Rafael Alberti: Platkó (Santander, 1928.május 20.)

Nem feled senki, Platkó,

nem, senki, senki, senki,

te szőke magyar medve.

A tenger, az se,

mely ott zúgott előtted és mégse védhetett meg.

Az eső se. S a fennen uralkodó szelek se.

Tenger se, szél se, Platkó,

telivér szőke Platkó,

kapu őre a porban,

villámhárító.

Nem, senki, senki, senki.

Kék és azúr dresszek a szélben,

királyi dresszek,

kik rádtörtek repülve, zúdulva neked estek,

Platkó, Platkó, te messzi,

elesett szőke Platkó,

idegen föld gyepén lángoló tigris! És kulcs,

Platkó, törött kulcs,

az arany portikusz előtt elhullt arany kulcs!

Nem, senki, senki, senki,

nem feled senki, Platkó!

Háttal fordult az ég.

Lángoltak az azúr és bíborszínű dresszek

és szél híján kihunytak.

És a tenger, szemét lesütve,

szó nélkül összeomlott.

A gomblyukakban vérzett,

vérzett, Platkó, teérted,

magyar véred elestén,

s hogy nem volt többé véred, lendületed, bravúrod,

remegve mind a jelvény.

Nem, senki, senki, Platkó,

el nem feledi senki.

És visszatért a tenger.

Tíz zászló jött lobogva,

robogva,

villámgyors lendülettel.

És visszatért a szél is.

Vissza a szívbe a reménység.

Te visszatértél.

Hősi kéket s bíborszínt

küldött szét a levegő az erekbe.

És szárnyak, égi szárnyak, és fehér, törött szárnyak

hullottak tollafosztva, legyőzötten a gyepre.

és lába nőtt a szélnek,

és feje, törzse, karja.

és Platkó, mind teérted,

te szőke magyar Platkó!

S visszatérted tiszteletére,

mert új vért zúdítottál a harc ernyedt erébe,

a szél egy rést nyitott az ellenfél kapujában.

Nem, senki sem feledhet.

Emlékszik az eső, a szél, a tenger.

S mind az aranyló

jelvények, gomblyukaknak sok bezárult virága,

kelyhét érted megint kitárta.

Nem, senki, senki, senki,

el nem feledi Platkó!

és a végét sem: távozásod,

telivér szőke medve;

ájult zászló, a pálya fölött, vállra emelve.

Ó, Platkó, Platkó, Platkó,

honodtól messze, messze!

Mily tenger volna képes téged meg nem siratni?

nem, senki sem feledhet,

nem, senki, senki, senki.

(Ford.: Somlyó György)

(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 43-45 old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Virág Benedek: Előszózat (1822)

Bennem is a sok közt versirkálásra nagy ösztönt

Gerjesztett a Múzsa, de ne mondotta, miféle

Tárgyat vennék fel, s bizonyos mértékre szorítnék.

Ezt mégis (jut eszembe) nem egyszer súgta tanácsul:

Versezeted legyen ártatlan, s fog tetszeni minden

Szívnek, melly a jót csak jó képében akarja

Érzeni, s mint magot a szántóföld venni magába.

Hát még, kérdeztem, mitevő legyek? Erre imillyen

Választ tőle vevék: Értelmes s tiszta beszéded

Cifrázás nélkül legyen; azt kijelentened illik

Oly hangon, melyhez magyarok füle szokva van; a fül

Kényes, igen kényes; de miért is kellene másra

Fordítnod, s idegen fülnek kedvére csavarnod

Nemzeti nyelvednek hangzását? Nincs-e azoktól

Sok korcs benne, kik atyjainak mondatni szeretnek?

A szépet minden szeplőtől gondosan őrizd.

Ekkor hallgata, egyszersmind rám nézve merészen.

Nem sok üdő múlván végképp így szóla kilobbant

Szívéből: Írj, s azzal emeld a nemzeti lelket;

Földre ne húzd,mert az nem földi. Dicsérni akarsz-e?

Méltatlant ne dicsérj: hirdesd a régi dücsőült

S mostani embereket, kik példák jóra lehetnek.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 161-162. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Kölcsey Ferenc: Kazinczy (1832)

Sírba Kazinczy leszállt; s későn fakad érte hevítvén

A remegő könnycsepp harmatozó szemeket.

És fölkél hideg álom alól bús árnya sötéten,

S rémletes arcával dombja fölébe leűl.

Nemzetemért e szív tettel bizonyíta szerelmet,

Szól keserűn, s a díj könny leszen érte csupán?

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 129. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Kassák Lajos: Hazai földön (1963)

Ne hallgasd meg sirámaim

nem én szólok ilyenkor

nem én

csak a bánatom.

Hogy elkerüljem az őrjöngő várost

a csendes erdő

árnyékában ballagok

közel a hajnal ébredéséhez

mikor hűtlen szeretőjüket

siratják a lányok

közel a szegények meleg fészkéhez

ahol megzápult tojásokon

ül a kotlós.

Ne csak töviseimet lásd

hanem rózsáimat is

mikor költeményeim

selymébe göngyölten

illatoznak.

Nézd csak nézd

a bujdosó máris kiért a fényre

felemelt kezem

a friss szellő járását tapogatja

öt ujjam

mint szétnyílt virágszirom

érzékenyen remeg

és megfürdik a vajúdó egek verítékében

amit harmatnak nevezünk.

Sosem voltam ilyen megbocsájtó

ilyen kitárt szívű.

Íme hát megérkeztem

jó hazámba

ebből a földből vétettem

ennek a napnak fényében

fürödtem meg először

apáim verték le itt a határoszlopokat

jó érzéssel veszem tudomásul

hogy itt harcoltam át harcaimat

és itt lelem meg békés halálom.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 64-65. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Tandori Dezső: Duna-part, 1982

Czeglédi Gizella festménye: Budapest, Duna-part

(A kép forrása: http://www.festomuvesz.hu/czegledig/magyar/2003.htm)

I.

Március, vendéglátóipari

egységek előkészítő

hónapja! itt vagy; s villamossínt

szerelnek még a téli tervszak

dolga szerint a kis alagútban.

Egykor megálló volt a Halász utca

sarkán, s nem szálltam fel okvetlenül,

most megtenném – s nem jár a járat.

Köd a Duna fölött, hangulati.

Tollat, blokkfüzetet egy SOUVENIR

boltban veszek, a borozóból

épp, hogy kilépek, az ajtó nyitva.

Ülök egy padon. Kesztyűmet lehúzom.

Mondjam, hogy messze az év, több is, mikor

erre kölcsönkönyvtárba jártam,

s Kotov könyvét, „Sakkiskolá”ját

vittem haza, s az Irodalmi Újság,

és Jókai, s megannyi vegyes dolog

volt olvasmányom; de a tavaszi

délutánt akkor is jól éreztem:

s mit! hogy Kovács József, a Bütyök

nyert-e Bukarestben; mit! hogy apám

s anyám kivételesen lement

találkozni valakivel a Lánchíd-kertbe;

mit! bármi előbb s utóbb! én itt a

Duna partján, haza, gyalogoltam,

nem tudom: melyik kora délután volt,

de: az egyik, s nem jön, mint mondják,

vissza soha többé, csak én ülök

- de én ülök még – itt, haza, egy padon,

felé tartva, ám nem tudom, mi

és ki felé, s igazán – csak ennyi.

II.

Negyvennégy éve lakom itt a Duna-parton, de az időpontok

valamit kipontoznak csupán. Van-e felirata, elolvasható,

ennek az ittlakásnak? címe, ha vers? volt-e

címere, percre is bár, s tűnt bár?

volt-e jellege, s kellene vajon tudnom róla, kimérhetetlen

tulajdonságokról, mikor egyszerűen csak járok? madaraknak

viszek eleséget; s közben a gépi

kaszáláshoz a fák lelógó ágait

nyírják, halomba, s hullnak poharaim? Nekem, mondhatok-e

ilyet, sose nyírták le az ágakat, hogy szemem ki ne

verjék; s így majd féltékenyen nézem a gép

nyergében ülőt? Ellenkezőleg. Nekem

addigra ez az évszak véget ér, nincs feladatom a terepen,

a madarak megélnek maguktól, ez a dolguk, nekem legföljebb

a hazatérést nem szabad unnom, jönnöm

kell, s mi végre? a kérdhetetlen

kérdésre választ hullám hullámra ad, ha kinézek, ha a rakpart

kövéről letekintek; mi voltam? nincs ily kérdés, el kell

érni a ritka villamost, krumplit a közértből,

újságot kell hozni, eleséget nekik újra

télen, versmértékkel bajlódni, poharaikkal, és néha szabadnak

érezni magam, mintha maratoni mezőny élén futnék,

s elhúznának mellettem, és én vigyorogva

tudnék náluk többet, s ravaszul lerogynék.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 32-34. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Ágh István A világ közepén (1975)

Talán el sem mozdultam innen

ahol a Somló meg a Ság

csúcsai közt valaha álltam

világ közepén világ

mert mindent tudok a világról

harminc éve is ő fakadt

szirmát vigyorgatta búzánkból

a ripasz kispipacs

s a búzavirág ég-derűje

medárdos borulat alatt

szarkaláb kékebb sarkantyúja

most is úgy őrzi hangomat

hallgatom nyárban mintha fáznék

apám volt így a tűz előtt

elévült tévesztett ajándék

kit menny helyett kapott a föld

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 22-23. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz (1796-1810 között)

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
          Ostorait nyomorult hazádon? 

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
     Ámbár ezerszer vak tüzedben
          Véreidet, magadat tiportad. 

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
     Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
          Ostromokat mosolyogva nézett. 

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
     S világot ostromló töröknek
          Napkeletet leverő hatalma; 

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
     A szent rokonvérbe feresztő
          Visszavonás tüze közt megálltál: 

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
     Birkózva győztél, s Herculesként
          Ércbuzogány rezegett kezedben. 

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
     Szélvész le nem dönt, benne termő
          Férgek erős gyökerit megőrlik, 

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
     A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
          Róma ledűl, s rabigába görbed. 

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
     S hazája feldúlt védfalából
          Rak palotát heverőhelyének; 

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
     A nemzet őrlelkét tapodja,
          Gyermeki báb puha szíve tárgya. - 

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
     A fél világgal szembeszállott
          Nemzeteket tapodó haragja. 

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
     Oh! más magyarral verte vissza
          Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát! 

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
     Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
          Játszva emel, s mosolyogva ver le. 

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
     A büszke Karthágó hatalma,
          Róma s erős Babylon leomlott.

(Végleges formája: 1808-ban)

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 156-158. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Simonyi Imre: Szülőfalum

(A kép forrása: http://urszu2.blogspot.com/2010/08/erdelyi-es-csango-koltok-simonyi-imre.html)

Ahol születtem: falu volt,
Ott sarkon állt a sarki bolt.
S a szélin széles faluszél,
hol szeles időn fútt a szél.

S e sarok felé kaptatott
három repedtsarkú sarok:
(tiszta nép feslett gyermeke)
Horváték kancsi Esztere

s „félláb-Mari”, ki Aradon
tavaly még selyem pamlagon
hentergett, míg egy alkonyon
általröpült egy balkonon...

S nyomukban én... ki Schenk Misi
kocsmájában két ménesi
meg egy gyoroki flaskomon
emtettem gyarló virtusom:

mímelhessék a bátorat
a térdben remegő inak,
míglen a Piactéren át
űztem másfél pár láb nyomát.

Ám akkorra már „állt a bál”:
csöcsörészett Varga-Huszár
(az ártézi kútnál) s úri-
mód tapenolt Herkó Gyuri:

falurossza két jó lator
(egy balról, másik jobbomon)
s megváltó-megváltatlan én
közbül, - ki megváltást remél.

Lator-világ! ringyó-remény!
akkor még benned bíztam én,
ám akkor is úgy: - ellened
ácsoltam már keresztemet.

Az a kút!... Az a kocsmakert!...
Másfél-Magdolnám!... Elszelelt
bűnös-bűntelen messiás
korom!... Elmaradt lábmosás!...

Örökre elmaradt csodás
mocskos-kéz-mosta tisztulás!...
- S te világvégi faluszél,
hol szélcsendben se fú a szél:

nemzettél, szültél engemet:
álltóhelyben megkergetett
futót, kit idecövekelt
a hon (mit sehol, sose lelt).

A nagyvilágon e kívül...
(ma már tudom) a szív kihűl,
s a kisvilág, mi megmaradt
belül (fészek, eresz alatt)

arra elég csak: (ha elég!?)
- mint pusztában a puszta lég –
eszméid szétzüllő sorát
egy rögeszmévé komprimáld.

Szülőföld, születés, haza
köldökzsinór kapcsolata:
(s az is elmetszve!) még ha köt
is úgy csak: hol el-, hol visszalök.

Ahol születtél – falu volt.
A sarkon – sarki kocsma volt.
Az a másfél-lány – kurva volt.
- Kurva egy szülőfalu volt.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 16-18. old.  – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Csoóri Sándor: A lángész itt sétált mezítláb (1981)

Kodály Zoltán emlékére

A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten,
túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett,
de látszott rajta, hogy közben
a lepkékre gondol, azokra a hancúrozó,
kék, fehér, sárga láng-darabkákra, melyek fölgyújthatnák
az erdőt... Megállt s lába nagyujja
ámulva nézett egy vankondtúrást.
Mozgott, púposodott a porhanyós föld,
mintha rég halott barátai keresnének
vészkijáratot a temetőből.
Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte kajánul,
a csontom még teli van muzsikával s ha fölértek
zene fogad majd benneteket,
fűsusogás és mátrai szél
és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan
betyárkoporsókra húsvét napján
s jártok a gyöngyön mezítláb,
ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben,
szemetek helyén kék mennydarabkák,
hogy látva lássatok,
hogy látva lássatok.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról  147-148. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Rafael Alberti: A pallér-angyalok

Fagytól gipsszé dermedetten,

havas éter-zubbonyukkal,

Paradicsom hét állványán

ereszkedve le, arannyal

szegélyezett mellvédek közt,

hágcsón, amely láthatatlan,

halántékomat kiásni

jön a három pallér-angyal.

Míg a második mennyország

ablakában, a szabadban,

szabad szélben, mely jön és megy,

ringva szabad akarattal,

azt se tudva: jönnek? mennek?

távozó fénysugarakban

szendereg testem mezítlen –

csilló mész-lepel alattam.

- Angyalok, mit is akartok

háromfelé szelt agyammal?

Gipszbánya, és égi vödrök

merik vérét szakadatlan,

s fönt, a hetedik mennyország

állványán, fönt a magasban,

csillagokat s palotákat

meszel három pallér-angyal.

(Ford.: Somlyó György)

(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek  old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Victor Hugo (1802-1885): A jövendő

 

Oidipusz fiai, és Ábel és te Káin!

Hány vérpad lett vörös a múlt testvér-vitáit!

Csaták! - ó, fekete lobogók! szemfedők!

Ó, síroknak sötét nyílta idő előtt!

Mikor fogjuk, agy ég! a halált látni halva?

Ó, szent béke kora!

A háború, e szajha,

a véletlen ágyán gyalázatos rima.

A kontár Tamerlán s a barbár Attila

a szeretői; únt, ocsmány, kegyet nekik vet:

tömegsírt készítget minden reményeinknek,

ledöfi a tavaszt, tapos az örömön,

s mert ő a gyűlölet, nagy ég! hogy gyűlölöm!

Benned bízom, kit rejt a sötétség nagy odva,

Jövendő!

Különös rejtelmekkel vívódva,

vak labirintusunk mélyén száz oldalon

veszély és csapda vár, váratlan borzalom;

de a titkos fonál mindig kezünkbe lesz, és

bár vad párbajt vívott Atreusz és Thüesztész,

bár Behemót felett győzött Leviatán, -

én hiszem: jő a perc, s nyitva lesz a talány.

Nem hullhat örök árny az emberek szívére.

Nem! az emberiség nem arra van ítélve,

hogy tehetetlenül üljön a  sír fagyos

szélén, mint Ombosban a zordos Jeroos,

vagy mint Argoszban a jajveszéklő Elektra.

 

Egy nap, én, aki nem adok a fantomokra,

megnéztem Waterloo oroszlánját. A sík

mezők között az út egy vízmosásba vitt;

körül a szürkület utáni fény derengett;

csak mentem egyenest az árnyakfedte hegynek.

Zaklatott szívvel, mert a vér, kard és halál

diadala nekem mindig új borzadály.

A néma sík fölé kiugrott az oroszlán;

lentről merengtem el homályló magas ormán;

moccanatlan dacolt a végtelen fölött;

s úgy éreztem, hogy ott, egekbe száműzött

magányában, a kék, gőggéfagyott magasban

az emlék iszonyát hordozza lankadatlan.

A szégyen tanuja itt állt merőn s vadon.

S míg mentem, nőttön nőtt árnyéka arcomon.

S roppant talpáig így nehezen elvergődve,

szóltam: azt várja csak, hogy álom száll a földre,

de hajthatatlan; és, mikor leszáll a nap,

e bronzból biztosan rekedt bőgés riad;

s az emberek e rém-látástól menekülve,

nem tudják, hogy a szörny, vagy tán a menny üvölt-e.

Lassan, óvatosan így mentem közel én...

Villámot vártam és - egy dal csendült felém.

E szörnyű szájból egy lágy hang csengett szerényen.

Valami rémítő, irdatlan üregében

egy vörösbegy rakott fészket; e sugaras

kis jövevény, akit megáldott a tavasz,

s ez érc-ajkak közé, e tátott fogsorokba

rakta tojásait, cseppet meg nem riadva;

s a komoly kis madár így énekelgetett.

A tragikus orom, akár egy szirt, meredt

 a hajdan annyi könny- és véráztatta síkra;

s ahogy tűnődtem ott, figyelmem nem lazítva,

éreztem, hogy fölém egy mély szellem hajol,

s megértettem, hogy - ó, népek! - mi ott dalol,

az a remény - a volt kétségbeesés szívébe;

s a háború veszett szörny-torkában - a béke.

 

(Ford.: Somlyó György)

Rafael Alberti: Amaranta

... saruzta

széllel...*

GÓNGORA

(Kálnoky László ford.)

Ékesre csiszolt kebled, Amaranta,

mint amin agár sima nyelve játszott.

Két citrom-portikusz, miket az árok

választ ketté, mely fölfut a nyakadba.

Vörös haj hídja ível és alatta

tűzbe borúl a gyűrűs elefántcsont.

Vérengző fogad, sebző, belemártod,

s a szél, lecsapva, felkap a magasba.

A magány, mely aludt a sűrüségbe,

lábát zefirrel saruzva, a hársak

ormáról a sík tengerére lép le.

A homályból sötét testébe láng csap,

s Amarantához s kedveséhez érve,

közébük hullong fekete zsarátnak.

(Ford.: Somlyó György)

(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 39. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)