 |
| Forrás: wwwvadaszbazar.hu |
Az "Ördögkút" egy mély völgy, amely úgy szorul össze az alján, mint egy tölcsér. Felfelé kiszélesedik, és szegélyével tavasztól őszig zöld kört rajzol az égre. Aki a völgy fenekén van, az nem érzi a fent járó szeleket. Látja, hogy magasan fölötte hajladoznak a fák, és hallja az őserdő zúgását: abból sejti, hogy ott kint vihar lehet.
A tölcsér fölött néha nincs más, csak kékség. De néha megjelenik a szélén egy árnyék, s fantasztikus alakkal csúszik fel arra a kék síkra. Egyszer átlibeg rajta csöndesen, máskor sűrű füstgomolyként terjeszkedik szét, s a sötét füstből mintha sárkányfejet csüngetne le. Ez a változó árnyék a felhő. A torz lidércalakok, amelyek belőle kibontakoznak, meg nem állanak a völgy felett: űzi őket a szél, kergeti a vihar. Mintha mardosó kínok gyötörnék valamennyit, úgy nyúlnak meg, változnak át lehetetlen alakokká; megrepedve, szétszakadozva húzzák-vonszolják maguk után béna tagjaikat. Széles, recés sárkányszárnya van az egyiknek, tarajos kígyógerincet rejteget a másik; lompos szörnylábakat, uszályos monstrumvégtagokat cipel a harmadik.
Aki oldalról nézi, annak úgy rémlik, mintha boszorkányháború volna odafent. A kerek világosságon, amerre az ég van, minduntalan más felhőalakzat jelenik meg; csak addig tart mindegyik, amíg a tölcsér egyik széltől a másikig eljut. Akkor eltűnik örökre. Ami utána jön: az új boszorkányság, új, szeszélyes felhőkép, állandóság nélkül.
Ilyenkor semmit se lát, aki felülről néz bele az "Ördögkútba". Ha megered az eső, mintha feneketlen mélységbe hullana, ahol örökös a homály. De ha kiderül is: az ég mosolygásából csak a völgyfalakra esik valami vidámság. Lent mindig nyirkos, dohos, szinte ködös a levegő. Ezt a ködöt a szakadatlan párázás okozza. Elszorul benne a lélegzet, s aki meg nem szokta, mohón kívánkozik felfelé, a nap birodalmába. Ahol a katlan oldalát nap éri, ott nagy fényfoltok világítanak, mintha égne az erdő. Ott a bükkrégió barátságos zöldje közé furakodnak a sugarak, és meghintik arannyal a hallgatag faóriások alatt sarjadzó, gyér füvet.
*
Egy ilyen fényfolton ballag át valakik nagyon óvatosan. Nagy, nehéz ember, de a lépésének mintha nem volna súlya, úgy érinti az avart, nesz nélkül. Egy mókus, amely megriad előtte, jóval nagyobb zörgéssel ugrál a legközelebb eső bükkfáig, amelyre aztán villámgyorsan fut fel.
Az ember nyugodtan, de feszült figyelemmel lépdel tovább.
A mókus a bükkfa egyik villás ága közül nézi kíváncsian; elfödi fürge kis testét a vastagság; csak fényes szeme árulja el, hogy hol leselkedik. Amint az ember odatekint: a mókus rögtön továbbhúzódik, s úgy fedezi magát, mint egy bujkáló fakopáncs. Senkit se látni már belőle.
Egy kis lapálya van az "Ördögkút"-nak a völgyhajlat déli oldalában. Egy száz lépés hosszú fennsík, amely szinte lépcsőzetesen vész bele a sűrű, bozótos erdőségbe.
Az egész környéken csak itt szeret az őz, már ami van, mert sok ugyan nincsen ezen az inkább szarvasnak való vidéken. Ez a déli lapály az erdő bálterme, ahol a szerelem szezonjában heves udvarlással emészti magát a vén bak őz. Lejjebb a tölgyes kínál a légyottra alkalmas zugokat; de ott későn virrad, és korán alkonyodik, pedig az úz napvilágnál szeret udvarolni. Az igaz, hogy akkor hajnaltól akár estig is.
Emberünk még jobban ügyel itt minden lépésére. Egyik nagy fától a másikhoz úgy lopózik, mintha arra kellene vigyáznia, hogy útjából még egy szúnyogot se hessegessen el. Egy zöldike pittyeg valahol a lomb között; isten tudja, hogy jött kedve itt telepedni meg, ahol a némaságot legjobban jellemzi az, hogy sehol még kígyó sincs. A szomszéd fa egy eltévedt tölgy, amely egymagában áll a sok bükk között; azon egy árnyékot kedvelő pintyőke szólal meg; kérdezősködik a zöldikétől madárnyelven: "miféle idegen ez?"
Az idegen nem törődik velök. A fák kérgét nézegeti, vizsgálgatja;egy sudár bükkön horzsolást vesz észre, ott bak őz dörzsölte meg kemény agancsát. Ah, ilyenkor, a nyári hév szakában, csupa szerelmi láz az erdők e legkecsesebb vadja!... Étvágytalan, nyughatatlan; hódításvágya telhetetlen.
Az ember megáll. Minden bokrot külön-külön fúr át tekintetével. Lélegzetét is visszafojtja. Nincs semmi nesz. Puskáját könnyedén dobja most bal karjára; jobbjával a bükkfa levelei közt keresgél; végre akad egy, amelyik megtetszik neki. Azt úgy tépi le, hogy meg se rezzen az ág. Ha egy ökörszem rebbent volna le róla, attól is jobban megrezdülne.
Aztán hozzásimul a fa oldalához, ahol jobban födik a bokrok, és a szájába veszi a bükkfalevelet.
Nyomban felhangzik panaszos, halk, sípoló hívása egy őzsutának.
*
Augusztusi, meleg fuvalom szökell a lombok közt. Oly gyöngén, hogy éppen csak a levelek in9ognak meg tőle. A hegyoldalban patak mormol, de nem látni a vizét; valami szűk hasadékban lehet a medre, olyan helyen, ahol virág se nyílhat. Az erdő berkes, bozótos részéből egy gyönyörű állat épp most lép ki a magas erdő határvonalára.
Egy hatos bak. Egy díszpéldánya az erős hegyi őznek. Vörhenyes bundája élénken válik ki a zöld háttérből, amint fejét magasra tartva, egy ugrással a nyíltabb területre szökik.
Néhány pillanatig mozdulatlan. Fényes, fekete szeme végigfürkészi az erdőt, ameddig ellát benne; formás fejét büszkén fordítja aztán jobbra-balra; fülét kanalassá mélyítve csapja előre, úgy figyel. Most nagyot fúj, s izgatottan ugrik arrább, hogy megszökjék az apró legyektől, amelyek üldözik. Egyszerre csak leereszti fejét, s körülszaglássza a talajt, mint egy nyomon levő vizsla. Orrcimpája megrándul; a keresés sietősebbé válik; most már nem tétovázva halad a bak, vezeti valami; öntudatosan türelmetlenül szaglász egy láthatatlan nyomvonalat.
Ott egy férjre vágyó őzünő parfümje marad el.
Az "Ördögkút" egész új árnyék vonul át. Gyorsabban, mint a fölötte úszó bárányfelhők. Nagy madár alakja van az árnyéknak; meg nem libbenti egyszer sem a szárnyát, úgy húz el az erdő koszorúján. Az egy kőszáli sas.
Az az ember ott, a fa mellett, csak úgy félszemmel pislog a magasba. Vár és hallgat. A síró őzsuta is hallgat azóta. A véghetetlenül nyugalmas magányban még az is esemény, hogy a fa kérgén nagy hangyák rohannak le s fel; érdemes megfigyelni, hogyan dirigálja őket a hangyavezér; megérinti csápjával az utána siető pajtást, azzal mond neki valamit. Aztán ő maga továbbmegy, de a kis alattvaló ott marad egy helyben, s az ezred minden katonájával közli a parancsot. Ki tudja hirtelenében, hogy miről szól az? Ki kellene várni a végét; utána kellene lesni a hangyavezérnek, hogy hova igyekszik, mi a célja sietős útjának; de telik-múlik az idő, s a fényfolt kisebbedik már a hegyoldalon: alkonyatra kezd hajlani a nap.
A várakozó ember ismét szájához emeli a bükkfalevelet, s a gavallérját csalogató suta úz hangját utánozza. Ha azt meghallja a szerelmes bak: árkon-bokron vágtatva siet a pásztorórára. A vér hévsége önti el, s vad indulattal keresi a rejtőző kedvest. Ám a vén, tapasztalt bak, amely nem egy vihart és veszedelmet élt át, s eközben rájött az aranyigazságra: "lassan járj, tovább érsz" - még ilyenkor sem veszti el egykönnyen az eszét.
*
Ott áll a bak, az előtt a marcona alak előtt, aki szorosan lapul a nagy bükkfa derekához. Puskacső ürege néz az őzzel szemközt.
Egy pillanatig egymásra merednek; az ember diadallal, az őz ijedten, meglepetten. Aztán elugrik a bak. De abban a percben villamlás látszik, mennykőütés hallszik. Az "Ördögkút" öblében a dörrenést morgó hosszadalmassággal ismétli a visszhang.
Rekedt, éles vészriadó hangzik az erdő belsejéből. Ott egy másik bak böffen rémülten, mialatt egyre beljebb húzódik a rengetegbe. Meg-megáll, visszanéz, újra riaszt, és tovább menekül.
Egy pár örvös galamb hasítja át az eget a mély katlan fölött, de nem ereszkedik le; nem jó itt most: nagyon is sok a lárma.
A néma vadász eldobja a megrepedt bükkfalevelet, amivel az imént a suta-őz hívását utánozta. Vállára veti puskáját, s lassan lépdel arra, ahol a szerelmes bak az imént még délcegen állott.
Most ott fekszik mozdulatlanul az avaron.
Megtört szeméből eltűnt az élet; szája körül egy vércsepp piroslik. Dongó legyek jelentkeznek, lecsapnak derekára; az elmúlás e kérlelhetetlen hírmondói mindenütt ott vannak, ahol a halál jár.
Az "Ördögkút" alján sötétedik, ködösödik a világ.
Fent a kerek égboltot épp most ússza meg a visszatérőben levő kőszáli sas. Ott, ahol ő van, még csupa ragyogás a levegő; még a sötét sastollak is fénylenek a napban.
A sas megbukik az "Ördögkút" fölött, s lassítja röpülését. Széles köröket kezd rajzolni az égre, úgy nézi, sóváran figyeli, hogy mi történik a fák közt, a fennsíkon, ahol a vadász áll a szíven lőtt bak mellett.
Forrás: A Hét, 1897., VIII. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése