Füst Milán: Gyertyafénynél*

1.

Változtatnod nem lehet. E világ dolgai

Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e

föld felszíne jól tudom.

S itt nincs ol földrengés, oly fekete forradalom,

Mely minket, nyolcszázezer földfia-sáppadozót

kihajítson a lyukakból,

Hogy a fehér naptányér felé vijjogva dobna fel

S a tiszta fény felé, a boldogabb csodálkozásra

megtanítván.

Nem, nincs ilyen a széles ég alatt. S most mért

is tűnődnöd e bánaton,

Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint,

vonulni minden fény elé?

De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember

életén? Kamrám sarkában tán az

ördög ül?

Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja,

mely a jó bukásán mindig hallatik?

S ezt mind felmérni? ó mivégre mind e forró

kín s e szótalan

És vad acsarkodásaink az alkonyatok alján? Mért

leselkedünk?

Lelkeddel akarsz gáncsot vetni tán, vagy mit

akarsz? vagy azt hiszed,

Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn,

akár a vad folyók?

És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek

az anyja éneke.

Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá tette

gondja. Jaj, húsz éve lesz bizony,

Hogy elapadt torkában az ének, - oh hadd

panaszlom, - fáj ez emberek!

Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam

rá magam, kimondom hát, hogy fáj nekem

E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S

vigasztalást ezért most hol lelek?

Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében

sem, ezt érzem én. Oh társaim,

Ti bús anyáknak gyermekei valahányan, szóljatok

hát: nem úgy igaz-e, hogy a szívnek

Csakis az anya éneke súlyos és fájdalmas,

Ahogy fájdalmasok a terhes fának

Tartalmas szépségei ősszel?

2.

A lányok éneke könnyű! Tűnő hang az övék s

vándor,

Vak csillag a reménység, mely egyre közelít,

Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén

Szétpattan fájó szíved előtt!

Nincs hát mit várni honnan s minek e huza-vona,

örökös készületed?

Nem jó-e aludni? S aki meghalt, gondold meg,

jól aluszik.

S nem édes-e az álom? S lásd, ha jön az este,

Mégsem akarsz te soha lefeküdni.

Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha

feküszöl már,

Nem akarsz majd felkelni soha többé!

Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg

a tovatűnteket is!

Legyenek szent tanuság szavaimnál, mondják

meg e gyengédek s hallgatagok, -

Mondják meg eskü alatt: mi emlékük ez a lét?

- Lásd, fekve tűnődik

S félénken hallgat valahány: az életet ő már

feledé.

Holt királyfit kérdezz meg akár, vajjon emlé-

kezik-e?

S szerelme énekére van-e kedve felkelnie csendes

Kriptahelyéről s feljárni a kétes hold oly hamiskás

fénye alá,

Magánosan és búsan hallgatózni? 

*) Írtam 1912. év májusában, az úgynevezett "vörös csütörtök" hatása alatt, leverten.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 28-31. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Füst Milán: A szőlőműves

Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre

tanítja.

S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a

Hattyú.

Alant sötétül a kékség s a dús domboldalt be-

borítja,

Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás

parittya

Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt...

S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repül

És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél...

... Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még

jár körül

S aztán búcsuzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta:

ím' hogy itt a tél,

A szótlan szőlőműves is pihenni tér.

Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz

szaga terjed,

Puttonyát s számos szerszámait hűs kamrába

teszi vissza...

S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora

erjed,

Vidáman heverész és derűs kedvvel borocskáit

issza

S tiszta bölcsességnek örül, amíg kívül hull a hó.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 26-27. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Füst Milán: Önarckép

Horgaselméjű s szikár

Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga

az Úr...

S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,

Megvetéssel fordítom el akkor a fejem...

Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem

volt részem, - mint az arabs szamár,

Ki megszagolván honni földjét, új ösvényre

fordul hirtelen, -

Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.

És nem az öröm útját választottam én sem, -

ám a kopár sivatagét,

Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmi-

féle nyáj, -

De hol majd megpróbáltatik, ki mit bír el?

S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?

S a szomjuságtól majd jajongok-e?

S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

S minden tudásban kerestem egyre új tudást

S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket

S hol világos volt az ég, nagyobb világolást

S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb

sötétet...

Ugy látom, öregember én már nem leszek.

S most folytassam a régit addig is? - Ó jaj,

- kiáltanám egy ablakból talán,

De gúnytól félek s elbuvok magamba.

Négy izzó fal mered reám csupán, -

Az Úristennek vörhenyes haragja, -

Majd bólogatva, lassan elmegyek.

S mint ki régen hordja már szívében a halált, -

Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga

S ki bírót ment el keresni, de nem talált.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 25-26. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Áprily Lajos: Túl ötven erdőn

Fogy az ösvény, fogy a napfény,

hideg árnyék hull a hegyre.

Áll mögöttem ötven erdő,

ötven évem rengetegje.

Torkomig ver csorba szívem,

tűz a talpam, seb a térdem.

Annyi rémtől megfutottam,

míg a ritkulásig értem.

Seb a szívem, seb az arcom,

vadtövistől vér az ingem.

Aki erdő-járni küldött,

az ha megismerne engem.

Sűrűségen átfutottam,

avarának vért is adtam,

ami bennem fiatal volt,

rohanásban elhullattam.

Szívem szárnya, szemem fénye,

kurjantásos fiú-kedvem,

férfisorsom mély zenéje

elveszett a rengetegben.

Csudaváró esti lázban

fekszem itt a ritkulásban,

meglazulva, szerteesve,

s nincsen, aki megkeresne.

Járna értem, mint a hangya,

mint a Lemminkejnen anyja:

addig járna, felkutatna,

kicsi méhvel írt hozatna,

varázsszókkal összerakna,

úgy siratna, úgy szeretne...

Fekszem itt a szürkületben,

túl a rétnek nagy a csendje.

S zúg mögöttem ötven erdő,

ötven évem rengetegje.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 23-24. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Áprily Lajos: Biztató vers

magányosságtól irtózó léleknek

Tudom, hogy hull a nap,

örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

sírdombok mállanak.

Egy-egy kéz, drága kéz,

mindegyre elereszt

mindennap vereség,

mindennap új kereszt.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül,

és mégis: ne remegj -

nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,

gondodból fény terem:

vers-lelkek lengenek

nyomodban ezeren.

Zászlós és halk csapat,

elszánt és bús-szelid

vers-lelkek, viharos,

vad korban tetteid.

S szűkölő kör mögött,

halkuló ház körül,

mélyülő bú felett

hűség áll őrödül.

Jó lelkek, annyian,

árvák és elesők,

szépséget szomjazók,

kútfődet keresők.

Szédülni nem szabad,

zuhannod nem lehet:

szirten is rózsaág

vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem

nem part és nem erő:

maholnap aszu ág,

szélvert és remegő.

Mentésre ingatag,

tartásnak nem elég -

síkon át, hegyen át

kinyújtom tefeléd.

Örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

vén sírok mállanak,

estébe hull a nap. 

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül,

és mégis - ne remegj:

lélek van teveled,

nem maradsz egyedül.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 21-23. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Kassák Lajos: Örömhöz

Rest árnyéka bennem Jézus ájuló testének:

ó Szomorúság. Lásd, a szakadt, fekete városokban,

hol most a kadáverek kék rózsái illatoznak

s csak a legyek bus falánxa vándorol ide-oda a csöndben,

én a szűzek bűnbeesésére kóstolom a mustot

s az új Messiások elé harangoznak,

kiket majd a század telt ütere dob ki a fórumokra.

Én most az Öröm égő bokraiba takaródzom -

s nekem már nincs semmi; ami van, s csak az

van: ami nincsen.

A hült romokon Énem új arcát énekelem

s a rónák kiserkent zöldjét, a hegyek fehér

gleccsereit,

nyers, keveredő tömegeikkel a roppant metro-

poliszokat

s külön a kovácsok öklét, a bankárok sárga

tigrisszemeit,

a leszálló búvárt, a kertészt s a kötélidegzetű

pilótát.

Az élet billió lehetőségét csapolom magamból

s a nevetés aranyvillája koppan a fogaimon.

Az öröm és az akarat bitangoló híme vagyok,

s bolond csikó, tág cimpákkal nyerítek az időkbe:

hol majd Vesztfália mély acélhámorai dalolnak

nekünk

s igás ökrei mögött a vad, kúnsági paraszt,

Pétervár 1905-je, a champagnei víg szüretelők -

s ó lásd! az én részeg utcai nyelvem is, ki most

elsőnek dobja be magát az új földre.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 19-20. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Kassák Lajos: Mesteremberek

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú 

papok

és hősök sem vagyunk, kiket vad csinnadratta 

kísért a csatába

s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, 

napos hegyeken,

és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész

világban.

A kék firmamentum alatt most bitang vérben

fürdenek az órák...

De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a

sötét bérkaszárnyák alján:

szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan

anyag.

Tegnap még sírtunk a holnap, holnap talán a mi

dolgunkat csodálja a század.

Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már

zsendül a friss erő,

s holnap már áldomást tartunk az új falakon.

Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból

életet dobunk a romokra

s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal!

és az orfeumokkal!

Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és

játéknak az Eiffel-torony mását.

Bazalt talpú hidakat. A terekre új jeleket, zengő

acélból

s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat

lökünk,

hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az

ég szédületes meteorjai.

Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket

húzunk

és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy

új fajtát dajkáljon a föld

s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát

éneklik előttünk:

RÓMÁBAN, PÁRIZSBAN, MOSZKVÁBAN,

BERLINBEN, LONDONBAN ÉS

BUDAPESTEN.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 18-19. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Madarász Emil: Perekopnál

Perekopnál áll egy magas sírhalom, sírhalom,

Vörös kőből emléktábla van azon.

Nyugszik ottan harminc-nehány Bugyonni-huszár,

Harminc között magyar három:

Kovács István, Juhász János, Hajdu Pál.

Perekopnál felszerelt a kommuna, kommuna,

Ezerötszáz orosz hold a vagyona, vagyona.

Dolgozik ott kétszáz-néhány kommunár,

Ahol meghalt Kovács István, Juhász János, Hajdu Pál.

Perekopnál minden piros reggelen, reggelen

Kilenc traktor a szántásra kimegyen, kimegyen.

Kilenc traktor minden reggel

Ott a dombnál díszmenetben szalutál:

- Adjon isten, valamennyi Bugyonni-huszár, 

Meg tinektek Kovács István, Juhász János, Hajdu Pál.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 17. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Gellért Oszkár: Vers-kóstoló

Nem éltem még, mikor Amerikából

Behurcolták a szöllőtetveket

Hazánkba is, de jó, hogy kihevertük.

S kiskertemben a multszázadi szöllőt

Magam kezével szoktam permetezni.

Fürtökben tépdesik le unokáim.

Egy-két kosárnyi mustot ha kiprésel

A feleségem, kissé biz savanykás.

Olyan savanykás, mint pár régi versem...

Fütyülsz reá? S a füttyöd nem madárdal? -

Mégis igyál, elvtárs, egy kis pohárral.

Marxból feleltem az egyetemen.

S hogyan fejlődtem Marxtól Sztálinig,

Ha érdemes vagyok reá, mutasd ki:

A magyar kultúrába tán beillek.

De ne felejtsd, hogy szöllőm levele

Mind ötkaréjú és csészéje is

Mind ötfogú, akárcsak az ötágu

Csillag, mely itt ragyog a földtekén.

Kóstold meg, bár csupán rizlingi vers...

S ha síkvidéki volnék is, de vállalj -

Igyál belőle, elvtárs, egy pohárral.

Villány, Szekszárd, Somlyó és Badacsony,

S a fanyar egri bikavért se vesd meg;

Szölőm fehér, vörös-szín s van, mi kék,

Mint ifjainknak selymes lobogója.

Nem csomaszoltam ócska fadoronggal,

S a hordót kotyogóval láttam el,

Hogy lerakódjon, ami benne seprő.

Fel is töltöttem, ne ecetesedjen.

S mi elpárolgott, pótoltam a dongán...

Egyetlen versem sem csuszott az árral -

Igyál belőle, elvtárs, egy pohárral.

S találsz tán köztük hegyaljait is,

Melynek zamatják nyelved, ínyed őrzi.

Kikéneztem jól tölgyfahordaját,

Kilencszer fejtettem le három éven,

S ha láttam, hogy többé már nem törik,

Ászoltam, iskoláztam, deritettem,

S négyputtonyos aszúvá érlelődött.

nem kontyalávaló, de férfibor,

Nem részegít, eszed nem veszi el...

Fantázia? Csak a jövőbe szárnyal -

Igyál, elvtárs, ebből is egy pohárral!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 14-15. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Gellért Oszkár: A Petőfi-centenáriumra

Halaványul... az égen a hajnali hold -

Az a szív, az az ajk beh örömteli volt.

Halaványul az égen a hajnali hold,

Föld bélyege te! - hogy itt éjszaka volt.

Halaványul a gyáva... s vért hullat a nap,

S szív! kételyeid eliramlanak.

Halaványul a gyáva s vért hullat a nap:

Jármát ha megúnja, lerázza a nyak.

Halaványul a gyáva s két nemzet a föld,

S diadalt ül  Jó... s az az ajk  fölüvölt!

Halaványul a gyáva szavadra... dalod

A Mount Everestről égig kavarog -

Halaványul a gyáva szavadra; dalod

Ellihegem akkor is, ha belehalok!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 13. old. - Ifjúsági Könyvkiadó 

Dutka Ákos: Bontják a házunk

Virágos udvar, búsárnyékú nagy fák,

Öreg fészek, te csöndes ósdi ház,

Huszonnyolc év sok csöndes szenvedése,

Kevés öröm, sok mély fájdalmú gyász.

Árnyak, halottak, babonák, szegénység,

Minden mi nyűgöz, minden ami ront,

Fehér szárnyamra tapadó hinárok,

Bátortalan kedv, lomha tompa gond.

Rokkant falad most bontja meg a csákány,

Földön hever már vén mohos tetőd.

Friss szelek, új éltető jövendő,

Messze sodorják dohos levegőd.

Jőjjenek mások, új falak, új ormok,

Bátrabb erők és frissebb nyoszolyák...

Árnyak, halottak, babonák, szegénység

Pusztuljatok ti bús árnyékú fák.

Bölcsőm fáját se tudjam merre ringott:

Siratni valóm nincs, semmisem maradt,

Sötét faladtól  egyet örököltem,

E babonariasztó bús, őszinte dalt.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 11-12. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Heltai Jenő: Március

A Rózsadombon már tavasz van,

dőlnek az édes jó szagok,

az új madár a régi ágon

nem énekel még, csak dadog.

Próbálja szárnyát, csiripelget,

kinéz a fészek peremén,

köröskörül hány friss rügyecske,

hány új kukac, hány új remény!

Én, tollavesztett vén madár, ki

átdideregtem a telet,

talán, utólszor ünnepellek:

szervusz, te kedves kikelet!

Mikor fölérsz a Rózsadombra,

tündérkirálynő közeleg,

rímek csipognak körülötted,

szapora, olcsó közhelyek.

Tündérkirálynő! Cifra jelző

nyüzsög nyomodban, rengeteg!

Jöttödre, illő tisztelettel,

ma én is hárfát pengetek.

Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,

idők vén fáján ifju ág,

álom, remény, vágy, szerelem vagy,

élet, szabadság, ifjuság.

És még mi minden! Jó jövendő

annak, ki fáradt, gyönge, bús,

mosoly, derű, fény, biztatás vagy,

ezerszer áldott március.

Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal

hűsíts sok égő sebhelyet.

Tudod-e még, ki voltam egyszer?

Emlékezel rám, kikelet?

Én voltam az, ki... ej, no, mindegy!

Jött sok vad év, zord sáska-raj.

Öreg vagyok már. Új tavasz, te

fiatalabb vagy, mint tavaly.

Szoríts magadhoz. Jöjj, ölelj meg,

mint rossz fiát a jó anya,

szálljon feléd, ha elbucsúzunk,

lelkem utolsó sóhaja.

És vidd magaddal ezt a sóhajt,

fájó, szerelmes levelet,

ki tudja, hogyha újra eljössz,

találkozok még teveled?

Habár ez többé nem divat ma,

nyujtsd búcsucsókra szép kezed

s nevess síromra akkor is majd,

mikor már régen nem leszek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 8-10. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Heltai Jenő: A dal

Foltozgatom a sorsomat,

ezt a kopott kabátot.

Rozoga, fáradt vállamon

már hatvan évet látott.

Már hatvan éve viselem

esőbe, hóba csendben...

Nem tudom: én viselem őt,

vagy ő visel-e engem?

De rajta van sok szörnyű év

pora, pecsétje, szennye,

oly színehagyott, oly fakó,

a moly dőzsöl csak benne.

A gomblyuka nem ünnepelt

sem ordót, sem virágot.

Ahol a moly kirágta őt,

ott engem is kirágott.

Oly ósdi, oly divatjamult,

úgy elmaradt a mátul,

oly szomorú, oly kómikus

és rongyos elül-hátul.

Itt is lyukas, ott is lyukas,

a könyöke kifeslett,

csak nézem, nézem, nem tudom,

sírjak-e vagy nevessek?

Csak nézem, nézem, nem tudom

sirassam-e, nevessem?

Megvarrjam-e századszor is,

vagy örökre levessem?

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők  7-8. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Kiss József: Sherezáde…

Sherezáde, meséknek, éjnek asszonya,

Hova lett mosolyod, meséid hova lettek?

A káprázatok, a kéjek, a lángok hova?

És rügybontása a tündérkikeletnek?

Sherezáde, kit Múzsának keresztelt a pogány,

Oh, mért hagysz magamra életem alkonyán.

Beludzsisztán gyöngyeit nem fűztem-e nyakadba,

És Shirász rózsáit fürteid közé?

Volt-e lelkemnek kivüled gondolatja

És vágya, melyre nem szépséged ösztönözé?

Te voltál nekem egy élten át az élet:

Ha mégysz, jobb részem távozik te véled.

Nem adtam-e cserébe önkényt oda érted

Mind, mi után lohol, törtet a tömeg?

Nem vállaltam-e örök szegénységet,

Sherezáde, csakhogy téged ölelhesselek?

És most, hogy enyhülést keresnék a dalban:

Sherezáde – nincs! se mélyben, se magasban.

Sherezáde! én sejtem a nagy éjszakát,

Mikor a szín nem szín, s a csillag fénye bágyad,

S azt nélküled, egyedül virrasszam át?

S ne lássam tündöklő mennyei orcádat?

Vak Milton szemére reá borult a hályog,

De téged, Sherezád’, látott, mindvégig látott…

Maradj velem, ne hagyj el, te színes világ!

Mely levegőm volt, melyben fogantattam;

Káprázatok fénye, te szép Sherezád,

Hintsd rám, ami szín van a szürke alkonyatban.

A nap ott bukdácsol már túl a hegyen,

Utolsó csókom a tied legyen!

Forrás: A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József 

Heltai Jenő: A cipőgomboló

Van nekem egy kedves, jó barátom, aki addig olvasta Leqoc urat Orcivalban, addig tanulmányozta Sherlock Holmes szédítő kalandjait, míg maga is megbolondult. Azontúl nem ment végig az utcán anélkül, hogy egy eldobott újságpapirosból valami rettenetes bűnre ne következtessen, a kávéházban órákig megfigyelte az embereket, mindenütt nyomozott és szimatolt, és mindezt azzal a diszkrét, kissé gúnyos, de nagyon fölényes mosollyal, amely ritkán hiányzik a nagy detektívek szája körül. A nap és az éjszaka bármely pillanatában hajlandó volt az egyszerű, polgári konfortáblisnak odakiáltani:

- Kocsis, két Lajos-aranyat kapsz, ha a vörös őrgrófot utolérjük! – é ha valami apró problémát sikerült megoldania, majd fölvetette a jogos büszkeség.

Valahányszor együtt voltunk – és egy időben vajmi gyakran voltunk együtt -, mindig kedveskedett nekem ilyen mutatványokkal.

- Látja ezt az urat? Látja azt a hölgyet? Fogadjunk, hogy egy félóra múlva megmondom önnek, ki ő, hol lakik, hogy él, kinek tartozik, mi a kedves étele, melyik színházba szokott járni, ki a szabónője, hány szeretője van, és mi a politikai meggyőződése? és mindezt anélkül, hogy ismerném, avagy megismerkedném vele.

Ami igaz, az igaz. A gyakorlat bizonyos készséghez juttatta, meglátott olyan dolgokat, amik másnak nem tűnnek föl, ravasz volt, elmés és találékony, szóval, igazi detektív-lélek, és csak ritkán tévedett. Hanem ha egyszer elvetette a sulykot, akkor úgy vetette el, hogy ember legyen, aki visszahozza.

Ygrec (Ambrus Zoltán): Berzsenyiék Vörösmartynak

(Berzsenyi dolgozószobája. Zöld posztóval párnázott ajtók, hat ablak a Nádor utcára. A homályos háttérben, mely sejtelmes és titokzatos, mint egy bálványnak a szentélye, óriási alkotmány: Wertheim egy remekműve. Berzsenyi íróasztalánál.)

ELZA (bedugja a fejét az ajtón): Parancsolsz, papa?

BERZSENYI: Gyere be, és csukd be az ajtót. Kulccsal.

ELZA: Kulccsal?

BERZSENYI: Igen. Nincs valaki a másik szobában?

ELZA: Senki. Azaz, hogy Thomson kisasszony. Olvas.

BERZSENYI: Küldd ki. Nem akarom, hogy hallgatóddzék.

ELZA: De hiszen nagyot hall szegény!

BERZSENYI: Nem bízom benne. Egy öreg nő, aki a fülorvoshoz jár!... Rajtam nem fogja gyakorolni magát.

ELZA: Miért ez a titokzatosság? (Bezárja az ajtót, és közelebb megy az apjához.)

BERZSENYI: Egy nagyon fontos dologban akarom a tanácsodat kérni. Ülj le.

ELZA: A tanácsomat? Papa, te megijesztesz!

BERZSENYI: Azért nem kell aggódnod. Egy tervem van, amelyhez a legnagyobb finesz szükséges. S az egész világon csak te érthetsz meg engem.

ELZA (szemében egy tucat kérdőjellel): Hallgatlak, papa.

BERZSENYI: Csak veled beszélek őszintén erről a tárgyról. De nem szeretném, ha félreértenél.

ELZA: Milyen sok bevezetés!

BERZSENYI: Még több is van, amit előre kell bocsátanom. Tudod, gyermekem, én nem vagyok hiú. Előttem minden vallásfelekezet egyenlő. Az érdemet elismerem, s a rangot csak Isten adományának tartom, nem érdemnek. Sohase hallottad tőlem, hogy a szegény ember komisz ember, ámbár helyzetök, a pénzpiac mai viszonyainál fogva, meglehetősen kellemetlen. De én ilyet nem mondok, mert bennem van gyöngédség, igazi könyörületesség, s az állatokat se tudnám bántani.

ELZA: Megvallom, nem értem, hogy mindez…

BERZSENYI: Várj csak. Ez mind a dologra tartozik. Mondom, nem vagyok hiú, s nekem az mindegy, hogy valaki ki- s bejár az udvarnál, vagy szerényen meghúzódik az ő csendes tevékenységében. Szép, ha valaki főajtónálló mester, de én az ilyesmire nem adok semmit. Ha én egyszerűen von Berzsenyi vagyok, azért Ő Szentsége is tudja, hogy ki az a Berzsenyi, s hogy Berzsenyi tisztességes ember.

ELZA: Mire való ez a sok beszéd? Mindenki tudja, hogy te a legjobb ember vagy a világon!