SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA VII-IX.

VII.

Sándor nem jön.

A tordai menekülők augusztus 14-én este megérkeztek Kolozsvárra. A Szentegyház uccába hajtattak, a Szathmáry-féle házba, ahol a tordai pap feleségét, leányait és vendégüket, Petőfinét, szivesen látták - már amennyire szivesen láthatták.

Kolozsvár olyan volt, mint egy feldult hangyaboly. Az orosz betöréstől megriadt erdélyi polgárok biztonságosnak hitték a nagy várost, mindenki ide menekült, mindenki ide mentette azt, amit menthetett. A Szathmáry-házban, amelynek gazdája akkor Szathmáry Papp Gábor városi pénztáros volt, együtt volt Szathmáryék egész erdélyi rokonsága, ismeretsége. A városi pénztáros szeretettel fogadta a tordai jövevényeket, de csak azt igérte nekik, amit igérhetett.

- Fel van dulva a házam, már nem is tudom számontartani, vajjon harmincan vagy negyvenen vagyunk-e. De talán akad az önök számára is valami kis zug, ahol meghuzódhatnak.

Kényelemről nem lehetett szó.

Juliát, a kis Zoltánt és a dajkát a ház udvari bejárata mellett levő kis szobában szállásolták el. A szoba bejárata a kapu alól nyilt, rácsos ablaka a Szentegyház uccára nézett.

Petőfiné ebben a kis szobában töltötte a menekülés első keserves éjszakáját. Ezen az éjszakán már nem igen aludt. A gyermek nyugtalan volt, nem birta az idegen környezetet, az sem tudott aludni.

Juliának egyedüllét, magány kellett volna, de Szathmáryék zsúfolt házában állandóan éreznie kellett mások közelségét, másokét, akiknek más gondjuk, más sirnivalójuk volt. Az egyik ember elveszett vagyonát siratta, a másiknak a házát rombolták le betörő csapatok, a harmadik elveszett fia vagy leánya után siránkozott és voltak olyanok, akik magukkal hozták leányaikat, de ezek a lányok már nagyon szomoru teremtések voltak: örökké siró szerencsétlenek, akik vagy az oroszok, vagy az osztrákok, vagy a felkelők kegyetlen gonoszságát siratták.

Mindenkinek megvolt a maga baja, a maga baját sirta. Most már Miklóséknak is megvolt a maguk sirnivalója.

- Mi történt Tordán? Mit csinálnak az oroszok? Élnek-e, halnak-e azok, akik otthon maradtak?

Mindezekre a kérdésekre nem volt válasz.

Tudták, hogy az oroszok közelednek Kolozsvár felé. A város teli volt honvédekkel, Kemény Farkas még egy utolsó csatára készült, amit Kolozsvár alatt akart megvivni. Reménytelen volt a csatázás, de ha már elveszett Erdélyország, Kemény Farkas is oda akart veszni honvédeivel együtt.

Ki törődött ebben a zür-zavarban Petőfiné fájdalmával?

Senki.

Vadadiék egy uccasarokkal tovább, a Schilling házban, rokonaiknál szálltak meg. Ez a ház is zsufolva volt menekülőkkel. Itt is éppen olyan keserves, nyomoruságos volt az élet, mint a Szathmáry-házban.

Augusztus 15-én reggel Julia megunta hallgatni a Szathmáry-házban elhangzó panaszokat, átment Vadadiékhoz. Amit az egyik házban megunt, ugyanazt kapta a másik házban is.

Egész délelőtt ágyuk dörögtek, puskák ropogtak Kolozsvár körül és - jött a hir, hogy Kemény Farkas dandárával tovább vonul Kolozsvár alól. Nem birta tartani az oroszokat.

Délben végigfutott a hir a városon:

- Jönnek az oroszok!

Spaletták csattogtak, becsapott ajtószárnyak dübörögtek, végig a kolozsvári uccákon. Minden ház kapuját bezárták, az ablakokat bespalettázták, ahol spaletta nem volt, ott lehúzták a függönyöket.

A városházáról bevonták a piros, fehér, zöld zászlót, amit még délelőtt olyan büszkén lengetett a szél.

Szép augusztusi nap volt s mégis egy lelket se lehetett látni az uccákon.

Torda felől bevonultak az oroszok. Kozákok nyitották meg a bevonulók sorát, harci készültségben, bármilyen támadásra készen, előreszegezett lándsákkal vonultak be a kihalt csendes városba a kozákok, akiknek vadságáról olyan sok rémséget hallottak az erdélyiek. Apró, mokány lovakon torzonborz, vad kinézésü, viharvert, összehasogatott képü vademberek vonultak be a városba. Csapataik végigrohantak a főuccákon, azután portyázó őrsöket küldtek szanaszéjjel a városba. Honvédeket kerestek, de ilyeneket nem találtak. Találtak egy kihalt, szomoru várost.

Kolozsvár temette a szabadságot.

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA IV-VI.

IV.

Az utolsó bucsu.

Miklós Miklós, a tordaiak református papja, kora délután a kaszinóba igyekezett, hóna alatt az ujságokkal, amelyeket valamilyen uton-módon mégis csak elhozott a posta Váradról. A pap már elrontotta a maga napját a hirekkel, igazságérzete diktálta, hogy ha már a magáét elrontotta, rontsa el másokét is.

Beballagott a kaszinóba, leült az olvasószobába, kiteregette a lapjait, a szolgával üzent az asztaltársakért:

- Megjöttek az ujságok.

Hamarosan összegyült a társaság. Ügyvédek, orvosok, tanáremberek, a református egyház vezetői. Körülülték a kerek asztalt és Miklós Miklós eléjük tolta az ujsághalmazt.

- Olvassátok... Nyakunkon a muszka...

A legfiatalabb az öregek között - a fiatalok valahol Bem alatt járták Erdély uttalan utait, - szemére rakta az okuláriumot és kezdte a felolvasást. Frissen kezdte, de hamarosan belefáradt. Fárasztó hireket hoztak az ujságok.

Az egyik tanárnak eszébe jutott, hogy egy diákjának az apja érkezett a városba Meggyesről. Ott már láttak orosz portyázókat. Lovas kozákok száguldoznak faluról-falura, bőrkucsma a fejükön, hosszu pika a fegyverük. A tótok megértik a szavukat, de bizony Meggyesen hiába kerestek tótokat. A tisztek németül is beszélnek.

- Ki azon átkozott magyar, aki e sehonnai bitangokkal szóba elegyedik?! - dörgött a pap.

A többiek csak hümmögtek.

- Ha azt fogja mondani a muszka, hogy nyissam ki a számat, mert felgyujtja a házamat: - én is szóba elegyedek vele, - kockáztatta meg kellő óvatossággal valaki.

- Hát elveszett a szabadság...

Estefelé Miklós Miklós a hóna alá szedte az ujságjait, elindult hazafelé. Utközben meg-megállitották barátok, tisztelők, nyugtalankodó hivek. Fárasztó volt minden mondat, amit el kellett mondani a szabadságról és az oroszok jöttéről.

Már Bemben sem biztak az emberek. Pedig eddig mindenki a lengyelre esküdött.

Otthon nagy csendben fogyasztották a vacsorát. Eszter asszony ismerte az urát. Ha hallgatott, - nem jó volt zavarni. A három leány - Gizella, Ida, Hermina - nem mert szólni.

Csak a hálószobában, az éjszakára szóló búcsúzkodás közben simogatta meg gyengéden a pap felesége fejét.

- Nehéz napokat éltünk, ugy látszik, még nehezebbek jönnek...

- Vajjon nem szükséges-e menekülnünk innen? - kockáztatta meg az asszony a kérdést.

- Én nem hagyhatom itt a hiveimet, - szólt elhatározottan a pap. - Hogy veletek mi lesz - nem tudom...

Elcsendesedett a paplak...

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA I-III.

BETHLEN MARGIT GRÓFNŐ

ELŐSZAVÁVAL

KÖZZÉTESZIK ÉS FELDOLGOZTÁK

Dr. MIKES LAJOS

ÉS

DERNŐI KOCSIS LÁSZLÓ

TARTALOM

Bethlen Margit grófnő előszava

PETŐFI ÖZVEGYE

I. Melyik ut vezet Mezőberény felé?

II. Mezőberényi napok.

III. Szegedről jöttek, Erdélybe mennek.

IV. Az utolsó bucsu.

V. Az első hir Segesvárról.

VI. Öröködbe, Uram, pogányok jöttek...

VII. Sándor nem jön.

VIII. Vergődés.

IX. Petőfi meghalt.

X. Reménytelen bolyongás.

XI. Méreg vagy tőr?

XII. Vissza Pestre.

XIII. "Juliskám, bemutatom neked Horvát tanár urat."

XIV. Bécs, vagy kiutasitás.

XV. A második házasság.

XVI. "Egy barátunk szép özvegye második házasságra lépett..."

XVII. Szendrey ur második unokája.

XVIII. Egy nap az Uj Épületben.

XIX. A Hársfa uccában.

XX. Titkok.

XXI. A vég kezdete.

XXII. "Eltiltom az urától..."

XXIII. Horvát Attila levele bátyjához, Petőfi Zoltánhoz.

XXIV. Utolsó segélykiáltás.

XXV. Vádollak!

XXVI. Meghalt...

XXVII. A temetés előtt.

XXVIII. "Szendrey Julia, élt 39 évet."

A HALOTT MEGVÉDI EMLÉKÉT

Juliát köztisztelet övezte 1867-ig.

A második házasság rejtélye.

Julia emlékének elhomályositása.

Horvát Árpád megiratja Julia első életrajzát.

A fél-rehabilitáció esztendei.

A halott megvédi emlékét.

Arany János elveszett kéziratai.

Petőfi Sándor ismeretlen kéziratai.

I. A debreceni éjszaka.

II. Petőfi utolsó politikai cikke.

III. Béranger: O Manuel, la France s'est levée! kezdetü verse.

IV. A haragos após.

JULIA NAPLÓJA

I. Julia leánykori naplója.

II. Julia fiatalasszonykori naplója.

III. Julia erdődi naplója 1848-ból.

IV. Julia ceruzás kézirata.

V. Julia kolozsvári naplója.

VI. Egy lap töredék 1850 tavaszáról.

VII. Julia kézirásával négyoldalas töredék.

VIII. Julia kézirásával kétoldalas töredék.

IX. Tünődések.

X. A gyáva férfi.

XI. Julia Erdődről.

Julia vallomása a halálos ágyon.

Julia utolsó üzenete férjének, Horvát Árpádnak.

Térey Mari és Julia teljes levelezése.

FÜGGELÉK.

A Kisfaludy Társaság ereklyetárának kincsei.

Petőfi holttestét látta-e Heydte ezredes?

Két anyakönyvi bejegyzés.

Régi telekkönyvi és más érdekes adatok.

Felhasznált könyvek és cikkek.

Képek jegyzéke.

*

Régi mondákban, népmesékben vissza-visszatérő jelenség a kis királykisasszony, kinek bölcsőjénél megjelennek a tündérek, hogy elhalmozzák őt ajándékaikkal. Végül pedig a meg nem hívott gonosz tündér egy szavával tönkreteszi mindazt a szépet, jót, melyet a többiek neki szántak. A mese végén aztán rendszerint mégis csak jóra fordul minden, s a gonosz tündér átka semmissé válik. De hát ez a mesében van igy, az életben sajnos...

Ez jut eszembe mindég, mikor Szendrey Julia élete történetét olvasom. A sors, a szeszélyes tündér, látszólag mindent megadott neki: szépséget, bájt, szellemet; látó szemet, hogy meglássa a nagyságot; bátor szivet, hogy kiküzdje boldogságát, minden előitélet dacára; szárnyaló erőt a lángész követésére röptében és mindezek fölött a lehetőséget, hogy korának legnagyobb költője belőle meritsen ihletet halhatatlan költeményei számára. Csillagkoronának fejére pedig Petőfi Sándor szerelmét. És azután...

Lehet, hogy van ebben valami törvényszerüség. Hogy minden ember életére csak bizonyos adag fény és boldogság van kimérve. Ha ezt aztán néha, ritkán, tulsüritve kapjuk... akkor utána aránytalanul hosszu és sötét az éjszaka. Talán. Nem ismerjük a törvényeket, melyeknek jegyében élünk. De a népmesékben sok igazság rejlik és ezért jogosnak érzem, hogy az átok egyik része, mely szegény királykisasszonyt annyi éven át sujtotta, a rágalomnak átka, végre feloldassék.

Feloldassék pedig magának a királyleánynak szavával, melyet rég elporladt ajkával kiált felénk.

Ember voltam én is, érző, vérző szivü ember, mondja a néma száj; szerettem és szenvedtem. Ki az, aki az első követ dobja rám?

Bünül rótták fel nekem, ami minden ember szent joga: leélni a saját életét. És még nagyobb vétkül azt, hogy mindenek dacára ez mégsem sikerült. Vergődtem a béklyók ellen, lehunytam szemem, hogy feledni tudjak, lázadoztam, mint a börtönbe zárt rab a berácsozott ablak előtt... mindhiába. Az óriás reám sütötte bélyegét, és én nem Szendrey Julia voltam többé, hanem Petőfi hitvese, akárki nevét viseltem is. Hozzája mértem mindenki mást és senki sem ütötte meg a mértéket.

Igen, ez világlik ki mindabból, amit ir. És ez volt életének tragédiája is. Szeme hozzászokott a fényhez, mely a csillaguton járóknak világit és sötétnek tünt fel előtte azóta a földi ut. Csak azokat és addig érezte méltóknak magához, ameddig az óriás csillagköntösében közeledtek feléje. Mikor aztán azt levetve, egyéni életet kezdtek élni, nem ismerte őket többé meg.

Mi embertársainkat tetteik után itéljük meg. Az indokokat rendszerint sem nem ismerjük, sem nem keressük. Pedig a lényeg abban rejlik. Talán igazságosabban fogunk itélkezni Szendrey Julia felett, hogyha elolvassuk azt, amit egyedül saját magának irt.

Majdnem egy századon át hordozta magán a hütelenség bélyegét. Kiknek szivéhez legközelebb állott Petőfi Sándor, azok sütötték reá. Pedig ha olyan lett volna, amilyennek azok őt hitték és mutatták, a nagy költő szerelme nem szállhatott volna ép őreá. Ezt hinni lekicsinylés volna Petőfi Sándor iránt. Nem. Ők rokonlelkek voltak. Szárnyaló fantáziával megáldva, vagy megverve, büszkék, erősek, lázadók. És ezért nem tudtak elszakadni egymástól soha, bármennyire cáfolni látszanak is ezt a tények. Ez erényekből és ezen erények visszájából van összeszőve Szendrey Julia élete. Mi hosszu éveken át csak a fonákját láttuk eme szövésnek. Ideje már, hogy megvizsgáljuk a szinét is. A fekete alapon világitó arany szállal beléhimzett irásjegyeket.

Nem tudom, hogy igazam van-e, de én ugy érzem, hogyha Petőfi visszatérne a siri világból az özvegyi fátyolért, melyet szerelmese hütlenül eldobott, nem találná fejfájára akasztva, mert Julia, bár levette azt fejéről, a lelkét burkolta belé és az azóta is ott van, elsötétitve körülötte a világot.

Szegény királykisasszony. Szegény, árva, elátkozott királyleány. Vajjon azóta eljött-e hozzád a tulvilágon a királyfiu, hogy csókjával ujra a szerelem és dicsőség ragyogó, fénylő, csillagos aranypalástjává változtassa a lengő, libegő, szomoru fekete fátyolt?

BETHLEN MARGIT

PETŐFI ÖZVEGYE

Petőfi Sándorné. Barabás Miklós kőrajza 1848-ból.

Julia aláirásának fakszimiléjével. (Ernst Lajos gyüjteménye.)

Ezt az életrajzi részt: Julia özvegységét - 1849-től kezdve haláláig, 1868-ig - Dernői Kocsis László irta meg, a források felhasználásával.

A forráskutatás munkáját és a források kritikai feldolgozását dr. Mikes Lajos végezte.

Ekhós szekér. Fejléc. Fáy Dezső tollrajza

Petőfi Sándor: Rongyos vitézek - kézirat

Forrás: Petőfi-Muzeum 1888. 2. szám I. évf.

Petőfi franciául

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor Debrecenben 1844

H. Fréd. Amiel-től^1:

V.²

Au Danube³

O grand fleuve, ton sein est déchiré souvent

Par le soc du navire ou l’épeeron du vent.

Le blessure est profonde et n’est pas dangereuse:

Autres sont les sillons que la passioa creuse!

Dés qu’a cessé l’orage ou passé le bateau

La blessure guérit; tout est bien de nouveau.

Mais quand le coeur de l’homme une fois se déchire,

Rien ne le guérit plus et sa blessure empire.

¹) L. Petőfi-Múzeum I. szám, 13. l. jegyz.

²) I-IV. sz. alattit Petőfi-Múzeum I. sz. 13-15. l.

³) Petőfi A Dunán c. költeménye (l. az 1842-diki költemények közt)

VI.

Si je pouvais pleurer!⁴

i je pouvais pleurer! La douleur est venue

Et quelque chose en moi s’épouvante et s’émeut.

Que les hommes sont bien les fréres de la nue!

Le nuage devient plus léger dés qu’il pleut.

Moi je ne pleure point, moi des larmes j’ai honte

Et je ne puis souffrir de montrer ma douleur.

Pleurs, coulez en dedans, c’est un puits que mon coeur,

Et ce qui tombe lá, personne ne le compte.

⁴) L. Elfojtott könnyek c. költ. (az 1845-dikiek közt)

VII.

Ma Tristesse et ma Joie¹

O qu’elle est triste ma tristesse!

Mon sein quand je suis triste est l’antre du lion,

Et mon coeur est l’agneau que le fauve dépéce

Lentement et l’oeil plein d’un sinistre rayon.

Buvant le sang, broyant les os, suqant la moelle,

De l’agneau sans défense il a fait son destin

La suffrance a la dent cruelle

De mon coeur tel est le destin.

O qu’elle est joyeuse ma joie!

Ma poitrine est aux jours heureux comme un Eden,

Et  mon coeur est la rose au milieu du jardin.

Le rossignol vainqueur, les papillons de soie

Férent la jeune rose. Un ange avec amour

La cueille, sur son sein la presse, et d’un coup d’aile

Repart, mais repart avec elle

Pour le pays d’oú vient le jour.

1)      Búm és örömem c. költ. (az 1845-dikiek közt)

VIII.

Autrefois²

Oh! si j’avais vécu plus tót, dans ces vieux áges

Oú les preux compagnons d’Arpad vivaient encor,

Et tiraient du fourreau pour voler aux carnages

Le glaive épris du sang, Yacier plus beau que l’or!

Du terrible Léhel défiant la trompette

Mon cri de guerre eút fait retentir les grands bois;

Je crois que dans le ciel la voix de la tempéte,

Le tonnere, eút été moins puissant que ma voix.

Sur un coursier sans mors, ardent comme la trombe,

Provoquant les périls, écrasant les guerriers

J’aurais su conquérir les palmes ou la tombe

Dans l’ aréne de feu des combats meurtriers.

Devant les vanqueurs las, encore souillés de poudre

Mon hymne eút célébré la gloire des héros

Et le dieu de la guerre ayant éteint sa foudre

Nos buveurs eussent fait sonner d’ autres échos.

Enfants dégénérés de cette époque fiére

Nous ne faisons plus rien digne des anciens jours.

Il serait des exploits que je devrais me taire.

Un idiome esclave a des rythmes trop sourds.

2) Mért nem születtem ezer év előtt c. költ. (az 1844-dikiek közt)

Forrás: Petőfi-Muzeum 1888. 2. szám I. évf.

Czeglédi Imre: Petőfi Gyulán

Kép forrása: http://www.panoramio.com/photo/67440728

Ferenczy Béni Petőfi szobrának felállítása, de még inkább a Petőfi emléktábla elhelyezése szükségessé tette újra Petőfi gyulai látogatásának megvizsgálást. Az igény először 1934-ben, Kohn Dávid cikkének megjelenése után vetődött fel. Akkor dr. Berényi Ármin kifogásolta Kohn cikkének több adatát és jó tájékozottsággal cáfolta meg több állítását. Kohn cikke bekerült „Az élet alkonyán” című emlékezésgyűjteményébe, így a városukat szerető gyulaiak mindennapi olvasmánya lett. Berényiét a ma már alig hozzáférhető Békés-megyei Hírlap lapjai őrzik, a cikk feledésbe merült, a kérdés kutatásánál senki sem hivatkozott már rá.

Cikknek végén Berényi joggal kívánta Petőfi ittlétének tisztázását:

„… a lángeszű költő és hazafi vármegyei törvényhatóságunk előtti szereplésének felkutatása méltó feladatot képezne, mert igaza van Berzeviczy Albertnek, midőn azt írja, hogy Petőfi nagy alakja az örökkévalóság számára avatja fel azt a helyet, ahova lép.”* (* Békés-megyei Hírlap 1934. aug-szept.)

Nem volt rá vállalkozó, sőt Berényi cikkével együtt feledésbe merültek Kohn cikkének hibái is. Három évvel később, 1934-ben cikkét változatlanul vette fel „Az élet alkonyán” című kötetébe, így a visszaemlékezést használók könnyen tévedhetnek, vagy fáradságos munkával esetről esetre kell kijavítaniuk a tévedéseket. Ezért vállalkoztam Petőfi gyulai szállásának megállapítására – ez tanulmányom újdonsága -, s Kohn Dávid egyéb tévedéseit is korrigálom: egyben igyekszem közzétenni az alig hozzáférhető helyi vonatkozású írásos emlékeket is.

Tanulmányomban gyakran hivatkozom Kohn Dávidra. Ez könnyen érthető. Ő hívta fel a figyelmünket városunk múltjának igen sok értékére, s ezeket – egy kissé a hírlapíró szemével – összegyűjtötte és kiadta. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a Petőfi-cikkének bírálatával nem Kohn Dávid munkásságának értékét akarom kisebbíteni, sőt, csak az elismerés és hála hangján szólhatunk városunk érdekében kifejtett fáradhatatlan munkájáról. El kell azonban jönnie annak az időnek is, amikor a helytörténet számára fontos anyagot megtisztítjuk a késői visszaemlékezések gyakori tévedéseitől, s történeti hitelét visszaállítva adjuk közre szűkebb hazánknak általa gyűjtött emlékeit.

Az első látogatás

Petőfi gyulai látogatása mezőberényi tartózkodásával kapcsolatos. Berényben lakott Petrics Sámuel hat legénnyel dolgozó, jómódú cipészmester, felesége Salkovics Krisztina, Petőfi apjának unokahúga. Fiuk, Orlay Petrics Sámuel – vagy ahogyan ő nevezte magát, Soma -, Pápán együtt diákoskodott Petőfivel. Ez a rokoni, baráti kapcsolat hozta Mezőberénybe a hányatott életű poéta-diákot először 1842. szeptemberében, s kellemes heteket töltött a vendégszerető családnál.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 7., befejező rész

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor Debrecenben, 1844

HASONLATOK

Tartsunk még futólagos szemlét Petőfi hasonlatai felett. Már apriorisztikusan felállíthatjuk a róluk való ítéletet. Ismerjük már Petőfi képzeletvilágát s ennek megnyilatkozási formáját. Láttuk személyesítéseiből, leírásaiból, hogy nála kép és érzés egyszerre születik. A kép  mindig érzést kelt bene s az érzés képben szeret kifejeződni. Ezért, ha elfogadjuk Gerber (Die Sprache als Kunst) felosztását, hogy a hasonlatok aszerint, amint a mondottnak analóg képpel való világosabbá, színesebbé tételét célozzák, esztétikaiak s aszerint, amint a kifejezés fokozásával, melyet a beszédnek egy ponton való időzése létrehoz, a hangulatra és az affektusra hatnak, retorikaiak, akkor Petőfiéit bizonyára az utóbbiakhoz kell majd sorolnunk. Ez okból Petőfi nem is időzik hosszasabban képeinél. Mihelyt megtették hatásukat, otthagyja s tovább siet az érzéskifejtésében. Öntudatlanul követte Goethe szavát: „Bilde Dichter, rede nicht.” Mert mihelyt a költő azt, amit mond, nem látja, már bölcselő. Az igazi költőt fantáziája mindig képekhez hajtja. Petőfinek sincs költeménye, melyben a kifejezett fogalom érzés, vagy eszme ne lehetőleg a természet köréből vett hasonlat alakjában jelennék meg.

Így a legelvontabb fogalom, az idő és korszakai változatos képekben nyernek testet előttünk: A múlt pusztaság vidéke, majd virány, melyről a hű emlékezet méh gyanánt hozza szívébe az első szerelmet! A rab felett hollósereg gyanánt gyűlnek meg az évek.

Nem kevésbé a többi szemlélhetetlen dolgok: A világ körüle sötét, éktelen vadon. Az élet kert. Minden egyes óra virág, míg a múltat s jövőt a gazdag jelen koszorúi takarják.

Azok a kedvenc gondolatok s fogalmak, melyek lelkét folyton eltöltötték, legdúsabb hasonlatválasztékban jelennek meg; úgy, hogy ha egy és ugyanazon természeti körből meríti is tárgyát, mindig új vonással és árnyalattal alkalmazza őket.

A (magyar) dicsőség hulló csillag, mely tündökölt, aztán lehullott a magasból és mindörökre elnyeli a föld. Majd tündöklő szivárvány, majd patak, melyből ajkai sok boldogító mámort ittanak. A képzelet sebes szárnyú sas, vagy üstökösként nyargal sivatag pusztákra, erdőkre. A saját lelke haragos felhő, mely villámokat ont. Majd bokor, melyen az ősz ellenére virítanak a boldog szerelemnek örökzöld lombjai. Majd szép napkeletnek virága, melyre örök tavasznap mosolyog. Az ő és kedvese lelke a csók tüzében összeolvad, mint hajnaltól az ég és a föld. Keble sötét föld, melyre egy fény jár csak: kedvesének képe. A remények repkednek mint szép madarak, míg a való, e zord vadász lelövöldözi őket, vagy pirosan kelnek, mint a nap szemeiből kilőtt sugarak. Érzelmei, mint a  felhők a nyári égen, jönnek, mennek. Haragja zuhatagos zord bérci patak, mely zúgva rohan a mélybe s vet szilaj habokat. Mielőtt álomra zárkózik, kedvese képe jelenik meg előtte, mint az égen, mielőtt az éj ellepi, mindig ott terem a szép alkony. Kedvese szempillájának fekete virágán a részvét könnyharmatja reszketett.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 6. fejezet

Petőfi daggertipia eredeti lemez 

Forrás: www.fototortenet.blogspot

PETŐFI ALANYISÁGA A TERMÉSZETFESTÉSBEN

Az eddigi költeményekben a táj feltüntetése volt a költő fő célja. A hatás vázolása, melyet a vidék tett a költőre. Az érzések és gondolatok, melyek benne akkor uralkodnak s kelnek, mikor a külvilágot nézi, csak másodsorban jöttek figyelembe, míg a személyesítésekben bár egyénisége által színezett, inkább általános emberi vonások jutottak kifejezésre.

A mai lírai költészetnek egyik legfontosabb nyilatkozási s egyszersmind a természetfestés legmagasabb, mert legköltőibb módja azonban az, mely elsősorban a költő egyéni hangulatából indul ki s azt sugároztatja a természetre s annak minden részét csak a maga szempontjából tekinti.

Mert az erdő bármily sokáig zöldell, a patak bármily hangosan cseveg, egyhangúvá lesz előttünk, ha nem adjuk bele a saját gondolatunkat. Lelkünk a valódi élet után sóvárog mindig és mindenütt.

A tulajdonképi természetfestő költeményekben sem tagadhatja meg a költő egyéniségét s nem érheti be azokkal a műfogásokkal, melyek mozgást, cselekvést visznek a természet képeibe, ott is – mint láttuk – a költő saját hangulatát tükrözteti, de mégis úgy, hogy az, minden egészséges s benyomásoktól meg nem kötött lélekben ugyanazt a hatást idézhetné elő. Itt azonban az egyéniség teljesen kibontja szárnyait s csak azt látja, mi pillanatnyi lelkiállapotának megfelel. Így a természet pusztán szimbóluma lesz az ő lelkének, míg ott a táj sajátos hangulatának kifejezése a cél. Ezáltal a legkülönfélébb, a szemre nézve ellenkező tárgyak s jelenetek, sőt a térben is ellentétes természeti tünemények együvé kerülhetnek a költő egyéniségéhez való viszonyukban. S ez legkevésbé sem mesterséges eljárás. Az erős érzés minden külső jelenséget önmagával hoz kapcsolatba. A boldog ember azt hiszi, hogy ami szépet s kellemeset lát, csak azért van, hogy fokozza boldogságát s viszont a kétségbeesett azt gondolja, ami rút eléje akad, csak azért van, hogy őt bosszantsa. Éppígy ellenkezőleg: a boldog ember jókedve megaranyozza a sötétet is, a szerencsétlen a ragyogót is feketének látja, vagy haragszik, mért ragyog, mikor ő szomorkodik. Vagy példában: Fejem fölött az a fény a nap? vagy sírbolti lámpa? Igen, sírbolti lámpa, melynek bágyadtan pislogó sugara sötétségét a síri éjnek halvány pirossárgára festi.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 5. fejezet

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor Debrecenben, 1844

SZEMÉLYESÍTÉSEK

Már a tárgyalt költeményekben is észrevettük, hogy Petőfi egyik legkedvesebb élénkítő eszköze a személyesítés. A költőnek az az önkéntelen műfogása, mely az alsóbb rendű lényt magasabb rendű lény életével ruházza fel, az állat- vagy növénytípust emberi individualitással  látja el s így képzeletünkhöz s érdeklődésünkhöz közelebb hozza. Mert minden dolgok közt, melyeket a világ hord, az ember érdekli elsősorban az embert. Az a lelkiállapot, melybe a lélek naiv korában tudatlan ösztönnel, közönséges álom alkalmával zavarosan, delejes álomban pedig egész határozottan belejut – mint a gyermek, aki az asztalt üti, melyen megsértette magát – azt a költő félig tudatosan, félig tudatlanul idézi elő: minden külső tárgyba, melyen némi egyező mutatkozik, beleviszi a mi egész valónkat, oly lelket tulajdonít nekik, amilyen nekünk van, oly indulatokat, melyek bennünket hevítenek, oly cselekvéseket, milyeneket mi viszünk véghez. Mert egy alak sem oly merev, melybe képzeletünk  bele ne tudna férkőzni. A nép hite is a szelet dühöngőnek, a napot mosolygónak, az ibolyát szerénynek nevezi, szól a fa koronájáról, a bérc homlokáról, a fabütyökbe is valami emberi ábrázatot néz bele, a felhőket hajtó szelet bárányőrző pásztornak tartja, stb.* (* Lásd: F. L. Schwarz „Die poetischen Naturanschauungen der Griechen, Römer und Deutschen.”)

A foglalkozás, éghajlat, szokás szerint eltérnek s ezer változatban jelennek meg ezek az elevenítések, de vannak, amelyek az emberiség közös látási alakjai. Az emberi természetnek ugyanis egyik alapvető tulajdonsága a horror vacui. Így keletkezett tudvalevőleg a népek mitológiája s a költészetben a személyesítés, avval a különbséggel, hogy az egyes természeti jelenségeknek mitikus személyesítései mindinkább elvesztették természeti vonatkozásaikat, egészen emberekké változtak át s mint ilyenek, tökéletes ellentétei annak az átszellemítésnek, melyet mi keresünk, magának az egész természetnek folyton és világosan átcsillogó szeretetében.