Czeglédi Imre: Petőfi Gyulán

Kép forrása: http://www.panoramio.com/photo/67440728

Ferenczy Béni Petőfi szobrának felállítása, de még inkább a Petőfi emléktábla elhelyezése szükségessé tette újra Petőfi gyulai látogatásának megvizsgálást. Az igény először 1934-ben, Kohn Dávid cikkének megjelenése után vetődött fel. Akkor dr. Berényi Ármin kifogásolta Kohn cikkének több adatát és jó tájékozottsággal cáfolta meg több állítását. Kohn cikke bekerült „Az élet alkonyán” című emlékezésgyűjteményébe, így a városukat szerető gyulaiak mindennapi olvasmánya lett. Berényiét a ma már alig hozzáférhető Békés-megyei Hírlap lapjai őrzik, a cikk feledésbe merült, a kérdés kutatásánál senki sem hivatkozott már rá.

Cikknek végén Berényi joggal kívánta Petőfi ittlétének tisztázását:

„… a lángeszű költő és hazafi vármegyei törvényhatóságunk előtti szereplésének felkutatása méltó feladatot képezne, mert igaza van Berzeviczy Albertnek, midőn azt írja, hogy Petőfi nagy alakja az örökkévalóság számára avatja fel azt a helyet, ahova lép.”* (* Békés-megyei Hírlap 1934. aug-szept.)

Nem volt rá vállalkozó, sőt Berényi cikkével együtt feledésbe merültek Kohn cikkének hibái is. Három évvel később, 1934-ben cikkét változatlanul vette fel „Az élet alkonyán” című kötetébe, így a visszaemlékezést használók könnyen tévedhetnek, vagy fáradságos munkával esetről esetre kell kijavítaniuk a tévedéseket. Ezért vállalkoztam Petőfi gyulai szállásának megállapítására – ez tanulmányom újdonsága -, s Kohn Dávid egyéb tévedéseit is korrigálom: egyben igyekszem közzétenni az alig hozzáférhető helyi vonatkozású írásos emlékeket is.

Tanulmányomban gyakran hivatkozom Kohn Dávidra. Ez könnyen érthető. Ő hívta fel a figyelmünket városunk múltjának igen sok értékére, s ezeket – egy kissé a hírlapíró szemével – összegyűjtötte és kiadta. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a Petőfi-cikkének bírálatával nem Kohn Dávid munkásságának értékét akarom kisebbíteni, sőt, csak az elismerés és hála hangján szólhatunk városunk érdekében kifejtett fáradhatatlan munkájáról. El kell azonban jönnie annak az időnek is, amikor a helytörténet számára fontos anyagot megtisztítjuk a késői visszaemlékezések gyakori tévedéseitől, s történeti hitelét visszaállítva adjuk közre szűkebb hazánknak általa gyűjtött emlékeit.

Az első látogatás

Petőfi gyulai látogatása mezőberényi tartózkodásával kapcsolatos. Berényben lakott Petrics Sámuel hat legénnyel dolgozó, jómódú cipészmester, felesége Salkovics Krisztina, Petőfi apjának unokahúga. Fiuk, Orlay Petrics Sámuel – vagy ahogyan ő nevezte magát, Soma -, Pápán együtt diákoskodott Petőfivel. Ez a rokoni, baráti kapcsolat hozta Mezőberénybe a hányatott életű poéta-diákot először 1842. szeptemberében, s kellemes heteket töltött a vendégszerető családnál.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 7., befejező rész

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor Debrecenben, 1844

HASONLATOK

Tartsunk még futólagos szemlét Petőfi hasonlatai felett. Már apriorisztikusan felállíthatjuk a róluk való ítéletet. Ismerjük már Petőfi képzeletvilágát s ennek megnyilatkozási formáját. Láttuk személyesítéseiből, leírásaiból, hogy nála kép és érzés egyszerre születik. A kép  mindig érzést kelt bene s az érzés képben szeret kifejeződni. Ezért, ha elfogadjuk Gerber (Die Sprache als Kunst) felosztását, hogy a hasonlatok aszerint, amint a mondottnak analóg képpel való világosabbá, színesebbé tételét célozzák, esztétikaiak s aszerint, amint a kifejezés fokozásával, melyet a beszédnek egy ponton való időzése létrehoz, a hangulatra és az affektusra hatnak, retorikaiak, akkor Petőfiéit bizonyára az utóbbiakhoz kell majd sorolnunk. Ez okból Petőfi nem is időzik hosszasabban képeinél. Mihelyt megtették hatásukat, otthagyja s tovább siet az érzéskifejtésében. Öntudatlanul követte Goethe szavát: „Bilde Dichter, rede nicht.” Mert mihelyt a költő azt, amit mond, nem látja, már bölcselő. Az igazi költőt fantáziája mindig képekhez hajtja. Petőfinek sincs költeménye, melyben a kifejezett fogalom érzés, vagy eszme ne lehetőleg a természet köréből vett hasonlat alakjában jelennék meg.

Így a legelvontabb fogalom, az idő és korszakai változatos képekben nyernek testet előttünk: A múlt pusztaság vidéke, majd virány, melyről a hű emlékezet méh gyanánt hozza szívébe az első szerelmet! A rab felett hollósereg gyanánt gyűlnek meg az évek.

Nem kevésbé a többi szemlélhetetlen dolgok: A világ körüle sötét, éktelen vadon. Az élet kert. Minden egyes óra virág, míg a múltat s jövőt a gazdag jelen koszorúi takarják.

Azok a kedvenc gondolatok s fogalmak, melyek lelkét folyton eltöltötték, legdúsabb hasonlatválasztékban jelennek meg; úgy, hogy ha egy és ugyanazon természeti körből meríti is tárgyát, mindig új vonással és árnyalattal alkalmazza őket.

A (magyar) dicsőség hulló csillag, mely tündökölt, aztán lehullott a magasból és mindörökre elnyeli a föld. Majd tündöklő szivárvány, majd patak, melyből ajkai sok boldogító mámort ittanak. A képzelet sebes szárnyú sas, vagy üstökösként nyargal sivatag pusztákra, erdőkre. A saját lelke haragos felhő, mely villámokat ont. Majd bokor, melyen az ősz ellenére virítanak a boldog szerelemnek örökzöld lombjai. Majd szép napkeletnek virága, melyre örök tavasznap mosolyog. Az ő és kedvese lelke a csók tüzében összeolvad, mint hajnaltól az ég és a föld. Keble sötét föld, melyre egy fény jár csak: kedvesének képe. A remények repkednek mint szép madarak, míg a való, e zord vadász lelövöldözi őket, vagy pirosan kelnek, mint a nap szemeiből kilőtt sugarak. Érzelmei, mint a  felhők a nyári égen, jönnek, mennek. Haragja zuhatagos zord bérci patak, mely zúgva rohan a mélybe s vet szilaj habokat. Mielőtt álomra zárkózik, kedvese képe jelenik meg előtte, mint az égen, mielőtt az éj ellepi, mindig ott terem a szép alkony. Kedvese szempillájának fekete virágán a részvét könnyharmatja reszketett.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 6. fejezet

Petőfi daggertipia eredeti lemez 

Forrás: www.fototortenet.blogspot

PETŐFI ALANYISÁGA A TERMÉSZETFESTÉSBEN

Az eddigi költeményekben a táj feltüntetése volt a költő fő célja. A hatás vázolása, melyet a vidék tett a költőre. Az érzések és gondolatok, melyek benne akkor uralkodnak s kelnek, mikor a külvilágot nézi, csak másodsorban jöttek figyelembe, míg a személyesítésekben bár egyénisége által színezett, inkább általános emberi vonások jutottak kifejezésre.

A mai lírai költészetnek egyik legfontosabb nyilatkozási s egyszersmind a természetfestés legmagasabb, mert legköltőibb módja azonban az, mely elsősorban a költő egyéni hangulatából indul ki s azt sugároztatja a természetre s annak minden részét csak a maga szempontjából tekinti.

Mert az erdő bármily sokáig zöldell, a patak bármily hangosan cseveg, egyhangúvá lesz előttünk, ha nem adjuk bele a saját gondolatunkat. Lelkünk a valódi élet után sóvárog mindig és mindenütt.

A tulajdonképi természetfestő költeményekben sem tagadhatja meg a költő egyéniségét s nem érheti be azokkal a műfogásokkal, melyek mozgást, cselekvést visznek a természet képeibe, ott is – mint láttuk – a költő saját hangulatát tükrözteti, de mégis úgy, hogy az, minden egészséges s benyomásoktól meg nem kötött lélekben ugyanazt a hatást idézhetné elő. Itt azonban az egyéniség teljesen kibontja szárnyait s csak azt látja, mi pillanatnyi lelkiállapotának megfelel. Így a természet pusztán szimbóluma lesz az ő lelkének, míg ott a táj sajátos hangulatának kifejezése a cél. Ezáltal a legkülönfélébb, a szemre nézve ellenkező tárgyak s jelenetek, sőt a térben is ellentétes természeti tünemények együvé kerülhetnek a költő egyéniségéhez való viszonyukban. S ez legkevésbé sem mesterséges eljárás. Az erős érzés minden külső jelenséget önmagával hoz kapcsolatba. A boldog ember azt hiszi, hogy ami szépet s kellemeset lát, csak azért van, hogy fokozza boldogságát s viszont a kétségbeesett azt gondolja, ami rút eléje akad, csak azért van, hogy őt bosszantsa. Éppígy ellenkezőleg: a boldog ember jókedve megaranyozza a sötétet is, a szerencsétlen a ragyogót is feketének látja, vagy haragszik, mért ragyog, mikor ő szomorkodik. Vagy példában: Fejem fölött az a fény a nap? vagy sírbolti lámpa? Igen, sírbolti lámpa, melynek bágyadtan pislogó sugara sötétségét a síri éjnek halvány pirossárgára festi.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 5. fejezet

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor Debrecenben, 1844

SZEMÉLYESÍTÉSEK

Már a tárgyalt költeményekben is észrevettük, hogy Petőfi egyik legkedvesebb élénkítő eszköze a személyesítés. A költőnek az az önkéntelen műfogása, mely az alsóbb rendű lényt magasabb rendű lény életével ruházza fel, az állat- vagy növénytípust emberi individualitással  látja el s így képzeletünkhöz s érdeklődésünkhöz közelebb hozza. Mert minden dolgok közt, melyeket a világ hord, az ember érdekli elsősorban az embert. Az a lelkiállapot, melybe a lélek naiv korában tudatlan ösztönnel, közönséges álom alkalmával zavarosan, delejes álomban pedig egész határozottan belejut – mint a gyermek, aki az asztalt üti, melyen megsértette magát – azt a költő félig tudatosan, félig tudatlanul idézi elő: minden külső tárgyba, melyen némi egyező mutatkozik, beleviszi a mi egész valónkat, oly lelket tulajdonít nekik, amilyen nekünk van, oly indulatokat, melyek bennünket hevítenek, oly cselekvéseket, milyeneket mi viszünk véghez. Mert egy alak sem oly merev, melybe képzeletünk  bele ne tudna férkőzni. A nép hite is a szelet dühöngőnek, a napot mosolygónak, az ibolyát szerénynek nevezi, szól a fa koronájáról, a bérc homlokáról, a fabütyökbe is valami emberi ábrázatot néz bele, a felhőket hajtó szelet bárányőrző pásztornak tartja, stb.* (* Lásd: F. L. Schwarz „Die poetischen Naturanschauungen der Griechen, Römer und Deutschen.”)

A foglalkozás, éghajlat, szokás szerint eltérnek s ezer változatban jelennek meg ezek az elevenítések, de vannak, amelyek az emberiség közös látási alakjai. Az emberi természetnek ugyanis egyik alapvető tulajdonsága a horror vacui. Így keletkezett tudvalevőleg a népek mitológiája s a költészetben a személyesítés, avval a különbséggel, hogy az egyes természeti jelenségeknek mitikus személyesítései mindinkább elvesztették természeti vonatkozásaikat, egészen emberekké változtak át s mint ilyenek, tökéletes ellentétei annak az átszellemítésnek, melyet mi keresünk, magának az egész természetnek folyton és világosan átcsillogó szeretetében.

Losonczy László: Egy édes anyához

Te öntudatlanul tévedsz a sír felé,

Mely szíved egyetlen reményét elnyelé,

Hol nyugszik kis fiad.

És összekulcsolod gyakorta két kezed,

A csillagok felé emelve, kérdezed:

Vigasztalást ki ad?

Szelíd érzelmű hölgy, oh szüntesd könnyedet,

Mely lassan, mint az ér szünetlenül ered

Szíved fájdalmibul.

Az elhervadt virág, bár bőven hullatott

Reá az ég szeme élesztő harmatot,

Többé föl nem virul.

Kérdezd az észt, vajon nem jobb-e ott neki,

Hol a csendes lakon hűs szellő lengeti

A friss virágokat?

Hová be nem törhet bú, gond, aggodalom,

Hol a kebelbe zárt hazafi fájdalom

Szívet nem fojtogat!...

Pályát fut, egyenest indul meg a serény,

S tekervényes úton a renyhe könnyedén

Legott elébe vág.

Mi módon eshetett, hogy történt e csoda.

Miért maradt el az, - ez, mért jutott oda?

Nem kérdi a világ.

Gyakran nyög az erény, gyakran nyög az igaz,

Gyakorta ármány, csel győzedelmeskedik az

Ártatlanság felett.

Hányszor viselt fején a nemtelen babért

S tövis ágat a hű honfi küzdelmiért.

Nézd a történetet!...

És nézd árnyékodat, nézd csak mily hűtelen,

Mint hagy el, ha felhő borítja hirtelen

A nap hő sugarát…

Szerencsés vagy, ha még homályos napokon

Nem vetted észre, hogy hasonló a rokon,

Hasonló a barát!

Ne könnyezd a sírban szendergő gyermeket,

Mi itt salaktalan boldogság lehetett,

Ő már azt érezé:

Az édes anyai szeretet csókjait; -

Mert más oly mennyei élvezet mi van itt,

Boldogság nem ez-é?

Mi itt sóhajunkkal keressük az eget,

Gyakorta vész, vihar, baj, ínség fenyeget,

Az élet oly setét.

Adj hálát, mind ezen túl van már kis fiad,

Föl semmi földi vész zajára nem riad, -

Ne sirasd helyzetét!

Forrás: Vasárnapi Újság 3. évf. 51. szám. - Pest, 1856. december 21.

Dr. Sass István: Petőfi mint Pönögei Kis Pál megérkezik Pestre

Kép forrása:  www.fototortenet.blogspot -
Petőfi dagerrotipia eredeti lemez

 

Az 1844-ik évnek kora tavaszán, locs-pocs időben, amint íróasztalomnál tanulással elfoglalva ülök, hallom, hogy a szobámba vezető sikátoron át kemény katonás léptekkel közeledik valaki s csakhamar oly erőteljes kopogtatással és ajtókitárással nyit be, hogy első meglepetésemben valamely hívatlan tolakodóra kelle annyival inkább gondolnom, mert hetyke belépéséhez legkevésbé illő külsejével, fakóra elnyűtt posztógallérban, szokatlan hosszú, majd állig érő lesimított somfabottal, amint köszöntés nélkül felém tartott, majd karját kézfogásra kinyújtva, félig elzüllött állapotban, halvány alakjával előttem szótlan megállt s merőn rám nézett, - oly zavarba jövék, hogy benne bárkit inkább, mint boldog obsitos kora óta nem látott, ma már pedig a költő hírében álló gyermekkori barátomat gyanítottam.

Meglepetésemben nem tudva, ily föllépővel szemben mitevő legyek, mindaddig merőn és szótlanul állék előtte, míg látszólag belső megindulással magát meg nem nevezé s melegen karjai közé nem szorított.

A viszontlátás öröme, fűszerezve azon kedves hírrel, hogy Debrecenből jövet Pákhtól is izenetet hoz, csakhamar mindkettőnket kellemes hangulatba ringatott. Ennek meg lett aztán az a kívánt következése, hogy első megütközésem elkerülé figyelmét. Holott hirtelen lobbanó létére, ha észrevesz valamit, megteszi, hogy mint jött, szótlan távozik s tán éppen úgy, mint Pákhhoz írt „Végszavá”-ban:

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 4. fejezet

Petőfi a természet realistája

A határper, hol végződik a költészet birodalma s hol kezdődik a festészeté, nagyon régóta folyik s talán véglegesen sohasem lesz eldönthető. Simonidestől Breitingerig, Lessingtől Schaslerig az ügynek sok megvitatója akadt, részint védő, részint támadó értelemben. Voltak, kik határozottan kijelentették: a költőnek joga, sőt kötelessége a festőt utánozni, voltak, kik az igazi festést teljesen kizárták a költészet határai közül s manapság az ellentétes nézetek közt az a felfogás győzött, hogy a költőnek szabad is, kell is festeni, de nem azon módon, mint a festőnek.

Tudvalévő, hogy Lessing Laokoonja gyújtotta a szövétneket az e téren sötétben tapogatózóknak. Két nevezetes elv származik tőle: a költő egymás után adja elő tárgyát, a festő pedig egymás mellett, továbbá, hogy mindkettejüknek az olvasó vagy néző képzeletét cselekvő önmunkásságra kell bírnia, mellyel azt, amit ők ki nem fejezhetnek anyaguknál fogva, önként hozzátoldják. A receptív képzelet is termékenyen utána teremt s ennél jobban engedjük részt venni, annál mélyebb a részvéte. Ezért, ha a költő nagyon részletesen ír le, összeütközésbe hozza az olvasó képzeletének gyorsaságát, mellyel a vonások sokaságát egy pillanat alatt felfoghatná, a beszéd előrehaladásának lassúságával s a reá kényszerített aprózással. neki csak varázsvesszejével kell érintenie az egyik képzetet s a képzettársítás a többit is azonnal felébreszti. A legjellemzőbb vonást kell kiemelnie, a legtalálóbb jelzőt alkalmaznia. De azonkívül más eszközhöz is folyamodhatik. A tárgy vagy jelenség részleteit cselekvésbe vonja, vagy önmaguktól vagy más akaratából mozgó lényekké változtatja. A mozgás az igazi élet s a költészetben, bármit is tüntet fel s ad elő, ennek kell lüktetnie. De mozgás az érzés is, mozgás a gondolkodás is. Mozgás az a hatás is, melyet egy tárgy vagy tünemény reánk tesz. Mert hiszen – mint Vischer szellemesen folytatta Lessing következtetéseit – az eszmék és érzések a lélekben szintén egymás után következnek s ezáltal mozgásba jönnek, illetőleg mozgásba hoznak s így a költő s általa az olvasó lelkében benső cselekvést indítanak meg. Ily módon nyert esztétikai jogosultságot a költészetben a tájrajz is, melyet Lessing még rövidlátóan kiküszöbölt onnan. igenis, a leírásnak épp oly helye van a költészetben, mint mindannak, mit a modern ember szépnek és érdemesnek tart. Csakhogy vannak technikai fogások, melyeket, ha a legkiválóbb tehetség sem hanyagolhat el, a kisebbeknek okvetlenül szem előtt kell tartaniok, nehogy ízetlenekké váljanak.

Petőfi költeményeit ez elvekből két csoportban vesszük megfigyelés alá. Az egyikbe soroljuk azokat, amelyeket igazi leíróknak vagy festőknek nevezhetünk, de tulajdonképpen a bennök hullámzó mozgás és cselekvés alapján a genre-képekhez vagy elbeszélésekhez oszthatók. A másikba azokat, amelyek az érzés és benső tárgy különfélesége szerint dallá, elégiává, ódává stb. alakulnak. Azokban a táj hat a költőre, ezekben  a költői süti egyéniségének bélyegét a környékező természeti világra. Azokban a táj feltüntetése a cél, a költő hangulata az eszköz. Ezekben a költő hangulata a cél, melyet a tájrajz segítségével ér el. Azokba soroljuk festő és személyesítő költeményeit, ezekbe dalféléit.

Az elsők közül egyik legjellemzőbb e nemű költeménye: „Az Alföld”. Mindjárt a bekezdésben a hatást festi, melyet az lelkére tesz: „Börtönébül szabadul sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látja.” Avval, hogy ellentétbe állítja a felfölddel, melyet ha csodál is, de nem szeret, ez a hatás még érezhetőbb. Amit szeretünk, ami tetszik, azt nem győzzük eléggé eldicsérni s arra törekszünk, hogy mindenki velünk együtt elismerje. Petőfi is ez okból bocsátkozik most az alföldi táj jelenségének leírásába. Hogy tisztább áttekintése legyen, felszáll képzeletével „a felhők közelébe, ahova mosolyogva néz fel a Dunától a Tiszáig nyuló róna képe”. Az első, mi szemébe tűnik, a Kiskunságnak száz kövér gulyája, melyet délben hosszúgémű kútnál széles vályú kettős ága vár. A gulya „kolompol”, a kút „vár”, s így mindkettő cselekvőnek van feltüntetve. A „kövér”, „hosszugémű”, „széles”, „kettős” jelzőkkel megpendített tárgyakat szépen kiegészíti a hallgató képzelete. Azonkívül tudjuk az időpontot, mikor néz a költő s a tárgyak ennek megfelelően valóban mint valamely plein air képnél napfénybe vannak burkolva. „A másik oldalon méneseknek nyargaló futása zug a délben, körmeik dobognak, a csikósok kurjantása hallik s pattogása hangos ostoroknak”. A hang sokkal elevenebb, mint a szín. Abból, hogy a ménes végigzúg a mezőn, következtetünk sokaságára és gyors száguldására, a kurjantás s ostorpattogtatás pedig a csikósok jókedvét, egész alakját, mozgását hozza elénk.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 3. fejezet

Petőfi természetszeretete

Valamennyien érezzük a természet hatását lelkiállapotunkra s érzékeinkre. A tél végtelen havazása és hidege bánt, az ősz borúja búsít s untat, a tavasz bimbózása örömre kelt s a nyár heve gyújt és bágyaszt. Fergeteg dühöngése érezteti velünk gyengeségünket s feszíti idegeinket, kies völgy illata a legsivárabb szívben is megrezegtet egy érző húrt. Mennyivel élesebb e hatás ott, hol ezek a külső tünemények nem állandók, hol az évszakok folytonos változása foglalkoztatja úgy az érzékeket, mint a képzeletet, hol az égalji viszonyok folytonos nyomással vannak szervezetükre s ezt elfásulni, vagy elrenyhülni nem engedik. A külvilág e színfordulatainak azonban túlságos jelentőséget ne tulajdonítsunk.* (* Dr. August Koberstein: „Über das gemütliche Naturgefühl der Deutschen” c. értekezésében a németek természetszeretetének okát csak ebben látja.)

A természet szeretetéhez mindig a benső nyugtalanság, az önmagával s a világgal való meghasonlás viszi a kultúrembert. De az ily módon létrejött vonzalmat a külső jelenségek ellentéte, cseréje bensőbbé teszi. Mert a megszokás, az egyhangúság a legcsodálatosabb dolgoknak is letörli hímporát. Hiszen ismeretes és könnyen magyarázható az a paradoxon, hogy a déli vidék lakosai éppenséggel nem törődnek az „ő örökké mosolygó egükkel”. Ez volt egyik oka annak, hogy a rómaiak s görögök költészetében oly kevéssé olvad össze az ember a természettel, hogy keleten a legbujább természeti tünemények közt, ezek csak a költészet cifrasága gyanánt szerepelnek, nem úgy, mint északon, a tavaszt, zöld helyet s kék eget csak meg-megszakítva mutató vidéken. A tájfestészet is azért fejlődött északi mestereknél, kik a hosszú téli napokra mintegy valami virulást akartak megmenteni a rövid tavaszból. Amott egymás mellett, egyszerre fogadják a benyomásokat s ezért könnyen elmosódni is hagyják, itt egymás után jönnek létre s azért jobban becsülik meg s idejök van arra, hogy a lélekben határozott vonásokat teremtsenek.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 2. fejezet

A természet a magyar költészetben

Szomorú dolog megfigyelni a kisebb nemzetek irodalmának fejlődését. Míg a szellemek templomában a nagy nemzetek a főoltároknál áldoznak s papjaik jósigéket hirdetnek, melyeket áhítattal hallgatnak a hívők, a kisebbek számára csak mellékoltárok jutnak, hol csekély számú buzgólkodók körében rebegnek imát a főpapok glóriájától elfogult s megkápráztatott áldozók. Csak néha-néha tud ezek egyike, ha bátorsága s ereje van, azokétól eltérő szózatokat hangoztatni – a többiek utánoznak s az utánzat rendszerint az árnyoldalokat élesebben adó másolat. E jelenséget észleljük, ha nemzeti költészetünkben a természet szereplését nyomozzuk. Alig valahol önálló felfogás, valami megkapó kifejezés, új – bár hibás – irány! Költőink azon a csapáson járnak, melyet a nagy nemzetek dalnokai kijelölnek s nagy buzgóságukban gyakran a másolatok másolatait követik vagy pedig a leggyengébb mintához nyúlnak. Nem kutathatjuk itt e körülmény okait, melyek nemcsak a tehetségek kisebb s kevesebb voltában keresendők. A tényt meg kell állapítanunk, hogy századunk elejéig a  német érzelgősség s tanítóskodás természetköltészetünkre sokkal nagyobb hatással volt,m int az angol naturalizmus vagy a franciák ragyogó romantizmusa.

Tulajdonképpi dalköltészetünk B. Balassi Bálinttal kezdődik. Még ő „naiv” volt a Schiller-féle értelemben s a természet tüneményeit s tárgyait csak hasznossági szempontból fogja fel. „A tavasz dicséreti”-ben örömmel üdvözli az áldott szép pünkösdnek gyönyörű idejét, mindent „egészséggel” látogató egét, mely a rózsákat illatozásra, a fülemiléket kiáltásra készteti s a fákat sokszínű ruhába öltözteti. Ilyenkor van jó dolguk a lovaknak, mert a szép harmatos fű hizlalja tagjaikat, s a jó végbeli katonáknak, kik szabadon vigadhatnak a szép szagú mezőkön. „Búcsú Júliától” c. költeményében hiába látja „a nagy kerek eget, a csillagok palotáját, a szép zölddel beborult, virágokkal ujult, jó illatú földtájat s a nagy tenger morotváját”, hasztalanul bujdosik hegyeken, völgyeken, szörnyű havasokon, kietlenben – sehol sem lel vigaszt reménytelen szerelmében. „Az oczeán mellett” c. dalában a tenger hatásáról szót sem említ. Mindezekben mai költő bizonnyal éppen az ellenkező eljárást s gondolatmenetet tanúsítaná!

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 1. fejezet

A TERMÉSZETFELFOGÁS VÁLTOZÁSAI

A természetnek azt az önmagáért való szeretetét, melyet ma mint annyi más etikai fogalmat az anyatejjel szívunk magunkba, a görögöknél és rómaiaknál nagyon kevés* (* L. különösen Alfred Biese: Die Entwickelung des Naturgefühls bei den Griechen und Römern, s ugyane szerző más e tárgyú dolgozataiban. Továbbá Humboldt: Kosmos, Woermann: Geschichte der Malerei, Laprade:Le sentiment de la nature avant le christianisme c. művekben.) nyomban fedezzük fel s ezeket is csak oly időszakban, mikor a társadalmi viszonyok egyszerűsége bomladozásnak indult. Theokritos, a pásztori élet első beható és igaz festője, eleinte túlfinomult udvar költője volt. Kallimachos s az egész alexandriai iskola egy műveltségében már nagyon előrehaladott korban fordult a természethez. Ugyanezt látjuk Virgiliusnál, az augusztusi romlott légkör betegénél és Catullusnál, a rómaiak egyetlen igazi lírikusánál. Oly költői egyéniségek ezek, kiknek elég egészséges érzésük maradt, hogy a szellemi fejlődés túlhajtásai ellen a természet összhangjában megnyugvást találjanak. A többieknél a természet meleg átszellemítése helyett többnyire fagyos allegorizálást találunk, mely, ha az akkori politeisztikus természetfelfogáshoz képest többé-kevésbé önálló is és a költészet primitív, naiv korában mély hittel párosul, a mi ízlésünktől már nagyon messze esik.

A középkor költőinél sem leljük a természet iránti vonzalmat mai bensőségében. A troubadurok és minnesängerek akárhányszor a természet köréből veszik színeiket és hasonlataikat, de ezek többnyire csak élettelen dísz gyanánt övezik forrongó indulataik rajzát. A zöld erdő, a széles hárs, a hideg kút, a vad tenger, a hűvös reggel – ennyiben áll az ő leírásuk. Hasonlataik sem sokkal gazdagabbak: a pajzs ragyog, mint a nap a tengerhabokon, vagy: egy nemes szívnek annyi az erénye, mint ahány bimbó fesel májusban. Csak ritkán mutat a természet részvétet az ember iránt: A „Chanson de Roland”-ban az egész természet búsul a költő halálán. Egyénibb személyesítés van Orleansi Károly rondellájában: Az időjárás levetette szélből, jégből és esőből álló köpenyét, helyette pedig folyam, patak és pázsit új libériát, napsugarakból és bimbókból szőttet, ezüstcseppekkel ékesítettet ölt magára. Rokonérzést ember és természet közt tüntet fel következő Krisztus keresztre feszítését sirató dal: A fák nem tudnak állni veszteg, a kősziklák megrepedeztek, a nap elveszté szép világát, elnémulának a madárkák, a felhők jajsóhajba törtek, megroppanának ősi szirtek stb.

De általában nyugodt szemlélődés, nem pedig heves belemélyedés.

Petrarca, a világfájdalom (nála acedia) első szószólója, a havasok első megmászója hangoztatja először szenvedélyesen a természet szeretetét. Kivált latin leveleiben* (* Buckhardt: Geschichte der Renaissance. Petőfi-Könyvtár, XXI.) beszéli el, mint barangolt naphosszat erdőn, mezőn, hegyen, völgyön, felkorbácsolt szívével nyugalmat keresve az emberek elől!

Névy László: Petőfi olasz tanulmánya

Egressy Gábor (?): Petőfi Sándor (dagerrotípia, 1844 v. 1845)

Forrás:  http://fototortenet.blogspot.hu/2011/08/petofi-dagerrotipia.html

Dr. Meltzl Hugó tagtársunk értekezése után alkalomszerűen tartom az olaszoknak Petőfi költészete iránt tanúsított érdeklődésével és lelkesedésével szemben megemlíteni, minő előszeretettel viseltetett nagy költőnk az olasz nyelv és költészet iránt, mikor legfeljebb magában, a geniusz önérzetével gondolhatta, hogy egykor idegen nemzetek is fognak az ő dalaiban szívhez szóló, emelő, gyújtó hangot találni.

Petőfiben a költői őserő volt megtestesülve. Utánozni, talán ha akart volna, sem tudott volna. Egyénisége oly határozott, hogy magát megtagadni rá nézve lehetetlen lett volna. De ez távolról sem teszi azt, hogy a megszerezhető ismeretek becsét méltányolni ne tudja. Nem foglalkozott sokat az elméletekkel, de égett a vágytól, hogy a világirodalom nagy szellemeit közvetlen forrásból, az illetők nyelvén ismerhesse meg. Gúnyolta, mikor alkalma volt a középszerűséget, a művészet üggyel-bajjal dolgozó mesterembereit, de rajongott mindenért, ami a geniusz bélyegét viselte homlokán.

Az a néhány év, melyet hányattatásai után a szabadságharc kitöréséig, nyugodtabb munkásságban tölthetett, nemcsak a dúsabb költői productio, hanem a tanulás ideje is volt.  A németen kívül szorgalmasan tanulta az angol, francia és olasz nyelvet, s foglalkozott az illető nemzetek legnagyobb költőivel.

Az olasz nyelvben 1844-1845-ben Messi Antal úr, ma egyetemi rendkívüli tanár, s nekem a kereskedelmi akadémiában igen tisztelt collegám, volt tanítója, ki az alábbi adatokat lekötelező szívességgel bocsátotta rendelkezésemre.

Petőfi akkor a Hatvani utcában, a Jankovics-féle ház egy szűk és homályos udvari szobájában lakott Pákh Albert-tel, akivel együtt tanult olaszul. Miként forrásom mondja, Petőfi jól és szívesen fordította Pellico Silvio Rabságom órái című művét, de legjobban szerette a népdalokat, a Canti populari-t.

Nem tudott csendesen ülni, s amennyire a kis szoba szűk területe engedte, makra pipáját foga közé szúrva, nagy léptekkel járt fel-alá, s ha a mester kelleténél tovább időzött a klasszikus prózánál, nem éppen suppressa voce kívánta. Canti populari!

Mód nélkül szerette az olasz népdalok hevét, egyszerűségét, s nemzeti emelkedettségét.

Ismerte és szívesen recitálta Berchet-nek azt a dalát a zöld, vörös, fehér színről, melyet Meltzl tagtársunk is szembe állít a Szerelem gyöngyei-nek XXVI. dalával.

Gyakran szavalta a következő szerelmi dalt:

Chi v ’amera, ben mio, s’i non son io?

C hi m’ama me, se non m’amate vol?

E tutto lob en vostro gia son io

E tutto lob en mio, gia siete vol?

Da poiché ci vogliamo tanto bene

Venga la morte, che morremo insieme,

Da poiché tanto ben noi ci vogliamo,

Venga la morte e insieme moriamo.

Magyarul körülbelül fél prózában, fél versben:

Ki fog téged szeretni kedvesem, ha én már nem vagyok,

Ki fog szeretni engem, hogyha te nem szeretsz?

Hiszen a te egész kincsed egyedül én vagyok,

S az én egész kincsem egyedül csak te vagy.

Azóta, hogy szeretjük egymást olyannyira,

Jöjjön bár a halál, együtt halunk mi meg.

Mióta úgy szeretjük egymást,

Hadd jöjjön a halál, együtt halunk mi meg.

Endrődi Sándor: Lili miatt - Verses elbeszélés

(A korabeli helyesírás meghagyásával!)

I.

NYÁRÉJÁLOM

Oh, engedd, hogy szebb világról

Dalolhassak! – Messze, délen,

Távol tenger fénylő habján,

Egy dús sziget áll kevélyen.

Mappán hasztalan keresnéd,

Lexiconban sem találod:

Olyat költő álmodik csak,

Geographus soh’se látott.

Körbe fogja rengeteg bérc,

Erdők, sűrű, mély vadonja.

Banán- s pálma-óriások

Állanak ott büszke sorba.

Cserje helyett korall-bokrok,

Tulipánfa, cyprus közbe.

Ágot ággal vad liánék

Szalagjai fűznek össze.

És alighogy bírja terhét:

Földig hajol minden ág ott.

Szinte lekacagnak róluk

A gyümölcsök, a virágok.

Kókuszdió, füge, narancs,

Datolya a legjavából

Indiai fürtös szeder,

Fehér naspolya Japánból –

Teremnek ott csodamódon

Buján, mint nálunk a gomba,

Egy kis harmat hull reájok

S meg is vannak candirozva.

Ezenkivül pótolják a

Muzsikát is némiképen:

Himbálóznak, megcsendülnek

A leghalkabb esti szélben.