Vörösmarty Mihály (1800-1855): ZALÁN FUTÁSA

Szegény nemesi családban született a Fejér megyei Nyéken (ma Kápolnásnyék). Apja Nádasdy Mihály gazdatisztje, s arra törekszik, hogy taníttassa fiát. Előbb a fehérvári ciszterek, majd a piaristák pesti gimnáziumába jár. Az apa meghal, kilenc árvát hagyva hátra, s Mihálynak gondoskodnia kell nemcsak magáról, hanem testvéreiről is. Előbb nevelő, majd házitanító lesz a Perczel családnál, közben elvégzi a jogot.

Már serdülőkorától verselget, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor a mintái, ám Bonyhádon megismerkedik a világirodalom nagyjaival is: Egyed Antal plébános a klasszikusokat adja kezébe (Homéroszt, Tassót, a csak néhány éve felfedezett Zrínyit), a káplán Teslér László pedig a „moderneket”: Goethét, Schillert és a német fordítások révén újdonságnak számít Shakespeare-t. 1822-ben Tolna megye alispánja mellett lesz joggyakornok, hogy ügyvédi vizsgáit letehesse. A megyeszerte tapasztalható nemesi felbuzdulás és hazafias indulatok elragadják a fiatalembert, s e szemlélet jegyében örökíti meg a nemzeti történelem legjelentősebb eseményét, a honfoglalást Zalán futása (1825) című eposzában. Kétségtelen, látszanak a korábbi eposzköltés hatásai (mindenki Homérosztól tanult), de sokkal nyilvánvalóbbak az eredeti költői erények. Például a honfoglaló magyarok keresztény vallású görög és bolgár seregek ellen harcolnak, ők maguk Hadurat szolgálják. Az eposzi szabályok módjára beavatkozó isteni erők eszerint a pogány győzelmét kell segítsék a keresztény isten felett. A költő úgy kerüli meg ezt a dilemmát, hogy a magyarok ellen beavatkozik a túlvilági rémisten, Ármány, s Hadúr fölötte arat győzelmet, amikor a honfoglaló magyarokat támogatja. A barokk eposzokban nagyra növelt idilleket saját élményeivel gazdagítja, a kilencedik énekben azt is megvallva, hogy a hősnőbe reménytelenül szerelmes Délszaki Tündérben önmagát festette meg. A meseszövésen túl gazdag képalkotó képessége, láttató előadásmódja tanúskodik tehetségéről.

Vörösmarty a tíz énekből álló hőskölteményt hexameterben írta, ami szintén komoly poétikai erőpróbának tekinthető. A kortársak nyilván ezt is méltányolták, de rendkívüli sikerét mégis a benne kifejezett szemléletnek köszönhette: a régi dicsőség felidézése a nemesi nemzet erényeinek hízelgett, a fegyverrel hazát szerző kiváltságosok jogos és folytatandó elsőségét hirdette.

A költő sikerén felbuzdulva – bár tanulmányait befejezi, és felesküszik a Királyi Táblának – úgy dönt, hogy irodalmi munkáiból fog megélni. Ez ugyan később sem bizonyul könnyű kenyérnek, de Vörösmarty pesti szerkesztő lesz: dolgozik az Aurorának, szerkeszti a Tudományos Gyűjteményt, majd társszerkesztő a Bajza által életre hívott Kritikai Lapoknál. Kisfaludy Károly köréhez tartozva, a kor legradikálisabb eszméivel ismerkedik meg, s válságos évek során belátja, hogy a kívánatos társadalmi változásokat nem lehet csak a nemesség körére korlátozni. Újabb verses elbeszélő költeményei és lírai termése e húszas évek végi válságáról szólnak, sok töredékben is marad, de a reformországgyűlések idején már magára talál. Különösen nagy hatással van munkakedvére a Pesti Magyar Színház 1837-es megnyitása. Korábban írt színműveit újabbak követik, dramaturgiai szempontból igényesebbek; rendszeresen közöl színibírálatokat is, a természetes játék, a helyzetnek megfelelően előadott oráció mellett fejti ki nézeteit. A Perczel Etelkához fűződő reménytelen szerelem bánatát a magánéletben fellelhető hiánytalan boldogság élménye váltja fel (Csongor és Tünde), majd Csajághy Laurával kötött házassága (1843) azt a hátteret is megteremti, amelyben alkotóereje kiteljesedhetik. Óriási hatással van rá a szerveződő irodalmi élet is. Petőfi, a csak imént felfedezett poétazseni társaságában Shakespeare-sorozat kiadásába fog. Ennek lesz később gyümölcse Aranytól a Hamlet, Vörösmartytól a Lear király, Petőfitől a Coriolánus magyarra plántálása. A forradalom és szabadságharc eseményeiben nem vesz ugyan fegyverrel részt, mint Petőfi, de neki is bujdosnia kell. Miután kegyelmet nyert, gazdálkodásba fog: előbb Baracskán, majd Nyéken, hogy családját eltarthassa. Igen szűkösen él, kedélye egyre nyomottabb, betegsége is kiújul. Gyógykezelés céljából Pestre költözik, de állapotán már nem lehet segíteni, 1855. november 18-án meghal. Temetése tömegtüntetéssé válik. Árváiról Deák Ferenc gondoskodik.

Hatalmas irodalmi hagyatékot hagyott hátra. Mindenekelőtt lírai költészete ma is élő örökség: a Szép Ilonka (1833), a Szózat (1836), a Gutenberg-albumba (1839), a Gondolatok a könyvtárban (1844), az Előszó (1850), A vén cigány (1854) ma is jól ismert darabjai költészetünknek. Színpadi alkotásai közül az 1830-ban megjelent Csongor és Tünde bizonyult időtállónak; műfordításai közül a már említett Lear király mellett a Julius Caesar drámai erejét nem tudják az újabb és frissebb magyarítások felülmúlni. Epikai költészetét érezzük ma már halványodónak: részben a romantikus meseszövést zsúfoltnak, részben a verses előadásmódot körülményeskedőnek. A Zalán futásával az eposznak bealkonyult – már Petőfi eltemette, amikor Vörösmartyt is parodizálva megírta A helység kalapácsát.

**

ZALÁN FUTÁSA

Petőfi Sándor (1823-1849): AZ APOSTOL

A Petőfi Irodalmi Múzeum őriz egy dagerrotipet névadójáról. Úgy tudjuk, ez az egyetlen hiteles arcmás a számos ránk maradt s nemegyszer idealizált Petőfi-ábrázolás közül. Ámde mégis fölmerül a kérdés, vajon van-e hiteles képünk a költőről.

A kérdés persze furcsának tűnik, hiszen aki Magyarországon iskolai bizonyítványt kapott, az tudhatja, hogy a költő Kiskőrösön született, hogy szülőföldjének Félegyházát tekintette, hogy Kecskeméten, Szabadszálláson, Sárszentlőrincen és Pesten járt iskolába, hogy Aszódon a szigorú Koren tanár úrral szemben lázadozó diákcsoportot szervezett, s itt kezdett „verseket csinálni” meg 15 évesen a színészettel kacérkodni. A kisdiák is tudja róla, hogy gyalog járta be szinte az egész akkori Magyarországot, hol kamaszkorú katonaként, hol vándorszínészként, hol meg a világban helyét kereső ifjú vándorként. Az is köztudott, hogy 21 évesen már neves költő, s rövidesen a radikális gondolkodású ifjú értelmiség vezéralakja. Ki ne ismerné ama nevezetes márciusi napnak a történetét, s ne tudná, hogy Petőfi verse, a Nemzeti dal volt „a magyar szabadság első lélegzete”. Végül Segesvár, ahonnan sokan évek múlva is visszavárták, és ma, közel másfél század múltán is akadnak, akik távoli tájakon keresik nyomát, mert nem tudnak belenyugodni, hogy a nemzet költője tömegsírban nyugszik. Igen, számtalan a közismert tény, maga az életmű darabjai a keletkezési idő és hely pontos jelölésével – ezt már Illyés megállapította – valóságos lírai önéletrajzot adnak. Az ismert tényekre azonban óhatatlanul rávetül március fénye és Segesvár tragikus árnya. A nemzeti dicsőség és tragédia egy sorson belüli fénytörésében a költő alakja a köznapi szemlélő előtt hérosszá, afféle nemzeti idollá magasztosul. Hivatalossá szürkült ünnepélyesség lengi körül, s ami vele jár, a kiüresedés.

Lengyel Menyhért (1880-1974): TAIFUN

„Akárki mit mond is, ez a kor, Bródy és Lengyel kora volt a magyar drámairodalom soha vissza nem térő hőskora” – állapította meg némi nosztalgiával Remenyik Zsigmond 1939-ben. S ebben a hőskorban, a századelő színházi aranykorában a legsikeresebb drámaíró az azóta méltatlanul elfeledett Lengyel Menyhért.

Egy Balmazújváros környéki tanyán, zsidó családban született. Pályafutását biztosítási tisztviselőként és újságíróként kezdte. Huszonhat éves korában írta első drámáját, A nagy fejedelem című szatírát, amely a Thália Társaság előadásában azonnali zajos sikert aratott. A szerző Pestre költözött, és fantasztikus termékenységgel, sorra alkotta darabjait, évente több bemutatóra valót.

A világsikert az 1909 őszén a Vígszínházban bemutatott Taifun hozta meg. (Főszereplők: Hegedüs Gyula és Góthné Kertész Ella.) „A Taifun bölcsőjébe három istennő tette oda ajándékát: a közügyeké, a szívügyeké és a szerencsés véletlené” – írja róla Hubay Miklós. Témája közügy, a „sárga veszedelem” – figyelemelterelés az első világháború előtt. A szívügy a csapodár szerelmes, Ilonka (a későbbi Kosztolányiné), akinek drámai alteregóját utol is éri a megérdemelt végzet. A szerencsés véletlen, hogy a szerelmi bánatát Berlinben gyógyítgató szerző albérleti szobájának ablaka éppen a japán követségre nyílt… A Taifun viharos gyorsasággal hódította meg Európa fővárosait, majd Angliát és Amerikát. A legsikeresebb „exportdrámánk”, a világ színpadain legtöbbet játszott magyar darab. A szecesszió divathulláma vette hátára, de rokonszenvessé tette az uralkodó gondolat is: az emberi szolidaritás győzelme a hatalomra törő terrormorál fölött.

Ez a „keserű, csöndes, bátor, naiv fiatalember” – ahogy Ady jellemzi – következetes demokrata és következetes pacifista. Ezt a szemléletmódját tükrözi Sancho Panza királysága című darabja is, a legjobb magyar vígjátékok egyike. Az első világháború elől Svájcba emigrál, ahol háborúellenes cikkeket ír. Természetesen magyarul, minthogy élete végéig más nyelven nem ír és alig beszél. A húszas években jön haza, és jó tollú iparosként szállítja a darabokat az egyre felszínesebbé váló, kiüresedő pesti színháznak.  Közben folyóiratokban publikál: a Nyugatban jelenteti meg A csodálatos mandarin című pantomimgroteszket, amely felkelti Bartók Béla figyelmét, s szerződést kötnek a megzenésítésére. 31 év telt el a premierig. Bartók meghalt, mielőtt nagy művét színpadon láthatta volna.

A közelgő világháború elől Lengyel Menyhért előbb Londonba, aztán Amerikába menekül. „Tömegében mily iszonyú az ember… - írja keserűen – csak az a szép, amit felőle és sorsa felől álmodunk.” És Lengyel Menyhért álmaira akad vevő a legnagyobb álomgyárban, Hollywoodban. Filmforgatókönyveit (pl. Hotel Imperial, Angyal, Ninocska stb.) több neves sztár, köztük Greta Garbo, Charles Boyer, Marlene Dieetrich is szívesen fogadja.

A háború után Olaszországba költözött át, és emlékiratain dolgozott (Életem könyve, Gondolat, 1987). Ott a világhíreseknek kijáró tisztelettel fogadták, és Róma városának nagydíjával tüntették ki. Utolsó éveiben többször járt Magyarországon, s 1974-ben, pátriárkai korban – miután visszakapta magyar állampolgárságát – hazatért, voltaképpen meghalni.

**

TAIFUN

Személyek:

DR. TOKERAMO NITOBÉ; JOSHIKAWA TOYU; KOBAYASI YEYASU; HIRONARI INOZÉ és még 8, név szerint említett japán úr; BRUCK BERNÁT, egyetemi tanár; LINDNER OTTÓ, író; KERNER ILONA; HEMPEL TERI; AZ ESKÜDTSZÉK ELNÖKE; ÜGYÉSZ; VÉDŐ; TOLMÁCS és még sokan mások

Heltai Jenő (1871-1957): A NÉMA LEVENTE

Sohasem volt főszereplő. Színpadi szerzőként Molnár Ferenc, a kabaré világában Gábor Andor árnyékában érte el sikereit. Költőként bármennyire ígéret volt is a századfordulón, mi ígéret volt benne, azt igazából mások váltották valóra. De: ő A néma levente szerzője. Heltai Jenő így él ma közöttünk.

Budapesten született. Herzl Károly terménykereskedő ügyvédnek szánta a fiát, de az otthagyta a jogi fakultást. Literátor és színházi ember lett. Heltai Jenő néven költő, író, publicista. Igazgatta az Athenaeum Kiadót, elnöke volt a Pen Clubnak. A színházban nemcsak szerző, de dramaturg, titkár, színigazgató. És nem is akárhol: Vígszínház, Belvárosi Színház, Magyar Színház! Még magánélete is a színház világához köti. Első felesége színésznő (Jancsó Vali). Életének igazi társa azonban második asszonya (Gách Lilla). Sokat járt-kelt a nagyvilágban. Élt Párizsban, és volt haditudósító Konstantinápolyban. – 1944-ben önként vállalta zsidóságát, a meghurcoltatást, a Gestapót. Voltak, akik megmentették volna. A túlélők közül való. És még egy évtizedet kapott is alkotásra a sorstól. A halála évében lett Kossuth-díjas.

1892-ben valóságos ribilliót okozott a Modern dalok c. verseskönyvével, két év múlva pedig a Kató-ciklussal. Kamaszosan szemtelen volt a hangja. Fricskázta a prüdériát, ki mert mondani oly szavakat, mint „impotens”, „szeretkezés”, és tegezni mert versben kedvesét. Ahogy Szerb Antal írta róla: ő „a lírai naturalizmus legüdítőbb képviselője minálunk”. De a „könnyű vers-et, amelynek Heltai volt a nagymestere, később az Ady-korszak komolysága lehetetlenné tette, és leszállt az irodalom alatti rétegekbe, az operettbe, a kabaréba, a slágerszövegekbe”. Egyébként a Modern dalokat ma már nem érezzük modernnek.

Novelláinak nincs művészi újdonsága, de maradandó, megbízható értékei kisepikánknak. A tárcanovella legnagyobb magyar mesterei közé tartozott. Regényei humorosak, paródiák, persziflázsok (Az utolsó bohém, Jaguár, A 111-es, Family Hotel, VII. Emánuel és kora).

A színpad számára vígjátékokat, verses drámákat, egyfelvonásosokat, kabarédarabokat írt. Első színpadi sikereinek egyike, hogy ő írta a János vitéz (1904) nagy sikerű dalszövegeit. 1914-ben mutatták be a drámatörténeti szempontból említést érdemlő Tündérlaki lányokat. Igazán sikeressé a világháború után vált. Vígszínházi szerző, aki a színház játékstílusának megfelelően franciásan könnyed társalgási drámákat írt. Habkönnyű történeteket, mint A kis cukrászda (1922), A jó kis üzlet (1935). A 30-as évek derekán a Rostand által felébresztett verses romantikus dráma bűvkörébe kerül. Haláláig tart a vonzalom, amelyből olyan játékok születtek, mint A néma levente (1936), Az ezerkettedik éjszaka (1939), a Lumpáciusz Vagabundusz (1943), a Szépek szépe (1955). Az Egy fillér (1940) című darab jelenti ezekben az évtizedekben a mást. Súlyosabb, mélyebb, híján van az idillnek, mesének. Szimbolikus játék a költői felelősségről az Egy fillér. Az erkölcsi mérlegkészítés drámája vészjósló időkben.

A néma leventét 1936-ban mutatta be a Magyar Színház. A történet reneszánsz anekdota. Zilia Duca, a szép olasz özvegy és Agárdi Péter magyar lovag szerelme. A történelmi idő – korfestés nélkül – Mátyás királysága. Költőiség, báj, érzelmesség, játékosság adják a darab értékeit. S a „hangszerelés”! (Könnyedén, természetesen gördülő, változó hosszúságú jambikus sorok. Melódiaként csendülő, ritmushatást fokozó rímek. Néha a mozdulat is „rímel”. „Makacs húzódozásod ismerem” – mondja Beatrix. Agárdi tagadóan int, ami megfelel a rímnek: nem.) Csillogó szerepeket kínál ez a színpadi játék, mert aki írta, ismerte a színpadtechnika és a dramaturgia minden csínját-bínját. Bajor Gizi és Ruttkai Éva halhatatlan Ziliák. – És van a drámának egy önálló életre kelt, közöttünk szállongó sora. Mondogatjuk, mert oly jó lenne benne hinni: „Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”

**

A NÉMA LEVENTE

Szereplők:

MÁTYÁS, a magyarok királya; BEATRIX, a felesége; ZILIA DUCA, nemes olasz hölgy; AGÁRDI PÉTER, magyar vitéz; BEPPO, a csatlósa; GIANETTA, MONNA MEA, Zilia barátnői; CARLOTTA, a komornája; NARDELLA, a királyné dajkája; GALEOTTO MARZIO, a király krónikása; TIRIBI, a király bolondja; PIETRO, szolga

Bródy Sándor (1863-1924): A TANÍTÓNŐ

A kiegyezés évtizedében született, és a századfordulón főként a novellisztikában kiemelkedő nemzedék egyik vezéregyénisége, Ambrus Zoltán, Justh Zsigmond, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Papp Dániel, Thury Zoltán generációjáé. Vidéken, kispolgári zsidó családban nevelkedett. Származása, asszimilációja lendítette is pályáján, de fájdalmas és sértő támadások, viták forrása is volt. Szövevényes egyéniségében nem könnyű különválasztani a nagyra törő művészt és a sikert szomjazó belletristát, az igazmondás bajnokát és a híres szerelmi hódítót, a forradalmat jövendölő lapszerkesztőt és az öngyilkosságba menekülő, megcsömörlött embert.

Irodalmi vonzásai választásai is sokfelé ágaznak. A hírnevét megalapozó Nyomor című novellaciklus a nyolcvanas évek elején a zolai naturalizmus egyik korai magyarországi adaptációja, s Jókai és Mikszáth vonzódását Bródy iránt joggal eredeztetjük világképének és stílusának romantikus sajátosságaiból. A Nyugat nagy nemzedéke is kiemelte előkészítő szerepét mind a szimbolizmus, az impresszionizmus, a szecesszió, mind pedig a realizmus hazai térhódításában. Ady és Móricz, Babits és Kosztolányi egyaránt és őszintén magasztalta, de nem volt számukra kétséges történeti helyzetének felemássága: érdemét, Mikszáth metaforájával szólva, a téglák összehordásában látták, nem az emlékezetes épület megalkotásában.

Az irodalomtörténet-írás mérlege szerint Bródy főleg elbeszéléseiben hozott létre esztétikailag maradandót; utolsó nagy műve, a befejezetlenségében is zártnak ható Rembrandt-ciklus titokzatos, megrendítő, egyszeri remeklés. Legismertebb regényei a francia karriertörténetek dezilluzionáló, lírai változatai. A gátlástalanul érvényesülni akarók megbuknak, az emberi boldogulás a szeretet és az erkölcsi intimebb zónájában valósul meg, és feltételei a megbocsátás, a nosztalgia, az érzelmesség, akár a lemondás értékének fölismerése (Ezüst kecske, 1898; A nap lovagja, 1902). Drámaírói munkásságából A tanítónő (1908) és A medikus (1911) című színművének maradandó értékeknek bizonyultak. Bródy szoros kapcsolatban állt a színház gyakorlati életével, hatott rá Újházy Ede, majd Hevesi Sándor koncepciója. Női főszerepeit többnyire ismert színésznők számára írta. A tanítónő történetét Bácskában, Dungyerszky „Gyókó” barátja társaságában hallotta. Keletkezéstörténetét a fia, Bródy András följegyezte történetből ismerjük, miszerint Faludi Gábor, a Vígszínház akkor igazgatója jókora előleggel bírta rá az írót, hogy az addig nem folyamatosan írt jelenetek alapján befejezze művét. A főbb szerepeket a bemutatón Varsányi Irén, Fenyvessy Emil és Hegedüs Gyula játszotta. A színészek többsége és a rendező elégedetlen volt a darab eredeti befejezésével, happy endet kívántak, és az író pénzszükségében engedett a nyomásnak: megváltoztatta a két utolsó jelenetet: a tanítónő és ifjú Nagy „boldogan egymás nyakába borultak”. Az újabb szövegkiadások és előadások visszatérnek Bródy eredeti koncepciójához és dramaturgiájához. Műfajt jelölő alcíme szerint A tanítónő „falusi életkép három felvonásban”. A díszletekre és a színpadi megjelenítésre vonatkozó előírásoknak részletező naturalizmus elegyedik a színészi rögtönzésre sokat bízó, nagyvonalú szerzői engedékenységgel. Az első és a harmadik felvonás a vidékre került tanítónő aprólékosan leírt szobájában játszódik, a másodiknak a színhelye a szegényes iskola, mely „valaha istálló vagy fészer lehetett, mert szeszélyes egy terem”. Bródy dramaturgiájának jellemző vonása, hogy a helyszínek reális és jelképes kapcsolatban vannak a cselekménnyel, a hősnő életével és munkájával.

**

A TANÍTÓNŐ

Főbb szerepelők: TÓTH FLÓRA; ÖREG NAGY; IFJÚ NAGY; HRAY IDA

Jean-Paul Sartre (1905-1980): A TISZTESSÉGTUDÓ UTCALÁNY

Jó lenne tudni, vajon hányan utasították vissza a Nobel-díjat? Annyi bizonyos, hogy az egzisztencialista filozófia megteremtője e valószínűleg kevesek közé tartozik: 1964-ben ítélték oda neki, s a gondolkodóik alkotói szabadságát mindenáron megőrizni kívánó Sartre nem fogadta el a kitüntetést.

A polgári családban született, apját korán elvesztett, magányos, félszeg fiú az iskolapadban kárpótolja magát, hamar kitűnik társai közül. A Párizsi École Normale Supérieure-ön nyeri el filozófiatanári oklevelét. Egy évig Berlinben tanulmányozza a német filozófusokat. A háborúban rövid katonáskodás után fogságba esik, 1941-ben szabadul ki. Kapcsolatba kerül az Ellenállással. A háború után folyóiratot alapít, amely ma is megjelenik. E lap köré csoportosulnak a lét é a nemlét kérdéseit taglaló bölcselet, az egzisztencializmus hívei. Sartre színdarabokban, regényekben és filozófiai tanulmányokban boncolgatja az egyén szabadságának, korlátainak tisztázatlanságát.

Az undor (1938) című korszakalkotó regényében a tehetetlenül vergődő főhős, Roquentin így fogalmazza meg elméletének egyik alaptételét: „Mindenki, aki létezik, ok nélkül születik, gyengeségből él tovább, és véletlenül hal meg.” Másik kiemelkedő szépprózája a nagylélegzetűnek tervezett, de egyetlen kötetkére zsugorodott önéletrajzi ihletésű A szavak (1964).

Gazdag bölcseleti munkásságából kiemelhetjük A lét és a semmi (1943), valamint A dialektikus ész kritikája című tanulmányait. Fontos, összegző munka a Flaubert életművének szentelt háromkötetes monográfia.

A drámai alkotások változatosak, nagy hatásúak, sikeresek. Némelyik darab olyan általános érvényű, hogy szerte a világon felbukkan időről időre, például a szabadelvűség, a jó és a rossz viszonyát, kérdéseit feszegető Az ördög és a jóisten (1951); az algériai függetlenségi harc küzdelmeit a náci Németország kereteibe illesztő Az altonai foglyok (1959), amelyből – mint Sartre sok művéből – film is készült, a főszerepekben olyan csillagokkal, mint Sophia Loren és Maximilian Schell.

A tisztességtudó utcalány (1946; magyarországi bemutató: 1947. 5. l. – Benedek A. ford.) a XIX. sz. végén alakított fajgyűlölő titkos társaságnak, a Klu-Klux-Klannak a második világháború után újult erővel felcsapó, vad indulatokat gerjesztő tevékenysége ellen íródott. Sajnos ez a darab napjainkig időszerű, hiszen ha valamilyen történelmi változás folytán egy-egy társadalmi réteg ideiglenesen hátrányosabb helyzetbe kerül, a türelmetlenség bűnbakkeresést szül, s ez rendszerint a másság ellen irányul. A darabot 1952-ben filmre vitték, Lendvay Kamilló operát írt.

**

A TISZTESSÉGTUDÓ UTCALÁNY

Főbb szereplők: LIZZIE; FRED; SZENÁTOR; NÉGER

Sławomir Mrożek (1930-): EMIGRÁNSOK

A lengyel író hatvanadik születésnapján, 1990 nyarán olyan kéthetes színházi fesztivált csaptak a tiszteletére Krakkóban, amilyen legföljebb a régóta porladó klasszikusoknak szokott kijárni. A nevezetes nap egyébként pontatlanul áll minden lexikonban, így a magyar kiadásúakban is. Nem június 26-án, hanem 29-én jött a világra. Mint egy helyütt írja, eltűri ezt az anyakönyvi adattévesztést mert így legalább a precizitást túlzottan kedvelő titkosrendőrségek dokumentációjában is helytelenül szerepel (elég sok oka volt, hogy egyik leghíresebb tragikomédiájának a Rendőrség címet adja).

A tudományos konferenciával, színházi előadásokkal, könyvkiállítással, filmsorozattal, happeninggel tarkított népünnepély olyan alkotót övezett, aki 1963 óta Olaszországban, Franciaországban, Észak-Amerikában és másutt él, igazi világpolgár – második felesége például mexikói -, és hazájába az 1980-as évek végén bekövetkezett nagy közép-európai fordulat után is csak alkalmanként látogat vissza. „… ha egyszer elmégy, nincs visszatérés” – vallja; hozzátéve: ő már lengyel és külföldi is egyszerre – és inkább az utóbbi. Valahol a jelképes „határon” érzi magát (ez a kérdéskor bukkan föl Ház a határon című darabja abszurd dialógusaiban, a „megfelezett család” problematikájában).

Változatos ifjúkori élményei,  korai újságíróskodása eleinte sematikus riportokat is előcsalogattak tollából, de mihamar felülkerekedett filozofikus telítettségű szatirikus hajlama. Már harmincesztendős kora előtt megfogalmazta: „Két tendenciát látom magamban: a rend keresését s az anarchia iránti vonzalmat. Van némi konfliktus a kettő között; valami, amit Apollinaire a rend és kaland közti örök harcnak nevezett.” Ebben a dilemmában – és az író kisepikai műveiben, továbbá a munkássága maradandóbb részét képező drámákban is – a szabadságvágy jelenti az esetleges megoldást, azaz inkább a felülemelkedést. Világszemléletének összegzése Tangó című darabremeke.

Sławomir Mrożek nagyszámú groteszk példázata, színpadi parabolája az elvontan gunyoros, abszurd vagy absztrakt kelet-közép-európai irodalom vonulatába kötődik. Néhány honfitárs elődjén és kortársán kívül a cseh filmes új hullám, Örkény István vagy akár a bolgár Jordan Radicskov állhat közel hozzá – de ötvöződnek immár azok az irányzatok is, amelyekkel a nagyvilágban találkozott. Ma a világszerte legtöbbet játszott kortárs írók egyike.

Jó néhány társadalomkritikus (és túlzottan közvetlen) színművének intellektuális robbanótöltetét kiszerelte az idő: a szocializmus csődje. Az 1974-ben keletkezett Emigránsok azok közé sorolódik, amelyek változatlanul alkotóereje teljében mutatják az írót. Ő is volt otthontalan, nehezen élő, „meghatározatlan jogi státusú személy”. Konkrét helyszíntől, közelebbi cselekményidőtől, egyértelmű nemzeti hovatartozástól megfosztott példázata a legkevésbé mulatságos darabja (persze a pompás Mulatság írója itt is csillogtatja humorát). A fő gondolat ebbe a mondatba sűrűsödik: „A meghamisított jelen beteg jövőt szül.” Ez a legrealisztikusabb, már-már naturalista darabja.

A drámát 1978-ban Balogh Géza ültette át magyarra. 1979-ben a Nemzeti Színház mutatta be a Játékszínben, Székely Gábor rendezői elgondolása szerint. AA-t Garas Dezső, XX-et Avar István formálta meg.

**

EMIGRÁNSOK

Szereplők: AA, XX

John Osborne (1929-1994): DÜHÖNGŐ IFJÚSÁG

A kortárs európai dráma egyik irányzatteremtő, nagy hatású alakja Londonban született, kispolgári családi környezetből indult. Iskolai tanulmányait a devoni Belmont College-ban végezte. Rövid ideig segédrendezőként, majd színészként dolgozott. Már első drámáival (The Devil Inside, 1947; Epitaphe for George Dillon Anthony Creightonnel közösen, 1954) felhívta magára a hagyományokat megkérdőjelező angol színházi körök érdeklődését. Igazán átütő sikert a Dühöngő ifjúság című színművével ért el (1956; magyarra fordította Ottlik Géza; angol filmváltozat: Tony Richardson, 1958). Máig ezt tekintik fő művének, mivel a londoni Royal Court Theatre-beli bemutatója (1956) óta a „dühös fiatalok” néven ismertté vált irodalmi mozgalom elindítója, programadó bemutatkozása lett. Ez a mű voltaképpen ötszereplős kamaradarab, de főhőse, Jimmy Porter alakjával az író a régi, konzervatív Anglia, a viktoriánus szellem maradványai elleni lázadás reprezentatív figuráját teremtette meg; egy időben az amerikai beatnemzedék nemzetközi hatású irodalmával és a hatvanas évek végéig ható, a diákmozgalmakban testet öltő kritikai életfilozófiájával. Jimmy Porter az artikulátlan, kíméletlen és tehetetlen lázadás hőse és áldozata, a csak indulataitól, ennyiben belülről vezérelt nonkonformista – kritikai meggyőződését az önpusztító szenvedély fokán érvényre juttató életvitel megvalósítója. A mű maga nem dramaturgiai értelemben avantgardista zászlóbontás. Inkább a köznapi emberek és köznapi beszédmód „naturalista”, szépítetlen színrevitelével keltett nézőiben elemi hatást, hozta meg szerzőjének a nemzetközi elismerést, mindenekelőtt a jóléti társadalomba beilleszkedni nem tudó és nem akaró fiatal nemzedék köreiben. A munkáscsaládból származó és vidéki college-ban felnevelkedő főalak természetesen kiváltképp nagy visszhangot váltott ki a baloldali irányzatú értelmiség olyan csoportjaiban, mint amilyen a bemutató útját egyengető English Stage Company volt.

A lázadó darab ugyanakkor igazi karriert alapozott meg. Osborne e nemzetközi színházi élet egyik legismertebb személyiség lett, számos tudományos és művészeti díj kitüntetettje. Újabb műveinek bemutatói mindmáig eseménynek számítanak. A komédiás (1957), az Aki botránykőből szegletkő lett (tévéjáték, 1960), a Bamberg-vér (1962), a Jelenidő (1969), valamint a legújabban 1992-ben Londonban bemutatott Déjavu – az öregemberként is lázadó Jimmy Porter újabb színre állítása – már egy „befutott” színházi szerző alkotóútjának állomásait jelzi. Az általa elindított „új hullám” valójában az abszurd drámában, Samuel Beckettnél folytatódott.

**

DÜHÖNGŐ IFJÚSÁG

Szereplők: JIMMY PORTER; CLIFF, a barátja; ALISON, a felesége; HELENA; REDFERN EZREDES

Karinthy Ferenc (1921-1992): BÖSENDORFER

Karinthy Frigyes fiának az élete kezdettől nyitott könyv volt az olvasóközönség előtt. Cinit – ahogy az egész magyar irodalom nevezte – édesapja mutatta be karcolataiban bumfordi, nem éppen zseniális kisgyerekként. „Irodalmi történetei”-ben azután már ő maga vallott arról, mit jelentett egy szellemi tűzhányó közelében, egy zseni izgalmas figurákkal benépesített, forgatagos környezetében, a szülők bohém háztartásában élni, nevelkedni.

Karinthy Ferenc a Lágymányos szülötte, Leányfalu patriótája és a Ferencváros drukkere; szenvedélyes világjáró, aki Pesttől Párizsig és Kaliforniáig mindenütt otthon volt, témára és barátokra talált. Sokoldalú tehetség, aki lehetett volna az olasz irodalom professzora, tudós nyelvész vagy sikeres sportember, csak író nem akart lenni semmiképpen. Legalábbis – húszéves koráig. De már 1943-ban a nagy jövőjű ifjú nyelvész írói témájává lett a tudomány, amikor közreadta első, ígéretes regényét, a Don Juan éjszakáját. Tíz évvel később pedig megírta egy korszak lelkes, etalonná lett történelmi krónikáját, a szerelemmel oldott, dúsított, filmen és színpadon is sikeres Budapesti tavasz c. regényt. Ifjan ő is megkapja, de viszonylag hamar legyőzi a sematizmus fertőzését. Elsők között törekszik a disszonáns valóság felfedezett ellentmondásainak, torz jelenségeinek merészebb, kritikusabb ábrázolására. Szociografikus és oknyomozó riportjaival iskolát teremtett, leleplező kisregényeivel vihart kavart. Élete végéig eltökélten realista író, aki egyetlen – és sajnálatosan folytatás nélkül maradt – fantasztikus, kafkai regényével, az Epepé-vel (1970) túl is lépett az önként vállalt határokon. Nehezen öregedett. Emberként is, íróként is úgy érezte, hogy idegenné lett a világban, amely pedig annyira szerette őt, s amit ő is szeretett.

Mesélő kedvű, anekdotázó epikusként nem igazán drámaíró alkat. De mestere és művésze volt a halálosan komolyan vett játéknak, ezért lehetett viszonzott a színház iránti szerelme. Évtizedeken át gyakorló dramaturgként színházközelben élt, s mesterségbeli tapasztalatát saját prózai műveinek színpadra költésénél is kamatoztatta.

Első bemutatott drámája (Ezer év, 1955) is adaptáció. Riportként a maga idejében korszaknyitó, bátor tettnek számított, a színpadon sem pusztán az abortuszkérdés, hanem a társadalmi tudatlanság, elmaradottság színpadi látlelete lett. Az ezt követő Szellemidézés (1956) családi kulcsdráma, mely az Irodalmi történetek ismerős, vonzó világát, az apák és fiúk örök konfliktusát is idézi.

Karinthy Ferenc drámaíró életművének a hatvanas évek vége óta értékes és sikeres vonulatát alkotják az egyfelvonásosok. Ez a magyar irodalomban és színházban évtizedek óta elhanyagolt, kabarékba kényszerült műfaj a színpadi novella korlátlan lehetőségét, a valósághű és az abszurd játék változatainak tág terét és a szigor szerkezet önként vállalt fegyelmét kínálja. A dialógusok verbális bűvészmutatványával látszólag minden erőfeszítés nélkül súlyos gondolatokat juttat célba. Filozófiájával is mulattat.

Kétszereplős kamaradarabjai között van egész estét betöltő társalgási színmű is (Gellérthegyi álmok, 1970), de az író arányérzéke, kompozíciós tehetsége, humora és lírája az egyfelvonásosokban érvényesül igazán. A műfaj valójában nem kedvez az elmélyült jellemábrázolásnak, de a színészek – hála a dialógusok bravúrjának – mégis (joggal) szeretik és élvezik ezeket a hatvanperces szerepdarabokat. Különösen a Dunakanyar-ról és a Bösendorfer-ről (1967) mondható el, hogy minden felújításuk színészi jutalomjáték. Aki a Bösendorfer Madách színházi ősbemutatóján (1966) jelen lehetett, azóta is Garas Dezsőnek a szerepjátszó szerep szerint változó, hol természetes, hol elváltoztatott, néha érdes, máskor nőiesre emelt hangján hallja a Vevőt szólni. Pedig azóta megszámlálhatatlanul sok színészpáros aratott már sikert a darabbal a magyar vidéken és a távoli Amerikában is.

Játék a játékban? Valamivel több: az értelmetlen élet monotóniája helyett a szórakoztató játékkal vigasztalódó, az önmegvalósítás lehetőségének hiányában a szerepjátszásba menekülő magányos ember kegyetlen és reménytelen kísérlete valamiféle kapcsolatpótlék megteremtésére. Ezt akkor is félreérthetetlenül sejtenénk, tudnánk, ha a játék végén nem közölné velünk az író.

**

BÖSENDORFER

Szereplők: VEVŐ és ELADÓ

Rudnay: A menekülő asszony

A menekülő asszony 1917

Olaj, vászon, 107 x 82
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Rudnay művészetének drámai hangja az első világháború idején festett képein a legerőteljesebb. Losoncon, ahol mint póttartalékos teljesített katonai szolgálatot, közvetlen közelről látta a galíciai menekültek vonulását, mélységesen megrázta az otthontalanok, kiszolgáltatottak sorsa. Festészete ekkor mondanivalójában súlyossá, megjelenítésében drámai erejűvé vált. A Menekülő asszony ennek a sorozatnak megrendítően szép darabja. Rudnay a félelmet, a nyugtalanságot, a menekülést szuggesztív festői erővel, szenvedélyes ecsetkezeléssel sűrítette az átlós kompozícióba. Palettájának jellegzetes angol vörösei, okkerei, barnái, bársonyos feketéi, tündöklő fehérei alkotják e képének is meleg színvilágát. Realizmusával, lélekábrázolásának mélységével, drámai kifejező erejével nagy példaképének, Munkácsy művészetének szellemét idézi. A Menekülő asszony Mednyánszky és Vaszary háborús képeinek felfogásával rokon.

Zilahy Lajos (1891-1974): A LÉLEK KIALSZIK

Nagyszalontán született, apja közjegyző, anyai nagyapja dunántúli földbirtokos volt. Tanulmányait a nagyszalontai, az erzsébetvárosi, majd a máramarosszigeti gimnáziumban végezte, később a budapesti egyetem jogtudományi karán szerzett doktorátust. Először szülővárosában, egy ügyvédi irodában dolgozott. Az első világháborúban megsebesült, ekkor jelent meg Versek (1916) című első kötete. Az Apolló-kabaréban ez idő tájt sikerrel játszották egyfelvonásos színdarabjait.

Első regénye, a Halálos tavasz (1922), amely a két lány között az öngyilkosságig vergődő férfi érzelmi viharait ábrázolja, azonnal nagy sikert aratott. A húszas évek elején a Magyarország című napilapnál munkatárs, később ugyanennek az újságnak a szerkesztője lett. 1940-44 között a Híd című lapot szerkesztette. Pegazus néven saját filmvállalatot alapított, s maga is megpróbálkozott a rendezéssel. A Halálos tavasz és a Valamit visz a víz (1928) című regényéből – Karády Katalin főszereplésével – sikeres film készült.

A negyvenes évek elején minden vagyonát a kincstárnak adományozta, azzal a kikötéssel, hogy ezt a vagyont „a magyar ifjúság magasabb rendű, magyar és igaz értelemben vetett keresztény szellemű nevelésére fordítsa”. Fatornyok (1943) című, nagy sikerű színművét, amely a faji megkülönböztetés ellen emelt szót, 1944-ben, az ország német megszállásakor betiltották. 1945-ben a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság első elnöke s az Irodalom és Tudomány című folyóirat szerkesztője lett.

1948-ban elhagyta az országot, s az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Az 1970-es évek közepén hazalátogatott, visszatelepülési engedélyt kért és kapott. Véglegesen azonban már csak holtában térhetett haza: életének nyolcvannegyedik esztendejében Újvidék mellett halt meg. Végakarata szerint itthon vettek tőle végső búcsút.

Zilahyra – talán éppen életének és műveinek sokfelé sodródó szálai miatt – több címkét is ragasztottak: ő a dzsentriből lett bestseller-író; az ellentétek és a szenvedélyek költője; az idillizmus és a keresztény népnemzeti gondolat hatásos megtestesítője, sőt egyesek szerint, ő a hazai pornográfia egyik nagy mestere… Tegyük félre a címkéket, inkább igyekezzünk megfejteni sikerének titkát. Merthogy sikeres regényíró és színpadi szerző volt, ez tagadhatatlan. Első írásait a pontos megfigyelés, az érzékletes ábrázolás és a finom melankólia jellemzi; Jókai és Herczeg Ferenc követőjének mutatkozik. A Süt a nap (1924) című színdarabja a népszínművek idillikus faluképét idézi. Másik darabjában, a Fehér szarvasban (1927) szintén társadalmi megbékélést hirdet; megértő derűvel szemléli a dzsentri életstílusát, az úri középosztályt – pusztulásában is – a „magyar faji karakter” megtestesülésének tartja. A Két fogoly (1927) a világháború és a hadifogolysors regénye: az író háborúellenessége és együttérzése a szenvedőkkel – Trianon után – biztos sikerre számíthatott. Az orosz hadifogságban sínylődő férfi és az itthon új szerelembe sodródó feleség sok érzelemmel és humorral átszőtt története jó terep Zilahy számára, hogy bizonyítsa legfőbb erényét: az egyenletes s mindig érdekes cselekményvezetést. Hőseinek nem gondolatait, inkább külső megjelenését, mozdulatait, viselkedését írja le. Almády Miett, a finom és érzékeny feleség könnyű erotikával átszőtt alakja – főként a női olvasók körében – komoly sikert aratott.

A lélek kialszik (1932) című regényét amerikai útja után írta. Az Amerikába szakadt magyar dzsentrifiú ábrázolásán átüt az apró részletek hitelessége. Pekri János élettörténete: a vidéki kúriában töltött békés, nyugodt gyerekkor, az elszakadás, a hajóút az óceánon, a megérkezés az álmok Amerikájába, s itt a küzdelem az életben maradásért, aztán a szerelem és a siker bonyodalmai, majd a hazalátogatás feleséggel, gyermekkel, végül az örökre eltávozás – sok hasonló, úri középosztályból származó magyar fiatalember élményét, sorsát formázta.

Zilahy, míg sikeres írásaiban főként az emberi szenvedély természetét kutatta, a társadalmi életben a megbékélést, a nemzeti összefogást hirdette. (Ez utóbbi gondolat akkortájt legalább olyan népszerű volt, mint a Halálos tavaszban tomboló szenvedély.) Zilahyt a harmincas években ott találjuk az Új Szellemi Front megszervezői között. Átmenetileg – a radikális népi írók egy csoportjával karöltve – ő is részt vett a Gömbös-féle szociális demagógia népszerűsítésében. Később elfordult a mindinkább jobbra tolódó kormány politikájától. A nemzeti összefogás jegyében az általa szerkesztett Híd című képes hetilap köré olyan írókat szervezett, mint Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Németh László.

A háború után jelenik meg Ararát (1947) című regénye, amelyben a magyar arisztokrácia széthullását rajzolta meg. A korabeli kritika – a témaválasztás ellenére – elégedetlen Zilahy új könyvével, egyértelműbb, keményebb társadalombírálatot várt. Az író úgy érezte, ritkul körülötte a levegő. Egy év múlva – miként A lélek kialszik hőse, Pekri János – ő is kivándorolt Amerikába.

**

A LÉLEK KIALSZIK

John Steinbeck (1902-1968): Érik a gyümölcs

Hemingway és Faulkner kortársa, a modern amerikai realista regény egyik legjelentősebb képviselője Kaliforniában született, Salinas városában. Steinbeck érzelmileg szorosan kötődött szűkebb hazájához, a jól ismert és szeretett tájak, városok, emberek minduntalan visszatérnek regényeiben, elbeszéléseiben.

Az író német származású apja városi hivatalnok volt, ír származású édesanyja pedig tanítónő. Középiskoláinak elvégzése után Steinbeck néhány évig biológiát hallgatott a Stanford Egyetemen, 1925-ben azonban félbehagyta tanulmányait, s New Yorkba költözött. Szinte egy fillér nélkül érkezett a metropolisba, és eleinte segédmunkásként kereste kenyerét, majd újságírásból próbált megélni. Nem sok sikerrel. Vissza is tért Kaliforniába, és itt is alkalmi munkákból igyekezett fenntartani magát: volt kőműves, plakátragasztó, éjjeliőr, halász és gyümölcsszedő. Ezekben az években ismerte meg a vagyontalan kisembereket, akiknek később íróként szószólójuk kívánt lenni.

Első regénye, az Egy marék arany (Cup of Gold; magyarul: Ungvári Tamás fordításában, 1978) 1929-benjelent meg, de első átütő sikerét csak 1935-ben, Kedves csirkefogók (Tortilla Flat; magyarul: Gál Zsuzsa fordításában, 1973) című humoros regényével aratta. Hősei –mint azt a regény címe is jelzi – amolyan kakukmarcis csirkefogók, akik előtt bor, nő, aprójószág soha nincs biztonságban, akik, ha elvesznek a gazdagoktól, abból mindig adnak a szegényeknek is. Az Egerek és emberek-nek (Of Mice and Men, 1937; magyarul Benedek Marcell fordításában, 1982) megint csak a társadalom aljára szorult páriák a hősei. Az Érik a gyümölcs (The Grapes of Wrath, 1939; magyarul: Benedek Marcell fordításában, 1986) szinte osztatlan sikere – megjelenésének évében Pulitzer-díjjal tüntették ki, majd a regényből készült film is világsikert ért el – írók legjobbjai között. Ez az éles társadalomkritikai regény – amely megrázó képet fest a földjükről elűzött farmerek, a gyapotszedő munkások kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetéről – a megváltozott körülmények következtében azóta ugyan történelmi regénnyé vált, de ennek ellenére sem veszített művészi erejéből, mondanivalójának általánosabb, a konkrét történelmi állapotokon túlmutató igazságából.

Dékániné Máthé Mariska: Gyermekemről

 

Lágy puha pihés s milyen szépen szőke
Hajad hullámos selyme kicsikém!
Mosolyogva, égi meleg fénnyel csillan
Szemed barna bogara.
Rubintos csipkés vidám vonalban ívlik két ajkad
Csiga szarvától vette a mintát
Kis kezed ujja.

Nekem mindig ezer tavasz hinti,
Nyitja s nyújtja virágát, bódító báját,
Mióta parányi lábad tipeg, jön-megy,
Felém ha rebben.
Szívemben a régi boldog álmok
Színes, szent tüze lebben.
S íves szivárványú, szelíd béke kél.

És büszke alázattal áldom az Urat, Érted,
Hogy Gileád balzsamából írül –
Szívemből szívemre küldött s megengedte,
Hogy enyém, általam, tőlem lehessél.

(Forrás: Vasárnapi Újság 1859.)

Csicsada (I. Clapton): Merengés

Egy forró nyári este a Duna-parton
telihold fénye aranylón táncolt a Dunán
hullámain az ifjúkor tomboló vágya
siklott a végtelenbe emlékek után

Csicsada: Érzések

Edvard Munch festménye: Sikoly

- S. Gy.-nak -


szürke hétköznapba jött egy szó: helló
harmincöt év távolából egyszer csak beszól
még nem tudni biztosan, ő az, kit kerestél
kivel a múltban oly sokat nevettél

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
izgatott reménykedés, talán ő az, de jó
szíved vadul dobog, kezeid reszketnek
emlékeid régi érzéseknek engednek

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
lázasan kattintgatsz, hol vagy, hahó
honnan e hang, Uram, hol keressem
kérlek, most segíts meg engem, Istenem

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
szíved úgy dobog, mint egy csataló
bőrödet feszítik kidagadt ereid
remegés uralja el öreg kezeid

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
egymásra találtatok, röppen a szó
annyi év, sóvárgás és régi vágy után
most felrobbant benned az öröm Budán

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
gejzírként feltörő érzések, be jó
ám egyszer csak rádöbbensz, hiába
és megfáradt kezeid kulcsolod imára

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
tudod, hogy reménytelen, halkul a szó
újra te voltál, ki magas fokon izzott
és a régi érzések erejében bízott

szürke hétköznap jött egy szó: helló
hallgat a messzeség, már néma a szó
istenem mért küldted, ha rögtön elvetted
istenem mért tetted, ha máris elvitted?!

KEMÉNY ZSIGMOND (1814-1875): Özvegy és leánya (regényismertetés)

Erdélyi arisztokratacsaládban született, de a bárói ranghoz kevés vagyon tartozott: már apja is szegényebb sorsú volt, ám fiára még nehezebb élet várt. 1823-ban Kemény Sámuel meghal, s első házasságából született gyermekei per alá veszik az örökséget, az özvegy és gyermekei megélhetését veszélyeztetve. Szerencsére a nagyenyedi kollégiumban alapítványi jogon hely illeti a tanulni vágyó Keményeket, s így Zsigmond beíratkozhatik a nagy múltú intézetbe, melynek akkor kitűnő tanárai közt ott volt Köteles Sámuel és Szász Károly is. 1834-ig irodalmat és jogot tanul, aztán bekapcsolódik az erdélyi országgyűlés előkészületi munkáiba. Az országgyűlés idején, Kolozsváron részt vesz mind a politikai, mind a társasági életben. Szoros kapcsolatba kerül Wesselényi Miklóssal, Weér Farkassal, Kovács Lajossal. Kitetszik, hogy műveltsége, politikai életlátása, vitakészsége a legjobbakkal áll egy sorban, de nyilvános szereplésre alkalmatlan: előnytelen kiállása, lámpaláza, hebegő beszédmódja miatt háttérben kell maradnia.

1835. február 6-án katonasággal oszlatják fel az országgyűlést, Wesselényit más ellenzéki politikusokkal együtt bíróság elé állítják. Kemény sietve Kapudra, édesanyja birtokára utazik, ahol jogi és történelmi stúdiumokba temetkezik. Két év múlva, a politikai feszültség enyhültével Marosvásárhelyen vállal állást, és megjelenteti első cikkét a Nemzetközi Társalkodóban (Gondolatok és két levél a bajviadalról).

1838-ban Kolozsvárra költözik, mert főkormányszéki írnoknak nevezik ki, egy év múlva Bécsbe megy, ahol főleg orvosi tanulmányokat folytat, és a német romantika alkotásaival ismerkedik meg. 1840-ben visszatér Kolozsvárra, a megpezsdülő szellemi élet egyik vezéralakja lesz: az újabb országgyűlési előkészületeket szervezi, Kovács Lajossal az oldalán átveszi az Erdélyi Híradó szerkesztését, átalakítja a lapot, meghonosítva a vezércikk műfaját, amelyet maga is nagy tökéllyel gyakorol.

Vezércikkeiben fejti ki reformprogramjának lényegét. Eszerint szakítani kell a sérelmi politikával, a vármegyei érdekek előtérbe helyezésével. A polgárosodás központi irányítást kíván. Nézetei miatt szembekerül a sérelempártot vezető Kemény Dénessel, a cenzúra és a kormányszék is zaklatja: 1843 nyarán lemond a szerkesztésről. Kedvetlenségét az is fokozta, hogy az év tavaszán szatmári, bihari korteskedések tanúja volt, s nagyon megrendült hite a nemesi parlamentarizmusban. Ezekből a tapasztalataiból s a már korábban felgyülemlettekből írta kitűnő politikai röpiratát, a Korteskedés és ellenszerei-t. Írása hatalmas visszhangot kelt, az Akadémia levelező tagjai sorába választja.

Ekkortájt kezdi írni, de valószínűleg csak 1847 elején fejezi be első nagy regényét, a Gyulai Pál-t. E történelmi regény a Báthoryak korában játszódik, s benne a két pogány közt szabadságát védő Erdély jelenik meg, közelebbről azonban Kemény korának történelmi valósága: a hazája érdekeit szélsőségek között képviselni vágyó író dilemmái. Politikai röpirata s a pesti Naplóban megjelenő cikkei, esszéi, Széchenyi iránti rokonszenve, Kossuthtal szembeni fenntartásai azonosak a regény kérdéseivel. Innen adódnak anakronizmusai, esetenkénti kuszaságai is.

Jóllehet nem felhőtlen meggondolásból, mégis odaadó módon vállal reformszerepet 1848. márciusától: országgyűlési képviselő lesz, követi a kormányt Debrecenbe, majd Aradra is, és bár a Béke-párt tagja, Világos után bujdosni kényszerül, s csak Széchenyi titkárának igazoló nyilatkozata után mentik fel. Személyes sorsának 2kedvező” alakulása azonban nem mentesíti attól, hogy a forradalom és szabadságharc elemzésével foglalkozzék. Sőt mind gyötrőbb a kényszer megnevezni a bűnöket, rátalálni a tűrhetetlen súlyú megtorlás elhárítására. Két röpiratot ír e célból: Forradalom után (1850), Még egy szó a forradalom után (1851). A forradalmi eseményeket az elhibázottság okát, s egyértelműen a Széchenyi nevével jelezhető reformista, udvarhű változtatások mellett voksol.

Érvei közt döntő helyen a magyar karakter elemzése áll, amelytől eleve idegen a rebellió akarása, s így a véres megtorlás sem érhet célt, hiszen a magyar karakter a csendes békesség kedvelője. Azon kívül, hogy Kemény igen ingoványos talajra tévedt e nemzeti karakterológiával, sajnos további rossz érvekhez is forrást szolgáltatott: a két háború közötti nemzeti jellemfestéshez. Jóllehet már korábban is viták kereszttüzébe került röpirataival mégis ezek segítik hozzá, hogy a 48-as alapokon álló, de kiegyezést kereső törekvések megfogalmazódjanak benne, cikkeiben, s majd ezek váljanak a Deák-párt programjává. Döntően kezére járt az is, hogy a Pesti Napló szerkesztője lesz, főleg külpolitikai elemzéseit és vezércikkeit tekinthetjük a politikai élet szervezőinek.

Mind erősebbé válik az a meggyőződése, hogy a külpolitika döntően belejátszik egy nemzet életének alakulásába, amint külső erők is az egyén életébe. Ezekkel az erőkkel nem lehet győztesen szembeszállni, csupán a helyzet pontos felismerésével célirányos alkalmazkodást lehet kialakítani. Eredendő adottságok és az önmérséklet válnak gondolkodása pilléreivé akkor is, amikor országos dolgokban közíróként nyilatkozik, és akkor is, amikor regényíróként emberi sorsok alakulását festi. Társadalmi regényeiben – A szív örvényei, Férj és nő – kisebb meggyőzőerővel, történelmi regényeibe nagy hatással bizonyítja igazát: az Özvegy és leánya (1855), a Rajongók (1858), a Zord idő (1862) a végzet beteljesedését túlzásaikkal elősegítők tragédiáit beszéli el. Mesterien festi, hogy még az erények mértéktelen gyakorlása is vétekké válik; az önuralommal, valóságérzékkel nem bíró ember végzetének szabad prédája.

1855-ben kezdte írni az Özvegy és leányá-t, az első két rész meg is jelent, de amikor elvállalta a Pesti Napló szerkesztését, felhagyott vele. Két év múltán, amikor a lap társtulajdonosa csődöt színlelt, s az író súlyos anyagi válságba került (magánélete is bajokkal volt teli: anyja halála, Lónyai Mária iránti viszonzatlan szerelme), elkeseredetten ismét elővette a regényt, és lelkiállapotának setét hangulatában fejezte be.

A történet alapjául szolgáló esetet jól ismerték Erdély-szerte, de az író találkozhatott Kemény Józsefnek az Arpadia című évkönyvben szereplő leírásával is a szentléleki várról, és olvashatta Szalárdi János Siralmas magyar króniká-jában is, amelyet 1853-ban maga Kemény rendezett sajtó alá. A történeti mag annyi, hogy I. Rákóczi György uralkodása alatt a háromszéki Szentlélekből Mikes János Zabolára szöktette Tarnóczy Sárát, és erőszakkal feleségül akarta venni, de a hajadon a hírén esett szeplő ellenére sem kívánkozott véle oltár elé.

Az író képzelete és életfilozófiája hatására a történet különös históriává bokrosodott.

1865-ben véget ér a Schmerling-provizórium, Kemény indul az országgyűlési választásokon, s mint Lipótváros képviselője kerül be, a Deák-párt programjával. Törekvéseit az 1867-es kiegyezés váltja valóra, ugyanakkor feleslegessé is teszi közírói munkálkodását. Egészsége – a rendszertelen életmód miatt -, anyagi helyzete – a szertelen költekezés miatt – megrendül. Szórakozottságáról, hivatali mulasztásairól mind töb anekdota kering; fokonként megválik tisztségétől, állásaitól (Kisfaludy Társaság, Pesti Napló), mind kevesebbet ír, régi betegsége kiújul – végül is 1873. januárjában öccse a családi birtokra, Pusztakamarásra viszi, ahol elborult elmével, hosszú haldoklás után 1875. december 22-én meghal. A romantikából a realizmus felé törekvő magyar regényirodalom egyik legjelentősebb alakját tiszteljük benne.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936): Aranysárkány – Édes Anna (regényismertetés)

Szabadkán született. Nemesi származású édesapja tanár volt, majd a helyi gimnázium igazgatója, édesanyja egy gyógyszerész lánya. Ezen az ágon unokatestvére Brenner József, aki Csáth Géza néven vált híres íróvá. A budapesti egyetemen Babitscsal, Juhász Gyulával tanult együtt. Már ekkor jó nevű újságíró, a magyar-német szakos tanári diplomát ezért már nem is szerzi meg. 1907-ben jelent meg első verseskönyve, a Négy fal között. Az induló Nyugat munkatársa lett. Első igazi sikerét A szegény kisgyermek panaszai-val aratta 1910-ben, majd a Modern költők c. műfordítás gyűjteményével 1913-ban. Mindegyiknek több kiadása jelent meg.

1913-ban kötött házasságot Harmos Ilona színésznővel, 1915-ben született Ádám fia. Két év múlva a Vár alatt, a Tábor utcában vett családi házat, ahol haláláig élt. A ház Budapest ostromakor megsemmisült.

A forradalmakkal rokonszenvezett, 1919 őszén mégis a szélsőjobboldali Új Nemzedék munkatársa lett, majd csalódottan végleg visszahúzódott a politikai szerepléstől. 1921-től a Pesti Hírlap munkatársa. Ő volt a magyar PEN első elnöke (1930-32)- 1933-tól egyre súlyosabb beteg, a műtét sem segít, a rák elnémítja, majd megöli.

A magyar irodalom egyik legsokoldalúbb és legjelentősebb alkotója. A drámai műnemet kivéve mindenben jelentőset hozott létre. Nagyra értékelte a szakmai tudást, s a tökéletesen végzett munka eszméje vezérelte. Kedvelte a játékosságot is. A világos stílust, a gondolati tisztaságot tartotta a legtöbbre, s a politikából és a világmegváltás eszmékből kiábrándulva a homo aestheticus magatartását hirdette. A húszas években kristályosodott ki az a nézetrendszere, amelynek középpontjában egy erőteljes létezésélmény állt, az a felismerés, hogy „milyen különös dolog élni, mászkálni a földgolyó kérgén, s a világegyetem csillagközi polgárának lenni”. Rádöbbent a kétségbeesett és büszke emberi létezésre, s a haláltudat szorításában a személyiség lényege szerint való létezés örömére ismert rá. Etikai szemléletét a részvét gondolata hatotta át minden szegény és szenvedő, minden ember iránt.

Lírája a századelőn Adyé és Babitsé mellett halványabbnak mutatkozik, kevésbé újító és a közönséghez közelibb hangon szól. A világháború több szempontból válságos évei után új hangot és kifejezésmódot próbálgat, az impresszionizmus után az expresszionizmust, a szabad verset (A bús férfi panaszai, Meztelenül), majd a Számadás-sal (1935, összegyűjtött verseinek kötetében) a legnagyobb magaslatokra jut el. Lírai létszemlélete többször érintkezik József Attiláéval, akivel baráti kapcsolatba került.

Műfordításaiban sok a költői szabadság, ám rendkívül széles horizontot fog át, s az érdeklődőket több évtized világlírájával ismertette meg. Drámafordításai közül kiemelkedik három Shakespeare-mű (Rómeó és Júlia, Lear király, Téli rege).

Újságíróként a magyar publicisztika egyik legnagyobb művésze. Nem napi mulandóságú cikkeket írt; a cseppben a tengert, az eleven emberi életet mutatta fel, főként a karcolat műfajában. Esszéi, íróportréi, kritikái is megkerülhetetlenek. S íróként anyagának, az anyanyelvnek a védelmét is szívügyének tekintette.

Nemcsak lírikusként – epikusként is a legnagyobbak közé emelkedett. 1809-tól több elbeszéléskötete jelent meg, s ezekben eleinte sok a dekadens elem. Megmutatkozik Freud hatása is, mely később még jelentősebbé válik. Elbeszélései közül az Esti Kornél-ciklus (1933) és a Tengerszem (1936) c. kötet jelenti a csúcsot.

Mind a négy regényét a húszas években írta. A Nero, a véres költő (1922) a császár és a dilettáns költő kettősségét tárja fel, s az ösztönök gátlástalansága ellen emel szót. A regény történelmileg hiteles, ugyanakkor sokban a megírás korát is megragadja. A Pacsirta (1924) a poros alföldi kisváros és az ottani lét rajza egy megrendítő történéssorba ágyazva. A megvénülő, csúnya lánynak és szüleinek sorsa a reménytelenségnek és a részvétnek sokszor feloldhatatlan kettősségét sugározza.

Ugyanez a poros kisváros, Sárszeg a helyszíne az Aranysárkány (1925) cselekményének is. Egy érettségiző osztálynak és osztályfőnöküknek története ez, mindkét szinten a célvesztést hangsúlyozva. Novák Antal, a mintatanár kudarcot vall odahaza is, mert lánya idegen marad számára, s az iskolában is megbukik – legalábbis önmaga szemében -, amikor diákja éjjel megveri. A barbárság elsöpri az értéket, nincs igazi út lélektől lélekig, a kapcsolatok nem őszinték és nem mentesek a számítástól Az epilógus azt bizonyítja, hogy a felnőtté vált diákok is ebbe a reménytelenséget árasztó rendbe illeszkednek: szürke, idegenszerű életbe, ahol a szerelem sem igazán szerelem, az otthon sem igazán otthon.

Az Édes Anna (1926) a szerző utolsó regénye. A baloldal neheztelését korábbi politikai szereplése miatt ezzel tudta végleg feloldani. Úr és cseléd viszonya áll a mű középpontjában, ezért is telitalálat a cselekmény indításának időpontja, az 1919-es történelmi fordulat visszafelé. Az író nézeteit Moviszter doktor képviseli a legközvetlenebbül: ő az egyetlen, aki Annában nem tökéletesen dolgozó gépet lát, hanem embert, s ezért tudja hitelesen megmagyarázni azt, amit még Anna sem ért: miért is gyilkolt. Ez a regény is az emberi kapcsolatok sivárságát, a társadalmi élet felszínességét és taszító undokságát tárja elénk, mégis azt mondja, hogy élni érdemes, ha olyanok vagyunk, mint a szépen dolgozó Édes Anna, az irgalmat és részvétet hirdető Moviszter.