Szalay Fruzina: Ködvilág

A fák alatt már némán leskel

A lankadt szárnyu hűs homály,

Csend szárnyal a közelgő esttel

S a fény is bágyadtabbra vál.

Az útra, hol nem rejtik árnyba

Nagy, zöld futókás kőfalak,

Nyugalmas alkony halk sugára,

Lágy, enyhe szinek omlanak.

A tengeren már fény alig van,

Halvány hulláma nem ragyog;

De fenn, Lussinban, égi pirban 

Kigyulnak mind az ablakok.

S a partnál - mit a tengerár mos -

Selyemkék, sima vizbe' lenn:

Rózsás, mosolygó tündérváros

Támad, csodásan, hirtelen.

S minden felébred, ami nappal

Elbútt, rejtőzött, hallgatott;

Szárnyalnak forró áradattal

hangok, sugások, illatok.

S lassankint, mintha csak köröttem

Mindent igézet fogna meg,

Édes, hullámzó esti ködben

Elsüllyednek a szigetek.

Eltűntek ím a szűk határok,

Előttem széles végtelen,

Gyors csónakon suhanva szállok

A fenséges, nagy tengeren.

Rám hull, befed a köd, az álom -

Igen, az én órám ez itt!

Köszöntöm én csodás világom

Rejtélyes hangját, színeit!

Köszöntés ujjong minden hangban,

Mely által reszket szívemen.

Ah, most tudom, miért maradtam

Az embereknek idegen!

Miért hogy egymagamba' járok

Ott künn az emberek között;

Testvéreim? futó hullámok,

Hazám az álmodás, a köd!

Forrás:A Hét - 1898., IX. évf.

Szalay Fruzina: Fehér éjszaka

Köszöntöm ezt az éji órát!

- Üres, fárasztó volt a nap;

Lomhán vonultak el az órák,

Mint lomha, szürke madarak.

Most bágyadás érzése jár át...

- Láng fénye reszket a falon,

A szoba langyos félhomályát

Betölti áldott nyugalom.

És minden csendes pihenésre,

Békességes álomra hí;

De nem tudok pihenni mégse,

Ébren tart most is valami.

Az ablakfüggöny szertetárva,

Beszáll az égi lehelet,

- Künn téli éj fehér világa

Virraszt az alvó föld felett.

Titokzatos, halkfényű nappal

Kél az ezüstös ég alatt,

Enyhébb, szelídebb mint a hajnal,

Nyájasabb mint az alkonyat.

Derült, összhangzón tiszta minden,

Elszállt a földről bú, harag,

Fenn álmodó ég, csillag, itt lenn

Elomló fehér sugarak.

És lelkem telve álmodással,

Békével telve már szívem;

Az éj hozzám lassan beszárnyal

S elringat lassan , szeliden!

Forrás: A Hét 1894., V. évf.

Czóbel Minka: Fehér dalok

Czóbel Minka kisasszony ér annyit, hogy udvariaskodással meg ne alázzuk. Az Ábrányi kötete még a karácsonyi hétről késett ide, míg a recenzióra váró könyvek közül a kisasszony kötete a legfrissebb - pár napja csak, hogy megkaptam. Igaz élvezettel olvastam a Fehér dalok-at - a Czóbel Minka harmadik kötetét, amely sok tekintetben áll fölötte, és semmiképpen sem marad mögötte az első kettőnek. A Justh Zsigmondéval együtt egy külön irányt jelent az ő produkciója - kedvem volna az iskolájukat mimosa-iskolának nevezni. Az érzésnek hihetetlen átfinomulása az ő jellemzőjük, amely a legkisebb behatást megérzi, és reagál is rá. Kultúrhistóriai álmodozás, szimbolista ábrándozással elegy, ez az ő költészetük, amelynek az én száraz eszem ellentmond, de a bolondos szívemet és a beteg idegeimet, bevallom, végtelenül megkapja. Különösen az ő parasztszeretetükkel szimpatizálok, amely a legdurvább, de a hamisító kultúrától legérintetlenebb hüvelyben keresi a leglégiesebb valamit: a népek lelkét. Jól látom, ez igaz érzés, ez rajongó rokonszenv, és nem affektált pásztorjáték. Nem a nyaraló hűs teraszáról a verejtékes aratókat szenvelegve szánó nagyúri nagylelkűségi roham, hanem az a titkos vegyi rokonság, amely a végleteket, a civilizáció legalját és legcsúcsát egymáshoz vonzza. Persze, praktikus eredményeit tekintve, ez a vonzalom nem plátói, és nem ártatlan: Németországot éppen most sodorta egy lelketlen agrárpolitika veszedelmeibe. De költőileg szép, és Czóbel Minkánál a megfigyelésnek olyan leleményességében és igazságában, és olyan szerencsés formában találhatni meg, amely méltó minden tapsra és minden rokonszenvre. Ám a szimbolizmusába még mindig nem tudok belenyugodni, ami lehet, hogy az én hibám. Én még mindég úgy érzem, hogy ez az irány sohasem lesz egyéb, mint - elismerem, hogy Czóbel Minkánál tökéletes - megtestesítője ennek a triviális mondásnak: Nesze semmi, fogd meg jól. Az álmatag poétalélek előre sejtette az ilyen prózai ellenvetéseket, és a szép kötet első darabjában előre védekezik ellenük, a délibáb, úgymond, nem valóság? Hiszen szemmel láthatóan itt lebeg előttem, ezüst fényben, a nehéz, nagy, déli levegőben! Ám legyen, és legyen valóság a délibáb. De ha valóság is, a dolgoknak képét fordítva mutatja, s megcsalja azt, aki bízva fut utána.

IGNOTUS

Forrás: A Hét 1894., V. év.

Gozsdu Elek: Ultima ratio

Gozsdu Elek - Kernstok Károly alkotása (forrás: wikipedia)

Meleg, sugaras októberi nap volt, midőn utoljára vadásztam szalonkákra a k.-i  mocsarakon. A szalonkák, az élesen tűző nap melege alatt, szépen kitartottak, lomhában repültek, s csak akkor jutott eszembe az órát megnézni, midőn töltényeim már elfogytak.

Háromra járt az idő. Egészen egyedül voltam a széles mocsáron. A mély, néma csendet nem zavarta meg semmi. Időnkint fölrebbent előttem egy-egy csekkegő szalonka, amint a mocsárparton végigmentem; pár pillanatra hallottam fejem fölött azt a gyöngéden halk, decrescendóba vesző, sivító hangot, amit a magasan járó, csörgő kacsák repülése okoz; a beláthatatlan magasságban járó vadludak szakadozott, gügyögő hangjai mind távolabb és távolabbról hallatszottak, aztán mély csendbe veszett minden hang.

A messze síkságba nyúló legelők és ugarolt szántóföldekről sem hallatszott semmi.

A nap, a nyugotról fölkavarodó, ritkás, fehér felhőkbe tűnt; sugarai tompább élűek lettek, mintha gyöngéd moll függöny mögött ragyogtak volna, mi által világosabb, majdnem kékbe játszó lett az árnyék. A sárguló nád, káka mintegy aranyos visszfényt vert; a zöldek sötétebbek, mélyebbek lettek, és itt-ott a vizek derült, ezüst fényben csillámlottak, ki a barna sártömegek közül.

Egy fűszál, egy nád sem ingott, de azért a mocsár mégsem látszott élettelennek. Nem a dermedt mozdulatlanság volt ez, sem az álmatag nyugalom, mely a nyári estéket, kivált júliusban, jellemzi, hanem volt benne valami lemondó, a félénk nyugalomból - midőn a késői hajtások alig bújnak ki a földből, s eleven zöldjük csak együttesen, mint reflektáló szín hat, ellensúlyozva az érett, sárga nád, a barnulásnak induló káka és piszkosbarna sártarlók által.

Szomorú, és mégis ilyenkor a legbarátságosabb a mocsár.

Heltai Jenő: A halál kutyája

- Látja azt a nagy, fekete kutyát? - kérdezte az öreg doktor, és ébenfa botjával egy hatalmas ebre mutatott, amely a tengerparton föl-alá szaladgált.

- Mit akar vele?

- Ma meghal valaki. Ez a halál kutyája...

Akaratlanul is összerázkódtam, és aggodalmas csodálkozással néztem az öregúrra:

- Kedves doktorkám, tudja-e, hogy maga nagyon furcsa dolgokat beszél?

- Meglehet! Talán rosszul is tettem, hogy önt figyelmeztettem...

- Ón, én nem vagyok babonás.

- Nem babona ez, kérem. Tizenkét év óta figyelem ezt a kutyát. Mikor először megláttam, mindjárt gyanús volt nekem. Senki sem tudta, hogyan jött ide, ki a gazdája? Csak jött, és aznap meghalt a fürdőigazgató fiatal felesége. Ez ugyan véletlen is lehetett, de másnapra a kutya már eltűnt. Vagy tíz nap múlva bukkant föl újra, ugyanazon a helyen, ahol most látja. Izgatottan szaladgált ide-oda, néha megállt, a tenger felé fordult, és keservesen vonított. Hosszan el-elnéztem, mert valami gyötrő sejtelem kezdett kínozni, e kutyát látván. Mire a sétámból hazatértem, nagy ijedelemmel újságolták, hogy az öreg ezredes, aki reggel érkezett, hirtelen meghalt. Megdöbbentem, és azontúl tisztán láttam az összefüggést a fekete kutya és a halál között. Tizenkét év óta, valahányszor ez a kutya itt megjelent, mindig meghalt valaki...

Jókai Mór: Petőfi-keresők

Elhallgata régen a lanton a húr;

Megfogta a rozsda a kardot;

Nem zeng sem a dal, sem a véres acél;

Szív elfeledé, elhordta a szél:

Álom vala ez csak, reggelig tartott.

Fű tudja: miért zöldebb a mezőn

Egy folton, amelyre vér hullt?

A hagyomány tudakozza Homérrul

azt, hol született s ahol elholt.

Óh halva bizonnyal a dalnok.

Itt látta az egyik a földre leesni;

Ott szólt vele más a csatában;

Sírjához az útfélen bucsura járnak;

Másutt meg visszakerültire várnak:

Itt él, ott holt hire támad,

Meg-megjelen! s nyomban úgy elenyész:

Népajk szövi róla regéit;

Itt vérnyoma; - lábnyoma ott! Halld,

Ő volt, ki e dalt zengé itt?

Óh halva bizonnyal a dalnok.

Élhetne-e hangtalan így? Lehetett-e?

Zajtalan végig élni a multat?

Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet

Még boldogabb években se tanulta?

Ki bátra előljárt rémtelenül,

Az bujt a sötétbe a rémek elül

S arcot, alakot, ha cserélt is,

Egy dal bizonyítana felőle,

Az szólva világra, hogy él-e?

Óh halva bizonnyal a dalnok.

Csirát ver a földbül az eltemetett mag;

A régi szabadság ága fakad;

Minden, ami halott, föltámad ez évben;

Csak tégedet hágy-e az új kor a mélyben,

Csak te maradsz-e halva magad?

Óh élve ha volnál, büszke dalodtól

Lángra lobogna a kélt haza most.

Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez,

Hű keresőd sirodra tapos.

Óh halva bizonnyal a dalnok!

Forrás: A Hét 1899., VI. évf.

Papp Dániel: Edgar Allan Poe

Morel, az elmegyógyász említ egy iszákos embert, akinek hét fia közül a legöregebbik húszéves korában megőrült, a második hülyévé lett, kettő gyermekaszályban alt meg, az ötödik mizantróppá, a hatodik hisztérikussá vált, s csak a hetedikből lett tisztességes, kissé gyönge és ideges munkásember.

Edmondo de Amieis állítja, hogy hasonló sorsuk van a szellemi gyermekeknek. Az író, aki az italnak adja magát, s alkoholban keresi az inspirációt, mint Schiller is utolsó éveiben: az ízlés, a szükségesség és a mérték kárára fog igen nagyokat véteni. Mert a borszesz gyorsítja a gondolkodás kerekeit, de a legszubtilisebb géprészecskéket nem tudja mozgásba hozni. S így szakadozott, amit létrehoz, a munka. Egy pohárka konyak mellett meg volna vitatható ez a kérdés, ha most ötven esztendeje nem halt volna meg egy költő, aki a legcsapongóbban induló s leglogikusabban fegyelmezett képzelőtehetség birtokosa: a poézis legláthatatlanabb finomságainak, stílnek és szerkezetnek föltétlen ura, holott úgy iszik ő, hogy kecskebéka hozzá képest Torquato Tasso. E nagy iszákos örök büszkeségük marad is a borozóknak, s művei maguktól fognak élve maradni, midőn, haj, annyi józan költő emlékét már csak mesterségesen tudják majd fölfrissíteni az esztétikusok. Minden tavasszal zöld olajfestékkel újra bemázolván faszobrocskáikat, s reápingálván a heinei mondást: "Ezen helynek bemocskolása befogatás terhe alatt tilos."

Most ötven esztendeje, 1849 októberében, egy baltimore-i utcán eszméletlen állapotban találták meg Edgar Allan Poe-t, a bárdok és druidák utódát, ki mint Byron is, az angolszász dicsőség nagyobbítója volt, holott vérség szerint skót-kelta, az angolszász által meg nem közelíthető szívvel. Baltimore-ban, hol a Richmondból New Yorkba vezető utolsó útját megszakítja, hideg, ködös októberi estén omlik Edgar Allan Poe az utcai kövezetre. Mint szabad amerikai polgár, bizonyos minimális ideig háborítatlanul nyugszik, s midőn végre a rendőrség jogosultnak látja a beavatkozást, a költő már félig meg van fagyva. Ha a legközelebbi kórház a diakonissáké volt, a költő, midőn föleszmélt, bőven részesült szent vigaszokban. Emellett tartaruszkenőcsöt és hólyaghúzót alkalmaztak, Edgar Allan Poe mindazonáltal harmadnap meghalt, életrajzírói szerint agyhártyagyulladásban, meningitis acuta seu simplexben. Ismeretes, hogy ezt a betegséget meghűlés okozza, vagy az, hogy az iszákos ember folyton mesterséges vérbőséget idéz elő az agyban, s végül méltán panaszkodik úgy,  mint Luther Márton a kóburgi óborra: "Macht ein Szauszen und Rauszen, ein Donnern im Kopf, weil ich ihn reichlich zu trinken pfleg im Namen Jesu Christi." A vénák és meszes ütőerek meglobosodnak, s Edgar Allan Poe mint javíthatatlan iszákos hal meg.

Petelei István: Ö. T. O. (1898)

A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs.

A Jóska apja egyházi ember volt: sekrestyés vagy valami ilyesféle, s diákiskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestű, kopasz fejű, kacsaszerűen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen alázatossággal köszöngetett az utcán, s a kereszt előtt emelte le a süvegét, s fogta össze a kezét.

Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a virágos csészék között. Emlékezem a csíki imádságoskönyvére, melyben sok veresbetű volt keverve a feketék közé, s oly szörnyű képek, hogy az ember magába kellett hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyú angyal nyújtogatta a kezeit a haldoklónak, míg a pádimentumon az ágydeszka alatt görnyedezett egy sovány, szarvas ördög, kilógó hosszú nyelvvel. E könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.

Általában jó hírben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk, hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált házastársak kibékítésében szolgált szívesen. Oly kenetesen, oly szívrehatólag beszélt, s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon volt mit hallgassanak a háborgó felek: "óh, gondolj Sárára, óh, gondolj Rebekára, óh, gondolj Józsefre" s több efféle - s a felek gondolhattak a nevezettekre mindazt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb volt.

Odahaza Páncél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy kordában tartotta, s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy nagyfejű sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján így oktatta Pánczélt:

- Hússal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja nőjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből építve van.

- Isten adománya - felelt ünnepiesen Pánczél.

Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelybe a bőröket mártogatták, és arra a rézsútosan álló, kétlábú vastag gerendára, amelyiken húsolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat, a tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról, hallatszott, amint Páncél kiáltja: "Járjon a szád, de járjon a kezed is".

Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett Páncél rakosgatta egymásra a garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Úr megajándékozni szokta a jóakaratú embereket.

Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy tüzet rakott a konyhában, kürtőskalácsot sütvén. Attól felgyúlt a konyha, s erős szél levén, a barátok egész sora leégett. Nagy volt a veszedelem s kicsi a segítség. A házak a piacsoron úgy égtek, mint a gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz lett a piac napkeleti sorából.

A nagy tűz után ekkor összegyülekeztek a város elei, és kimondták, hogy tűzoltóegylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt, s a parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s egy ezüstös bárdot. Hosszú tárgyalásokat tartottak, s az eszmésebb emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb- és sujtás-mustrák jártak kézről kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről, és csupán két osztály érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és szivattyúsok osztálya.

Petelei István: A jutalom (Az 1880-as évekből)

Bogdán Gyuri, ki igen szegény öreg cselédember volt, abba elegyedett egy csendes alkonyatban, hogy a rengeteg úrikert gyertyános sétaútján kantáron kapott egy csintalan lovat, mely oktalanul száguldott, bárha a méltóságos Ilyés úr csemetéjét vitte a hátán. Bogdán Gyuri, ámbár lefelé járt az órája, markába pökött, belé kapaszkodott a baromba, leszedte a féligholt csemetét, s ölében beszállította a tatája elé.

- Megijedt-e, Aladár? - kérdezte komoran az úr.

- Nem volt ideje rá, Méltsád...

Gyuri egy ideig dörzsölgette a kisárgult fiút, aztán kifordult a drága palotából, hogy a ló körül elvégezze a kötelességét.

Amiből annyi lett, hogy a méltóságos Ilyés út jóvoltából a főispán írt a nagytekintetű miniszter úrnak, aztán teméntelen sokat írtak erre-arra, s a végén elhatározták, hogy Bogdán Gyurit, e példás gazdasági munkást, hosszas szolgálata fejében a magyar állam megjutalmazza egy szépséges rajzolattal s száz koronával, mely summa szép ünnepség kíséretében lesz átadandó a derék férfiúnak.

Így történt, hogy a szép pünkösti ünnep második napján, a nagy úrikert tisztásán, hatalmas sátrak alatt, étellel-itallal ékes asztalok mellett összeültek a nagy népek: maga az asztaltartó méltsás Ilyés, a fia, a szolgabíró, a pap, a jegyzők, a tanítók s más előkelőségek, hogy felmagasztalják Bogdán Gyurit, a példás életű gazdasági munkást.

Gyurit vitték, s az asztal elejébe ültették. Új, zöldszegélyű darócbekecs feszült roskadt derekán, új csizma a lábán. Feleségén, Máriskón, színes nagybabos fersing, s lilaszín selyem keszkenő fehér haján; mindez pedig a méltsás úr kegyességéből. S a szolgabíró ékesen szólt hozz-juk. Elmondta nekik, hogy minek alapján áll a haza: erkölcs és becsületes munka. Amint a levegő ott van hegyélen és mélységekben: azonképpen jelen van mindenütt a nagy kormány; meglátván a jókat, azokat megjutalmazza, míg a gonoszokat megbünteti. Itt ül pedig a jeles erejű Bogdán Gyuri. Erre mindenki éljenzett. A méltsás úr intett a szemével Gyurira, odacitálta magához, s kezet fogott vele. Erre megint éljeneztek, s bort ittak. A méltsás az ünnepelt feleségére is ránézett.

Csoóri Sándor: Kicsi néném...

Mennyi mindent megtett szívből értem,

míg tanultam, én, makacs gyerek.

Ő forgatta helyettem a szélben

a szikkadó sarjúrendeket.

Kévét hányt fel, kalász hullt hajára,

s lucskos őszön kukoricát tört...

Kicsi néném fojtott sóhajára

emlékszel-e gazos réti föld?

Remény nélkül maradt otthon szótlan,

s mégse marta irigység, harag,

hogy kis öccse messzi városokban

álombeli ábrákon farag.

Nem volt könnyű életem nekem sem,

de az övé százszor nehezebb:

Távlat se nyílt, merre, hol keressen

sima utat, kékebb egeket.

Én, ha a sors vélem rosszul bánik,

lázadok - de mit csinálhat ő,

mikor még el sem jutott a Vágyig

s széltől üzent neki a jövő?

Fülledt falu, rossz gondok, szegénység

s néhány csendes barátnő között,

ki találhat irgalmas, szép békét

s újat látó, merész örömöt?

Férjet vár s az elbukott szerelmek

alkonyában kislányt, kisfiút,

legyen, akit könnyesen szerethet,

ha anyátlan árvaságra jut...

Kifakult sors kicsi néném sorsa,

lassú patak, kövek közt botol.

hulló virágszirmokat sodor...

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 340-341. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Szécsi Margit: Tánc

Nézd, a völgy mint füstös kohó,

lehervadt a végső szikra,

sűrű, álmos csönd szitál a

pattogzott-meszű otthonokra.

Neszez növényi szerelem,

porharmat hull omló rögre,

térjünk meg  szerelemhez

édes, mára - mindörökre.

Már én öltök bíbor-inget,

barna karom aranya villog,

kurta hajam bodza-szagú,

szalagos koszorút hordok.

Virágok, sárgák, vörösek,

pillézzetek rá a szívére,

mikor zöld selyemszoknyámig

hajtja bíbor szenvedélye.

vagyok én barna Mária,

vihart is tanítok táncra,

zöld szoknyámon forog a föld,

csillagképek kicifrázva.

Kígyótipró az én sarkam,

s halál ellen éles fegyver:

tíz fehér hold, gyémánt-szarvú

lapul gyöngyház körmeimben.

Tíz aranyos pecsétgyűrűt,

tíz napot hord a tíz ujjam,

napok, holdak szállnak az égből,

megbújnak mind szöghajadban.

Rézveretű a derekam,

vörösréz-kupa a mellem,

rézvörös lángok erdejében

kalapáltak karcsúra engem.

A csillagos vágy-paripákat

böjtös jászoltól eloldom,

a csillagos vágy-paripákat

hajtom a viharos mennybolton.

Napos oldala életemnek,

két bazalt-hegy a te vállad,

könnyeimnek vízválasztó,

istenek sírnak utánad.

Jajaj!

Nem tudom én, mire lettem,

élet-választók az éjek,

kettéhasít a vágy, a bánat,

akarom, hogy mint csillag, elégjek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 337-339. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Fodor András: Együtt

Nyitod a kettős ablakot.

Harmatos táblák szárnya közt megállva,

körülsuhint a hűvös téli pára,

az ázott földek illata.

S fejed fölött, míg átkarollak, látom:

csillagok függeszkednek künn a fákon.

A Báta öblén hold ragyog.

A kert alatt, hol ködlenek a házak,

most dobnak el egy köteg csutaszárat,

zörögve rebben szét a csend.

S mintha a meghitt perc találna jelre:

arcod melengetően dől kezemre.

Íme a boldog pillanat,

mikor kétféle érzék rezdülése

a kedves zajban egymást veszi észre,

a világ közös örömét.

S egy villanásra őszintén megérti,

hogy másokért szép önmagunknak élni.

Titkunk is így lesz teljesebb,

mikor a testek pántja szótlan enged,

ígérve már a tomboló szerelmet

s fehérlő ágak, tárt karok

szorító görcsös kapcsa, könnyű szárnya

bezár a vér zsibongó áramába.

Hajnal dereng a faluban.

Valahonnét egy kakas hangja zendül.

Érzem a fényt a pillámon keresztül.

Alvó fejed fejemhez ér,

s emlékeként a tiszta szenvedélynek

arcomra lüktet meleg pihegésed.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 335-336. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Juhász Ferenc: Meggyötört szomorú arcod

Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcodat, ha

nézem,

még visszafáj az én nagy omlásom-büszkeségem,

fölszikrázik a kín, robbannak, gyúlnak

galaktikák,

szívemből pernyét hord a szél, homlokom

fehéren izzik át.

Mi volt? Zűrzavar? Kétség? Bűn? Kudarc?

Kárhozat?

Esettség? Megfutás? Vizsgálom meggyötört,

szomorú arcomat

és tudva tudom, mi nem hittünk hiába,

nem győzött rajtunk a megadás gyávasága.

Mi volt? Mi volt? Mi volt? Faggatom, akár

az orvos kése

boncasztalon a hullát, hogy felelni nyíljon

bőr-alatti része,

a viaszos, hideg-lucskos, fekete-erű volt-

állapotot,

amit a hitünk hamvasztótüze belőle meg-

hagyott.

A szenvedés pengéje kibont újra új részleteket,

vizsgál vegetatív-magányt, vegetáció-jég-

hegyeket,

s már csak a késnek fáj a metszés, nem az 

anyagnak,

a holtak könnye ritka, azok magukból mindent

odaadnak.

Azért kellett, hogy ki-nem-mondhatóan

megalázzalak,

mert szerettelek? Hogy könnyeid fosztogatóimtól

megváltsanak?

Hogy egy percre semmivé porladjon jövőm

tebenned-bizakodása,

mint szitakötő lehullt, csillámos, száraz hártya-

szárnya

ujjam alatt, mert romlott volt minden sejtje

régen

büszke-nyomromnak és elárultatott az én

emberségem?

Hisz szerettelek én akkor is, magamnál

dacosabban.

Az volt a bűn, hogy fölépülni a te véreddel

akartam.

Magamat ütöttem, s te sikoltoztál, én nem

kiabáltam,

téged gyötörtelek, s én verdestem holtra-váltan,

mint fűben halacska, fuldokló tátogással,

kopoltyú-nyiladozással.

Aláztalak, s te elfogadtad méregtelen, szerelmes-

megadással,

mégis a te kezed dobott éltető, kristályos

vizembe vissza,

a győzedelmes te voltál, a megújító tiszta.

Mert tövis-fát öleltél te bennem, sok síkos

medúza-kacsot,

s megváltó-ajkad csókomba harapott savanyú

szivacsot.

Ó, én nyomorúságom! Szörny-szülött szárnyaid

nyikorogva

lehulltak, a karmosak, bordásak, hártya-

legyezősök a porba!

Szabad vagyok! Leoldották Erzsike tündér-ujjai,

nem kell már szőrös, rút terhüket vinnyogva-

nyögve hordani,

s magamat boldognak nevezném, ha nem

gonosznak,

hisz magamat megtalálni, utamat te mutattad

és tudom, hogy virágba borítja majd a

koponyámat

a szerelmed, Erzsike és ez a mohó század.

Mi volt? Mi volt? a kor mart énbelém is fehéren,

hogy hízlalódjon egy újabb páros-szenvedésen?

Hisz úgy roncsolódik szét a legtöbb emberi

kapcsolat,

mint a derüs szerv, amit érnek rádióaktív-

sugarak,

úgy mállik szét a szerelem, mint a molyrágta

rongydarab,

s falják föl egymást, mint nászban a bogarak,

a sorsuktól-egybekötött iker-önzések, osztódó

magányok.

Epésedik a csók, az ölelés lanyhán szét-

szivárog.

Akármi volt is, én most már megértem,

ha belém villám csapott, te szenesedtél fele-

részben

és nem a a táj, amelynek fája fém, sója dér

és só a virága,

s mint húsevő-virág csal, s méreg-gőzű az

égitest-villogása.

S ha elfeledem is, megérzem egy pillanatnyi-

részben,

hogy él a holt-fájdalom a már rothadó gőgös-

önhittségben,

mint a hulla-szívből kimetszett kis szövet-

darab

él, bizsereg, fal, szuszog, mint bálna fúj

a mikroszkóp alatt.

Mi tudjuk: az ember dolga kiteljesülni a tiszta-

ságban

és kegyestlennek lenni a fölmagasztalásban.

Nem sírva ökrendezni dögig-zabáltan,

s életért könyörögni a bomlásban,

ön-árulásban.

Az ember dolga: hogy embernek lenni érdem,

hogy végső-bátor legyen az elrendeltetésben,

az elhullásban és a fölemelkedésben

és nem hihetünk másban, csak e küldetésben.

Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcod újra

megépül,

halántékod lüktető fecske-lábacskája majd

kiszépül,

leszárad sárgán az idő omladékain, az évek

repedésein

kiütközött szomorú-ernyős gond,

növényt-utánzó kín.

Buzgó, meleg halmok, virágzó völgyek, lágy

érverések

hirdetik majd a te áldottságod, a te dicsőséged.

S ha egyszer majd ifjú-korunkra merengve

visszanézünk,

mint ah old, szelíden ragyogja be kertjeinket

volt-szenvedésünk.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 329-334. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Juhász Ferenc: Rezi bordal

Ne sírj ifjúság múlásán,

zúgó idő szárnyalásán,

bárhogyan süvít!

Húsos lombok mind elasznak,

hulldogálnak rőt harasztnak,

az öregség sűrű hava mindent beborít.

Férfikor jön ifjúságra,

életed gyümölcsös ága,

az is elvirít.

Szirmát minden nap elejti,

táncát bármiképp is lejti

évek rózsája a szélben, az is elvirít.

Tedd hát, amit tenni rendel

minden napod, türelemmel

végezd dolgaid!

Marad valami utánad,

ha nem mard, az se bánat,

hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.

Nézd a rezi hegy üstökét,

zöld bozontját nyomja az ég,

rengő erdeit.

Ott ül esőboronálta

fején sziklakoronája.

Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.

Paták kongatták a sziklát,

társzekerek vasabroncsát

nyögte a fahíd.

A tornyokban őrök álltak,

hars kakasként kiabáltak,

s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.

Testőrök, lányok, szakácsok,

ijjászok, fürge lovászok

sürgése volt víg!

Az udvaron szolga hemzseg,

hangyamódra cipekednek,

tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.

Az erdőben vad futása,

sárga ebek csaholása,

kürt búgott, őz rítt...

Urak, vitézek, vadászok,

szűz-perzselő tobzódások

helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.

Mint a szőrzet a hullából,

serked a kő-koponyából

a fű és sivít.

Gaz veri a csülök-nyomot,

nehéz kontyú kisasszonyok

flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.

Mulandóság? Fene bánja!

Csak így szép az élet, hát ma

éljed napjaid.

Ne sírj ifjúság múlásán,

zúgó idő szárnyalásán,

borod mellett hallgasd: szárnya csattog és

süvít.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 327-329. old., Ifjúsági Könyvkiadó