Ambrus Zoltán: Browning

Robert Browning - forrás: wikipedia.org

A múlt év  egyik utolsó napján, a velencei Rezzonico-palotában egy angol úri ember halt meg, aki hetvenhét éves életének java részét Olaszországban töltötte, s aki ötven év óta csak nagyritkán, mindössze néhány hétig látta otthonát, a Temze-parti fővárost. Ez az angol abban a korban került Flórencbe, mikor az ember a legfogékonyabb minden varázs iránt. És kire ne volna varázsa az olasz égnek? A ködös ország minden gyermeke alá van vetve igézetének. Ez az igézet végzetessé vált arra az angolra nézve, aki a Rezzonico-palotában halt meg. 

Bankár fiának született, gazdag és független volt: élhetett a szenvedélyeinek. S legnagyobb szenvedélyei voltak: a napfény és a versek. Mert szeretett egyenlőtlen sorokat tenni papirosra, s ugyanaz nap is, mikor meghalt, jelent meg tőle egy kötet költemény Londonban, ily címmel: "Asolando. Való és költött." Londont csak azért látogatta meg koronkint, hogy verseinek kiadásait rendezze; más októl sohasem, s ilyenkor is csak rövid időre hagyta oda Olaszországot. Olaszországban választott feleséget is; s a választott szintén angol volt ugyan, de osztozkodott az ő ízlésében. Legtovább Flórencben lakott. Úgy volt a művészek városával, mint Musset a Zueccával. "vivre et mourir lá..." Olaszországban otthon volt mindenütt; fogadott fiú sohasem ragaszkodott jobban adoptálóihoz, mint ő lelkének honához; s ezt a rajongását a derült égbolt iránt minduntalan elárulta. "Nyissátok fel a szívemet - írta egyik költeményében -, ezt a nevet találjátok ott bevésve: Itália." De szíve, a legigazabban, Flórencé volt. És halálos ágyán csak egy akarata volt: hogy Flórencben temessék el, felesége mellé.

Nem adatott neki, hogy végső óhajtása teljesedjék. Halála után Anglia előállott, s visszakövetelte tetemét a Westminsternek. "Testét a Westminster Abbey födje" - mondták róla, mint mondják a Shaekspeare hőseiről az utolsó jelenetben. Anglia nem engedheti át egyik legnagyobb dicsőségét Olaszországnak.

Heltai Jenő: Madrigál-féle

Renoir Pierre Auguste: Liebespaar - forrás: http://www.oel-bild.de

Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,

Hogy együtt ültünk ákácfák alatt

Valamikor májusba... ketten...

Ma tél van, elfeledtem.

Hogy szerettél és hogy szerettelek,

Hogy öleltél és hogy öleltelek

Lopva, titokban, önfeledten,

Ma tél van, elfeledtem.

A tél havával mindent behavaz,

Téllé fagyott szívemben a tavasz;

Ma tél van elfeledtem,

Hogy szerettél és hogy szerettelek,

Hogy öleltél és hogy öleltelek,

Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,

Hogy együtt ültünk ákácfák alatt,

Valamikor májusba... ketten...

Forrás: A Hét, 1895., VI. évf.

Bársony István: Halálos szerelem

Forrás: wwwvadaszbazar.hu

Az "Ördögkút" egy mély völgy, amely úgy szorul össze az alján, mint egy tölcsér. Felfelé kiszélesedik, és szegélyével tavasztól őszig zöld kört rajzol az égre. Aki a völgy fenekén van, az nem érzi a fent járó szeleket. Látja, hogy magasan fölötte hajladoznak a fák, és hallja az őserdő zúgását: abból sejti, hogy ott kint vihar lehet.

A tölcsér fölött néha nincs más, csak kékség. De néha megjelenik a szélén egy árnyék, s fantasztikus alakkal csúszik fel arra a kék síkra. Egyszer átlibeg rajta csöndesen, máskor sűrű füstgomolyként terjeszkedik szét, s a sötét füstből mintha sárkányfejet csüngetne le. Ez a változó árnyék a felhő. A torz lidércalakok, amelyek belőle kibontakoznak, meg nem állanak a völgy felett: űzi őket a szél, kergeti a vihar. Mintha mardosó kínok gyötörnék valamennyit, úgy nyúlnak meg, változnak át lehetetlen alakokká; megrepedve, szétszakadozva húzzák-vonszolják maguk után béna tagjaikat. Széles, recés sárkányszárnya van az egyiknek, tarajos kígyógerincet rejteget a másik; lompos szörnylábakat, uszályos monstrumvégtagokat cipel a harmadik.

Aki oldalról nézi, annak úgy rémlik, mintha boszorkányháború volna odafent. A kerek világosságon, amerre az ég van, minduntalan más felhőalakzat jelenik meg; csak addig tart mindegyik, amíg a tölcsér egyik széltől a másikig eljut. Akkor eltűnik örökre. Ami utána jön: az új boszorkányság, új, szeszélyes felhőkép, állandóság nélkül.

Ilyenkor semmit se lát, aki felülről néz bele az "Ördögkútba". Ha megered az eső, mintha feneketlen mélységbe hullana, ahol örökös a homály. De ha kiderül is: az ég mosolygásából csak a völgyfalakra esik valami vidámság. Lent mindig nyirkos, dohos, szinte ködös a levegő. Ezt a ködöt a szakadatlan párázás okozza. Elszorul benne a lélegzet, s aki meg nem szokta, mohón kívánkozik felfelé, a nap birodalmába. Ahol a katlan oldalát nap éri, ott nagy fényfoltok világítanak, mintha égne az erdő. Ott a bükkrégió barátságos zöldje közé furakodnak a sugarak, és meghintik arannyal a hallgatag faóriások alatt sarjadzó, gyér füvet.

Tömörkény István: A csempész

Forrás: mek.oszk

Nem sok idő már a húsvét. Jegenye Jánossal az a mindennapi eset történt, hogy elfogyott a tanyában a pénz. (Biz az máson is megesik, nemcsak azon, aki a pusztai világot lakja.)

Ámde más baj is van.

Mert, ha csak a pénz fogyott volna el, a tanyában azért még meg lehetne lenni anélkül, mert étel és ital csak akad, mag is van a tavaszi vetéshez - ellenben a húsvét húsvét, s ekkora ünnepet pénztelenségben elszenvedni nem lehet. Ilyformán, bár János úgy gondolkozott, hogy jobb utak idejéig nem mozdul eladni való holmival sehova (különösen, hogy még az adóért sem hajkurásszák ilyen tavaszidő-tájban az embert), most mégis gondolt valamit.

Bárány van már, elég szép, elég rendes. A bizon', egyet be lehetne vinni a városba eladni. Mivelhogy a dohány is nagyon rossz mostanában, s annyi rágyújtást igényel egy pipára való tömet, hogy tisztára kifogyott a masina a házból.

Miután a városba eszerint mindenképp be kell menni, János nagyhamar belegyőződik a dologba, s a kamrába megy, ahonnan zsákot hoz elő. Most a zsákkal a juhok közé vonul, s a leghitványabbat ki is választja azok közül. (Bolond ember az, aki a jószága szebbjeit adja el.) A bárány a zsákba kerül, János mindkettőt a vállára veti, s megindul a tanyából csak úgy gyalogosan. Nem lakik a várostól messze, másfél óra alatt odaér, s ekkora útért nem érdemes a lovakat befogni.

Ámbátor, hogy ehhez az aktushoz nem ló kell, hanem kutya.

Mondja is János a kuvasznak, mikor az asszonytól elköszön, s halad ki a tanyából.

- Gyere no, Puli.

Ez annak fölöttébb hízeleg. Ugrik azonnal, s megy vidáman előre az úton. Így haladnak. János néha egy vállról a más vállra teszi a zsákot. A bárány ilyenkor azt mondja: - Bé...

- Ne bégess, szamár - mondja neki nyugodtam János -, hiszen a gazdád visz.

Evvel a város széleig érnek, ahol a vámvonal kezdődik, s János most már letér az út közepéről a szélre, hogy szemlélődjön. A vámvonalon kívül van a töltés, s a töltés előtt a kubikgödrök. Azok közül kinéz egy igen alkalmatosat.

Molnár Ferenc: A férjek

azaz audiatur et altera pars

(Itt két férj szerepel. Diskrécióm tiltja a neveiket leírni. Indiskrécióm azonban megengedi a következő támasztópontok nyújtását. Az egyik külföldi volt, a másik magyar. A külföldi 1325-ben nősült, a magyar 1798-bam. A külföldi egy Audibert de Noves kisasszonyt vett nőül, a magyar egy Vajda lányt. A többi kitűnik az alábbiakból, melyek a mennyországban történnek.)

Az egyik:
Hát gratulálok, édesem, amennyiben nem vagyok tapintatlan. Avagy talán...

A másik:
Köszönöm, nőm nevében is. kedves neje hogy' van?

Az egyik:
Mindig lassan. Lassan-lassan. Önöket most ünneplik Magyarországon, ugyebár?

A másik:
Úgy van. Ámbátor én szerényen félreállok, és átengedem a dicsőséget Lillának. Ő ugyan nem érdemli meg az utókortól e kompromittáló hálát, hiszen uraságod valószínűleg tudja, hogy Lilla kegyestlen volt, és Vitéz jogtalanul nevezte őt "szép kintsetskéjének". (Dölyfösen sétál.)

Az egyik:
Mi sem voltunk kegyesek Petrarcához. A fiú dallott, dallott, amíg meg nem pukkadt belé. De meg kell adni neki, hogy tapintatos ember volt. A hang, uram, a hang! Az a fő! pedig bajban volt a fiú. Laura nagyon kínozta őt. Hogy is mondta költőm egy helyütt?

Trem' al piú caldo, ard' al piú freddo cielo
Sempre pien di desire e di sospetto..

Avagy! didergett a melegben, és égett a hidegben.l hitemre, nem irigyeltem úgy a fiút, mint ahogy ő irigyelt engem. (Büszkén jár fel-alá.)

A másik:
Bocsánat, tónus nálunk is volt. Vitéz még az éj királynéját is csöndre intette, mikor az éj folyamán többet nyögött nőm után, mondván:

... Ints hallgatást nárcisz-pálcáddal
S halkan nyomd pamut-hintócskáddal
A harmattól nyirkos eget.

Az egyik:
Egy magyartól elég szép.

A másik:
Pedig nem voltak jó éjjelei költőmnek. Ő maga is azt mondja: "aggó éjjelim" valának. Tudja ön, mi az. egy aggó éjjel?

Az egyik:
Nem én.

A másik:
Én sem. De valami borzasztó lehet, mikor az ember úgy egész éjjel a más felesége után agg. Vagy aggik, Tudja isten. Mi nem aggottunk, ugye,kolléga?

Az egyik:
Nem bizony. Hehehe.

A másik:
Hehehe.

Az egyik:
Tudja, kérem, én fütyülök az utókorra.Nekem nem kell szobor és kultusz.Többet ér ma egy veréb,minta százéves évfordulón egy kultusz-túzok. Csak az a miénk, amit megiszunk, és én önnek ezt nem ok nélkül mondom, mert nekem tizenegy gyermekem volt, és lévén mater semper certa, ha én mondom önnek, hogy Laura volt az anyjuk, hát elhiheti.Különben is minden irodalomtörténetben benne van.

A másik:
Úgy van, uram. És ez a mi elégtételünk. A költőnek: nesze semmi, fogd meg jól. Az igaz, hogy a fiú aztán jól megfogja, sőt, el sem is ereszti azt a semmit, mint például b. költőjük, Petrarca úr, és reklámot csinál a nőnek.

Az egyik:
Uram, én megvallom önnek: keblemet még most is dagasztja az a tudat, hogy én egy-egy jó ebéd után különféle hangnemekben kérődztem ama nő jelenlétében, akiről b. költőm, Petrarca Ferenc úr, ezt írta:

Non sa com' Amor sana; e come ancide,
Chi non sa come dolce ella sospira,
E come dolce parla e dolce ride.

A másik:
Ön könyv nélkül tudja az egész Petrarcát?

Az egyik:
Hogyne. Ön talán nem tudja Csokonait?

A másik:
Minden szavát tudom. Együtt olvastuk nőmmel vacsora után, és nagyokat mulattunk rajta. Tudja, uram - hiszen diskrét úrral van dolgom -, Lilla keblén volt egy nagy szeplő. Ez volt az egyetlen dolog, ami nekem benne nem tetszett. Megvallom őszintén, idioszinkráziámvan az anyajegyek iránt. És azt is megvallom, hogy evvel a szeplővel Csokonai békített ki. A haszontalan ezt "kies szigetkének" nevezte. Azt írta róla, hogy ez a szeplő:

Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott,
Mint a delin fejérlő
Rózsába bújt bogárka;
Mint a corynthi szőllő
A cúkoros kalácson.
Ugy bársonyollik, oly szép,
Oly édes, egy kerekded
Szeplőcske Lilla mellyén.

Az egyik:
Ez szép volt tőle.

A másik:
És hasznos. hát mire való a költő, ha arra nem, hogy az embernek gusztust csináljon a feleségéhez? Szavamra, uram, tetszeni kezdett nekem az a szeplő. Mondok magamba: ha a költőnek tetszik, akkor talán valóban szép. És rajongtam érte.

Az egyik:
Petrarca úr nem volt ily merész. ő folyton nőm erényét dicsőítette. Így egyszerűen megszabadított a féltékenység gondjaitól. Mire való a költő, ha arra nem, hogy ellenőrizze az ember feleségét. Legalább nyugodtan éltem.

A másik:
És tudja isten, mégis szemtelenség.

Az egyik:
Úgy van, uram. Ez az én érzésem is. És nőm is rossz néven vette tőle. Mikor az első gyermekünk született, gondoltam: Petrarca észre tér. De nem tért észre. Tovább reklamírozta az asszonyt. "Ejnye" - mondom, és megszületett a második. És a negyedik és a nyolcadik. Petrarca úr egyre dallott. "Ejnye" - mondom. És lett kilenc, majd tíz. Az istennek se hagyta abba a lírát a fiú. Az asszony is mondta: "Hogyan? Ennek tíz gyerek se elég?" lett tizenegy. Nem, ne adj isten, hogy beszüntette volna a dallást. Erre aztán dühbe jöttünk Laurával, és gondoltuk: "úgy látszik, nincs annyi gyerek a világon, hogy Ferenc befogja a száját." Nem is fogta be. Dallott, amíg bírta.

A másik:
Úgy kellett neki. Vitéz is súlyos csapásokat kapott. De az ilyenen ez nem segít.

Az egyik:
És aztán a szemtelenség, uram... Hát akartam én bejutni az irodalomtörténetbe? Akart a fene.

A másik:
Gyűlöletes figurák maradunk a világ végéig. Én azonban filozófiával nézem a dolgokat. A fiúk nyivákoltak a holdfénynél, mi meg jó cuppanósakat csókoltunk a nőkön. Ez a mi elégtételünk. Mi ezzel vagyunk kifizetve.

Az egyik:
Van benne valami. Petrarca úr felajzott idegekkel bódorgott a világban, én meg kedélyesen paskoltam Laura hátát. Ezt tudták a fiúk, azért ette őket a méreg. Inkább vagyok egy élő kutya, int egy döglött oroszlán. Fütyülök az irodalomtörténetre. Kértem én belőle? Nem. Én jókedvemben hátba vágtam Laurát, és ez nekem elég volt.

A másik:
Nagyon jól beszél. És nejeink se kértek az irodalomtörténetből. Nejeink belőlünk kértek, és velünk jól érezték magukat. Nőm még mint öregasszony is emlegette, hogy Csokonai milyen csúnya fiú volt. Erre még most is emlékszik Beöthy Zsolt. Ő ott volt azon a szüreten, ahol az anyjuk ezt mondta.

Az egyik:
És Laura se kért Ferencből. Uram, nem lantpengetés kell a nőnek, én mondom magának. Elég bolond az utókor, hogy nejeinket ünnepli. Nekünk kéne nejeinket ünnepelnünk! Éljenek a jó, hű, kövér asszonyok! Ordíthat az utókor, amit akar. A tények, uram, a tények mellettünk szólnak.

A másik:
Úgy van, uram. és most hogy' is mondja b. költőm?

Ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak...

Az egyik:
Úgy van. Gyerünk, és igyunk egyet a jó asszonyok egészségére.

(Kényelmes léptekkel, büszkén, boldogan, megelégedetten és jóllakottan távoznak.)

VESSZŐ
(Molnár Ferenc)

Forrás: A Hét, 1905., XVI. évf.

Bíró Lajos: Ibolya és Ágnes

Bíró Lajos - Kép forrása: wikipedia.org

A télikert tele volt. Cigányzene szólt, és a lányok suhogva jártak fel-alá, leültek egy-egy asztalhoz, ittak, cigarettáztak. ibolyát fiatalemberek fogták körül, és a lány a muzsika ütemére valami négertáncot utánozott. Azután fáradtan vetette le magát egy székre.

- Az isten szerelmére - kiáltott valaki a társaságból -, adjanak neki inni, mert mindjárt meghal.

- Sherryt - súgta Ibolya elhaló hangon.

A pincér hozta az italt. Azután még egy pohárral. Azután a harmadikkal. A lánynak bolond jókedve volt. Fütyült, és a lába egyre táncra állt.

Egy pincér jött, és a fülébe súgta:

- Egy úr kéreti.

Ibolya átment a télikerten, és odaült az idegen ember asztalához.

- Szervusz - mondta neki barátságosan.

- Szervusz - válaszolt a másik, és tölteni akart neki.

- Hozass előbb egy kis rákot - mondta Ibolya.

Azután beszélgettek. Ibolya felette okos és művelt nőnek bizonyult a beszélgetés során, és egy negyedóra múlva az idegen ezt kérdezte tőle:

Tóth Árpád: Este

Öreg este ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nedves vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papíron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rám lehel,
Ős mámorok édes maradéka
Rámborul mint rózsaszín lepel.

Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng.
mellettem egy ősi billikom.
Duruzsoló zsarát meleg pirja
Két merengő régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.

Dicsérgetik új must sűrü mézét,
De még jobban az öreg bakart,
Jó Lőrinc ur gyöyörködve néz szét:
"Megáldottad uram a magyart!"
Öreg kezeszára meg se rezzen,
Emelintvén súlyos serlegét
És szól: "Áldomásra hadd eresztem
Öreg bajszom hűs őszi derét."

"Áldd meg Uram - ezt sóhajtja hosszan -
Barna vesszők ék gerezdeit,
E tájon, míg magyar serleg koccan,
Örök búnak magja vesszen itt..."

Vitéz Mihály koccint rá s kupámat
Ráköszöntném én is ővele,
De valami irigy lárma támad
S foszlik álmom színes szövete.

Lenn az utcán, a rőt gázvilágon
Verekszik két tántorgó alak,
Rendőrgombok villogását látom,
Káromlástól rengnek a falak.
Öreg könyvem halkan összecsukva
Menekülök e látvány elől,
S kacag a szél a beteg, a puszta,
Feketélő, vén hegyek felől...

Forrás: A Hét, 1907., XVIII. évf.

Krúdy Gyula: Aludj!

Az éj, e barátságos öregember, ágyam szélére ült, és így kezdett beszélni hozzám:

- Aludj!

Csak az álom az igaz, az álom az egyetlen jó; mert az álom a másvilágot hozza eléd. Az álom a sír előhírnöke, és a sírban lenni a legjobb. Az álom a boldogságot jelképezi, amelyet elérni csak akkor fogunk, ha örökre elaludtunk.

Aludj!

Az élet tele van hazugságokkal, csalfaságokkal,míg az álmok sohasem hazudnak. Az álmok megmondják az embereknek, hogy van egy másik élet, az igazi élet, ahol minden megfordítva vagyon, mint a földön. A koldusgyerek is mosolyog álmában, és a bukott nő hajadonnak érzi magát. Álmában jó,nemes és boldog az ember; ha fáj is valami, csak úgy fáj, mintha nem is a mi fájdalmunk volna; ha sajog is a szív, az a sajgás olyan, minta a sír mélyén kezdene újra fájni a szívünk. Az álom a bölcsesség, az álom a könnyelműség: álmában mindenki olyanná leszen, mint amilyennek született. Álmában nem hazudik senki, az igaz szívét mutatja.

Aludj!

Az álom mondja a legszebb meséket, álmában mindenki költő. És azok a mesék nem fárasztják ki az agyvelőket, mert az Éj suttogja őket anélkül, hogy az agyvelő elfáradna benne.

A kőtörő ugyanazt álmodja, amit a fejedelem; öregasszony ifjú szűzzé álmodja magát, és a szüzek asszonyokká.

Aludj!

De mielőtt elaludnál, halljad, hogy álom csodákat is tud művelni. Betegeket meggyógyít, szerencsétleneket szerencsésekké, szegényeket gazdaggá tesz az álom; és mindig egészségesek, szerencsések, gazdagok maradnak, ha már az álom el is múlott felőlük, és felébredtek. Ez a jó, csodatévő álom minden embernek az életében jelentkezik egyszer. Csakhogy ne mindenki tudja megérteni, meghallgatni az álmok tanácsát. Sokan nem hisznek az álomnak, pedig az álom igazat mond. Halld, egyszer mit álmodott egy ember.

Ady Endre: Az én rosszaságom

Küldjétek a szivemet holtan
Valakihez, (nem tudom, kihez)
Akihez a legrosszabb voltam.

Egy bús harcos védjen meg engem,
Kinek kegyetlen sorsa a harc
S ki sírva jár a fergetegben.

Én jajgatva, én sírva szánom,
De halottan sem enyhíthetem
Az én szomorú rosszaságom.

Nézzétek majd szívem, a hültet:
Milyen szép volt s milyen nyomorék.
Engem ős átkok harcba küldtek.

Ha veszettül vívtam, csatáztam,
Sírva dalolt szívemben az üdv
Mint egy elhagyott szentegyházban.

Akit vágott búsan, veszetten
Átkozott, harcos, bolond karom,
Talán-talán épp azt szerettem.

Küldjétek a szívemet holtan
Valakihez, (nem tudom, kihez)
Akihez a legrosszabb voltam.

Forrás: A Hét, 1907., XVIII. évf.

Nádai Pál: Juhász Gyula versei

Kép forrása: http://www.sk-szeged.hu/statikus_html/kiallitas/jgy_szerelmei/alomvilag.html

Mindössze öt-hat esztendeje lehet, hogy Juhász Gyulát a névtelenség tengeréből partra szállította fénylő édesanyánk: az alma mater. Feszes márciusi atillák sujtásos poézise és a vidéki kislányok muskátli-ablakainak szóló spinéthangok között: egy igénytelen, szürke nevű és szürke horizontú fiatalember szállt ki a partra. Szó, ami szó. nem lőtt ércbuzogányokkal a Parnasszusra. S nemigen lehetett az akkori erjedésből megállapítani, micsoda formában fog kikristályosodni a poézise. Hogy ebből a százféle formát öltő anyagból tejopál lesz-e, vagy, ami gyakoribb eset - kandlicukor?

Most, hogy az első kötete az utolsó két évéről beszámol, már körülbelül tisztában vagyunk vele. Az akkori szürkeségből lassan-lassan finom, összemosódó, irizáló féltónusok váltak ki. A fiatalságból - igaz poézis serkedt. Meglehetősen szokatlan valami ma: egy fiatalember, aki csak fiatal, és aki ezt a fiatalságot csak a poézis aprópénzére váltja. Elvégre a fiatalság jogán beülhetett volna a parlamentbe is - mint ama párduckacagányos márciusi dalnokok -, vagy mehetett volna haza, a közigazgatásba, főispánnak vagy tanfelügyelőnek, mint azok, akik retorikai estéken egy-egy tiszaháti kis libáról szoktak édesdeden dalolni.

Juhász Gyula azonban hiába kacérkodik a halállal, az elmúlással, hiába húzza valami névtelen nosztalgia haza az öreg édesanyjához, vagy ösztökéli, hogy odakuporodjon az őszi napsugárba, a klastromok falán felfutó repkény tövébe - nem hiszünk neki. Juhász Gyula még fiatal ember, erős ember. De mivel komoly, állhatatos és intelligens, mivel az ő fiatalsága inkább egy magabíró öntudat, mint dac és temperamentum, hát nem csinál belőle nagy kázust. Nem gurgat mázsás köveket a hegytetőre, nem akar selmeci pipából lávát fújni, nem küldi harcba a derék jambusokat az általános választói jog érdekében. De nem ír legyezőverseket és Hölgyfutár-poézist sem, és nem ír törékeny románcokat - kiadói megrendelésre.

Juhász Gyula nem genialitáson kezdi karrierjét, hanem ír a biztos ítélet, a formákon való uralkodás és a poétai belső szükség ereje szerint. Ír, mert ő zene suhogását érzi meg egy elejtett szóban is, mert az emlékek is, a vágyak is, mint egy nagy, szomorú lepel, úgy borulnak rá néha a lelkére. Ír, mert - írnia kell, tekintet nélkül arra, hogy kinek és minek, mert költő, és ennélfogva a vers neki enyhülés, vigasztalódás, visszatérő önbizalom, mint a grafikusnak a vonal, a spiszbürgernek az ölelés vagy a sírás, vagy a káromkodás.

Poétai talentumunk a fiatalok közt is bizonyára van nagyobb nálánál, de intelligensebb nála egy sincs. Minden soránál a disztingvált ízlés áll őrt, és minden dalán ott van a hangfogó. Sehol egy kiálló él, sehol egy sarok, melyen fennakadhatna az ember, csak igaz poéta tud ennyi lágy formát a mi kemény, szarmata, töredező nyelvünkbe belelehelni.

Hetvenhét oldalon sehol egy epedő szerelmes vers, sehol egy hódító nő - csak egyszer, Szent Iván bűvös-bájos éjjelén kísérti meg egy régi árnyék. Van ebben valami modern miszticizmus, és nem tehetek róla, de én ebben a csöndes, tompa rezignációban nagy küzdések elsimulását látom. A görcsös vágy mögött, mely az édesanya, a Tisza füzesei, a lankás, elhagyatott szegedi tanyák világába űzi e nagy, szomorú városból, megérzem a hónapos szoba romantikáját. A hideg télben a nyári, forró éjszakákat, melyeken az ember felszakítja az ablakot, és úgy hallgat egy valahonnét eltévedt valcert.

Ám nem lehetünk örökké tizennyolc évesek, és amint az már az ókorban is szokásban volt: egyszer csak mégis megjön az ember jobbik esze. S az a pár év, mely erre szükséges, Juhász Gyulának elég volt rá, hogy a mostani - kissé eklektikus - filozófia magasságából nézze a világot. Hogy himnuszt írjon Meunierhez, míg mások még jórészt a Heine és Verlaine utait járják, hogy Nietzsche új testamentumában találjon megnyugvást, hogy Hamletről írjon valamely ködös ossziáni estén, és ha az ember ennyi gondolatóriás árnyékában kóborol, csoda-e, ha a derűje is csak mitológiai képekben tud kibontakozni, és a jókedvet is csak a Dionysos epikur pogányságán át, töredezetten tudja élvezni?

Hát persze, egy-egy népszerű poétánk egyénisége őt is megbűvölte. A Tüzek lángjánál ő is melegedett, s ő is visszanéz "turáni arccal" a múltjába e napimádó "rajnak" - mivel ezt most divatba hozta egy népszerű poétánk. No, mindegy, a fő, hogy hiszünk neki, hogy csakugyan valami igric volt az őse. "A nagy keleti pusztaságon, Valami kóbor szabad igric, ki élt nótázva, napimádón." Csak szavakkal való játék volna ez a vallomás - másnál. De Juhász Gyulának el lehet hinni, mert komoly és súlyos bizonyítékai vannak erre a szomorú ősiségre.

BABURIN
(Nádai Pál)

Forrás: A Hét, 1907., XVIII. évf.

Fülep Lajos: Cézanne és Gauguin

Paul Gauguin - Kalapos önarckép (1893)

Paul Cézanne fényképe (1861 körül)

Arisztokraták voltak mind a ketten. Tömegkerülők, tömegmegvetők. Két bizakodó, nagy gyermek, egyik bölcs és meggondolt, másik türelmetlen és lázongó vérű. Cézanne szerény a gőgösségig. Gauguin csak gőg. A művészettel szemben azonban tisztelettel teljesek, előzékenyek, odaadók. Nagy emberek elismerői, nagy tradíciók hűséges folytatói. Mikor forradalmat csinálnak, tudják: kikre hivatkozzanak. Sokat tudnak, s a végletekig csiszolt ízlésük van - másokkal szemben. Keményen dolgoznak, törik magukat, szörnyen szorgalmasak, tanulnak a művészettől és a természettől, fölszívnak magukba mindent, amit csak meg tudnak emészteni, s a nevük: forradalmár. Ezt a nevet kapták. Tanítványok és mesterek egyszerre.

Minden munkájuk mellett ráérnek drámát játszani. Cézanne, a meggondolt filozófus, az öreg mester, persze, nem, hanem annál inkább Gauguin és Van Gogh. Veszedelmes szokássá kezd válni, hogy a fajtájukból való zseniális emberek megőrülnek - ez még hagyján -, és drámákat játszanak. Nem shakespeare-ieket; nagyon, nagyon moderneket. A megírójuk el se érkezett még. Aznap, mikor művészkedésre adják a fejüket, melléjük szegődik az őrület, és el sem válik tőlük többé. Természetes, hogy a művészetük rettenetesen egészséges, egészségfölötti egészségű. És olyan megrendítő, mint a drámáik, amelyek őrült drámák. Mindennél jellemzőbbek az egész időre, az egész XIX. századra, melyben lejátszódnak. Valahol Balzacnál - amilyennek Rodin látta őt - kezdődik a drámajátszás, vagy még előbb, s Stendhal már meg tudja formulázni az egész századra érvényes ítéletét. A lírikusok csavarognak, és egymásra lövöldöznek, a Van Goghok pedig beretvával levágják a saját fülüket, végül agyonlövik magukat.

Heltai Jenő Az új Fritjof-monda

Hogy Nansen Fritjof útra kelt,

Hajóra szállt, hajóra,

Körötte sirály énekelt

És fujdogált a bóra.

Mikor Grőnlandba érkezett,

Igy szólt: "Ez oszt az élvezet,

De ott még meg nem állok,

A sarkhoz gravitálok."

Grőnlandba nem maradt soká,

Nyugtát sehol se lelte,

Az ambició  mardosá

És tűkön ült a lelke.

Franz-Josefslandon nyelve port,

Igy szólt: "Ez oszt a szép rekord,

De itt még meg nem állok,

A sarkhoz gravitálok."

A keskeny Behring-szoroson,

Amely teli van hóval,

Jó Nansen Fritjof átoson

Az emlitett hajóval.

S hogy északon a sarkhoz ér,

Igy szólt: "Ez oszt a karriér,

De itt még meg nem állok,

Haza telegrafálok."

Telegrammot legott meneszt

A bölcs Oszkár királynak.

A svéd király szól: "Tudtam ezt,

Megyek, hogy gratuláljak.

Míg el nem érek a lakig,

Amelyben Nansenné lakik,

Én addig meg nem állok,

de ottan gratulálok."

S mivel szenzációs e hír

És mindenütt nagy port ver,

Jőjjön elő mind, aki ír,

Redaktor és reporter.

Jőjjön elő mind, aki hős,

Aki a vízzel ismerős

S a tengeri kalanddal,

Mint jó Reményi Antal.

S a svéd király így szónokol

- És jegyzi Ola Hansen -

"Urak, sarkot ért valahol

A derék Fritjof Nansen.

Hogy meglelé a sarkot ott,

Urak ez alkot korszakot.

Hiába minden ármány -

Ez impozáns találmány."

S egy ujságíró - fiatal -

Nansennéhoz beállít.

Így szól: +Ez oszt a diadal,

Mely páratlanul áll itt.

Nem mondaná meg asszonyom

- S az ujságba majd kinyomom -

Mit gondol, drága férje

A sarkhoz hogyan ére?"

S a jó Nansenné így beszél

S nagy értekezést tartott,

"Férjemnek kedvezett a szél,

Elérte hát a sarkot.

De ellent nékem bárki mond,

Szerintem szörnyü nagy bolond,

Ki a sarkkal beéri

S a folytatást nem kélri."

"S legyen a sark bár északon

Avagy legyen bár délen -

Egyformakép veszem zokon

- S ezt bátran kibeszélem -

Hogy férjem, aki oly derék,

A sarknál vesztegel ma még

És nem jutott el máig

Legalább a bokáig."

INCUBUS

(Heltai Jenő)

Forrás: A Hét 1896., VII. éfv.

Heltai Jenő: Hűség

- Érzékeny jelenet -

SZEMÉLYEK:

Sándor

Anna

(A városligeti fasor. Mindenütt hó és szomorúság. Sándor türelmetlenül járkál föl-alá, és minden pillanatban az óráját nézi. Végre az Aréna úton megjelenik Anna.)

SÁNDOR (eléje siet)

Ó, asszonyom! Egy óra óta várom...

ANNA (mosolyogva nyújtja a kezét)

Pedig alig múlt három...

Alig ha késtem néhány kurta perccel,

És ön, barátom, máris úgy neheztel?

S milyen komoly. Ugyan, ugyan!

Magának istenuccse baja van.

Tán elkerülte ma az álom?

Avagy megfázott? Nem csodálom,

Oly óriási a hideg...

SÁNDOR (keserűen)

Ó, asszonyom, ön nem érdemli meg,

Hogy önre itt egy óra hosszan,

Nagy dideregve várakoztam.

Futkostam, és féllábon álltam,

Karommal szélmalmot csináltam,

S zöldeskék orral módfelett

Átkoztam ezt a zord telet...

ANNA (nevetve)

Pedig hát győzi türelemmel,

Mikor szerelmetes az ember.

Ugye?

SÁNDOR (mint fent)

Ez épp a nagy csalódás.

Ön, asszonyom, egy női Júdás,

Akit szeretnem többé nem lehet,

Mert ön elárult, megcsalt engemet.

Ó, ne tagadja, mert hiába volna,

Bűntársa mindent elmondott nekem,

Legyen Júdásból bűnbánó Magdolna

S ön is valljon be mindent kereken!...

ANNA (izgatottan)

Mit beszél? Hogy megcsalom?

SÁNDOR (gúnyosan)

Ne domborítson, angyalom.

Megcsal?... Dehogy! Megcsalt.

A múlt idő,

A múlt idő galambom itt a fő.

A múlt idő. Megtörtént a dolog.

A jelen? Azzal már nem gondolok...

Hogy ismétlődik ez a csúf eset,

Ahhoz, galambom, nincs többé közöm,

Hogy eddig hű volt hozzám, köszönöm,

De holnap - új madonnát keresek.

Köztünk...

ANNA (közbevág)

Folytassa csak, uram,

Köztünk mindennek vége van.

Ugye csak ezt akarta mondani.

Régi frázis, nem gondolja? Mi?

SÁNDOR 

Megengedem. De azt nem engedem meg,

Hogy amaz édes forró szerelemnek,

Mely annyi sok öröm meg baj között

Minket egy éve egymáshoz kötött,

Ne tudtuk volna szebben vetni végét.

Amit az ember vad erővel széttép,

Mindig megőrzi ezt a bélyeget,

Az okos ember békén oldja meg

A szövevényes, kusza köteléket

S ez a megoldás nem fáj és nem éget.

ANNA

Megoldani? A fölfogás hamis,

Úgy szeretem, Sándor, magát ma is,

Ahogyan eddig hűséggel szerettem...

SÁNDOR

Bocsánatot, ez kissé lehetetlen.

Megcsalt. S ez, ím, örökre rávall,

Megcsalt egy abszolút szamárral,

Akinek egy jó oldalát se látom..

(Nyíltan beszélhetek, hisz jó barátom.)

Az illető egy bamba, vén gyerek...

Miért csalt meg hát, hogyha még szeret?

ANNA (lassan)

Megcsaltam önt. Hogyan történhetett?

Ám jó, bevallom, ím, hallgassa meg,

Őszinte vagyok én is, íme, lássa...

Volt egy lakás... az ön garconlakása,

Egy illatos, szerelmes kicsi fészek,

Ahol először volt a szívem részeg

A boldogságtól. Emlékszik-e rája?

A kandallóra és a félhomályra,

A medvebőrre és a szamovárra,

Vidám tavaszra, édes, hosszú nyárra,

Mikor először voltunk ottan együtt,

És ön békóba verte a kezem.

Amikor egymást lángolón szerettük -

SÁNDOR (sóhajtva)

Emlékezem, nagyon emlékezem!

ANNA

Ön más lakást vett... Szép az új lakás.

De az a régi, az a régi más.

Ragyogva él a képe bennem,

Ott fakadott ki lángoló szerelmem,

S ahol először igazán szerettünk,

Nem lehet azt a szent helyet felednünk.

Nem is feledtem... Az a kicsi fészek

Engem örökre megigézett

S nem volt a vágyam több, csak ennyi?

Oda egyszer még visszamenni,

Ahol oly boldogok valánk mi nemrég

S hová olyan sok édes, bájos emlék

Kacérkodóan csalogat...

(Megáll. Sándor a földre néz és hallgat.)

Az isten tudja, küzdöttem sokat.

A jó barátja, ki ma ott lakik,

Két hónap óta hítt, és egyre hítt.

Soká, soká hallgattam őt unottan,

S egy szép napon az ajtón bekopogtam.

(Sándor szólni akart, de Anna gyorsan folytatja.)

Barátja rút, barátja bamba

S gyűlöltem mindig módfelett,

De csókot lehelt a nyakamra,

S öntudatomnak vége lett.

Bolond valék, erőm is elhagyott,

Csak azt tudtam, hogy megint ott vagyok

A kis szobában, abban a szobában,

Ahol először botlott meg a lábam,

Hol - ide hűség, oda hűség -

Örök  kísérőnk volt a gyönyörűség

Édes tanyáján forró vágyainknak,

Amely hallotta boldog csókjainkat,

Amely csodás bőségben egyre termett

Nekünk tavaszt, költészetet, szerelmet.

Ahol minden zug, minden szögletecske

Egy édes nap, egy boldogságos este

Gyönyöreit idézte föl szívemben

S rózsaszínű köd borított be engem...

Ítélje el, ha tetszik, balga tettem,

És nem haragszom, hogyha meg is átkoz,

Megcsaltam önt, mert oly nagyon szerettem,

Megcsaltam önt, mert hű voltam magához!

SÁNDOR (gyöngéden megcsókolja a kezét. Lassan megindulnak mind a ketten a város felé.)

- Függöny. -

A Hét 1896., VII. évf.

Heltai Jenő: Dalok Ős-Budavárából

A MÜEZZIN DALA

A minaret fatornya fényes,

La Allah, il Allah!

Az élet útja szövevényes.

Mohamed rasul Allah!

Fehéren tündököl a villam,

La Allah, il Allah!

Az ifjuságunk tovaillan.

Mohamed rasul Allah!

Jár-kél alant sok gazdag úr itt,

La Allah, il Allah!

És imbolyognak kacki húrik.

Mohamed rasul Allah!

S én elkiáltom itt a szúrát,

La Allah, il Allah!

Mert nem élvezek szinekúrát.

Mohamed rasul Allah!

Szép az imádság minden este,

La Allah, il Allah!

De többet ér egy gyaur menyecske.

Mohamed rasul Allah!

GERBEAUD-NÁL

S ma láttam őt habos, fehér kötényben,

És a nyakán kék szalagocska volt,

Ajka mosolygott, arca pirban égett,

S fehér kezével cukrot csomagolt.

Kis asztaloknál rangos, büszke dámák

S nagyon jómódu, finom urfiak:

Egy-egy szelet fagylaltot kanalaztak

A nagy japáni napernyők alatt,

A nagy japáni napernyők alatt.

S ahogy tolult, hullámzott a közönség

A múzsa sürgött-forgott kecsesen,

A kávét oly előkelőn kinálta,

Hogy nem kinálja szebben Hébe sem.

A süteményt (a Gerbeaud büszkeségét)

S a fagylalthoz az apró kanalat

Édes mosollyal adta, hozta, vitte,

A nagy japáni napernyők alatt,

A nagy japáni napernyők alatt.

S ahogy meglátott, a fülembe sugta:

"Látja, barátom, ez való nekem,

Megfordul itt a báró és a bankár,

Belföldi herceg, gazdag idegen...

Már megesett, hogy Gerbeaud-tól az ember

Egyenesen az oltárhoz szaladt,

S nem egy szegény leány csinált szerencsét

A nagy japáni napernyők alatt,

A nagy japáni napernyők alatt."

És az akácfák bólogatva súgták:

"Ó, istenem, mily szép a szép remény,

Van olyan édes, mint a csokoládé

S a leghabosabb Kugler-sütemény..."

Fehéren izzott mindenütt a villam,

Vígan csörögtek csészék, kanalak,

A múzsa eltünt... én meg szótlan ültem

A nagy japáni napernyők alatt,

A nagy japáni napernyők alatt.

A KIRÁLY A KÖLTÉSZETI CSARNOKBAN

Hogy a király a nagy kapun belépett,

Doktor Falk Miksa mondott szép beszédet,

Örömrepesve jelentette ki,

Hogy ez a csarnok a költészeti.

"Szép, szép, nagyon szép - mondta ő felsége -,

Hogy ennek is van pavillonja végre.

A versek ugye-bár gyártatnak itt?"

"Megkérdezünk - igy szólt Falk - valakit."

"Kik ülnek ott mogorván egy rakáson?"

"Ezek poéták, felség, megbocsásson."

"S ki az, aki őket megihleti?"

"A múzsa, fölség" - mondta Falk neki.

Mi boldog volt a múzsa, ó, mi boldog!

Reá a fölség nyájasan mosolygott,

S azt kérdezi: "Régóta áll a gyár?

Külföldre is exportálnak-e már?"

A múzsa szólt: "Gyárunk már régen áll itt,

Külföldre is igen gyakorta szállit,

Elvünk a rend, a pontosság, szigor

S legjobb vevőnk Polignac Melchior."

A fölség szólt: "Valóban nagy öröm!

Igaz, hogy a szonett divatba jön?"

A múzsa lelkesülten suttogott:

"Tényleg beszélik, fölség, itt meg ott!"

A hirlapokban mindezt nem közölték,

Mivel a múzsa reklámra se költ még,

Hirdess, szegény lány, hogyha tönkremész is,

A hirdetés a legdicsőbb poézis.

INCUBUS

(Heltai Jenő)

Forrás: A Hét 1896., VII. évf.