Gárdonyi Géza: A bejövetel

Honnan jöttek a magyarok tiz és félszáz éve?

Honnan jön a nagy üstökös csillag fel az égre?

S honnan jön a földrengető, villámszóró vihar?

Európa kapujánál áll millió magyar.

Európa kapujánál fegyver-erdő fénylik.

- Kik vagytok és mit akartok? – ott a muszkák kérdik.

- Attilának unokái: örökünkbe szállunk.

Adtok nekünk szabad útat, vagy magunknak vágjunk?

Összepillant nagysápadtan a muszkák sok vénje.

- Adunk nektek szabad útat Isten legszebb népe,

Adunk nektek szabad útat Kiev városáig, -

tovább aztán hogy’ mehettek, majd ottan megválik!

Megindul be a magyar nép tengernyi nagy árja:

mint valami ezüst-nádas csillog a sok dárda;

közepén meg mintha rengő rózsa-sziget volna,

a szép magyar asszonyokat ökrös szekér vonja.

Lódübörgés, fegyvercsörgés, dal és zenelárma,

csengő-csengés, kacaj, beszéd, kürtök harsogása,

egy-zsivajjá elegyíti a sereg két szárnyát.

Elől megyen fehér lovon a hatalmas Árpád.

*

Hányiveti gőgös ember a kievi herceg:

alánéz a bástyájáról, és imígyen henceg:

- Lóduljatok vissza innen, kutya meg a mája!

Az én földem nem országút, hogy mindenki járja!

Megáll Árpád a fal előtt aranyos ruhában.

Reszket a nagy gyémántforgó ezüst-sisakjában.

Int. S elnémul mögötte a hadak minden sora.

- Ez a nép csak előre megy, visszafelé soha!

s ahol országút még nincsen, majd tapos magának!

Így szól Árpád. S mennydörgés a visszhangja szavának.

Kardja villan, s a seregnek ezt kiáltja: Rajta!

Fölviharzik a förgeteg: száll ezernyi rajba.

A hágcsókon, mint a méhek gomolygó tömege,

ellepik a vár falait: nyüzsögnek fölfele.

Ember embernek a hátán, a tégla se látszik;

Ijedtében a sok muszka a pincébe mászik.

- Rajta! – kiált a herceg is, de a katonái

alig birnak félelmükben a lábukon állni.

Döng a kapu, omlik a fal, remeg még a föld is!

A kievi herceg arca sárga is meg zöld is:

Kapkod ide, kapkod oda, rikkant a hadának:

- Előre hát! – Bizony azok inkább hátra látnak.

Ki is merne szembeszállni ilyen fene néppel,

mely vezére egy szavára zivatarképp kél fel.

S mintha szárnyas tigris volna, úgy repül a falra,

s mintha villám volna kardja, úgy vág jobba balra.

Kőből legyen, aki őket egyhelyen bevárja,

vagy legalább vasbádogból a harci-nadrágja.

Nem volt kőből a sok muszka, bádog se volt rajta:

ráklélekkel ottan hagyta vezérét a bajba’.

És a magyar úr lett volna egy kardcsapás nélkül,

ha a zsoldos kún hadsereg elő nem áll végül.

A világot kúnok tarták akkor bátorságban.

Szanaszéjjel élt a kún-nép, szomorún, hazátlan.

Elszegődtek ide-oda zsoldos védelemnek.

Ezek aztán a magyarral szembe nézni mertek.

Mint mikor a tölgyerdőre zúgó orkán támad,

s gyökerestől kifordítja a nagyerős fákat,

s hull a mennykő, leszakított sziklák dübörögnek,

és portenger borítja e harcát mennynek földnek, -

ilyen orkán volt a magyar, hogy a kúnra támadt.

Vérszemet kapott a többi népe is a várnak:

a kúnoknak háta mögül nyilaztak pogányul,

s égő szurkot sütögettek le a vár falárul.

Vitéz volt a kún egyszálig, jól állta a harcot,

mégis ez a nagy csatázás csupán délig tartott:

mikor a nap delelőre megállott az égen,

ott könyörgött már a herceg Árpád előtt térden.

Ott könyörgött, mint a koldus, kezét összetéve:

- Ne vedd el az életemet, magyarok vezére!

Árpád komoly pillantással mérte őtet végig:

- Lovam elé! Csatlósom lész Atilla földéig!

Itt egy kicsit megpihentek, lovat abrakoltak;

maguk is a bogrács mellett vígan falatoztak.

Ami adót hamarjában Kievre vetének,

három arany verte markát minden közvitéznek.

Három arany meg egy kulacs tüzes, nemes ó-bor.

Bizony föl is kortyantottak némelyek a jóból.

Amikor a kieviek vissza takarodtak,

előálltak vezérei a szétvert kúnoknak:

- Dicső Árpád, Isten tartson, imígyen szólának, -

láttuknem fajult el vére a nagy Attilának.

Hazátlanok vagyunk mink is, világbolygó népek,

csatlakoznánk zászlód alá, ha meg nem vetnétek,

Felelt Árpád:

- Derék kúnok, világ katonái,

vitézségtek nem fog többé idegent szolgálni:

lobogótok illik a mi lobogóink mellé,

hős kardotok illik a mi fegyvereink mellé;

testvérekként jöttök velünk Atilla földjére,

s testvér-osztály lesz kardotok megérdemelt bére.

Itt a kezem: amint a föld birtokába lépek,

az Alföldön örök hazát kerekítek néktek.

Tas vezér a kürtjébe fújt: indulót jeleztek.

Árpád lovát vezette az alázatos herceg.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: A magyarok ősanyja (1902)

- Históriás ének –

Ázsiában, ciprusfából nagyerdő,

Teremtéskor ültette a Teremtő.

Nagyerdőben kerek kis tó, - nem látszik.

Dula király két leánya ott játszik.

Egyik leány barna mint a széntőke;

másik mint a búza-szalma oly szőke.

Mind a kettő szép, mint Jákob szent álma,

mind a kettőt száz kisasszony szolgálja.

Két fia volt az óriás Nimródnak.

Ezek egyszer aranyszarvast hajszoltak.

Aranyszarvas elveszett az erdőbe:

beugrott a kerektói fürdőbe.

Danolgatnak a fürdőző leányok.

A holdvilág épp odasütött reájok.

Nagybámulva hőkölnek a legények.

Magyar súgja: „Istenuccse tündérek!”

Szétint Hunyor: „Csöndes szájjal legyetek!

a tó körül lassan körbe menjetek!

te meg öcsém nézz szét a sok menyecskén!”

Felel Magyar: „Azt a szőkét szeretném!”

A legénység körülkerül titokban,

s mint a macska az egérre kirobban.

Sikoltoznak a leányok s futnának;

szárnyok volna, bizony el is szállnának.

Csak egy leány áll nyugodtan magába:

haja szőke, mint a búza szalmája;

gyönge testét selyemfátyol takarja.

Magyar gyorsan a nyeregbe ragadja.

Piros hajnal föltetszik a pusztába.

A paripa habot hány már futtába.

Magyar a mént ballagóra engedi,

s a királylány gyönge arcát fölfedi.

- Élsz-e rózsám, foglyul esett kis tündér!

haragszol-e, hogy ölembe kerültél?

Ha haragszol, a paripám megfordul,

de utánad, hej, a könnyem kicsordul.

Felelt a lány: - Én mindezt megálmodtam:

Egy hatalmas sas rabolt el álmomban.

Ringatózva vitt a magas egekbe,

s gyönyörködve nézett az én szemembe.

S így szólt tovább: Olyan vagy, mint a sas:

orrod sasorr, karod erős, mint a vas!

a nézésed mély, mint a sas nézése…

… S gyönyörködve nézett föl a szemébe.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Horváth Béla (1908-1975): Veszprém előtt

Az országúton hársak lengenek.

A lágy sötét a mellemen dorombol.

S a barmokat a vézna gyermekek

Már terelik a tüskés Gulya-dombról.

Az út végében Veszprém vesztegel.

A tornyok égbe fúrják ujjukat.

Az én városom sohse veszhet el,

Mert itten minden ég felé mutat.

Harangok zúgnak, bóbiskol a néne,

Bütykös ujjával most vetett keresztet,

Békesség költözik szegény szívébe

S pihegve alszik, pillája se reszket.

Ragyognak fönn a forró csillagok,

Aludjatok, esendő nénikék.

A forradalmi csóva én vagyok

És fölgyújtom a rabság éjjelét.

Mert itt kezdődött égi büszkeségem,

A dombon én is disznókat tereltem,

Tapostam itt a hűvös, fürge Séden

S lóbáltam ostort gyönge kis kezemben.

Így lettem, Veszprém, virrasztó szerelmed,

Így lettem a te égi silbakod,

Ne féljetek: az egekig emellek,

Ti szegények, örökké itt vagyok!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március

Ősz Iván (Mészáros Hugo 1892-1969): Magam vagyok

Mint csillagot az alkonyat,

Úgy nézegetem arcodat.

Isten könyvében egy betű.

Kívülről milyen nagyszerű!

De soha, soha valaki,

Nem tudja úgy kimondani,

Ahogyan Isten mondta ki.

Mert mindenkinek mást jelent.

Az egyiknek a végtelent.

Másiknak puszta vonalat,

Amilyen annyi más akad.

Egyiknek édes gyötrelem,

Másiknak titkos sejtelem

S mindegyiknek más, mint – nekem.

Óh, hogy én oly magam vagyok,

nekem szép csillagként ragyog.

Az Isten szent írásjele,

Egyedül nekem szólt vele,

Hogy nézzem, nézzem szótalan

S vigasztalgassam bús magam:

- Istennek rám is gondja van.

A bolygóknak is társa van,

Ha úgy is járnak társtalan.

S míg jönnek, mennek, fénylenek,

Titokzatos írásjelek.

Csak nézni, nézni, nézni kell,

Az Istenhez kell érni fel

És be kell érni – ennyivel!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. február

Horváth Béla (1908-1975): A dalnak vége…

A dalnak vége, minden hasztalan,

Már nincsen jajszavam.

Égő szemembe tettem én hamut

És várok, mint a régi vértanúk.

Csak arra várok, égjek a tűzön.

Minden barátom elűzöm.

Vad kínomat ne lássák emberek,

Se angyalok, ha innen elmegyek.

Gonosz világon voltam hontalan,

De megadom magam.

S mint rossz örvényben hörg a rossz úszó,

Úgy hördül bennem ez a búcsúszó.

Ki megfagytál a népek tavaszán,

Isten veled, hazám!

Minden reményem végképp odavan,

A dalnak vége, minden hasztalan.

Leválok a világról, mint levél.

Jaj, megbűnhődtem mindenért.

De minden sebemet eltakarom,

Se bánatom, se átkom, haragom.

Már nem köt ide semmi kötelék,

Isten veled, te nép!

Nem voltam itten élve-halva jó,

Az én dalom nem volt ide való.

Holtomban ne is emlegessetek,

Ha semmi sem leszek,

Ha porladok a pattogó tűzön

És hozzátok már nem lesz több közöm!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március

Ősz Iván (Mészáros Hugó 1892-1969) : Boldogok a kisdedek

 

 

Mosolygok már csak. Nem haragszom

Túlnőttem minden földi harcon.

Nem érdemes!

Az a bölcs, aki félre áll és

Nyugtot keres.

Szívemnek szebb is így az álma.

Úgysem születtem rossz csatákra.

Annak való,

Kinek bevesz a begye mindent,

ha rossz, ha jó.

Én, - óh hatalmas nagylegények.

Holtig már másképp is megélek

S nem akarok

Oly nagyra nőni, min ti vagytok,

Ti rossz nagyok.

Nekem jó így is, ily kicsinykén.

Akad még, azt hiszem, aki szintén

Ilyen maradt

S nem átall velem játszadozni

Az ég alatt.

A nagyok, tudom, mosolyognak,

Hogy csókokat dobok a holdnak.

Mit se bánom!

Hisz a kisded boldogok csak

E világon.

E világon s a másvilágon.

S ha odaérek, azt se bánom.

Ott kiderül

Majd végre, hogy ki lesz az Isten

Jobbja felül.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. február

Hegedűs Zoltán: A som

Mint a felhők az égről elsuhannak,

úgy tűnik el minden e tájról,

úgy suhan sugara a napnak

s lehullik a gyümölcs a fáról.

Az erdőkre ráül az őszi pára,

sárgálló hold ül rá a kertre,

s szeptember első hajnalára

dértől kezd csillogni a körte.

Megszelídül a nyári napfény,

csillagok szikráznak az éjben,

susog a házfalon a repkény,

levele elröppen a szélben.

Rejtegeti a fénylő őszben

Véres gyümölcsét a som,

hajló bokra alatt tűnődtem

egykor a futó Szamoson.

Aminek eddig suhogó botját

ismertem, ismerem már a gyümölcsét. –

Ismertem volna míg mezítláb

szedtem a Hójában a rőzsét!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. február

Tűz Tamás (1916-1992): Egykedvű téli dal

Róka lába futkosott

hajnaltájt a hóban,

régi nótád dúdolod

rajta elfutóban.

Sürgeted a röpke szánt,

két paripád bókol,

kibukkan a szöszke nád

lenn a lenge hóból.

Zúzmarából szőtt a fűz

halvány téli fátylat,

elszökött a régi tűz,

míg a telet vártad.

Fuss utána, mint az őz,

mint a fürge szarvas,

mert a róka megelőz

s rád támad a farkas.

Sárga nádszál integet,

megzizzen a jégen,

árva nótád pengeted,

mint valaha régen.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január