Gellért Oszkár: Kérdőjeles vers

Itt adtunk egymásnak találkozót.

Itt, itt, e lyceumok hosszu során.

Későn jöhettem. Vagy korán.

Ott sűrűbb a bozót:

Tán ammögött vagy. 

Nem, nem; nem vagy itt sem.

Jó lesz ledőlnöm, szegény szivemet

Valamiképp hogy lecsendesitsem.

Bólint a lomb. Felém hajol. Mint int?

Jártál-e itt ez ákácfa alatt?

Vártál-e rám? Vagy várjalak?

S hogy megkéstem kicsinyt:

Lábad megállitott-e? Dühre dobbant?

Vagy vitt tovább sietve, pajkosan?

S a szemed sírt-e? Vagy lángra lobbant?

Bólint a lomb... Búcsúzik? Vagy köszönt?

Menjek? Maradjak? Itt voltál? S ha itt:

Nekem mit hagytál vissza, mit?

Könnyet? Vagy csak közönyt?

Elbujtatott mosolyt? Tovább keresek?

Vagy egykedvün kabátomról a port

Leverjem... Vagy sírjak? És nevessek?

Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.

Tóth Árpád: Góth Móric képei

Góth Móric 1873-1939

Hét kis kép, elszórtan a Műcsarnok mostani kiállításának kissé kellemetlen Bábelében, egy kedves, finom szemű színlátó embernek kecses dolgai, melyek kedvenc poétáim csiszolt szonettjeit juttatják eszembe. Az egyik kép a "Cirkusz". Formátlan nagy sátor, nagy, sötét téren őgyelgő apró népekkel. A legdiszkrétebb Góth Móricnak most kiállított képei közül, s a legszomorúbb. Leginkább a hátul elvonuló emeletes ház-sor foglalkoztat. Szennyes, törődött színek, szomorú ablakocskák, néhány gondos ecsetvonással megfestve, de a sok apró, vonagló, halk tónusú szín elérzékenyítőn érezteti velem a minden friss tüzet beteges finomságúvá halványító nedves, közömbös várost. Groteszk lírai gondolat: éppen a zajos furcsaságú cirkuszi bódé köré dermeszteni ezt az apró, ténfergő, külön egyéneket alig éreztető görnyedt népséget s a szomorú, ködbeolvadt gerincű ház-tömböket.

Góth Sárika arcképe

A Góth Sárika arcképe talán legjobban mutatja Góth Móric képeinek azt a jellemvonását, mely, úgy érzem, minden mostani dolgát egyénien elkülöníti másoktól: a tömör egybekomponálást s ezen belül a groteszken egymásmellé applikát ellentétes, pointe-szerűen izgató kis színfoltokat és színvonalakat. A kis leány mögött élénk világosságú frissen zöld növényzetet látunk, mely előtt a székével s a pihenő lába alatt terpedő kővel csodás összefoglaltságú, érdekes profilú tömböt alkot a munkája fölé hajló kis leány. Dús hajában tüzes, apró, egymással feleselő szénamacskák ragyognak, kis keze egészen összefolyt a tartott gombolyaggal, s a lábacskái alatt feszülő kő olyan nedves összeolvadásban s mégis eleven külön valóságokként mutatja színeit, hogy önkénytelenül az effajta kezelés nagymestere, Liebermann jut eszembe. Gyönyörűek képein a kezek és fejek. "Rutén paraszt"-jának térde körül lustán összekulcsolódó kezein néhány merész ecsetvonás erővel érezteti ennek a kézpárnak barna érdességét s szomorúan kiütődő ereit, "Öreg ember"-ének feje, a szakáll és arc egybefoglalt foltjaival komoran tárja elénk ennek az alácsukló koponyának merev, kalapot szembegyűrő, minden hiába fájdalmú fásultságát, "Csipkeverő"-jének a kis szoba levegőjébe burkolt szelíd öreg arcán pedig a nyugodt, széles ecsetvonások lágyan sejtetik a nyájas derűt, mely a napsugárban ragyogó rongyok közt foglalatoskodó egyszerű anyóka csendes világát betölti. Góth Móricot valahogy "parnassien"-festőnek szeretném titulálni, nemes, szelíd, szemérmes lelkűnek képzelem s már előre gyönyörűséggel gondolok az időre, mikor a forduló élet líraibbá, hogy talán kissé merész szóval mondjam: brutálisabbá teszi s ecsetének már meglévő finom reszketéseivel többet mutat nemes, szomorú lelkéből.

Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.

Babits Mihály: Beatrix királyné

  

Berzeviczy Albert könyve. Szép könyv és nem tisztára a tudósoké: a szépirodalmat élvező nagyobb közönségnek is joga van hozzá. Témája a legérdekesebbek egyike művelt magyar embernek: nemcsak a Mátyás fölényes személyiségével való kapcsolat, nem is a fejedelmi nő viszontagságos sorsa, Nápolynak e korban izgalmasan gyors pergésű eseményei, (igazi renaissance-katasztrófák), nem is csak a királyné folyton növekvő befolyása férjére, melyet az estei Hippolit története, vagy folyton csökkenő népszerűsége, melyet Bakócz Tamás és az Ulászló-párt eljárása helyeznek éles világításba, sem az Ulászlóval való világraszóló házassági botrány, amely a könyvet a lélektani regény érdekességével gazdagítja, nem is csak a királynő magas egyénisége, aki típusa a renaissance művelt hercegnőinek, a Laurana hercegnője; ez mind nem teszi még e könyv tulajdonképpeni érdekességét. 

A világtörténelemnek egy páratlan korában játszik az esemény, oly országokban, melyekben akkor Európa szellemi és anyagi jövőjének rugói rejlettek: a renaissance-Olaszországban s a törököt diadalmasan visszanyomó, szemeit a német császárságra vető, erőtől duzzadó, ifjú Magyarországban: s alig van azon kornak nevesebb embere, akivel hősnője összeköttetésben nem állott volna, Olaszországtól, Spanyolországig, Leonardó da Vincitől katolikus Ferdinandig: és írója nagy buzgósággal s az érdekesség iránt roppant eleven érzékkel tud kutatni és összefűzni minden kapcsolatot, ami a műveltség ínyenceinek kedves adat lehet (mi érdekesebb a történelemben, mint a kapcsolatok és a synchronistikus táblák) úgyhogy a könyv sok része valóságos renaissance-lexikon benyomását teszi, s a renaissance kedvelőjének épp oly érdekes olvasmány, mint Silvestre Bonnardnak a könyvkatalógusok; de számunkra még ebben sincs elmondva e könyv tárgyának főérdeke. 

Ez a téma egy érdekes kor és személyiség nézőpontjából tág kilátást ad arra, ami a magyar történelem - és magyar élet - örökös főproblémája: viszonyunkra Európa műveltségével, az örökös küzdelemre e műveltségért és ellene. E nézőpontból úgy állhat előttünk Beatrix, mint kinek személye egy ideig ütközőpontja volt a magyar történet legtragikusabb ellentéteinek a Nyugat és Kelet között kettévált magyar lélek örökös önharcának: mint legyecske a malomkövek közt. A mit sem sejtő, a saját asszonyi intrikáival elfoglalt Beatrix tragikus sorsával voltaképpen a magyar lélek tragikus meghasonlásának első, ártatlan áldozata: a Beatrix népszerűtlensége, a nyugati műveltség népszerűtlenségének jelképe; s az a lovagiasnak éppen nem nevezhető eljárás, amellyel a máskor oly lovagias magyar nép ezt a királyi nőt lerázta nyakáról, ugyanazt a tragikus jellemfordulást mutatja, amelynek ábrázolását Katona Bánk bánjában csodáljuk. S a renaissance óta - talán Kazinczyén kívül - alig volt kor, amikor ugyane kérdés, ugyanazon tragikus lejtőkkel, annyira izgatta volna a kedélyeket, mint ma: amikor Beatrix szomorú története oly érdeklődő olvasókra számíthatott volna, mint ma. Magyarország helyzete a nyugati műveltséggel szemben: ez ennek a könyvnek nagy kérdése s ezért korszerű e könyv s ezért oly izgató, hogy olvasását nem lehet abbahagyni, bár Berzeviczy stílusa inkább nehézkes, mint művészi nem is éppen magyaros, ahol költőiségre tör, gyakran szólamokig süllyed.

Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.

Móricz Zsigmond: Én mámor-fejedelem

Nekem Ady Endre egy összemaroknyi versben él: a Vér és arany könyvében. Sose láttam őt; sem életrajzi igazságokat, sem apró pletykákat nem tudok róla; csak amit nem lehet elkerülni; úton-útfélen ragad valami az emberre. Hiszen egy erdőben járunk.

De ismerem Ady Endrét, mint magamat, úgy is szeretem, mint magamat; fajtám ő nekem mindenképpen: a pocsolyás Ér hét szilvafás termőföldjétől, az "Idő-kovászai közt való vándorlásaig, bélyegesen, csillagosan."

*

Lírára tévedek, ahogy róla szólani akarok. Úgy érzem, mintha az én életemnek ő élte volna azt a titkos részét, amely nálam elsorvadt. Szegény fiú, magyar Messiás, ezerszer Messiás. Igéid bővek, zengők, nagyok, Korcs hegyi beszéd minden dalod, álmod az ige, az Üdv, az Út: s be hazug élet, óh be hazug.

Mért hazug?

A munka nagy, nagy, áldásos kincstermése hiányzik belőle. Az a pozitív haszon, amely az emberiségnek a semmiből ingyen hoz megbecsülhetetlen, örömadó ajándékot.

De hát az nem haszon, ha valaki elsírja a mi bánatunkat? elátkozza helyettünk a világot? ha elissza előlünk a borunkat? S a maga szívébe, lelkébe, fejébe szed minden keserűséget, csüggedést, mámort; és ő egymaga megy tönkre attól a sok méregtől, ami egy nemzet lelkéből gyűlt belé?

És nem drága, nagybecsű ajándék, ha örök igaz hangot ád ezeknek az érzéseinknek?

Ki merne a költőnek maga adni lelket, s aki mást kíván tőle, mint amit ő magából kiáraszt, nem ezt akarja-e?...

*

Én mámor-fejedelem!

Nem kell annak bort inni, akinek tele van a lelke részegítő tűzzel. De ha még bort is iszik, bánatos, keserű, mérgezett, mindenféle, tőkén és hordóban termett borokat, mi lesz abból?

Meg fogja írni a Vér és arany zengő verseit.

Kéri Pál: Ady Endre szociális gyökerei

Kis, kezdő és szegény ország vagyunk. Ezért nálunk csak az olyan költő kaphat helyet a napon és polcot az emlékezetben, aki széles rétegek vágyait és fantáziáját, nagy tömegeket, bár öntudatlanul foglalkoztató álmokat, szociális forrongások tengerszín alatt való háborgását, összecsapások fegyverzaját, jajjait és ujjongásait, szóval minél több embert, minél közvetlenebbül érdeklő gondolatokat és érzelmeket szólaltat meg. Általában úgy van az, hogy az igazi nagyok művészetben, költészetben mindig tömegek és tömegek mozgolódásainak kiizzadt gyöngyei voltak; igazi korszakos értékek csak azok voltak, akikben egy-egy forradalom szólalt meg; új utat vágók, új hangok megütői csak azok, akikben tömegek fölkavarodása, akikben a szociális fejlődés lökésről lökésre, nyomott, vagy fegyver-hangos ütközetről ütközetre haladó menete tükrözik; igazi egyéniségek - bármennyire paradoxonnak hangozzék is még ma legtöbbek fülében ez az igen is logikus és egyszerű megállapítás - csak a tömegek emberei: tömeg-törekvések és érzések, tömeg-mozgolódások, tömeg-összeütközések kifejezői.

Kis, kezdő és szegény országokban meg éppen minden másforma, differenciáltabb és differenciált kereteken belül maradó hang elvész, mint a pusztában. Luxusra nincs energia; a mindennapi kenyeret is alig, hogy föltengődtetni tudják. Az ilyen országok hangversenye csupa harsona; a pásztorsípokat fúvó tüdők csakhamar elsenyvednek. Innen van az, hogy kis országok sokkal nagyobb mértékben tudnak gyakran meghallgattatáshoz jutni a világon, semmint azt a nemzetek közt való súlyuk után következtetni lehetne és innen van az, hogy kis, szegény és kezdő országokban, mint például nálunk, alig szólal meg hang, amely ne fújná rétegek, tömegek kótáit, amelynek ne volnának határozott és világos szociális vonatkozásai.

*

Érthető ilyenformán, hogy Ady Endre, akinek jelentőségét annyira érzi mindenki, akiről nem is beszélnek másként, mint rajongással, vagy haragos ellenszenvvel, egész munkásságában, minden versében, minden sorában és refrénjében, szociális forrongások, törekvések és elkeseredések, küzdelmek és háborgások kifejezője és terméke, olyan nagy mértékben, amilyenre nálunk még példa alig volt. Az ő sírásában tízezrek jajja van benne, keserűségét milliárd meg milliárd könnycsepp hordta össze, kétségbeesésén átzöldellő reménységei százezrek számára az ígéret zöldje. Ő a mai Magyarország harcainak Tirtajosza, szociális jelenség olyan kifejezetten, olyan közelről érezhető nagy mértékben, hogy szinte azt lehetne mondani, bizonyos küzdő rétegeknek alkalmazott harci dalosa.

Fenyő Miksa: Ady Endre

Fenyő Miksa

Kép forrása: www.nyugat.oszk.hu

I.

Pátosz nélkül kellene róla írni; a bámulat és a szánalom pátosza nélkül. Úgy írni róla, mintha életét és ennek az életnek legintensivebb, legmagasabb rendű megnyilatkozását: költészetét az irodalomtörténet hűvös távolságából szemlélnők. Ki volt, mit élt? Az ezernyi emberi sors közül - a Hille Péter élete és Goethe élete között - melyik az övé? Emberi tökéletességéhez tartozik-e, hogy kiváló műveket irt, vagy emberi gyarlóságai magasztosultak költői erényekké? Kémlelni kellene Sainte-beuve-i szimatolódzással: egy-egy jelzőjének, szófűzésének, sorának távlatából visszapillantani életére; kegyetlenül, feltördelni miértjeit: a magányosságét, a melancholiájét, a kegyetlenségét; különválasztani benne az embert és a histriot, a mérhetetlenül mély szomorúságokat és a bő, zengő, nagy igéket, örök gyermekségét és örök vénségét. És felkutatni az életét, a biographiai adatait: őseit, barátait, ellenségeit, isteneit, szerelmeit, adósságait, botorkálásait, botlásait, talán azt is, amit egy kiváló rokona az emberi gyarlóságokban "le seul vice impardonnable"-nak nevez... aztán mindezt összefogni, keményen, művészi arányokban, hogy valami symbóluma alakuljon ki azoknak a sensatioknak, melyeket Ady Endre élt és írt...

Lehet ez? Szólhatunk ma így az ő életéről? az ő harmincegy esztendejéről? Visszabotorkálhatunk-e ilyen irodalomtörténeti nekikészültséggel költészetének könny- és vérnyomain életéhez: a nagy vágyódásoknak és a megható resignációknak örökös hullámjátékához. Értékelhetjük az életét a versek lüktető ritmusán keresztül s mondhatjuk "felemelő, mert nagy fájdalmai voltak," "ami ebben az életben jelentős volt, szemünk láttára égett föl lázas költeményekben"? Avagy "dekadens", a "rothadás foszforeszkálása" és egyéb ilyen kényelmes megállapításokat emlegessünk az életről, mely gazdag volt, fájdalmas volt, de "példát nem adott"? Lehetséges ez? Azt hiszem, hogy nem. Azt hiszem: ma csak azt nézhetjük, hogy mi közük e verseknek a mi életünkhöz, mit jelentenek a mi gondolatvilágunk számára, a jeleket betűzhetjük ki, melyeket lelkünkbe égettek, muzsikájukról szólhatunk, mellyel bennünket megejtettek.

Gellért Oszkár: A sikerhez

Megcsiklandoztalak

Egy gyöngyvirág-fürttel

Összeszorított szád fölött:

Akarjad! édes,

Ne küldj el.

Végigsimogattam

Egy gyöngyvirág-fürttel

A homlokodat.

Durcás redőcskék: hieroglifáim

Mit üzentek?

Elküld,

Vagy elfogad?

Megpihentettem

Egy gyöngyvirág-fürtöt

Lezárt két szemeden.

S titkos betüi homlokodnak,

Pihéi szádnak,

Pillái szemednek

Mind azt üzenték: Nem engedem.

Végigpaskoltam

Egy gyöngyvirág-fürttel

A kebleidet, hogy gyöngyei leváltak,

S völgyébe peregve

Úgy feküdtek ott,

Holt gyöngyök egy eleven ravatalon.

Akarod?

Most már én nem akarom!

Gellért Oszkár: Óh nyugtalan áram, örök (1927)

Mily mozdulatlan a föld.

Mily mozdulatlan az ég.

Csak a szél száll szüntelen,

Nincs egy helyütt soha.

Repíti, kavarja itt lenn

A levált falevelet.

Szárnyán úsztatja tova

Ott fenn a tépett felhőt.

Bizonyosság a talp alatt.

Bizonyosság a fej felett.

Mily közel így a sír.

Mily közel így az Isten.

Ülsz mozdulatlanul

Lélegzetvisszafojtva.

Magadba vagy kövülve

Mint eleven szobor.

És vége. Sóhajtottál.

És mindig a sóhajod az,

Ami kiszakít magadból

És erre-arra sodor.

Már szárnyára kapott.

Óh nyugtalan áram, örök!

És repül és repül a vágyad

S örvénylik bánatod.

Ignotus: A fekete zongora

Nemrégiben a Magyar Hírlapban Ady Endréről írván, versei természetének megállapítása során a következőket is kifejtettem:

"...Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verseket, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál istennek, nem muszáj megérteni, s nem is fontos, hogy megértsék. Ez különben is csak a tudományban fontos. A költészetben az értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő őbenne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra - jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, sőt összetartozik az értelemmel, sőt, néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem. Ezért nem mindegy, hogy valamely vers magyarul vagy németül van-e megírva, alexandrinusban-e vagy szonettformában. Ezért pallérmunka az olyan ház, mely tegnap barokk volt s ma szecessziósra lehet átvakolni, s ezért mestermunka a párizsi Sainte Chapelle, a francia királyok egyhajós kis gót kápolnája, melynek néhány pillérfala csak odalehelt kifogás arra, hogy üvegfestésű ablakokat illeszthessenek közbe; a kápolna voltaképp nem maga az épület, hanem az a színözön, mely az ablakokon át mélyen és félhomályosan beleömlik, s amint leszáll a nap, vége a kápolnának. A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egy más szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson át az érzésemre. Van költő, aki egyik erejét hasznosítja. Van, aki valamennyinek ura s még ezenfelül olyan újakat csal ki belőle, amikre előtte nem gondoltak. Lehet-e ebben különbséget tenni egyebet, mint legfeljebb azt, hogy a formát kívülről húzták-e, mint e kesztyűt, az előre kimódolt tartalomra, vagy mint a bőr, egy test az izmával s a vérével? Ezek az egy test versek az igazi versek, költőik az igazi költők. Az igazi költők közt vannak egyhúrú költők és százhúrú költők, viszont vannak, akik egy húron százat tudnak elmondani, s vannak, akik száz húron mind csak egyet mondanak. Ady Endrének sokféle a mondanivalója - körülbelül minden, ami egy embert nyugtalanít, egy férfit felver, egy művelt lelket megkap, s egy mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van és joga van hozzá. "Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a fekete zongora." Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű."

Író, sőt versíró körökben, úgy veszem észre, fennakadtak e kifejtésen. Palotai Hugó kollegám ajánlkozik, hogy saját verseimen bizonyítja be, mennyire nincs igazam, lévén ezeknek s minden soruknak pontosan meghatározható értelmük. Azt kell következtetnem, hogy prózában nem vagyok ennyire szerencsés, ha íme ily kevéssé tudtam - pedig lám nem fekete zongorán s nem a fülekhez szólva, hanem száraz szavakkal s egyenest az értelemhez fordulva - megértetni, mire gondolok, s ha szavaimból olyasmit lehet kiérteni, hogy hitem szerint a versnek nem szabad értelmének lenni, s ami értelme mégiscsak van, azt nem szabad pontosan kifejtenie. Ez szakasztott oly barbárság volna, mintha megfordítottját követelném: hogy a versnek határozott értelmének kell lenni s azt pontosan ki kell fejeznie. Igazában s valóságos hitem szerint - s ezt nem sikerült, úgy látom, világossá tennem - ez vagy amaz, vagy bárminő, magát esztétikainak vélő ilyen szabadságosztás vagy tilalomállítás semmivel sem kisebb tolakodás, mint amit, jogi vagy erkölcsi vagy politikai kötelességeknek a költői munkára való ráerőltetését, ma már közönségesen ennek ítélnek.

Ignotus: A völgyben

Előtted mék. Mögöttünk zúg a nád,

Bottal verem a szúnyogfelhőt széllyel -

Tudd meg, leány: szeretőm volt anyád

Sok téli délután, sok nyári éjjel.

Fojtó a lég. A völgy fülledt verem;

Tikkadtan vet az égre szürke pántot -

Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem?

Megcsapja nyakamat forró ziháltod.

Forgószél fog be. Tenyerem tüzel.

Villám vakít s harsan dörej nyomába -

Itt csaphatott le valahol közel -

Gyere mellém. Ugyis minden hiába.

Forrás: Nyugat 1908. 1. sz.

Gróf Teleki Ferencz: Sz. Dávid éneke a sorsról

ZSIDÓ NYELVBŐL, EUPHRATNAK SAUL NEVŰ SZOMORÚ JÁTÉKÁBÓL

Lelkem! élted mért töltöd el

Fanyar bánat képeivel?

Mért kinozod magadat?

Nem rebegsz-e Isteneddel,

Midőn zúgva perlekedel,

Ha átkozod sorsodat.

Elragadva, halld mint megyen

Hárfám hangja völgyön hegyen,

Édest fejtve mikor zeng,

Seraphinok énekéhez

Hasonlólag fennterjedez

S világokba általleng.

De kellemi enyészlenek,

A hurok ha rendetlenek

S felbontva az egyezés,

Szivet fület bánt a hangzat,

Ha titkos bájt nem osztogat

Ujj végéről a pengés.

Így a sorsban sok megsérti

Szivünket, mert jól nem érti

Elménk, titkos kötését.

Nyugodj meg hát lelkem ebben,

Összhangzat van az egészben;

Imádd az ÚR végzését.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Vigasztalás

BÜRGER UTÁN SZABADON

Te! kit sokszor kimondhatlan

Fájdalomba merít az,

Hogy ok nélkül a méltatlan

Irigy nyelve rágalmaz.

Halld barátod enyhe szavát,

Midőn vérez a marás:

„A gyümölcsnek is csak javát

Szokta rágni a darázs.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Rozáliához

GYENGÉLKEDÉSEKOR

Szelíd Rózsa! ki szép neved

Vőd a tavasz kezéből,

A Teremtő külde téged

Angyalai köréből.

Liliommal vetélkedő

Ifjúságod harmatja.

S most ah, kedves! hogy szenvedő

Orczád azt mint borítja!

Nagy ragyogó szemed tüzét

A szelídség emeli,

Mindent győző hatalmát, két

Pillantója neveli.

Fejér arczod árnyékozó

Setét bársony hajadnak

Minden fürtjén, kivigyázó

Szerelemkék lappangnak.

Szép, ajakid mosolygása.

Boldog a ki látja ezt,

Mint a hajnal hasadása

Minden csendet felébreszt.

Ha állsz dísszel és keccsel bír

Illő deli növésed:

Ha jársz mint a könnyü zefir

Suhog lebeg lépésed.

De felejti kellemeit

Gratiájit testednek,

A ki tudja érdemeit

Szép érzésü szivednek.

Mert olly bőven a mit oszta

A kedvező sors neked,

Azt még felebb haladtatta

Neveltetési éked.

Szép bimbait bő kezével

Adá hinté az ég rád,

S virágzatba bölcs eszével

Fejtette ki jó anyád.

Nincsen szózat melly festhesse

Tökéletes képedet;

S nincsen kebel melly nézhesse

Mozdulatlan, kecsedet.

Angyal! kiben a szép lélek

A szép testet emeli,

Nemes szíved a míg élek

Lelkem híven tiszteli.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Imádság

Előtted, kié menny, föld, s a csillagos ég,

Borulok le forrón szerető szívemmel,

Hozzád foghatatlan szentséges Istenség!

Emelem tégedet kereső lelkem fel.

Kinek mérhetetlen bölcs általlátása

Számtalan világnak rendelt útat mére,

És kinek atyai hív gondoskodása

Vigyáz az egy napot élő férgecskére,

Téged oh imádott s szeretett jó atyám!

Buzgón hiszen szívem és örömmel vall szám.

A Te teremtésed s gyermeked vagyok én

Szentséges képedre alkottál engem Te!

Boldog az én lelkem mert Téged megértvén,

Szerető védelmét benned megismérte;

A mit hozzád érzek azt szó fel nem éri,

Nagy uram! hív atyám! alkotó Istenem!

De mindent átlátó szent szemed isméri,

Hogy kész vagyok neked áldozni mindenem.

Oh tekints hát most rám irgalmad szemével.

Midőn gondolatim hozzád emelem fel.

Minden szépnek s jónak teremtő kútfeje!

Feléd törekedik tisztult akaratom,

De ah igen gyenge lágy szivem ereje

Midőn el elragad földi indulatom.

Éltessed jó atyám szent lelked lelkemben,

Hogy a jót áltlássam s kövessem örömmel;

Légy gyámol vezérem hánykodó éltemben,

Hogy jó gazda légyek e földi időmmel,

S feláldozván képzelt mulandó kényeim,

Az örökös legyen azok helyett enyim.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Mi könnyebb?

Tiszta forrást, melly belé folyt

Öblébe a tengernek,

Minden cseppig elválasztva

Majd könnyebben kimernek;

Mint e világ közepéből

Lelhetni csak egy szivet,

Kinek holtig, ábrázatja

Soha kettős színt nem vet.

Ceylon gyöngyös szigetének

Halásza feltalálja

Majd hamarább azon szemet,

Melly a gyöngyök királya.

Mintsem hogy csak egy szivvel bár

Egyesülj olly érzéssel,

Kivel, akárhogy jár sorsod,

Szent lánczod nem szakad el.

Hogy a fenyő czedrushoz ér

Azt hamarább meglátod,

Mint bár hosszas életedben

Csak egy igaz barátod.

Szépet másnál s hűt ne keress,

Ha kerested hadd abban, -

A szép s hű csak úgy sükeres

Ha felleled magadban.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Mi?

Sokszor kérdem tusakodva

Mikor ülök gondolkodva,

Emmi? vétek-e vagy nem,

Hozzád titkos szerelmem?

S azt állitja mindig eszem,

Hogy ezzel én nem vétkezem,

A minek az megvallja:

Kinos kedves nyavalya.

Hogy ez teher s gyógyíthatlan

Már az való s tagadhatlan,

De nyavalya és vétek,

Hogy mindegy, ne higyjétek.

Gyógyulásom be szeretném!

Csak orvosom fellelhetném.

De ezeret kérdezek

S még is vakon evezek.

S ha gyógyulnom lehetetlen,

Ne légy te is olly kegyetlen,

Oh imádott tündér leány!

Lehetetlent ne kívánj!

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Álom

Midőn terhes esetemmel

Nyugtom fel nem találom,

Hozzád jövök kérésemmel,

Csendesits le jó álom.

Csendesitsd le bájlásoddal

Kinnal teljes mellemet,

Édesdeden fátyoloddal

Fedd el könyes szememet.

Setét szárnyad árnyékában

Képedet ha ölelem,

Nyájos álmok országában

Kért nyugalmam fellelem.

A mit a sors vad végzése

Olly irigyül megtagad,

Ecsetednek bájfestése

Ahhoz játszva felragad.

Édes álom! e versében

áldoz neked egy bús szív,

Kinek zajos életében

Egyedül te vagy még hív.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Justh Zsigmond: Zana Zsuzsi megtérése

Határozottan nem fiatal már többé. Ott, a szemei alatt azok a ráncok, viharos évek jelei. Sápadt a homloka, pofacsontjai kiállanak, szemei bágyadtak, hiába a festék.

Mit tegyen? Hogy jelenjen meg színe előtt? Úgy talán, mint ahogy tíz hosszú esztendeje él? Olyan ruhákban, olyan rózsákkal a két orcáján? Olyan jó füvektől illatozóan? Hiszen így tán felrúgja.

Vagy úgy, mint ahogy most áll a tükör előtt... öregen, fáradtan. Így tán még meg is szánja.

Jobb amúgy. Nem, nem szánalom kell neki, valami egészen más.

Piros muskátlit tűzött a bal fül mellé, selyemkendővel kötötte be a fejét, arany karikafüggőt akasztott a két fülébe, arany gyöngyöt a nyakára. Szegedi bársonytopán a piros harisnyás lábán, suhogó selyemszoknya, aranyos pruszlik a termetén.

Ilyen volt a duhaj Zana Zsuzsi azóta, amióta ott hagyta az urát, s utánament a Gyulai Ádámnak.

Ilyen viganót hordott hétköz- és ünnepnapon, ilyen viganóban borult a huszárok keblére, ilyen viganóban ment el a zsandárok után Orosházára, ilyenben muzsikáltatta végig magát széles jókedvében a gyopárhalmi nagy utcán, öt legény oldalán.

Mikor is vett magára először ilyen viganót? Emlékszik még rá jól.

Kikönyökölt a házikó ablakán, s belebámult a leszálló esthomályba.

Emlékezett.

Hamvasszürke volt az ég alja, csak itt-ott pettyezte ki egy rózsapiros bárányfelhő.

A távoli Kopog harangja ide hallatszott. Az ablaka előtt libapásztorok ballagtak lassan hazafelé a faluba, hazahajtva a jószágot a pusztáról. Most egy csikós legény ügetett el az ablaka előtt. Dalolt. "Csak a babám ne forduljon el tőlem!"

Egyet rikkantott, aztán bekiáltott valamit a Zana Zsuzsi portájába.

A menyecske nem felelt rá semmit, visszahúzódott a muskátlis ablakból, maga sem tudta, miért, de összébb húzta a selyemkendőt a keblén.

Késő már, Zana Zsuzsi, késő a szemérem, késő a bánat.

Szomory Dezső: Séta a temetőben

Hát meghalt Kerbán Ferenc; hihetetlen.Ha nem jártam volna ott a halottas-házban, a koporsója körül, ha nem láttam volna kiterítve abban a mélységes, megremegtető nyugalmasságban, igazán nem hinném. De így... már tartották készen a koporsó fedelét, elmentenek a mosdatói, elmentenek a mosdató-szerekkel; jött a tömjén, s a tömjénfüstben mint láthatatlan máglyán, a pap, s csipkésen, piros ruhában a ministrálógyermekek. A ministráló-gyermekek, akiknek játék a halál, játék a tömjénfüst vidám himbálása. Vidám himbálás és szomorúság a Kerbán Ferenc ravatalánál. Szomorúság minden, és mégis... mintha ügyetlenség volna a halála...

Egyszerűen meghűlt. Nagyon könnyű hűlés. Hívtak orvost hozzá, azt mondta, gyógyszerre sincs szükség. Forró teát igyék... az asszony csinálta. Engedte volna másnak?... Maga vitte a férje ágyához, maga öntötte belé; úgy folyt az asszony ajkáról a férfiéra, forróbb volt így, édesebb is bizonyára.

Hát jobban lett Kerbán Ferenc... úgy lett minden, amint eddig vala, úgy lett minden, úgy is marad örökké. Így gondolták mind a ketten: férj is, feleség is. Fájdalom, hogy mást is gondolt Kerbán Ferenc ott a betegágyon... Holnap lesz három esztendeje, hogy jöttek ki a templomból... búgott utánok széles éneke az orgonának, akkor is hallották, amikor már odahaza valának. Hallották örökkön, mind a három esztendő alatt: olyan vala az életök, mintha tegnap esküdtek volna. S maga volt a széles szerencse ez a széles ének. Szegény, csupasz madár volt mind a kettő: Márta is, a férje is. Aztán megtollasodtak. Akik nem hisznek a szerencsében, azt mondják: a munka volt. Igaz... Kerbán Ferenc dolgozott, gép vala ő teljességgel. Szórta a munkát ez a gép, s nyelte a pénzt magába. Kis boltja vala kezdetben, nagy raktára később. Eladni eladott mindenfélét; ám bevenni csak pénzt vett be. Egyebekként a tőzsdére is eljárt. Így lett háza, így lett fényesség is körülötte.

S fényesség az asszony körül. Megváltozott a szegény leány, csak a szíve maradt szerelmes. A gazdagság melegében még melegebben szerették egymást. Egyedül valának, gyermekök nem született, hát egymást érte, egyedül egymást, minden érzése a szivöknek.

Mélységes, nagy szerelem vala, mint mélységes nyugalmasság most, ott a Kerbán Ferenc arcán. Mert körülötte nincsen nyugalmasság. A pap mintha énekelne; a ministráns-gyermekek is mintha énekelnének. Dal a gyászban, a fojtogató, hideg gyászban... A koszorúk mintha megfagytak vón benne, megfagytak úgy, hogy élőnek maradt meg minden virág, minden szirom. A nagy gyertyák meg égnek buta lánggal... ezek mit sem tudnak a gyászról, a Kerbán Ferenc haláláról. Mozdulatlan mindenik; tisztára, mintha festve volna.

És nincs nyugalmasság, mert jajveszékel az asszony, a szerelmetes Márta, aki a tehát hozta és adta a betegnek. A szép arca eltorzult egészen... csúnya asszony, félelmetes is talán. Aki látja, azt hiszi, megőrült... a szívével mintha az agyveleje is meg akarna szakadni. Rémséges tudás: ő adta a halált, meleg szájból, forró ajakról a férjének, a Ferencnek, az édesnek... az édesnek... Tépi a haját, belevágja a körmeit a nyakába - marad egy apró félhold vérből a nyakán. Védi magát kétségbeesve... mintha gyanúsítanák már, mintha vádolnák már komoly képű, törvényszéki urak. Egy pillanatra csend - teljességgel néma az asszony fuldoklása. A szeme kinyílt kerekre... rámered a Ferenc arcára. Olyan szelíd, olyan nyugodt, olyan mélységesen meg van halva.

Hát vége van a vádnak is. Egyszerűen ügyetlenség a halála. Már jobban volt... úgy lehetett volna minden, amint eddig vala, úgy is maradhatott vón örökké. Fájdalom, hogy mást is gondolt Kerbán Ferenc a betegágyon. Holnap lesz három esztendeje, hogy jöttek ki a templomból... meg kell lepnie az asszonyt. Felkelt, úgy érezte, hogy teljességgel egészséges. Márta is odajárt az ünnepi ajándékért. Feleség a férjnek, férj a feleségnek. Mentek más-más irányba, másképp is jöttek vissza. Tél volt, az asszony csak úgy égett a hideg szél, az egészség pírjától; tél volt, a férfi csak úgy égett a hideg szél, a láz pírjától...