MADÁCH IMRE (1823-1864): Az ember tragédiája

A Nógrád megyei Alsósztregován született. Mindkét ágon a családfa mély gyökérzetére büszke, agy múltú nemesi família sarja. Apja, a tehetős földbirtokos korán meghalt; özvegy anyjának öt árva neveltetéséről kellett gondoskodnia. Imre, a legidősebb lett volna arra hivatott, hogy továbbvigye a nemesi családi tradíciókat. Anyja ügyelt iskoláztatására; a szívével betegeskedő fiú magánúton végezte el a gimnáziumot, a váci piaristáknál érettségizett. 1837-ben a pesti egyetemre iratozott filozófia-, majd joghallgatónak. Széles érdeklődése, roppant olvasókedve, baráti köre viszont az irodalom felé vonzotta. A reformkor nagy írói lettek eszményképei. Korán próbálkozott versírással és történelmi drámákkal. Leginkább figyelmet érdemlő kísérlete a Csák végnapjai (1841-43, átdolgozva: 1861; ősbemutató: 1886, Kolozsvár; Keresztury Dezső átigazításában: 1968, Gyula); Csák Máté ebben a drámában az idegen uralkodó ellen lázadó szabadsághős.

Ezzel egy időben készülhetett a Férfi és nő, a romantikusan szertelen szerelmi szenvedélynek a mitológiai hős, Heraklész alakjába vetített drámája, valamint a Csak tréfa című tragédia, az egykorú megyei-nemesi élet lázongó-szatirikus megjelenítése. Közíróként előbb jutott nyilvánossághoz: a centralista ellenzék híveként, Timon álnéven a Pesti Hírlapban adott közre cikkeket. Miután drámaíróként csak saját passziójára írogatott, anyai óhajra jogászdiplomájával vármegyei szolgálatba lépett. Nem vágyott hivatalnoki karrierre; szabadelvű meggyőződése és a feudális vármegyei élet deprimáló mindennapjai között számára szakadék tátongott. 1846-tól Nógrád megye katonai ügyekben illetékes főbiztosa. Amennyire szívbaja engedte, a reformerők oldalán részt vett a megyei közéletben. A társasélet még a harmonikus családi élet reményét is felcsillantotta előtte. Hirtelen fellobbanó szerelme az izgalmasan vonzó leány, Fráter Erzsi iránt viszonzásra talált; 1845-ben már ifjú hitvessel oldalán tért haza Csesztvére, a családi birtokon fekvő udvarházba. Mintha rátalált volna az otthonra, amely egyszerre családi tűzhely és közéleti műhely. Itt köszönt rá a várva várt nemzeti megújhodás, az 1848-as forradalom. Képességei szerint kivette részét a szabadságharcból is. Az összeomlás igazi villámcsapásként érte. Előbb csak közeli családtagjainak jutott ki a megpróbáltatásokból, aztán maga is megtapasztalta, mint működik az elnyomás gépezete. Egy menekülő bújtatása miatt letartóztatták, börtönbüntetésre és internálásra ítélték. Közben családi élete is megromlott, 1854-ben elvált feleségétől, gyermekei anyjától. Most mintha újra bezárult volna a kör; mély válság, depresszió követi a magára maradás időszakát. Lassan enyhül a megvetett Bach-korszak nyomása. Előbb a drámaíró mozdul meg benne, habár a cenzúra okán most is csak saját íróasztalának dolgozhat. A Civilizátor a Bach-rendszer szánalmas-demagóg „népboldogításának” gúnyrajza (1859; Katona Imre átigazításában bemutató: 1978, Gyula); a Mózes a megpróbáltatásokon át is eszméihez hű népvezér drámája (1860-61; ősbemutató: 1888, Kolozsvár; Keresztury Dezső átigazításában: 1966, Veszprém). Az első lehetőséget megragadva a visszavonult, megkeseredett nógrádi földbirtokos újra vállal közszereplést, s újra régi szabadelvű meggyőződése szavára hallgatva. jelölteti magát az 1861-es országgyűlései választásokon; megválasztása után bátor beszédben tesz hitet 1848-as eszméi mellett. Ilyen előzmények után, bár ezekből teljesen le nem vezethetően, a mélyből feltörő erővel veti papírra élete fő művét, Az ember tragédiájá-t, egyetlen év alatt, 1860-61-ben.

SZIGLIGETI EDE (1814-1878): Liliomfi

Vajon mi lehetett az oka, hogy a múlt század első harmadában nem egy tehetséges fiatal választotta a „tisztes” polgári foglalkozás helyett – dacolva az atyai haraggal – a sokak által lenézett, csekély anyagi előnnyel kecsegtető színészi pályát. Talán a reformkorban e téren is új szelek fújtak? Talán nemcsak Egressy Gábor látta úgy, hogy „a szépművészetek egyetemes belső célja, a látszat, a színészetben non plus ultráját éri el”? Mindenesetre Petőfi és Arany mellett a Váradolasziban született nemesi értelmiségi sarj, Szathmáry József is – bár orvosnak, majd mérnöknek készül – komédiás lesz. Nem törődik azzal, hogy apja kitagadja, sőt megtiltja neki az ősi név használatát, Kisfaludy Sándor egyik regéje után felveszi a Szigligeti Eduárd nevet, s 1834-ben beáll táncos kardalosnak a Budai Színkörbe. Egyszerre játszik, rendez, majd a Magyar Színház direktora. Bajza József felkérésére drámákat fordít, és eredeti darabokat is ír.

Már első műve, a Megjátszott cselek figyelmet kelt, s Rózsa c. vígjátékával – amelyben Aranyt megelőzve dolgozza fel Toldi szerelmének történetét – akadémiai jutalmat nyer. Sokan lendít a magyar színházi kultúrán, amikor 1835-ben Garay Jánossal és Vajda Péterrel létrehozza a Pesti Magyar Drámaíró Egyesületet, melynek célja: „a hazai történet nagy, szép és oktató egyes jeleneteit” színpadra vinni. Maga is ír történelmi színműveket, melyeket a romantikus elemek halmozása, a függetlenség eszméjének ápolása és németellenesség jellemez (II. Rákóczi Ferenc fogsága, Gritti, Béldi Pál, Trónkereső).

Az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színháznak előbb rendezője, majd titkára, dramaturgja, végül igazgatója – közel 40 évig színi életünk fő erőssége, kifogyhatatlan leleményű drámaíró.

Első komolyabb sikerét a Magyar Színház pályázatára írt Szökött katona (1843) hozza meg számára. Ezzel új műfajt teremt, a falusi jelenetekkel, dalbetétekkel tarkított népszínművet, amely – szemben a korábbi népies jellegű tündérbohózatokkal – korának számos aktuális problémáját (katonáskodás, ősiség, börtönviszonyok, zsidóemancipáció) viszi színre (Két pisztoly, A zsidó, A csikós stb.). Sajnos a szabadságharc bukása utáni népszínművei már elvesztik haladó demokratikus tendenciájukat, s bennük a zenei elemek, a látvány kap nagyobb hangsúlyt (A cigány, A lelenc).

Pályája második szakaszára esik az elsöprő sikert arató Liliomfi (1849), a remek társadalomkritika: Fenn az ernyő, nincsen kas, valamint a párizsi kommün hatására írt A sztrájk című műve. De nemcsak színműveket írt. Gyulai Pál felkérésére papírra veti a színész kortársak portréit Magyar színészek életrajza címmel. Ma is haszonnal forgatható A dráma és válfajai (1874) című dramaturgiai műve, mely az első magyar drámaelméleti kézikönyv.

Szigligeti Ede a 30-as évek végén fellépő új írói nemzedék egyik legjelentősebb alakja. Évtizedekig – 1837 és 67 közt – eredeti színművekkel látta el a Nemzeti Színházat. Száznál is több darabot írt, s mintegy húsz drámát fordított – köztük Shakespeare, Victor Hugo, Goethe műveit. Ezenkívül írt népregéket, operaszövegkönyveket és dramatizált regényeket. A modern színjáték nyelvének egyik megteremtője. Jól ismerte a hatáskeltés titkát, remekül építette fel darabjait.

Legismertebb darabja, a Liliomfi ősbemutatója 1849. december 21-én volt. Önéletrajzi jellegű darab – hőse, Liliomfi, akárcsak Szigligeti, elszökik a zord nagybácsi elől, s álnéven színésznek áll. A váradi háttér is az író személyes élményeit idézi. A mű társadalmi vígjáték, mely a Vándorszínészek c. korai darab témájából terebélyesedett szövevényes mesévé. Benne van – „a kalandok, tréfák és bukfencek mögött – a magyar vándorkomédiások életének egy nyomorúságos és káprázatos fejezete; az a kor, melyet meghatottan úgy emlegetünk: a magyar színészet hőskora.” (Mészöly Dezső)

A három felvonásban megírt történet két ága – a jellemformálás érdekében – kezdetben ugyan elválik, ám a II. felvonásban bravúrosan egyesül. A remekül felépített, népies dalbetétekkel tűzdelt történetben a polgárosodó magyar társadalom megannyi jellegzetes figurája válik nevetségessé. 1954-ben film is készült belőle Makk Károly rendezésében, Darvas Ivánnal a főszerepben.

GEORG BÜCHNER (1813-1837): Woyzeck

A német drámairodalom e különös, magányos alakja igazi üstököspályát járt be: mindössze 23 évet élt, írói életművét három kurta esztendő alatt lázas tempóban alkotta meg. Egy Darmstadt melletti faluban, Goddelauban született. Apja a francia felvilágosult kultúrával rokonszenvező orvos volt. Georg fia is orvostudományi tanulmányokat végzett, előbb a francia Strassburg egyetemén, majd 1833-tól a hesseni Giessenben. Az 1830-as párizsi forradalom leverése utáni időkben tehát; a filozófia és a politika iránt élénken érdeklődő orvostanhallgató már Strassburgban tagja a Népbarátok Társaságának, Giessenben pedig alapító tagja az illegális Emberi Jogok Társaságának. Ő írja e Társaság a Der Hessische Landbote (A Hesseni Híradó) című, az önkényuralom tényeit szépítetlenül feltáró és ezzel lázító röpiratának alapszövegét. Amikor megindul a rendőri nyomozás a forradalmi szervezet ellen, előbb szüleihez, Darmstadtba, majd Strassburgba menekül a letartóztatás elől.

Darmstadtban öt hét alatt papírra veti élete fő művét, a Danton halálá-t (1835, ősbemutató: 1902), a francia forradalom bukásához vezető irányharcok, illetve a mögöttük álló tömegmozgalmak nagyszabású drámáját. Második strassburgi tartózkodása alatt természettudományos ismereteit bővíti; 1836-ban idegrendszertani felfedezéseit francia nyelven publikálja, s ezért a zürichi egyetem filozófiai doktorává fogadja, magántanári próbaelőadásra hívja. Második strassburgi tartózkodása alatt két Victor Hugo-drámát ültet át németre, Leonce és Léna címmel abszurd-ironikus elemekkel tarkított vígjátékot ír (1836), Lenz címmel töredékes novellát.

Feltehetőleg élete legutolsó hónapjaiban is dolgozott a Woyzeck című befejezetlenül maradt drámáján, az öt kéziratváltozatból rekonstruálható jelenetsoron. A századunkban páratlan hatással előadott színjátéknak különleges kiadástörténete van: az első próbálkozás 1879-ben, az eleddig utolsó szövegkritikai változatok 1972-ben és 1987-ben jelentek meg. Az ősbemutatóra Münchenben 1913-ban került sor. A magyar bemutatók – 1963-tól – Thurzó Gábor fordításán, illetve Fodor Géza szöveggondozásán (1982) alapulnak. A mű zenetörténetileg korszakos operaváltozata Alban Berg Woyzeck-je (1914 és 1921 között, bemutató: 1925).

A Woyzeck valóságalapja egy Büchner korában szaklapokban is nagy vitákat kiváltó bűnügy, egy Woyzeck nevű katona féltékenységből elkövetett gyilkossága, illetve a bűnös kivégzése volt. Büchner költői vízióban már-már a későbbi expresszionizmus eszközeivel idézi fel a tébolyba és gyilkosságba (talán öngyilkosságba is) kergetett szegény nyomorult alakját és azt a társadalmi miliőt, amelyet a szadista-félnótás Kapitány, a tudományos fantazmagóriái alapján emberekkel kísérletező Doktor, a nőcsábász Ezreddobos, valamint Marie, a prostituálódó lányanya képvisel. A mindenkitől megtaposott kisember, Woyzeck félreérthetetlenül áldozat és nem bűnöző – gyilkossá életkörülményei teszik, nem pusztán hallucinációi, beteg idegrendszere.

Büchner nem tudta befejezni a drámai képsort. Legyengült szervezetét megtámadta a tífusz, és gyorsan végzett vele. Zürichi sírba temették a német irodalom egyik legígéretesebb, nagy tudású alakját.

GOGOL, NYIKOLAJ VASZILJEVICS (1809-1852): A revizor

Április 1-jén született. De valószínűleg nemcsak ezért tartották sokan és sokáig főképp humoristának. A maga korában erre első elbeszélései is okot adhattak. Az Esték egy gyikanykai tanyán novelláiban a derűs humorral és lírával ábrázolt vidéki miliő mesei, fantasztikus elemekkel keveredik. De tartották realistának is, aki éles szemmel vette észre és gyakran a szatirikus túlzás, a fantasztikum eszközeivel ábrázolta az orosz élet visszásságait, a nagybirtokos nemesség, a földesurak korlátoltságát, a vidéki elmaradottságot. A Mirgorod és az Arabeszkek elbeszéléseit, köztük a történelmi tárgyú Tarasz Bulbá-t, a Régimódi földesurak-at szokás Gogol realizmusa bizonyítékainak tekinti. Fantasztikus elbeszéléseit, amilyen Az orr vagy a Köpönyeg, viszont a szatirikus túlzás remekeinek tudhatjuk. Az Egy őrült naplója pedig minden fantasztikus és szatirikus elemével együtt főképp lélektani remeklés.

Legnagyobb vállalkozása, a Holt lelkek mindezt egyesíti magában. Nem kevesebb, mint egész Oroszország bemutatását tűzte ki céljául az író, s ehhez legalább annyira járul hozzá az elragadtatott pátosz, mint a szatirikus bírálat. A művet poémának nevezte, s a legkevésbé sem ironikus szándékkal. Úgy vélte, a Holt lelkek első kötete Oroszország egyik arcát mutatja, s meg kívánta rajzolni a másikat is Sőt ezt bizonyára meg is tette. A regény második kötetét azonban állítólag nem sokkal halála előtt megsemmisítette. Bár újabban ezt is vitatják, van olyan feltételezés, hogy szállásadója, akit kompromittált volna, rejtette el, s a kézirat, amelyről lelkesen nyilatkoztak az egykori felolvasások hallgatói, azóta is lappang, talán éppen a KGB raktáraiban. Ez volna csak igazán gogoli történet!

A revizor című komédiáját, melynek ötlete állítólag Puskintól származott, 1936 áprilisában mutatták be Pétervárott. A cenzúra ellenében maga a cár engedélyezte. Ezt az első változatot a szerző később alaposan átdolgozta. Ez volt az első orosz színmű, amely a budapesti Nemzeti Színház színpadára került (1874), Szentkirályi Albert fordításában. Mostanában Mészöly Pál és Mészöly Dezső fordításában szokás játszani, korszerűbb és hívebb magyar szövegét is elkészítette azonban Szilágyi Ákos 1984-ben.

Gogol Velikije Szorocsinciben született, a poltavai kormányzóságban, kozák kurtanemesi családban. Gimnazistaként kezdett írással, festészettel, színészettel foglalkozni. Húszesztendős korában külföldi utazást tett Európa északi városaiban, majd hivatalnokoskodott, hamarosan azonban már csak irodalommal foglalkozott. Közeli kapcsolatba került Puskinnal is. Volt adjunktus a pétervári egyetemen, ezt azonban hamarosan otthagyta. Ezután hosszabb időt töltött Rómában, Párizsban, és Jeruzsálembe is elzarándokolt. Utolsó éveiben vallási miszticizmusba esett, ennek tanúsága a Válogatott leveleim című kötet, mellyel Belinszkij élesen vitába szállt. Elboruló elmével halt meg Moszkvában 1852. március 4-én.

Jelenteőségét Dosztojevszkij fogalmata meg a legtalálóbban, amikor azt mondta: mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk ki. Valóban, az orosz irodalomban máig érezhető a hatása.

*

VICTOR HUGO (1802-1885): Hernani

Dumas Emlékirataiban olvashatjuk: „Az Hernani bemutatója örökké emlékezetes marad a színházak történelmében.” És ezt a tagadhatatlan tényt megtaláljuk minden irodalom- és színháztörténésznél, akinek vizsgálódási körébe beleesik a kor vagy a romantikus színház. Úgy is tartják számon a bemutató napját: „Az Hernani csatája”.

Csak azért idéztük éppen Dumas-t, mert ő Hugo kor- és küzdőtársa volt a romantikus dráma elfogadtatásában, olyannyira, hogy az első forradalmi siker ugyanabban az évben (1830) Dumas nevéhez fűződik. A mérföldkő mégis az Hernani: iskolapéldája a múlttal, az avítt szerkezettel, a klasszikus hely- és időegységgel való szakításnak. S mint a későbbi drámákban, az Hernani-ban is a szertelen szenvedélyek, a végletes és végzetes véletlenek vezérlik a különben eléggé egysíkú szereplőket a szeszélyes megoldások felé. Szerb Antal írja Hugo alakjairól: „inkább ragyogó antitézisek, mint emberek… Hernani haramia, aki nemes lelkű; Marion de Lorme kurtizán, aki becsületes…”

Az Hernani íróájnak édesapja tábornok volt; tanulmányait a párizsi Nagy Lajos Líceumban végezte, tizenöt éves volt, amikor egy verses darabját kitüntette az Académie Francaise.

Nálunk 1841-ben mutatták be az Hernani-t (legutóbb Kardos László fordította le), a belőle készült Verdi-operát (Ernani) is hallhatták a magyar zenerajongók. A király mulat alapján született Verdi Rigolettó-ja, amely a világ minden operaszínpadán állandó műsordarab, kétszer is filmre vitték. A legnagyobb színpadi sikert a Ruy Blas érte el, nálunk is többször előadták, utóbb A királyasszony lovagja címmel, a celluloidszalag legalább négy változatot őriz, köztük azt, amelyikben a rendkívül vonzó Jean Marais alakította a címszerepet.

S még nem is szóltunk Hugo költészetéről, hatalmas prózai életművéről. Húszéves korában jelent meg első verskötete az akkor még királypárti poétának, akit azonban később magával ragad a 30-as, a 48-as forradalmi lendület, s akinek III. Napóleon államcsínye idején tanúsított szembenállása miatt száműzetésbe kell mennie. 1870-ben tér vissza Párizsba.

A párizsi Notre-Dame (1831); A nevető ember (1869); A nyomorultak (1881) – ki ne ismerné e regénycímeket: Természetesen ezeknek az örökbecsű műveknek sem tudtak ellenállni a filmrendezők, sőt, A nyomorultak című zenés darab, vagyis a legmodernebb színházi műfajba átültetett remekmű óriási közönséget vonz.

Törvényszerű, hogy az életmű időnként átértékelődik, máshová kerülnek a hangsúlyok, de például ma is érvényes Hernani szerelmének, Dona Solnak sokat idézett vallomása: „Ha nem vagy itt, magam hiányzom önmagamnak.”

*

VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800-1855): Csongor és Tünde

S e ház, az élet zajló iskolája,

Ez annyi hő érzelmek temploma,

Csak kis valóság nagy remény után,

Virágbokor virágos kert helyett,

Zálog, jövendő fénylőbb birtokért.

És mégis annyi kínos év során,

Oly sok beteg vágy s csalt várás után

Birt létre jőni, kétlett sikerű

Még akkor is, midőn emelkedék.

Most áll, szerényen bár, de díszesen,

A honfiszívek áldozatjain,

És honfikéznek fáradalmiból,

S minden magyarnak tárja kebelét:

Kész elfogadni vígat és komort,

Ifjat, leányt, a vénet, fiatalt,

Hogy őket a föld tündérségiről

élet-hasonló játékban mulassa.

A Szózat költőjének számtalan, iskolában tanult, százszor szavalt verssora, remekművek megannyi kiszakított gondolata helyett Vörösmartynak a Nemzeti Színház, a Pesti Magyar Színház megnyitásának ünnepére (1837) írott köszöntőjéből, az Árpád ébredésé-ből idéztünk. Hogy ezzel is jelezzük, a reformkor és a romantika leggazdagabb költői életművét magáénak mondható poéta – itt és most – a magyar színház ügyének kitartó és diadalmas apostolaként szerepel.

A századdal együtt született Vörösmarty Mihály – egy nemesi származású, kilencgyermekes nyéki gazdatiszt fiaként. Szegénységgel, árvasággal küszködve, gazdag családoknál nevelősködve jutott el az irodalom iránti kamaszkori rajongástól az irodalmi élet avatott művelőinek táborába; a reformkori eszmék műhelyévé lett szerkesztőségek kritikusi, hírlapírói, szerkesztői gárdájába.

Költészetében elsők közt teljesedett be a korszak nagy álma: a haza szolgálatában az emberiség nagy eszméinek hírvevője, megfogalmazója lehetett. A hősi eposz hagyományos szabályrendszere és a romantikus költészet szertelen szárnyalása nemcsak összefért életművében, de egymást erősítette.

A legszebb lírikus korban, huszonegy évesen már történelmi drámát ír (Salamon király), és nyelvészeti bohózatot (Ypsilon háború). A nemesi-nemzeti ellenállás eszméjét is eredeti drámákkal kívánja legfőképpen szolgálni. Igaz, hogy Hábador című darabját (1827) és A bujdosók-at (1830) feledésre ítélte az irodalomtörténet, de ugyanabban az időben, 1827 és 1830 között már a magyar drámairodalom ritka, romolhatatlan klasszikus drámáinak egyikén, a Csongor és Tündé-n dolgozik.

Szerencsésebb országokban minden valószínűség szerint ezzel a remekművel, a magyar nemzeti színjátszás ügyét következetesen képviselő és az eredeti magyar dráma megteremtését programként vállaló költő legjobb drámájával nyitják meg a nemzet színházát. És nemcsak azért, mert ő volt az, aki kimondta, hogy „az eredeti dráma a nemzeti színház lelke”, hanem mert drámájában ez a lélek a legtisztábban szólalt meg. De mivel a remekmű kortársai körében korántsem aratott sikert – csak Kölcsey Ferenc érzett rá az értékére -, helyette alkalmi művet rendelt Vörösmartytól a színház. Ez volt az Árpád ébredése című előjáték – amiből idéztünk -, s amelyben a költő emléket állít a Thália magyar hajlékáért áldozatra is kész hazafiaknak, köztük az építkezést két keze munkájával segítő napszámosnak is.

A költő drámai stílusának, nyelvi művészetének teljes gazdagságát és erejét meggyőzően bizonyítják klasszikus Shakespeare-fordításai is. (Julius Caesar, Lear király).

Shakespeare remeke, a Szentivánéji álom inspirálta Vörösmarty varázslatos tündérjátékát, a XVI. századi Gyergyai (Gergei) Albert Árgirus históriájá-t újrateremtő Csongor és Tündé-t is. A verses színpadi játék azonban sokkal több, mint modernizált széphistória vagy dramatizált népmese; a boldogságkeresés költői számvetése. Megírásakor Vörösmartyt a reményeiben csalódott reformer illúzióvesztése, a társadalmi kilátástalanság fenyegető rémképe ugyanúgy befolyásolta, mint a kételyekkel küzdő értelmiséginek a groteszk iránti vonzódása. Az író népi ihletésű, vaskos realitásérzékén és szabadjára engedett, szárnyaló fantáziáján túl, ennek is köszönhető a darab művészi – nyelvi, hangulati – sokrétűsége.

A Csongor és Tündé-nek nemcsak ábrázolt világa és hangulata, verselése is többrétegű. Az elbeszélő és szerelmi részekben a költő jobbára a négyes trocheusok rímes és rímtelen változatát variálja, míg a bölcselkedő passzusok ötös és hatodfeles jambusokban íródtak.

Drámája bemutatóját a költő nem érhette meg. Amikor 1844-ben benyújtotta a Nemzeti Színházhoz, a drámabíráló bizottság mint előadhatatlant elutasította. Pedig csak a kulcsot kellett a műhöz megtalálni. A mű ősbemutatóját 1879-ben, a költő születésnapján, Erkel Ferenc zenéjével és Paulay Ede rendezésében tartotta meg a Nemzeti Színház. Első felújítására csak 1916-ban került sor. Azóta az egyetemes magyar színjátszás szinte folyamatosan játszott, vitatott sikerdarabja, rendező- és színésznemzedékek örök kihívása.

*

GRIBOJEDOV, ALEKSZANDR SZERGEJEVICSA (1795-1829: Az ész bajjal já1r

Gribojedov egyetlen kiemelkedő művének főhőse, Csackij ezekkel a szavakkal lép ki a moszkvai úri társaságból: „El Moszkvából, el, el! s vissza sohasem! / Nem nézek hátra se, rohanok nyakra-főre, / A bujtató magány kuckóját keresem! / A kocsimat! S előre!” Az író is csupán 34 évet élt, kora orosz valósága ennyit engedélyezett neki. Moszkvában született, egy orosz gárdatiszt gyermekeként. A moszkvai egyetemen tanult, ahol főleg nyelvtehetségét fejlesztette. Négy évig katonáskodott, és részt vett az 1812-es háborúban is. 1816-ban megvált a hadseregtől, és külügyi szolgálatba lépett. Korán kapcsolatba került a dekabristákkal, és 1826 elején őt is letartóztatták, ám bizonyítékok hiányában nem tudták elítélni. 1828-ban, miután diplomatatehetségének számos jelét adta, és fontos szerepet játszott a török és perzsa kapcsolatok kiépítésében, Oroszország ügyvivője lett Teheránban. Ez a megbízatás tulajdonképpen száműzetést jelentett Gribojediv számára, mert az udvar nem szívesen látta a független szellemű diplomatát, a dekabristák védelmezőjét az ország határain belül. Az angolok által felheccelt tömeg azonban az orosz-perzsa háború végén, 1829-ben megtámadta a teheráni orosz követséget, és Gribojedovot is felkoncolta.

Irodalmi zsengéi nem jelentősek, ezekkel lényegében a nyelvújítási harcokhoz kapcsolódott. Az ész bajjal jár (Gore ot uma) című, rímes jambusokban írt vígjátéka emelte az orosz irodalom klasszikusai közé. Ezt a művét 1822-ben kezdte írni, s 1824-ben fejezte be. Először csak részleteit mutatták be (1829-ben és 1830-ban). A teljes vígjáték csupán a szerző halála után, 1831-ben kerülhetett színre, erősen cenzúrázott szöveggel. A mű jelentőségét mutatja, hogy máig játsszák az orosz színházakban. Gribojedov műve először 1946-ban jelent meg magyarul Fay E. Béla és Kardos László fordításában. Ezt a szöveget mutatta be 1946. május 30-án a Nemzeti Színház.

Az irodalomtörténészek a klasszicista vígjáték és a realista komédia között biztosítanak helyet Gribojedov művének. A főhős, Csackij – aki az oroszországi „felesleges emberek” egyik első képviselője – hosszú külföldi tartózkodás után hazatér Moszkvába. A nyíltszívű és nyílt szavú nemesifjú nemcsak régi szerelmében csalódik, hanem az egész moszkvai nemesi társadalomban is. Miután kimondja véleményét az orosz valóságról, mindenki őrültnek tartja, még az a lány is, akit szeret. Csackij képtelen a cselekvésre, ezért menekülni kénytelen a korrupció, korlátoltság és önzés moszkvai világából. Rá kell döbbennie, hogy a társadalmi bomlás az emberek magánéletét is kikezdte: Szofja értékrendjébe már sokkal inkább beleillik Molcsalin, a „Hallgatag”, mint az igazságért lelkesedő Csackij. Csackij nem képmutató, a szerelmes és politikus férfi egy és ugyanazon személy. Gribojedov hiteles képet rajzol a XIX. század első évtizedeinek orosz úri társadalmáról, Csackij szavaival lesújtó kritikát mond erről az aranysujtásos hivatalnoktársadalomról; legfeljebb Liza, a szobalány jelenti az üde színfoltot, akiből egyszerűség, jóindulat és okosság sugárzik. Gribojedov művéről ezt írta Belinszkij: „Puskin Anyagin-jével együtt Az ész bajjal jár volt az orosz valóság költői ábrázolásának első példája… Ebben a vonatkozásban mind a két mű alapja lett a későbbi irodalomnak, iskolát teremtett…”

*

KATONA JÓZSEF (1791-1830): Bánk bán

Több élete volt, legalábbis többféle életpályája. Szülővárosában, Kecskeméten egy feltörekvő paraszt-iparos család tagját látták benne. Apja, a négy latin osztályt végzett takácsmester kisebb hivatalokat is vállalt a városházán. Fiát pedig már egyenesen a pesti piaristák gimnáziumába küldi, hogy az iskolai tudnivalókon kívül németül is megtanuljon. Az ifjú Katona József viszontagságos diákévei során Kecskeméten, Szegeden is tanul, végül a testi egyetemen szerez jogi diplomát, és itt esküszik fel ügyvédnek a királyi táblánál 1815-ben. Előbb ügyvédbojtár, majd egy rövid, válságos időszak után 1820-ban önálló irodát nyit, ám ugyanebben az évben Kecskemét város alügyészének választják meg. A hallgatag, lelkiismeretes, „percegő pennájú” hivatalnok gyorsan tekintélyt szerez magának, idővel főügyésszé lép elő. Vagyonában is gyarapodik, ám apja bánatára családot nem alapít. Szép jövőt ígérő pályája derekán, harminckilenc évesen éri a halálos szívroham.

A magyar színjátszás legendás hősei kedvelik, de nem sokra tartják a kellemetlen hangú, ügybuzgó joghallgatót, aki minden javadalmazás nélkül szolgálja a társulatot. Kis szerepeket játszik, divatos darabokat fordít le vagy alakít át a magyar színpad szerényebb lehetőségeinek megfelelően. Sajnos egy kicsit túlértékeli saját helyzetét, megkéri a karrierje elején álló Széppataki Róza kezét, és csodálkozik, hogy az új csillag a K. J. monogramból arra sem jön rá, hogy aki a kérője. A sértett szerelmes aztán vigyázatlanul megsérti a közben Déryné ifiasszonnyá vált primadonnát. Ezután gyorsan távoznia kell. Kecskeméten még egyszer színházat álmodik a piactéri mészárszék épületébe, de csak ügyes tervrajza marad ránk.

Írói pályája észrevétlenül indul. Történelmi drámáit elsősorban a cenzúra miatt nem lehetett akkor játszani, később nem bizonyultak érdekesnek a felújításra. Csupán a Luca széke karácsony éjszakáján (1813) című vígjátékát játszották néhányszor.

Egyetlen halhatatlan művét, a Bánk bán—t 1815-ben írta – már a színháztól való távozása után – az Erdélyi Magyar Múzéum pályázatára, az épülő kolozsvári színház számára. Jó magyar mód szerint a színházépítés elhúzódik, a pályázatot évek múlva zárják le, a díjakra nem jön össze a pénz. Katona művéről tudomást sem vesznek, talán el sem jut hozzájuk. Pedig ha mást nem, méltányolniuk kellett volna, hogy a Bánk bán már – szemben a hazai gyakorlattal – az európai színpad normái szerint ötös és hatodfeles jambusokban volt megírva. Közben a szerző tovább javítgatja szövegét, mai változatát 1819-ben dolgozza ki. A magyar dráma új csillagával, Kisfaludy Károllyal kíván versenyre kelni, de a cenzor nem engedélyezi a darab színrevitelét. A Bánk bán könyv alakban 1820-ban jelenik meg, Kecskemét város főbírájának és tanácsának szóló ajánlással.

Életének hátralévő tíz évében a megkeseredett katona több darabot már nem ír. A Bánk bán-t 1833-ban mutatják be Kassán, 1861-ben a Szózat zeneszerzőjének, Egressy Béninek a szövegkönyvére Erkel Ferenc operát komponál. Azóta a Bánk bán nemcsak nemzeti drámánk, hanem nemzeti operánk is. Klasszikus értékeit elsőnek Arany János ismerte fel, szövegének a mai nyelvhez való igazítását Illyés Gyula kísérelte meg.

*

KISFALUDY KÁROLY (1788-1830): A kérők

„A múlt hétfőn, úgymint a folyó hónapnak 3-án, leírhatatlan öröm lelkesítette hazafiúságomat, midőn a fehérvári magyar színjátszók városunkba megérkezvén, cédulák által kihirdették a nemzet mulatságára lett megérkezésöket és azt, hogy játékaikat elkezdik – azon öröm növekedett bennem, midőn a német játékszínben megjelenvén, szemlélője és hallgatója lettem Kisfaludy Károly úr által készült remek darabnak, melyet a játszók ezen nevezet alatt: A tatárok Magyarországban, előadtak, éspedig úgy, hogy a játszó személyek ellen még az irigység sem tehetett volna semmi kifogást.” Waltherr László pesti ügyvéd értesíti így jegyesét, Kamocsay Julcsát az 1819. május 7-i társasági eseményről, mely bizony nem egy hazafiút tűzbe hozott. Amióta a Szépészeti Bizottmány úgy határozott, hogy a Rondellát lebontják (1815), a magyar színjátszóhely nélkül maradt a város, és a német teátrum játékszüneti napjain fel-fellépő magyarok bizony kutyaütőnek bizonyultak. Ámde most! Éder György Székesfehérvárt már összekovácsolódott társulata jól játszott, és magyar színművet játszott!

Utóbb – a dramaturgiában jártasságot szerezve – maga Kisfaludy nyilatkozott úgy, hogy „tatári műv” került ki a tolla alól, s a karzati tapsok annak szóltak, hogy „győz a magyar”. Mindez ugyan jogos kritika ma is, de ne feledjük: elindítója lett a honi ihletésű színműirodalomnak és színjátszásnak (Bessenyei György, Kazinczy Ferenc dramatikus művei nem hatottak a publikumra), méghozzá úgy, hogy néhány ügyetlenkedő szövegkönyv után már a kor polgári színvonalát jelentő német szerzők műveivel egyenrangú, ma is helytálló darabok kerültek a világot jelentő deszkákra.

Kisfaludy Károly mindennek inkább indult, mint a nemzeti drámaírás atyjának. Születésekor meghalt édesanyja, s a dunántúli birtokos apa megkülönböztető gyűlölettel kezelte a „kis gyilkost”. Károlyt testvérei titkon kényeztették, ő meg szeszélyes apaszomorítóként cseperedett: a győri bencés gimnáziumba íratják, ahol a kalamárist vágja szelíd lelkületű tanárához; átíratják a katonai iskolába, de szűk neki a cőgeráj, 1814-ben Pestre megy, és a 32. Mária Terézia gyalogezredbe lép, zászlótartó lesz. Harcol a Napóleon elleni hadjáratban, Leoben mellett fogságba esik, megszöki, Pesten újra katonai szolgálatra jelentkezik, de még mielőtt valamelyik hadszíntérre juthatnak, szerelmes lesz, nősülni akar. Csakhogy apai engedély kell a házasodáshoz. Atyja persze hallani sem akar Károly házasságáról, sőt kitagadja renitens gyermekét. Az addig is csak vékonyan csörgedező apanázs hiányában Károly leköszön tiszti rangjáról, Bécsbe megy, hogy festőművésznek tanuljon. Testvérei küldeményeiből, alkalmi portréfestésből meg hitelekből él. Máig tisztázatlan, hogy jódolgában vagy épp hitelezői elől szökve megy Itáliába, hogy tanulmányait folytassa. Tény, hogy 1817-ben ismét pesten van, romantikus képeket festeget, melyeket házigazdája árusít, és ifjúkori sikerein fölbuzdulva, dalokat szerez.

Kultsár István, Fáy András – a magyar színjátszás támogatói – felfigyelnek rá, biztatják, tegyen próbát színművekkel is. Nagy sietve drámaírásba fog, történeti témákat dolgoz fel több lelkesedéssel, mint hozzáértéssel, ám 1819. április 18-án A tatárok Magyarországon akkora sikert arat, hogy neve már-már túlragyogja fivére, Kisfaludy Sándor – a Himfy-ciklus szerzője – népszerűségét.  Nyilván könnyű lenne a nemzeti fölbuzdulástól repített siker hullámait megnyergelnie, de Kisfaludy Károly, mint a feladatára ismerő igényes ember mindig, nem éri be olcsó népszerűséggel. Kivételes szorgalommal tanulja a drámacsinálás mesterségét, a nemzet csinosítására törekvő értelmiségiekkel – nemesurakkal, mívelt német polgárokkal, zsidó felekezetű orvos barátjával – vitáznak, olvasmányokat cserélnek, szerencsésebb sorsú nemzetek példáját elemezve tanulnak. Kisfaludy Károly szellemi nyitottsága, varázslatos egyénisége nem kis szerepet játszik abban, hogy a szellemi élet megszervezésére elindított irodalmi almanach, az Aurora létrejön – fivére, Sándor irodalmi jutalmát adja alaptőkének, s ehhez járul a közadakozás -, s Trattner szép nyomdai kivitelben, 700 példányban megjelentetheti. Vörösmarty, Bajza, Toldy Ferenc irodalomteremtő működésére éppen úgy meghatározó lesz Kisfaludy, mint az olvasók és színházjárók fölnevelésére. Utóbb a mestert tanítványai túlszárnyalták lírában, epikában, kritikaírásban, drámaírásban azonban ő a példa, kivált vígjátékai: A kérők, Csalódások. A kérők először 1819. szeptember 24-én adatott elő Pest városa színházában.

Halála után tiszteletére néptudományi intézetet hoztak étre barátai (1836), ahol havonta fölolvasásokkal, évente irodalmi díjak odaítélésével, később könyvkiadással őrizte szellemiségét a Kisfaludy Társaság.

Friedrich Schiller (1759-1805): Don Carlos

Az irodalmi köztudat úgy érzi őt Goethe párjaként, ahogy a weimari szobortalapzaton állnak: kéz a kézben. A német irodalom fénykorának a megalapozói voltak ; életük és munkásságuk egy fontos évtizedre kapcsolódott össze. Ám Schiller tíz évvel fiatalabb volt, és a halál huszonhét évvel előbb elragadta, mint zseniális barátját. Életútja is küzdelmesebb volt. Apja felcser; ő ugyancsak medicinát, majd jogot tanult, s ezredorvosként indult pályáján, de kaszárnyafogságot szenvedett, mert Mannheimben megnézte saját s első drámai művének a Haramiák-nak (1781) hatalmas sikerű előadását. Ez a mű a német romantika első szakaszának, a viharos Sturm und Drang-nak a zászlóbontása lett, s a szerző ezután megpróbált mint színműíró egzisztenciát teremteni magának. Hiába volt azonban a kiváló polgári szomorújáték, az Ármány és szerelem (1784), majd a nemes verető történelmi dráma, a Don Carlos (1787) lelkes fogadtatása, hiába lett ő maga 1789-ben a jénai egyetemen a történelem professzora, az anyagi gondok még sokáig elkísérték. Pedig hihetetlen munkabírással dolgozott. Kiváló reflexív költemények és balladák, fontos esztétikai és történelmi írások kerültek ki tolla alól; megalapította a Hórák c. folyóiratot, amely a német romantika legfontosabb orgánuma lett, s ekkortól mélyült el baráti és művészi kapcsolata Goethével. 1799-ben Weimarba költözött, s az ottani színház kínálta lehetőségek új, nagy lendületet adtak drámaírói munkásságának. Egymás után írta és vitte színre történelmi drámáit, amelyekben váltogatva a klasszicizmus, a romantika és a realizmus jegyei érvényesültek; ezek a Wallenstein-trilógia (1800), a Stuart Mária (1801), Az orléans-i szűz (1801), A messinai menyasszony s utolsó nagy népi drámája, a Tell Vilmos (1804).

A sokoldalú Schiller legfőképpen mégis drámaíró volt, mégpedig az első a német irodalomban, aki nem könyvdrámákat, hanem ízig-vérig színpadra termett darabokat írt, színre való jellemeket formált, és kiváló érzéke volt a színi hatáshoz. Ifjúkori zseniális remeke, az Ármány és szerelem a maga nyers realitásával és érzelmi izzásával maradéktalanul frissen hat mai előadásban is. A később írt verses történelmi tragédiákban Schiller fontos esztétikai elve, az idealizmus lépett előtérbe; ez és a fennkölt retorika meg a terjengősség már távolabb esik a mai ízlésünktől.

A Don Carlos-on öt évig dolgozott írója; Shakespeare metrumát, az ötös-hatodfeles jambust (blank verse) használta hozzá. A majd ötezer sornyi terjedelmet az első előadás számára jócskán le kellett rövidítenie. A történelmi anyagot szuverén módon formálta céljaihoz és a drámai hatáshoz. A valódi Fülöp királyból, a trón fantáziatlan és érzéketlen bürokratájából, aki az események idején negyven éves volt, megtört aggastyánt alkotott, a trón rideg magányában reménytelenül szeretetre szomjazó, rossz lelkiismeretű zsarnokot. Az ő ideális lelkületű, nagy tehetségű Carlosa a valóságban zavaros fejű, egzaltált ifjú volt, s biztosan nem fűzte szerelmi szenvedély a királynéhoz, akit tizenöt éves korában, az esküvőjén látott meg először. A mű igazi hőse az író leleménye: Rodrigo Posa márki, a szabadságeszme egyik legkiválóbb bajnoka a világirodalomban.

A mű 1970-ben került először magyar színpadra, Vas István fordításában. A dráma nyomán készült opera Verdi egyik legnépszerűbb alkotása lett.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773-1805): Méla Tempefői, avagy az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon

A debreceni kollégiumban Cimbalomnak nevezték. Gúny és elismerés egyaránt keveredhetett ebben. Utalhatott persze lényének, verseinek, érdeklődésének zeneiségére is. Tudjuk, hogy jól klavírozott, s bár zenét talán nem szerzett, mégsem indokolatlan egyéniségét Mozartéhoz hasonlítani, akinek Varázsfuvolá-ját fordította is. De hasonlíthatjuk a skót Burns-höz is, hiszen költészetében legalább annyi a falusias vaskosság, amennyi a rokokó könnyedség. S mindkét – egymástól oly távolinak tetsző – költői világ bája, kecsessége, derűje is jelen van Csokonai verseiben, színdarabjaiban. A meghatározó benne mégis a felvilágosodás szelleme, filozófiája. Egyszóval szinte mindent egyesített magában, ami korában érték és divat volt.

Debrecenben született, művelt polgári családban. Életéből mintegy másfél évtizedet töltött az ottani református kollégiumban mint diák és mint tanár. Itt bontakozott ki költészetének megannyi színe, itt tett szert hihetetlenül sokoldalú, a természettudományokat is magában foglaló műveltségére, itt írta első szerelmes verseit egyik legkedvesebb tanárának feleségéhez, itt lelkesedett Rousseau-ért, a francia forradalomért, s innen csapták ki, amikor a politikai helyzet áldozatot követelt Martinovits és társainak kivégzése után. Itt született meg filozófiai költészetének néhány remeke, a Konstancinápoly, Az álom, Az estve, itt írt olyan szatírákat, mint a Bagoly és kócsag, a Békaegérharc, a Zsugori uram és olyan népies dalokat, mint a Szegény Zsuzsi a táborozáskor.

Kicsapatása után a rebellisebb szellemű Sárospatakon jogászkodott egy keveset, de a kisváros szellemi szűkössége elriasztotta. Pozsonyba ment hát, ahol az országgyűlésben igyekezett pártfogást keresni a költészet, az irodalom, a művelődés számára. Diétai Magyar Múzsa címmel költői újságot próbált kiadni. A diéta közönye elől ezután Komáromba menekült, ahol beleszeretett egy gazdag kereskedő lányába, Vajda Júliába. Hozzá írta a Lilla-dalokat, jócskán közéjük dolgozva ugyan korábbi, debreceni szerelmes verseiből is. S ezek közül valók talán legismertebb költeményei is, A Reményhez, A tihanyi ekhóhoz. A lány vonzalmában azonban az atya nem osztozott, elvárta a költőtől, hogy valamilyen állandó megélhetésre tegyen szert. E csalódást követően vagy egy esztendőn át különböző somogyi falvakban vendégeskedett, míg Csurgón sikerült segédtanári állást kapnia. Somogyhoz fűződik a Kaposváron játszódó Dorottya című pompás vígeposza.

Csokonai operakultúra híján nem lehetett a Magyar Mozart, a színházi kultúra hiányán azonban megpróbált úrrá lenni. Még Debrecenben 1793-ban színdarabban írta le a költészet sanyarú sorsát hazánkban, ez volt a befejezetlenül maradt Méla Tempefői, avagy az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon, amely csak 1938-ban került színre. A Városligetben működő Erzsébetvárosi Színházban adta elő a Független Színpad Benedek András és Nagypál István (azaz Schöpflin Gyula) színpadra alkalmazásával és befejezésével, Hont Ferenc rendezésében és Gellért Endre címszereplésével. 1949-ben azután a Nemzetibe is eljutott, itt a címszerepet Ladányi Ferenc játszotta.

Gerson du Malheureux című rögtönzését viszont annak idején eljátszotta diákjaival. Színjátékot próbált szervezni Pozsonyban is, Csurgón meg azzal kavart botrányt, hogy a Cultura vagy Pofók című darabjában tanítványaival elénekeltette a Rákóczi-nótát. Ezért kellett helyette sebtében megírnia a Karnyóné-t, a korábbi magyar irodalom legjobb vígjátékát.

Segédtanárságának azonban véget vetetet a rendes tanár megérkezése, így 1800 tavaszán visszaindult Debrecenbe, ahol végképp nyomorba döntötte, hogy 1802-ben leégett a házuk. Megkezdett eposzát, az Árpádiász-t ugyan nem sikerült befejeznie, nagy filozófiai versciklusát viszont igen. Egy gazdag bihari földbirtokos, Rhédei Lajos ugyanis feleségének temetésére rendelt tőle búcsúztatót, s erre az alkalomra öntötte végleges formába A lélek halhatatlansága címen ismert Halotti versek-et. A temetésen tüdőgyulladást kapott, s a tüdőbajjal már régóta küzdő költő nem is gyógyult meg többé.

Vasy Géza: Tamási Áron (1897-1966): Ábel a rengetegben

Farkaslakán született, Erdélyben. Szülei szegény földművesek voltak. Székelyudvarhelyen érettségizett, majd az olasz frontra került, egy piavei támadás után kitüntették. A háború után a jogi kar hallgatója Kolozsvárott, ám miután a tanítás nyelve román lett, a kereskedelmi akadémiát végezte el. 1923 és 1926 között Amerikában élt és dolgozott.

Első elbeszélésével 1922-ben egy pályázatot nyert meg, első novellás-könyve, a Lélekindulás 1925-ben jelent meg Kolozsvárott. Hazatérve itt telepszik le, s a kibontakozó erdélyi magyar irodalmi élet központi alakja lesz, minden pozitív áramlattal és folyóirattal tartja a kapcsolatot. Egyre ismertebb író Magyarországon is, s az Ábel-trilógia első kötetével 1932-ben a legnagyobbak és legnépszerűbbek közé emelkedett. 1937-ben kulcsszerepet játszott a népfrontos szemléletű Vásárhelyi Találkozón, s kapcsolódott a népi írók mozgalmához is.

1944-ben véglegesen Budapestre költözött, s a következő évben az új parlament tiszteletből meghívott tagja lett. 1848 után néhány évre ő is félreszorult, ám 1954-ben már Kossuth-díjat kapott, s társadalmi szervezetek vezetőségébe is beválasztották. Szívbetegségben halt meg, s végakaratának megfelelően szülőfalujában temették el. Gáspár nevű öccse is írt egy önéletrajzi emlékezést (Vadon nőtt gyöngyvirág 1970).

Tamási Áron a székelység legjellegzetesebb és legnagyobb írója. Szülőföldjéről és a székely emberekről az az irodalmi kép él legtöbbünkben, amelyet ő mutat fel műveiben. E népcsoport addigi életének legnagyobb tragédiáját élte át, amikor Tamási Áron író lett, ezért is oly elszakíthatatlan a kapcsolat, oly erős a felmutatás vágya, oly múlhatatlan az életnek mint legfőbb értéknek a hangoztatása s beágyazása a megmaradás- és az otthonléttudatba. Az együttélést nemcsak kényszernek, hanem adottságnak is tekintette, s minden nemzet fiát egyenrangúnak. A pálya egy-egy szakaszán a szegények és a gazdagok osztályjellegű ellentéteinek megragadása sem volt idegen tőle, de nem osztályokban gondolkodott, hanem egy általános, humanista szemléletű demokratizmusban. Természetszeretete, panteisztikus istenhite arra ösztönözte, hogy műveinek gondolati alapjaként egyre inkább a testnek és a léleknek az emberi személyiségben megmutatkozó kettősségével foglalkozzon, hogy miként lehetne  harmóniát teremteni. Ez vezette el a valóságközeli, „realista” ábrázolás mellett a „misztikushoz” is. Szerepet játszott ebben a szülőföld inspiráló szellemisége, mítoszvilága is. Tamási Áron mindezt nem a regionalizmus szintjén ragadta meg: a székelység sorsában a magyarság és az emberiség gondjait és örömeit is felmutatja.

Elbeszélésben, regényben, drámában, publicisztikában egyaránt jelentőset alkotott, mégis mindmáig az elbeszélésben tartják a legnagyobbnak, s ott is a húszas-harmincas évek alkotásaival. Sokféle novellatípust teremtett, de mindben az átköltőiesítés és a stílus művészének mutatkozott. A tragikustól a humorosig, a leírótól a mítoszig, a naturalistától a meseszerűig, az anekdotikustól a balladáig terjed alkotó leleménye, s hősei hol mintha csak az útszélen beszélgetnének, hol meg mintha kész költők volnának. S a székely móka és furfang, a góbéság rendre sajátjuk.

A harmincas évek derekán kezdett el színpadi műveket írni (Énekes madár, 1934; Tündöklő Jeromos, 1936; Csalóka szivárvány, 1942; Ördögölő Józsiás, 1952 stb.). Mesei, költői és népi világot kívánt a színpadra varázsolni: a székely népmesék szellemét.

Regényeiben is sok a színvonalhullámzás. Az első, a Szűzmáriás királyfi (1928) a székely élet tragikumát kívánta felmutatni két nemzedék sorsában, romantikus és szimbolikus túlzásokkal. A Címeresek (1931) az erdélyi arisztokrácia bűnösségét próbája bizonyítani, kevés anyagismerettel, egyoldalúan. Az Ábel-trilógiával viszont önmagára és legbensőbb témájára talált. Későbbi művei közül kiemelendő a Jégtörő Mátyás (1936), amely a mitologikus világkép alapján a lélekvándorlás témáját regényesíti meg. A Szülőföldem remek hazai tudósítás (1939), a Bölcső és bagoly regényes önéletrajzi mű a kisgyermekkorról (1949, megjelent 1953-ban), a Hazai tükör (1953) a szabadságharc korában Erdélyben játszódó ifjúsági regény. Már a betegágyon diktálta a félbemaradt Vadrózsa ágá-t (1968), amelyben 1926 utáni életútját idézte fel.

Az Ábel-trilógia darabjai: Ábel a rengetegben (1932), Ábel az országban (1934), Ábel Amerikában (1934). Mint szinte minden trilógiában, itt is az első rész a legtökéletesebb. A mű Ábel sorsát kíséri végig, s így fejlődésregény, ugyanakkor pikareszk is. Ábel napjait az elemi létküzdelem, a megmaradásért való harc mozgatja, de az elemi kalandvágy is munkál benne, főként a második és a harmadik kötetben. Csavaros észjárású ember, s ez a legfőbb fegyvere a létharcban, a kiszolgáltatottságban. Naiv szemléletével ugyanakkor rá tud csodálkozni a világra, örülni a szépnek, s jó kedélyével ,humorérzékével és talpraesettségével a nehéz helyzeteken is úrrá lesz. Egyszerre hat rá a tisztességes munka morálja és az ügyeskedésé, s egyszerre kamasz és felnőtt ember. A létminimum szintjén él, de a létezés értelmét keresi. Megjárva a rengeteg, a város és Amerika stációit, visszatér a havasokra, hogy megvalósítsa az ismeretlen négertől hallott igazságot: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

*

PIERRE-AUGUSTIN CARRON DE BEAUMARCHAIS (1732-1799): Figaro házassága

A polgári tisztesség, becsület irodalmi élharcosa magánéletében, amelyben az irodalomnak, a színháznak korántsem jutott olyan fontos hely, mint Figaró-jának a drámatörténetben, legalábbis kalandornak, de akár szélhámosnak is volna nevezhető. órásmester fiaként született, s ki is tanulta apja mesterségét, sőt egy zenélő szerkezetével a királyi udvar figyelmét is magára vonta. Igazi hírnévre azonban pénzügyei, kereskedelmi ügyletei, perei és az azokról beszámoló emlékiratai révén tett szert. Csempészett fegyvert Észak-Amerikába, megalapította az Írók Társaságát, megkezdte Voltaire műveinek kiadását. Ült börtönben vesztegetésért és kémkedésért, vádolták sikkasztással, rágalmazással. Hatalmas vagyonokat szerzett és herdált el. Talán igazibb képviselője volt a XVIII. századi feltörekvő francia polgárának, mint amilyennek ábrázolta. A forradalom idején jókor emigrált, noha volt némi része annak szellemi előkészítésében, s csak a terror múltán, 1796-ban tért vissza, hogy még nyugodt jólétben éljen három esztendőt.

Drámaíróként Diderot eszméi lelkesítették, jobban megvalósította őket, mint maga a tudós enciklopédista. Mindössze hat színpadi művet írt, ezek közül az első, az Eugenie története – utazás Spanyolországban címmel egyébként emlékiratban is megírta – ihlette Goethe Clavigó-ját; ebben Beaumarchais saját nevén szerepel, s ráadásul személyesen meg is jelent a bemutatóján. Három darabjában is központi szerepet játszik a furfangos mesterember, Figaro. A sevillai borbély-ban segít feleséget szerezni urának. Almaviva grófnak, a Figaro házasságá-ban pedig maga nősül meg. Az előbbiből Rossini, az utóbbiból Mozart írt világsikerű operát. A harmadik Figaro-darabot, a Bűnös anyá-t, amely inkább moralizáló dialógus, semmint dráma, szinte elfelejtették, akárcsak többi színpadi művét, a Két barát-ot és a Tarare-t, amelyből Salieri írt operát.

Az előbb betiltott, majd 1775-ben bemutatott Figaro házassága már a maga idejében is hatalmas sikert aratott, s valójában Beaumarchais egyetlen igazán jelentős darabja. Remekül idézi meg korának szellemét, a forradalom előtti évtized felelőtlen derűjében éles szemmel fedezi fel a lappangó feszültségeket. Ilyés Gyula egészséges, vérbő népi vígjátéknak fordította magyarra, Forgách András újabb átültetése inkább az alcím szerinti „egy  bolond nap” abszurditását érezteti.

GOTTHOLD EPHRAIM LESSING (1729-1781): Bölcs Náthán

A német irodalmat – összevetve a francia literatúra mindenkor magas, fennsíkszerűen kiegyenlített színvonalával – hasonlították mér kiugró ormok és széles, mély völgyek tagolta tájhoz. Bár e kép romantikus árnyalata aligha tagadható, az igaz, hogy a „világosság századában” a Gottsched-Gellert-Klopstock nevével jelzett vonulatban ott egy kimagasló csúcs: Lessing és a lessingi életmű.

Gotthold Ephraim Lessing, a nagy családú kamenzi lelkész fia olyannyira meghatározó egyénisége, nagy tekintélyű kritikai és esztétikai gondolkodója volt kora német szellemi életének, hogy így szerzett híre-neve koronként költői, drámaköltői nagyságát is háttérbe szorítja. Az esztétikai gondolkodás európai történetében kiemelkedő hely illeti meg Laokoon című, a festészet és költészet határairól írott, 1766-ban közreadott munkáját, amelyben Winckelmann-nal a kitűnő kultúrtörténésszel vitázva bizonyítja az „ut pictura poesis”, azaz a képzőművészet ábrázolásmódjához igazodó irodalomfelfogás tarthatatlanságát. A költészet lényegénél fogva – szemben az állapotokat rögzítő szobrászattal, festészettel – Lessing felfogásában a folyamatok, eszmények, cselekedetek ábrázolásának művészete, s nem szorítható természetétől idegen elvek béklyójába. E felszabadító gondolat nem is oly sokára a romantikában hat majd igazán. Hamburgi dramaturgiá-ja (1769) a nemzeti színházkísérlethez kötődve – egy-egy ottani bemutató kritikájába ágyazva – fejti ki a klasszicista szabályuralmat elvető, az arisztokratikus ízlésvilág héroszai és démonai helyett hús-vér emberek színpadi megjelenését szorgalmazó drámafelfogását. Katarziselmélete az ízlés polgárosulása, közvetve egy polgáriasult Németország nemzeti kultúrája iránti igény kifejeződése. Amíg ugyanis az angol polgár az ipart forradalmasítja, francia társa a politikai hatalom megragadására készülődik, addig a sok kis államocskára tagolt Németország polgára – hogy a nemzet részei közt vont palánkokat lebonthassa – gondolatrendszereket épít, hogy ezek jegyében az alattvalókból polgárokat neveljen; polgárokat, akiknek – mint azt Immanuel Kant a felvilágosodás lényegeként megfogalmazta – legyen bátorságuk, hogy használják saját értelmüket. Lessing életműve ennek a bátorságnak a jegyében született, nemcsak elméleti írásai, hanem a ma sem minden aktualitás nélküli drámái is.

A különleges tehetségű ifjú a meisseni Fürstenschule diákja, Plautust, Terentiust olvas, és maga is megpróbálkozik az anakreoni dalformával. Tizenhét éves, amikor elkészül Az ifjú tudós című vígjáték első fogalmazványával. A darab bemutatójára két év múlva Lipcsében kerül sor, ahol a teológushallgató Lessing a híres Neuberné színtársulatának közvetlen baráti köréhez tartozik. Egy évre rá két vígjátéka is színpadra kerül.

Miután 1752-ben Wittenbergben megszerzi a magiszteri fokozatot, Berlinbe megy, ahol Friedrick Nikolai író és könyvkiadó folyóiratában publikál, s baráti kapcsolatba kerül a filozófus Mozes Mendelssohnnal, akiről később utolsó nagy színpadi művének főalakját, a bölcs Náthánt mintázta. 1755-nben az angol Richardson regénytörténetét felhasználva megírja az első olyan német tragédiát, amelynek hőse polgár (Miss Sara Sampson). 1760-tól öt breslaui év következik; visszatérve Berlinbe, befejezi a Laokoon-t s a mindmáig legjobbnak tartott német vígjátékot, a Minna von Barnhelme-t (1767).

Lessing élete utolsó időszakát Wolfenbüttelben tölti, ahol a braunschweigi herceg könyvtárosaként dolgozik. Itt fejezi be az egyik legjobb német tragédiát, az Emilia Galott-t. Felvilágosodott szellemű írásai nyomán összeütközésbe kerül az evangélikus egyház ortodox vezetőivel. Különösen élesen támadja az írót a hamburgi főpásztor, aki a Bölcs Náthán jeruzsálemi pátriárkájának a modellje. Mivel a vitában a herceg hallgatást parancsolt könyvtárosának, Lessing a színpadot használta szószékül. Így született a Bölcs Náthán (1779).

A shakespeare-i blank verse-ben írott mű az ember vallási meggyőződésének és erkölcsi magatartásának viszonyát választotta tárgyául, s Lessingnek azt a meggyőződését juttatja kifejezésre, hogy a különböző vallások értéke nem dogmarendszerükben keresendő, hiszen a vallásosság – kötődjék bármely hitrendszerhez – igaz lényege a tevékeny felebaráti szeretet, s a humanitás rokoni szállal fűz egybe zsidót, keresztényt, mohamedánt.

A Bölcs Náthán-t először Zichy Antal fordította magyarra 1878-ban. Az ő fordításában vitte színre a Nemzeti Színház 1888 végén. Újabb fordítása (1966) Lator Lászlót dicséri. A magyar közönség színpadon utoljára 1970-ben, a Deutsches Theater vendégjátéka alkalmával láthatta.

CARLO GOLDONI (1707-1793): Két úr szolgája

A „komédiát arra találták ki, hogy kijavítsa a hibákat, és nevetségessé tegye a rossz szokásokat” – állítja Goldoni, és a kor szellemiségének megfelelően a művészetet összekapcsolja a morális a civil erényekkel. A szórakoztatás mellett éles kritikát is gyakorol.

Velencében született, 1731-ben Padovában fejezte be jogi tanulmányait, s Velencében el is kezdett praktizálni. Pályáját azonban a színház iránti, már gyermekkori rajongása határozta meg.

Közjátékokkal, verses tragikomédiákkal indul, majd komédiákkal folytatja, mégpedig lassanként már nem a kor szokása szerint rögtönzött szövegekkel, állandó szerepekkel (commedia dell’arte), hanem teljesen kidolgozott, megírt darabokkal. Első sikerét 1734-ben a Belizár című tragédiával éri el. 1747-től „társulati költő”, aztán 1748-ban a Ravasz özvegyasszony sikeréhez már az is hozzájárul, hogy Goldoni elutasítja mind a verses drámák  manierizmusát, mind a commedia dell’arte immár vulgáris stílusát.

1752-től kezdve hivatásos színházi szakember, 1753 és 1762 között a San Luca Színházban dolgozik, ünnepelt szerző, azonban ellenségeket is szerez magának, például a konzervatív szellemű költőtárs, Carlo Gozzi személyében.

1750 és 62 között írja számos kiváló komédiáját. A régiségkereskedő családjá-t (1750), A fogadósné-t (Mirandolina) (1753), A terecské-t (1756), A bugrisok-at (1760), A nyaralás-triológiá-t (1761), A chioggiai csetepaté-t (1762).

A kor Velencéjének légkörét erőteljesen befolyásolja a felvilágosodás szelleme, ez azonban a gazdasági jólét ellenére egyre merevedő politikai berendezkedéssel társul, amelynek hatása alól természetesen a kultúra is egyre kevésbé vonhatja ki magát.

1762-ben Goldoni úgy dönt, hogy elhagyja Velencét, s Párizsba megy. A karnevál egyik utolsó estéje című darabbal búcsúzik közönségétől. Párizsban először csak másodrendű színházi feladatokat kap, 1771-ben azonban nagy sikert arat A jótékony zsémbes című komédiájával. 1783 és 1787 között elkészíti munkássága számvetéseként Emlékezések című munkáját. A forradalom győzelmekor megfosztják a királyi apanázstól, szegénységben hal meg 1793-ban.

Goldoni jelentősége egy újfajta komédia megteremtésében van: a commedia dell’arte immár megcsontosodott maszkjai helyett árnyaltabb karaktereket alkot, akik a polgári erényeket képviselik, pl. a dolgosságot, a munka méltóságát, a józan mérlegelést, a gyakorlatiasságot, az ügyességet.

Szellemes, kritikus élű darabjai igen jó alkalmakat kínáltak az utóbbi évek magyar színházának is társadalmi jelenségek, jellemző magatartásmódok előadására. A fordítások szükségszerűen eltüntetik a dialektust, amelyeken Goldoni műveinek nagy részét írta.

A Két úr szolgája című darabot 1746-ban Milánóban mutatták be. Első változatában még nagy szerepet kapott a rögtönzés, a teljes szöveget 1753-ban adta ki Goldoni.  Sok más színdarabhoz hasonlóan német közvetítéssel és átiratban érkezett hozzánk a XVIII. században, s 1807 és 1813 között már hivatásos társulat játszotta (fordította Harsányi Zsolt és Révay József).

A műben a karaktereken túlmenően alapvető fontosságot nyer a játék ritmusa, tág teret kap az improvizáció. Több tekintetben visszautal a commedia dell’ artéra: tréfáival, félreértéseivel, váratlan fordulataival, az álruhával mint fontos kellékkel. A dialektusok használata is a hagyományokra épül: Pantalone velencei dialektusban beszél, Truffaldino bergamóiban, a doktor latin idézeteket használ.

JEAN RACINE (1639-1699): Phaedra

George Steiner, a neves esztéta szerint Racine volt az utolsó jelentős drámaíró, aki még igazi tragédiákat írt.

A francia klasszikus tragédia nagy alakja La Ferté-Milonban született jómódú polgári család sarjaként. Korán árvaságra jutva a janzenistáknál, a protestáns gondolatokkal rokonszenvező katolikus teológusok intézetében emelkedett. Az itt töltött évek alapvetően meghatározták világnézetét,  noha a port Royalban élő szigorú erkölcsű atyák megszakították kapcsolatukat tanítványukkal, mihelyst az színpadra vitette drámáit.

Racine első darabjait még Moliére színházának adta, amely elsőként karolta fel a kezdő drámaírót, de csakhamar átpártolt a tragédiák színrevitelében legjobbnak elismert rivális színházhoz, az Hotel de Bourgogne-hoz.  Itt mutatták be 1667-ben, hatalmas sikert aratva Racine első nagy tragédiáját, az Andromaché-t. Ezt követte A pereskedők (1668) című komédia. E műfajban azonban alulmaradt Moliére-rel szemben. Míg tragédiáival: Britannicus (1669), Berenice (1670), Bajazid (1672), Mithridates (1673), Iphigenia (1674), Phaedra (1667; magyar bemutató: 1876; ma Somlyó György fordításában játsszák) babért babérra halmozott. A Francia Akadémia 1673-ban Racine-t tagjai közé fogadta. XIV. Lajos kegyeivel halmozta el. 1678-ban, sikereinek csúcspontján Racine úgy döntött, a színműírás helyett tisztes polgári foglalkozást választ, elfogadj a király biográfusának kitüntető, jól jövedelmező állását. Mme de Maintenon, XIV. Lajos első udvarhölgyének és szeretőjének a kérésére azonban még két bibliai tárgyú tragédiát ír, az Eszter-t (1689) és az Atáliá-t (1691). Igaz, nyilvánosan akkor egyiket sem mutatják be. A vallásos Mme de Maintenon hatására az udvar szelleme nagyot változott, Racine vallásossága is elmélyült, kibékült az eretnekséggel vádolt janzenistákkal. élete utolsó éveiben titokban megírta a port Royal rövid történeté-t. Ki is érdemelte, hogy végakaratának megfelelően jó keresztényként temessék el a Port Royal temetőjében.

A Phaedra a francia klasszikus tragédia jellegzetes darabja. Szigorúan követi a arisztotelészi kánont.  Műfaját tekintve alexandrinusokban írt tiszta tragédia, amely a hármas egység szabályainak is megfelel. A klasszikus példa ezúttal is adott, Euripidész Hippolütosz-a. Mint Racine más színműveiben, itt is a fékezhetetlen érzelmek okozzák a tragédiát: Phaedra minden erkölcsi megfontolást, korlátot elsöprő s ennyiben tragikus magasságokig emelkedő szerelme mostohafia, Hippolytos iránt, valamint Theseus fiát elátkozó és pusztulását okozó, vad indulatai. A Phaedra is Racine örök érvényű mondanivalóját exponálja: a józan értelem, megfontolás lehetetlenségét a mélyről jövő, igazi nagy érzelmekkel szemben, amelyeknek szörnyű viharában szükségszerűen elpusztulnak a nemeslelkűségük folytán tehetetlenné, gyengévé vált tiszták, jók.