Jakab Ödön: Hogyne szeretnélek

Barabás Miklós: Enyelgés

Ha nevet egyik szem, vagy könnyektől ázik,
Szintén vele nevet, vele sír a másik:
Szomszédba fogamzott rózsabokor ága
Szerelmesen hajlik át a szomszédjára;
Fáradt madár szépen párjához simulva
Piheni keresztül lágy fészkén az éjet.
Minden szereti itt saját maga társát,
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Páros élet legszebb ezen a világon,
Vágyik is minden, hogy párjára találjon;
Még a fa is, mely tar pusztákon növekszik,
Árvaságán az is enyhítni törekszik:
Társul maga mellé árnyékát rajzolja,
Úgy űzi el a zord egyedüliséget.
S ha kedves a fának még az az árnyék is,
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Legényember sorsát magam is átéltem.
Szabad élet, de nem irigyelem mégsem:
Van, aki virágot tűzzön kalapjába,
De nincs, aki ágyát megvesse puhára;
Senkire sincs gondja, de e gondtalanság
Sokszor olyan nehéz gondot ád szivének!
Te vetted le rólam ezt a nehéz gondot:
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek.

Mondják: nyüg az asszony, ha már egyszer társunk,
Tilalmaz, hogy többé másokat is lássunk,
Mint a pásztortűz, mely, ha fellobog este,
Nem enged ellátni maga mellől messze.
De hadd korlátozza szemünket az a tűz,
Csak adjon egy kis fényt, egy kis melegséget,
Pásztor is szereti az ő pásztortüzét,
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Szerettelek én már akkor is tégedet,
Mikor igazán még nem is ismertelek,
Mikor még egyebet mit se tudtam rólad,
Csak hogy ünnepelt lány, ifju, viruló vagy.
Ki sejthette volna kincseit még akkor
A kis, falusi lány tiszta kebelének?
Most tudom én, csak most, igazán, hogy mi vagy!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Te vagy mindenem, kit semmi sem pótolhat,
Fölöttem egyedül te uralkodol csak.
Ragyoghat az égről a napvilág másnak:
Engem éj környékez, bús éj, ha nem látlak.
Szivemben tavasz van, ha mosolyod rám süt,
S ha kedved elborult: a szivemben tél lett.
Üdvöm, kárhozatom csak te lehetsz nékem!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Mikor úgy kettecskén ülünk egymás mellett,
S a boldog merengés némasága meglep,
Magamtól nem egyszer kérdezem titokban:
Vajjon én szeretlek, vagy te szeretsz jobban?
De ki mérhetné meg, hogy két feneketlen
Tenger vize közül melyik vize mélyebb?
Csak az bizonyos, hogy nagyon szeretsz te is.
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

A mi szerelmünket nem ez a föld szűlte:
Valami szebb, tisztább csillagból került le,
Miként a meteor, melyet lángra gyulladt,
Fényes töredékben egy más világ hullat.
S ha nem e föld szűlte, földiek módjára
Sír határkövénél nem is érhet véget.
Elmulhatunk mi, de megmarad szerelmünk!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Majd, ha már fed minket szomorufűz árnya,
Gazdátlan szerelmünk szétmegy a világba,
S fiatal szivekbe bélopódzva halkan:
Ujra virágzik ott egy-egy édes dalban;
Mit mi érzénk egykor, ismét rímbe csendül
Ajkán sok szerelmes lánynak és legénynek,
S dalról-dalra száll a halhatatlanságunk!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Jakab Ödön: A csalogány

csalogá

Kép forrása: http://www.kamilla-amanda.eoldal.hu/cikkek/kistestu-madarak-kepgyujtemenye-madarvilag---world-of-birds.html

 

Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólitám a jámbor csalogányt:
"Ugyan barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amíg teleltél messze déli tájon,
Nagyot fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az izlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájut,
Hangra merészet, értelemre bárgyut,
Magad se értsed, más se értse meg,
S meglásd, hogy ismét bámulják neved."

És a csalogány így felelt nekem:
"Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém,
Nem idegentől kölcsönöztem én.
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a mult emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Muló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végkép nem vész el soha,
S míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol.
Amíg e földön lesz nyár s kikelet,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dülőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép, mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
S mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi."

Jakab Ödön: Hazaszeretet

Csodálattal tölt el engem a természet,
Bár nem minden évszak vonzza lelkemet:
Búra hangol a tél sívó pusztasága,
Míg örömre gyujt a zengő kikelet;
Ámde még a tél is, ha itthon borul rám,
Idegen tavasznál kedvesebb nekem,
Mert én a hazámat, szép Magyarországot,
Az egész világnál jobban szeretem!

Nem csupán azért, mert itt ringott a bölcsőm
És porló apáim csontja itt pihen;
Még mind ezeknél is valami erősebb,
Titkos erő köti ide a szivem!
Nincs annak neve, sem határolt lakása,
Észrevétlen árad mindenből felém:
Ott lappang a földben, virágban, folyóban,
Bércek erdejében, rónák ligetén.

Ringathatták volna bölcsőmet akárhol,
Szépséges hazámtól bármi messzire:
Nyugtalan ösztönnel csak ide vágyódnám
Az édes magyar föld vidékeire;
Miként a vad, mely rab anyától született
S igazi otthonát nem ismeri még,
De azért nyomban az erdőnek iramlik,
Szülő ketrecéből mihelyest kilép.

S puszta véletlenből künn is pihenhetne,
Idegen ég alatt, apáim pora:
Fölkeresném őket, megsiratnám őket,
De ott fogni csak nem tudnának soha!
Húzhatna akárhogy a kegyelet szála:
Mit nekem ott az a parányi halom?
Mikor a hazámból óriási bércek
Integetnek át a kéklő távolon!

Nem lehet, nem lehet elszakadnom innen!
Itt maradni: élet; távozni: halál!
Inkább kell nekem a börtön magyar földje
Más ország kényelmes palotáinál!
Az én honszerelmem éber hold az égen,
Mit derűs napfényben látni sem lehet,
De mindegyre szebben tündököl, ha búsan
Alkonyodni kezd lent a mezők felett.

Nem csak a bőségben, nem csak az örömben
Szeretem, imádom ezt a földet én;
Talán még százszorta forróbban szeretném
Koldussága, gyásza setét idején!
Lehet akármilyen szánalomra méltó,
Verheti búbajjal, szégyennel az ég:
Én halálomban is hű maradok hozzá,
Amint életemben hozzá hű valék!

Feláshatja majd a vándor szél poromat
S elfúhatja messze idegenbe ki,
Csak hiába lesz mind: kegyetlen haragja
Innen azt örökre nem száműzheti;
Mert amint látom, hogy valamely másik szél
Hazám felé szállni készül csöndesen:
Felkapok hátára s újból itthon termek
Szép Magyarországon, szülőföldemen!

Jakab Ödön: Édes anyámnak

 Hojdák Gergely: Levelet olvasó nő

Kép forrása: www.asziv.hu

 

Édes anyám, te százszor áldott,
Végre megjött a várt irásod:
Kezembe' tartom leveled!
Istenem, e pár kusza sorban
Mennyi aggódás, mennyi csók van,
Mennyi jóság és szeretet!

Irod, hogy örvendsz "nagy hiremnek",
S hogy olykor szinte megszégyenled,
Olyan büszkévé tesz nevem.
Pedig szived ez egyben téved:
Nem én vagyok a büszkeséged,
Hanem te vagy ám az nekem!

Igaz, hogy írtam jó sokat már,
S egy-két különbet tán sokaknál,
Akik körültem zengenek;
De ha dalomért jár dicséret:
Csak téged illet az, csak téged
És legkevésbbé engemet.

Minden kicsinyke dal, amelyben
Hazát, szerelmet énekeltem,
Vagy örömöt és bánatot:
Mig e világra nem jövék el,
Dallamával és melegével
A szíved alatt szunnyadott.

Versimnek minden egy szakassza
A te kebledből van szakadva,
A te sajátod mindenik;
Te vagy az édeshangu szerző,
Én csak a hangszer vagyok, melyről
A dalt mások megismerik.

Dalaimból, ha többet árad
A csüggedés és méla bánat,
Mint az öröm s a jó remény:
Csak abban áll az oka ennek,
Mert a te megviselt szivednek
Öröklött búját zengem én.

S aki nem tudja ezt felőlem,
Fejét csóválja kétkedően,
S mosolyg az oktalan borún,
Mintha bámulva nézne rája,
Hogy a hegedű piros fája
Miért szól olyan szomorún?

Te vagy, te vagy, nem én a dalnok,
Az ének, melynek szavát hallod,
Ott a te szívedben fogant;
Viszhang csupán, mely rejtett völgyön
Születő szót nyilt hegytetőkön
Megsokszoroz nagy hangosan.

Ne is szeressen senki engem,
Aki kedvet lel énekemben
S tüzén a szíve felhevül;
Nagy hálátlanság volna: értem
Lobogni bármely szívnek és nem
Téged szeretni egyedül!

Ha majd dalomat itt lezengém
S künn a temető méla csendjén
Fekszem a hűvös nyoszolyát:
Még akkor is a kegyeletnek
Nem én, hanem te érdemled meg
Sirodra emlékoszlopát.

Gellért Oszkár: Homo sapiens

Ha orrom volna tán, mint a kutyának:

Így meg nem ösmerem saját hazámat.

Ha fülem volna, finom, mint a nyúlnak,

Titkos szidások mikor rám zúdulnak.

S ha volna, mint a sasnak, sas-szemem:

Mit látok így s mennyit kell sejtenem!

*

S mit ér, ha rózsáid szagolhatod

S nem érzesz annál szűzebb illatot.

S mit ér, ha szellő körülcirógat

S nem hallasz annál halkabb hangokat.

S magasból, messziről is élesen,

Ha nem látom, mit ér az letem.

*

Semmi. Így átéltem tenger keservet

S csak hű tudok lenni, mint a kivert eb.

Semmi. Így vágytam olthatatlanul

S csak gyáva voltam, gyáva, mint a nyúl.

Napról álmodtam: bús vakságra keltem

S csak saskarmokkal mardosom a lelkem.

Gellért Oszkár: Ó Rubens, boldog mester...

Ó Rubens, boldog Mester

S ó boldog hölgy, ki az ő felesége lehettél,

Ó nagyuri látogatóim, üdvözlegyetek

E magányos, párnélküli, éji órán,

Mikor odakintről az ablakokon bebuzsul a téli, hideg szél,

S mikor idebenn is érzem, hogy hull, hull egyre a hó rám,

S mikor odabenn egy kicsikét a szívem is beteg.

Lásd, ami neked szabad volt ó Mestere az ecsetnek,

Róla nekem tilos már piros dalokat faragnom.

Vagyok indexre írott, fázós, szomorú eretnek,

Tüzes, szép kedvemet szegték gonoszok s ostobák

S én hajlok már érzem s már érzem, hogy nincsen is tovább.

Ó ne hidd, hogy gyáva vagyok én bátor Mesterem.

Csak éppen nem tudom ha nem gondol-e fájva rám,

Mikor olykor a húrt szabadabban, szilajabb kézzel verem.

Hozzám oly szégyellős s én megkérdeni nem merem...

Ó küldd be, Mester, ó küldd be az asszonyodat az enyémhez,

Őneki kivallja talán.

Nem gondol-e fájva rám, őneki kivallja talán.

S mig ők odabenn suttogva beszélnek rólunk ketten,

Mi ketten addig igyunk hát; igyunk?... fanyar vigasz.

Mester, koccints velem... a dalokra, miket feledtem,

Izleld meg óboromat, lásd, oly jól esik az,

Ha rokonnak szólitasz...

Igyál, igyál, még egyszer: a dalokra, miket feledtem! -

S lásd, így már lassan érzem,

Hogy odaadom magamat neked egészen!

S hogy magamat is meg kell újra találnom...

Mester, ki ne nevess most, ha elbeszélem egy álmom.

Egy álmom volt, babonásszép, két tavasszal előbb,

Egy álmom, jaj, emlékszem, s Őt hívtam benne, Őt,

Ó Istennő, így hívtam Őt, ó szent, örök Művészet,

Ki maga vagy az Élet, az Igazság s az Út,

Nyugtasd meg ó könyörgök ezt a szegény fiút,

Mondd meg nekem, Istennőm, nem tértem-e le valaha

A te egyetlen, egyenes utadról?!

S Ő szólt: "Soha"... Ó drága, aranyos, boldog soha,

Hallod Mester, soha!

Ö mondta, Ő, s folytatta komoran:

"Az én boszúm szörnyű, nincs több boszú olyan;

Ha letértél vón csak egyszer is -

Amit megénekeltél: szőke haja fényét megtörve,

Szeme csudakékjét elhervasztva,

Ifju teste hamvát elfakultan

Találtad vón egy reggelen..."

S én nem találtam úgy még soha, soha,

Mester nézz a szivemig a szemeiddel

És hidd el; és örülj és igyál és nevess és sírj velem!

...De csitt, már jő is vissza az asszonyod s jaj, egyedül.

Szegény szivem. Mégis! Mosolyog. S ez jó jelem.

Rámnéz anyásan. Hozzám közelg s leül,

S mig én a homlokomat két öklömre nyomom,

Pihegve mondja, hogy az én asszonyom,

Ó az én asszonyom

Szőke haja fénylik, szeme kékje ég,

Hamvas husa az életörömtől tündöklőn ont csillagsugarat,

S hogy jő közénk már ő is... poharat neki hát, poharat,

A Művészet óborával telt poharat.

Ó jő már, türelem, csak egy pillanat még,

Ó ha most megszakadnék,

Életem örök pillanatja!

Türelem türelem.

Csak mig a papucsába lép,

Csak mig a köpenyét a testére kapja...

Gellért Oszkár: A három keresztfa

,,Nem én! Azért se fogom abbahagyni.

Közös erdőből vágtak volna vagy mi!"

- ,,Fitymál a drága! Csupa gőg a lelkem!

pedig ha sejtené: é n kit viseltem!"

,,Viseltünk, testvér. Igy mondd. Ne feledd,

Egy rangon állok mindig teveled."

- ,,A te Urad se volt kisebb, az ám!

S csak mi szeretjük egymást igazán!"

,,S kivágtak: véle! Pedig mennyi hajtás

Élt még mibennünk, emlékszel-e pajtás?"

- ,,S őbenne élet de milyen kevés!

Csak ugy lézengett már a csenevész."

,,S most vélünk ő az, ki nem társalog!

Tán mintha nem vón éppenugy halott!"

- ,,Hallgat. Nem szól. Lenézi a beszédem?

Mert több vénasszony sírt az ő tövében?!"

,,Hallgat. Nem szól. S azért nem nyílik ajka:

Mert lánykarok kúztak ölelve rajta?"

- ,,Mit bánom én, hizelgőn ki fon át!

Hogy simogatták? Nem látom nyomát!"

,,Felőlem is akárki sírhatott:

Eső lemossa a könnyharmatot."

Otromb szóval, hogy se vége-hossza,

A két keresztfa társát igy kinozza.

Gyötrik tovább és várják a hatást.

S kapnak cserébe titkos hallgatást.

Gyötrik tovább, uj szitkokat keresve.

És a középső csendes, mint az estve.

Gyötrik tovább! de véle egy se bír,

És a középső hallgat, mint a sír.

Hát meg nem indul semmilyen beszéden?!

S a hold kibúvik lopva most az égen.

Hát nem felel? A szava sose jő meg?

S megnő árnyéka mind a két szélsőnek.

Hát nincs füle? Beszéd nem sérti vérig?

Van más is még! Az árnyék nő. Elérik.

Karjuk kinyujtják és magukfeledten

Megütik jobbról. Balról. Mind a ketten.

Gellért Oszkár: Két összeszoritott fogsorod

Szeretném, ha nekem is adnád egyszer

Ajakadnak azt a drága, lágy,

Gyermeteg, biggyedt vonalát,

Amellyel a kisfiamat csókolod.

Szeretném, ha nekem is jutna egyszer,

Mikor kinozni vágyó vágyakkal verekszel,

Szoritásaidból egy olyan lendület,

Amellyel a kisfiamat öleled,

Amellyel a kisfiamat karolod,

S amely továbbfolytat az ajakad mögött

Két összeszoritott fogsorod -

És két boldog szemed, amibe könny szökött.

S szeretném ilyenkor, ha arcomba szállna

Ajakad közül egy olyan lehellet,

Lélekzetednek egy olyan hulláma,

Amellyel duzzadóra akkor szivod a melled,

Mielőtt belefogsz egy gügyögő, bolondos,

Kisfiamaltató, szentszavu dalba...

S amelytől úgy maradnék az öledben alva, halva.

Gellért Oszkár: A fenyőfa álma

A nap delel. Virág, bokor aléltan szendereg.

Szirmok, levelek közt ilyenkor születnek az álmok,

Amelyek vándorutakra kelnek be-betérve

Minden szerelmes hajlékba egy éjre

Valahol csak boldog alvókra találnak.

S ilyenkor álmodnak kedveseikkel az emberek.

S tolonganak, összefogóznak az álmok, gabalyodnak, kuszálva, válva.

Sokszor egy pici-lábú ibolya-álom megbotol

Míg andalogva tipeg, hogy úgy tapossa halálra

Egy erőszakos jázmin- vagy orgonabokor

Vagy egy májusi akácfa tántorgó részeg álma.

Én az én álmomban az elmúlt éjjelen

Éles friss levegőt szívtam, mély erdei illatot

Sóhajtva magamba. Azt álmodtam, hogy a fejem

Az én fekvő kedvesem derekán nyugodott.

De karjaim két térde közé szorítva - óh édes csontbilincs, édes! -

S mikor tekintetem felkúszott törzse tetejéhez,

Pilláin át ő tikkadt kékjét sugarazta le onnan.

Ez biztosan egy fenyőfa álma volt. Valahonnan

Messze északról küldhette hozzám s égette belém:

Ahogy állt bódultan a déli verőn

Gyökerével két szikla közé pántolva -

S lágy bársonyos moha a sziklái

Között. S fent, tűlevelein, lángolva

Nézett keresztül a nap s pattogtak szikrái.

Gellért Oszkár: Szabad-e?

Már pitymallik a kék hegyek felett...

Alvó, szabad-e hogy felébresszelek?

Lélek, szabad-e a Vággyal cimborálnom:

Gyilkosnak lennem egy buja rózsa-álmon?

Karom elzsibbadt a nyakad alatt...

Kedves, szabad-e hogy leszakítsalak?

Élet, szabad-e hogy most a Halált hívjam:

Alvó rózsa álmát vámpirként kiszívjam?

Rózsát kérdezed? mért ad illatot?

Kedvesed kérdezed? leszakíthatod?

Kérdezd meg a Halált, kérdezd meg az Álmot:

Szabad-e halálba csókolni egy álmot.

Gellért Oszkár: Keresztjeink

Ha rámnéz a halál,

Félek: szemem belévakul.

Neked az öt seb párolgó vére

Holnapra elfakul.

Téged melenget, mi engem éget...

Bámulom nyitott, tátott szemekkel

A földi mindenséget.

Ha rádnéz a halál:

Lehunyod halkan a szemed.

Engem az öt seb párolgó vére

Követ és eltemet.

Piros hulláma utánam nyargal...

Téged csak hűsít, mitől én fázom

Csukott, vonagló ajkkal.

Táncolva lépegetsz.

Taposva, lomhán baktatok.

Szörnyű kereszt-súly nyomja a vállam,

Jaj, összeroskadok!

Neked mosolyod, mi nekem ráncom...

Te elbírod az Isten keresztjét

Egy kis arany nyakláncon.

Gellért Oszkár: Ki kérdez engem?

Ki kérdez engem, ha nem írok verset,

Ki kérdez engem, hallgató költőt:

Miért a süket szünetek?

Hitvesem, anyám, fiam.

Néhány barát, lélekben testvér.

S éjjente a halál.

Óh hova lett, hova lett az az idő,

Mikor éjjente a csillagot égbolt

S nappal a napfény kérdezett?

S én feleltem mindig. S megszületett a dal.

S ha jártam tengereken:

A hullám kérdezett.

S ha jártam hegyek között:

A szikla kérdezett.

Erdőben a fáz, mezőn a búza s a búzavirág.

Hajnalban a rigók, este a fülemilék.

Most hallgatnak bennem mind.

Várják.

Míg egyszer újra kérdez az Isten.

Gellért Oszkár: A túlsó szobában

Aludj fiam. Kis ágyad mellől

Most föl kell állnom.

Most jön az én másik, az én nyomorult álmom.

A te pihegésed fölváltja egy másik

S milyen más zene!

Dicsőség álma vár s réztányér-csöngés közt

Jön már felém,

Jön már: a hiúság istene.

Aludj fiam. Egyedül hagylak

Most az anyáddal.

Most kelek birokra egy bűnös, régi vággyal.

Van már puha fészkem, s hírkolduló lantom

Mégis fölveszem?!

Dicsőség álma vár a túlsó szobában:

Ajtót nyitok.

És aztán behúzom csöndesen.

Aludj fiam. A boldogságom -

Gügyögsz? hiába! -

Most bele kell kiáltnom a siket világba.

Piacra mindennel, legszentebb titkommal

Vívni rongy csatát.

Dicsőség álma vár: ébren kell maradnom.

Aludj fiam!

Most csal meg először az apád.

Gellért Oszkár: Megtérés

Élet, ne mondd, hogy már nem ismersz,

Hogy el vagyok feledve.

Egész, fiatal, szűz szerelmemet

Hozom vissza öledbe.

Hadd legyek most már végig a tied.

Hadd haljak veled gyönyörűn.

Lásd, porba hullatom, amit ő adott,

Amíg vele éltem, karikagyűrűm.

Lásd, emlékét is porba temetem,

Jól eltaposom, mély sírba ásom.

Fogadj hát vissza és bocsásd meg nékem

A halállal volt csúf kacérkodásom.

Gellért Oszkár: Barátaim...

Barátaim, valahányszor ez a kéz itt

Ujjai közt tollat szorítva remeg,

Éji óráim a ti szellemeiteket idézik.

Valamelyitekhez most készül egy izenet.

Óh, sose ülök én ilyenkor árván, felejtve,

Magányos szobában elhagyottan.

Barátaim, ti ültök körül ottan.

Fejeteket a melletekre ejtve.

Veled vagyunk - mondjátok - de arcunkat még nem mutatjuk...

És vártok, csak vártok türelemmel, csupa drága lelki rokon.

S az ihlet szent madarai ott ülnek vállaitokon:

Fülemilék, rigók, galambok, sasok, vagy néma hattyúk.

És várnak ők is, szent madarak. Hogy a szívemet egyék.

S egyszerre csak egy megmozdul közülök szárnyát emelvén,

S akinek vállán ült, most feláll, közelít és idelép mellém

És megfordítja a tollat s az égnek szegzi hegyét!

Aztán fejét fölvetve: már megmutatja az arcát.

Én pedig nevén szólítom és azt mondom neki: Tartsd hát,

Tartsd hát barátom. - S mint ahogy kardjába a nemes belédőlt,

Ráborulok én is a tollra: új szóért, új római férfi.

S az a hang, ami így szakadt föl egykor az ő kebeléből:

Az enyém, s a lelki rokonnak szól, az hallja és megérti.

Gellért Oszkár: A fele út

Ilyen lesz még a föld is, ég is,

Ha majd találkozom veled.

Se dél, se alkony. Nyári reggel,

Az égen szürke fellegekkel:

Mint most, hogy elvesztettelek.

Ez nem a dél tüzes világa!

Ez nem a nap, amely letűnt.

Szemünk előtt a tegnap árnya,

Hátunk megett a holnap álma,

S elmúlt: a fele életünk.

Most itt a másik. Nyári reggel.

S a homlokunkon hány redő!

A lábunk reszket, fejünk szédül,

Az úttól-e, az öregségtül?

Úgy tikkaszt, fojt a levegő...

Egy-egy pipacs fakult virága

Oly lankadón kér, hogy letépd,

S míg kék-eres kezed felettük:

Vajh lesz erőnk, hogy elfeledjük

A múlt komor kísértetét?

Megyünk csak lejjebb, egyre lejjebb,

Egymásba fonva karjaink...

Vajh lesz erőnk a mának élni?

Vajh lesz-e még időnk elérni

A völgyet, melynek lombja int?

Megyünk csak lejjebb, egyre lejjebb,

A kétely árnya most fon át.

S míg könnyeink a földre hullnak,

Porköntösükben úgy gurulnak

Utánunk, gyöngyökként, tovább...

Gellért Oszkár: Türelem, türelem

Meleg reggel, szürke, bágyadt.

Semmi vágyad, húz az ágyad.

Unalom, unalom.

Hol lehetsz most angyalom?

Szájnak, szívnek semmi szomja.

Vánkosomra nyomja, fonja

Szörnyű pók testemet.

Köti, szövi, betemet.

S messze-messze - csudafény ez! -

Látok kényes, nagykötényes,

Villogó valakit

S hóköténye elvakit.

S közel-imhol (túl egy ajtón)

Száll sohajtón - s hol szakajtón

Dagad már friss kenyér -

Tág tekintet tetten ér.

Ott sürögsz te harcra készen,

Liszt a kézen... vágyva nézem

Két kemény könyököd -

Jajjajjaj, sziven lökött.

Gödrös kezek, kicsi lágyak...

Ég az ágyad? Forr a vágyad?

Türelem, türelem:

Lágy kenyérke, szerelem!

Gellért Oszkár: Nem lehet már így sem

Húzd el a függönyt az ablakunkon édes.

Kis szobánk hadd legyen vágykeltő, sötétes.

De ne ily hirtelen és ne igy egészen...

Engedd be a napot egy vékonyka résen.

Ottkünn tüzes dél van, ittbenn legyen alkony,

Amitől harmatos, amitől árnyékolt

Lesz a szó az ajkon

S bucsuzó nap hint rá hintázgatva fényt...

Amitől pókmilljárd dús hálójaként

Omlik ránk az égbolt.

Tűzd rám a szemedet. Ó de ne ily nyíltan,

Szirombontó láztól lelkedig kinyíltan.

Ne ily semmitmondó sokatkérdezéssel,

Hogy azután lopva, szemlesütve nézz el.

Félig hunyt szemekkel... így nézz rám, de hosszan -

Ne tűrd, hogy a lelked: vén, kőszivü kalmár

Zsugorin kifosszam.

Színarany szót adj, min nincs többé salak.

Szemeddel mondj olyat, hogy akarjalak,

De nem, hogy: akarnál.

S nyujtsd a kezed, ó de ne ily vércsemódra.

Nyujtsd virágsziromknt, lankadtan, halódva.

Csusztasd felém, mintha láthatatlan, másik

Kéz tólná előre... s reszketőn ha fázik,

Tüzes homlokomra odavonva lassan

Hadd, hogy melegitsem, hadd, hogy csendesitsem,

Hadd, hogy megnyugtassam.

Így... de nem, vedd vissza, kapd el a kezed!

Nem lehet: a testünk már érintkezett...

Nem lehet már Így sem.

Gellért Oszkár: Babavásár

Vannak közöttük szőkék, feketék

Emennek itt a szeme kék,

A másiké setét,

Miként az éjjel.

A hajuk barna, a hajuk arany.

S mindnek mosolygó arca van.

Mosolygó, gondtalan,

Viruló, rózsás.

A hajuk arany, a hajuk selyem...

S szólnak, ha nyitjukat lelem,

Imígyen: ,,Sze-re-lem.

Te csú-nya bá-csi!"

Babák... Szendén tekintenek reám.

Törékenyek, mint porcelán,

Üdék, mint szűzleány,

S ah, oly fehérek!

Versek... Szavuk csilingel, érezem.

Kívül: mosolyognak édesen

Ez arc, ez ajk, e szem -

S belül? Fűrészpor.

Gellért Oszkár: Etetőajkú édes madaram

Ajkamon szóba szökken a gondolat,

Mi ott motoszkál szőke fejedben.

S a legpompásabb nekem az a falat,

Amiből előtt te vettél.

Ó, verset irni is csak akkor van igazi kedvem,

Ha szó-szemeket hozzá te csipegettél

Etetőajk édes madaram.

Ha szádhoz emeled borospoharam

S pár csöppje ott gyöngyözik ajakadon:

Ó mennyivel szivesebben,

Mámorosabban csusztatom.

S ha te gyujtod meg a cigarettem

S szippantva belőle nyujtod át:

De olyan büszkén, de olyan bodrozva szívom tovább,

Hogy soha még sütkarikát szebbet,

Kerekebbet.

S estenden nyoszolyádra omoltan,

Alvókabátkád fodrát ha halkan

Emeli-ejti a mell:

Egyetlen sóhajodra a gyertyát

ó mily gőgös, mily feszülő, mily teli-tág tüdővel

Fuvom el.

Gellért Oszkár: Halott szerelmek kincsei

Asszony-kiváncsiság: mért járod örömmel

A férfi-szív temetőjét?

Mért állsz meg kutatón

Elporladt elődök hantjainál?

Tolvajlámpással mért betűzöd

Szerelem-fejfák lekopott felirásait?

Asszony-kiváncsiság: mért feszited föl

A koporsók födelét?

És mért akarod, hogy a hamvak fölött

A messzeszállt lélek ujra ott lebegjen?

Halottfosztogató!

Mig egyik kezed a koporsóba nyúl,

Másikkal már a bölcsőt ringatod,

S a bölcsőben: szerelmed.

A te ujjászült szerelmed.

Kisdeded.

Aki halott szerelmek kéjében fogant.

Akit halott szerelmek anyatejével itatsz.

Vérében fürdetsz.

Könnyével keresztelsz.

S rablott kincseivel cicomázol.