméljen!
-
Áldám a jó Istent magamban – folytatá az öreg lelkész -, hogy rátalálni
engedett az öreg Benke Tamásra, s elhatároztam, hogy elvezetem feleségéhez s
Pali gyermekéhez.
Úgy
is történt. Egy negyed óra múlva a falu kovácsa szép, cserépfedelű háza előtt
megállottunk s intém az öregnek, hogy jöjjön utánam. Én pedig belépve a
szobába, a ház népét épp vacsoránál találtam. A kandallóban pattogó tűz, az
asztalon ízletes étel volt. Az asztalfőn ült Pali anyja, ölében tartva egyik
kis unokáját, ki keblére hajolt fejjel aludt. Mellette Pali ült és a felesége,
csinos, tűzről pattant kis menyecske. A sarokban két kis pozsgás képű gyermekük
jóízűen eddegélt.
-
Adjon Isten jó estét – mondám belépve. Aztán kérdém, hogy elfogadnának-e még
egy szegény embert az asztalukhoz, kit félig megfagyva az út szélről vettem
föl.
-
Hogyne! Szívesen! – kiáltának mindannyian. A két kisgyerek már ekkor kézen
fogva vezette be az öreg koldust.
-
Mondanom sem kell – folytatá az öreg lelkész -, minő szívet megrázó, gyönyörű
jelenet folyt le, midőn Benke Tamás neje és fia egymásra ismertek. Zokogó
könnyhullatások közt borultak egymás karjai közé s áldák a jó Isten végtelen
kegyelmét, hogy újra összehozá őket.
A
kis család aztán még sok boldog éveken át élt együtt, mígnem tavaly Benke
Tamásné, s most egy évre reá férje költözött el az élők sorából. Mindketten
Pali gyermekük kezei közt hunyták le szemeiket.
-
Íme – végzé az öreg lelkész -, a mi kis púpos kovácsunk és családjának
története. – Látja uram – folytatá felém intézve szavait -, hogy sok rút
testben sokszor szebb lélek lakik, mint akárhány szép, egészségesben. Példa rá
a Pali és Gábor esete. A Benke Tamás uram esete pedig legyen intő példa a szülőknek,
hogy gyermekeik közt nem szabad különbséget tenniök s szeretetöket egyformán
kell megosztaniok közöttök, mert bizony, bizony, egy szülő sem tudja, hogy mire
vénül meg s melyik gyermekük ápolására szorulhat még reá.
