Csicsada: Egy ölelés, egy pillantás...

EUGENE O’NEILL (1888-1953): Utazás az éjszakába (drámaismertetés)

Aligha akad olyan magyar színházkedvelő, akinek ne csengene ismerősen az amerikai drámaíró neve. Mintegy húsz színművét fordították le magyarra és játszottak 1928-tól kezdve napjainkig magyar színházakban.

O’Neill bevándorolt ír katolikus családban született New Yorkban. A nyugtalan fiú egyetemi tanulmányait nem fejezte be, megnősült, elvált, aztán nekivágott a világnak, de hosszú ideig sehol sem tudott megállapodni. Volt matróz, aranyásó, apja vándor társulatában színész, újságíró. Tüdőbaja egy féléves megálljra kényszerítette, szanatóriumba kerül,t majd G. P. Baker, a Yale Egyetem professzora, a család barátja meghívta drámaelőadásaira, itt ismerkedett meg a drámaírás elméletével és egy sor neves drámaíróval. Maga is kísérletezni kezdett: 1913 és 1919 között megírta első egyfelvonásosait, majd 1920-ban első nagy drámáját, a Túl a határon-t, amely egy csapásra ismertté tette a nevét, sőt kiérdemelte az első Pulitzer-díjat is. Kirobbanóbb kezdést nem is kívánhatott volna magának. Végre íróként nyomoroghatott. Mert az anyagi gondok elkísérték egy életen át. Majd minden évben újabb és újabb drámák kerültek ki a tolla alól, amelyek kezdetben a naturalizmus stílusjegyeit hordozták magukon. A kritikusok nem mindig fogadták egyöntetű tetszéssel a darabjait, amikor aztán a harmincas évek elején bemutatott Amerikai Elektrá-ja a modern amerikai színház legkiválóbb mesterévé avatta. D. Nichols nagysikerű filmet is forgatott a színműből. 1936-ban megkapta a Nobel-díjat. Ezután mintegy tízesztendős szünet következett, s leghamarabb 1946-ban jelentkezett a színpadon az Eljő a jeges című darabjával.

Előrehaladott Parkinson-kórja is akadályozta az írásban. Élete utolsó évtizedében írt drámáiban formai egyszerűségre törekedett, valamennyit átszőtték az életrajzi ihletésű epizódok. Ezeket a darabjait javarészt már csak az író halála után mutatták be színpadán.

O’Neillben azt a drámaírót tisztelték, aki megteremtette az európaival egyenrangú amerikai színházat. Művei két stílusirányzathoz sorolhatók: kezdeti írói korszakában a naturalizmus-realizmus, majd az expresszionizmus hatása figyelhető meg.

JEROME DAVID SALINGER (1919-2010): Zabhegyező (regényismertetés)

A modern Huckleberry Finn, Holden Caulfield alakjának megteremtője New Yorkban született; jómódú polgári család sarja. Tizenöt éves korában szülei egy katonaiskolába íratják. Az iskola elvégzése után édesapjával, aki hússzállítással foglalkozott, Bécsbe, majd Lengyelországba utazik, hogy maga is beletanuljon – mint egyik ritka önvallomásában írja – a „lengyel sonkaszállítás” szakmai titkaiba. A húsimport üzleti lehetőségei azonban nem vonzzák kellően. Már tizenöt éves korában írni kezdett, s Lengyelországból való hazatérése után beiratkozik a Columbia egyetem irodalom szakára. 1940-től jelennek meg első elbeszélései, azóta már megszűnt és elfelejtett kis folyóiratokban. Ezeket a szárnypróbálgatásokat Salinger nem is tekinti írói oeuvre-je részének, fel sem vette őket későbbi novellagyűjteményébe.  1942-ben behívják katonának, részt vesz a normandiai partraszállásban. A háború után visszatér New Yorkba, majd egy csendes vidéki „búvóhelyet” keres magának, hogy zavartalanul dolgozhasson. Első híressé vált elbeszélései a New Yorker című folyóiratban jelentek meg 1848 és 1953 között, regénye, a Zabhegyező (The Cathcher int he Rye; magyarul: Gyepes Judit fordításában, 1983), amelyen tíz évig dolgozott, 1951-ben látott napvilágot. A New Yorker-ben megjelent elbeszéléseket végül is Kilenc történet (Nine Stories, 1953; magyarul: Bartos Tibor és mások fordításában, 1967) címmel egy kötetben egyesítette. Ezt követte egy tervezett ciklus négy darabja, amelyet két kötetben publikált: Franny és Zooey 1961-ben (Franny and Zooey; magyarul: Elbert János és Tandori Dezső fordításában, 1986), majd 1963-ban Magasabbra a tetőt, ácsok és Seymour: Bemutatás (Raise High the Roof Beam, Carpenters; Seymour: An Introduction; magyarul: Lengyel Péter és Tandori Dezső fordításában, 1986). Azóta Salingernek egyetlen sora sem jelent meg. Tudatos visszavonultságban élő író, aki már különcségszámba menő zárkózottságával akaratlanul is legendát teremtett maga körül. Annál is inkább, mivel elbeszéléseivel, regényével hallatlan népszerűségre tett szert, nemcsak hazájában, hanem világszerte.

A Zabhegyező-ről joggal állapította meg a kritika, hogy – Mark Twain Huckleberry Finn-jéhez hasonlóan – jelentősége túlmutat az irodalmon. A mai Amerika ifjú nemzedékének regénye lett, központi alakjában, Holden Caulfieldben Salinger olyan mítoszhőst teremtett, akiben az amerikai fiatalok milliói magukra ismertek.

Holden monológjában, első személyben elmondott vallomásában – hiszen ez a regény – Salinger művészi rangra emeli a mai fiatalok nyelvét, beszédstílusát. (A sok vitát kiváltott magyar fordítás többé-kevésbé érzékeltetni tudja az eredeti szöveg hangvételét, ízeit.) A Salinger-regény nyelve több rétegből tevődik össze. Kiindulásában az Amerikában igen népszerű Ring Lardner elbeszéléseinek nyelvét követi, ezt egészítik ki az amerikai középiskolás diákok és a hipszterek szlengjéből vett szavak, kifejezések. Holden Caulfield – Salinger – stílusát rendkívüli szenzibilitás, finomság, ízlés jellemzi, még a diáknyelv durva, obszcén szavai sem hatnak benne ízléstelenül. A fiú bukott diák volta ellenére sem egy amerikai diák a sok közül, hanem túlérzékeny lény, aki azért bukott meg, mert megutálta az iskolát, mint az ostoba, képmutató felnőttek világát megtestesítő intézményt, s a felnőttek hazug világához hasonló diáktársai közt sem leli a helyét. Őbennük is ostoba, érzéketlen, lelki finomságot nélkülöző személyeket lát.

A regény a tizenhat éves hős háromnapi ténfergésének történetét beszéli el, ennyiben Salinger a pikareszk – csavargó – regények tradícióit követi, csakhogy a Zabhegyező-ben jóval kevesebb történik, mint Lesage Gil Blas-jában, Fielding Tom Jone-sában, Mark Twain Huckleberry Finn-jében, a műfaj már ismert klasszikusaiban. De amíg Gil Blas, Tom Jones emberré érnek a vándorlások során, megtanulják, hogyan kell férfiként beilleszkedni a felnőttek társadalmába, addig Twain és hőse, Huck, már nem hiszik, hogy a felnőttek világába való beilleszkedés az ember erkölcsi kiteljesedését hozná. Salinger regényében a felnőtt világ elutasítása teljesen egyértelmű. Holden Caulfieldet csavargásának tapasztalatai csak megerősítik abban, amit eddig is tudott: hogy a felnőttek világa tele van hazugsággal, képmutatással, s ebből az ellenszenves, barbár és közönséges világból még kiszökni sem lehet. El lehet szökni az iskolából, el lehet szökni hazulról, de a világból magából nem lehet kiszökni: Caulfield ezt a tanulságot vonja le balul sikerült kitörési kísérletéből.

Jean-Paul Sartre (1905-1980): EGY VEZÉR GYERMEKKORA (reményismertetés)

Korunk egyik legkiemelkedőbb francia filozófusa, írója és kritikusa 1905-ben született Párizsban. Anyai ágon az ismert nevű német Schweitzer család közeli leszármazottja. Apja tengerésztiszt. A kis Jean-Paul még kétéves sem volt, amikor apja belehalt keleti útjain szerzett betegségébe. A kisfiúról és anyjáról ezután a Schweitzer nagyapa gondoskodik. Iskoláit Párizsban végzi, 1929-ben tanári képesítést szerez filozófiából. Előbb vidéken, később Párizsban vállal tanári állást.

A háború alatt hadba vonul, fogságba esik, 1941-ben szabadul, majd ismét elfoglalja középiskolai tanári katedráját.

Első jelentős filozófiai műve 1936-ban jelenik meg. A második világháború után az egzisztencializmus vezéregyénisége. 1938-ban Az undor (La nausée; magyarul: Réz Pál fordításában, 1981) című regényével aratja első irodalmi sikerét, amely az egzisztencialista filozófiában gyökerezik.

1946-ban Maurice Merleau-Pontyval és Simone de Beauvoirral, későbbi feleségével megalapítja a ma is megjelenő les Temps Modernes (Modern Idők) című folyóiratot.

1939-ben jelenik meg A fal (Le mur; magyarul: Justus Pál fordításában, 1982) című novelláskötete, amelyben a szabadság, a felelősség és a választás problematikáját veti föl. Ezt követi ugyanebben az évben az Egy vezér gyermekkora (L’enfance d’un chef; magyarul: Justus Pál fordításában, 1982) című kisregénye, amelynek főszereplője egy önmagát kereső, önmaga megismerésére törekvő kamasz fiú. A felnőtté váláshoz vezető útja lelki válságokon, vad érzelmi kilengéseken, az önmaga és a külvilág közti egyensúly keresésén át a fasizmusba torkollik.

Sartre jelentős közéleti tevékenységet folytat, részt vesz a békemozgalomba. 1945 után sokat utazik, bejárja a Szovjetuniót, az Egyesült Államokat és Afrikát eljut a Távol-Keletre és Kubába.

Irodalmi munkásságának leggyümölcsözőbb területe a dráma. A fasizmus ideológiája elleni vádirat A legyek (Les mouches, 1943; magyarul: Hubay Miklós fordításában, 1975) című színdarabja. Zárt tárgyalás (Hius clos, 1944; magyarul: Hegedűs Zoltán fordításában, 1975) című darabjában az ember kiúttalan magányát tárgyalja. A Temetetlen holtak (Les morts sans sépulture, 1946; magyarul: Rónay György fordításában, 1975) az ellenállásból, A tisztességtudó utcalány (La putain respectueuse, 1946; magyarul: Benedek András fordításában, 1975) az amerikai négerüldözésből meríti témáját.

1964-ben jelenik meg A szavak (Les mots; magyarul Justus Pál fordításában, 1982) című prózai alkotása, amelyben saját gyermekkorát vizsgálva arra a kérdésre keres választ, hogyan lesz valakiből adott történelmi és társadalmi viszonyok között művész.

1960-ban adja közre egyik legkiemelkedőbb filozófiai művét Critique de la raison dialectique (A dialektikus ész kritikája) címen, amelyben újra a szerző egzisztencialista nézetei fogalmazódnak meg, de kiolvasható belőle a marxizmus hatása is.

Utolsó, többkötetes Flaubert-monográfiájában, a L’Idiot de la famille (1971-1972; A család félkegyelműje) címűben kísérletet tesz az egzisztencializmus, a marxizmus és a freudizmus összekapcsolására.

James Joyce (1882-1941): ULYSSES (regényismertetés)

Ír származású angol költő, regényíró. Dublinban, az apai házban az ír függetlenségi mozgalom eszméit szívta magába, de hamarosan szakít a nemzeti provincializmussal, megőrizve fenntartásait a brit világbirodalom öntelten optimista ideológiájával szemben. Jezsuita kollégiumokban végezte iskoláit; innen a katolikus ortodoxia iránti szkepszist hozta magával. Egyetemi tanulmányait az orvoskaron kezdi, de írói elhivatottságot fedez fel magában, ki akarja fejezni a szilárd hitek megingását, a levegőben lévő válságtudatot. Előbb Ibsen és G. Hauptmann drámái hatnak rá. 1902-től külföldön él, előbb Párizsban, azután Triesztben, olasz városokban, az első háború éveiben a semleges Svájcban, majd újra Párizsban; a német megszállás elől menekülve ismét Svájcba emigrál. Eseménytelen életet élt. Míg rászorult, nyelv- és zenetanítást, banktisztviselői munkát vállalt, távol tartotta magát a közélettől, minden erejét az írásra összpontosította.

Verskötettel jelentkezett először; a Kamarazené-ben az impresszionista lírát ötvözte meglepő nyelvi, formateremtő fegyelemmel (Chamber music, 1907; magyarul: Gergely Ágnes-Tóth István fordításában, 1958). Művészi alkata a lírával telített epikában vált jellegzetessé. A lírai-epikus „epifánia” műfajának megteremtését ambicionálta: a villanófény megvilágította élettények közlésére alkalmas rövid elbeszélést, amelyben ha nem is a középkori értelemben vett Isten, de a modern ember és a modern életlényeg bukkan elő álom vagy látás formájában, nem sokat adva a hagyományos poétikában leírt tér-idő szerkezetre.

Elbeszéléseiben, regényeiben mindig kitapintható az önéletrajzi elem, elsősorban a dublini gyermek- és ifjúkor élményvilága, de új, mitikus-kozmikus irányú átlényegítés formájában. Dublini emberek című novelláskötete (Dubliners, 1904, megjelent 1914; magyarul: Papp Zoltán-Gergely Ágnes fordításában, 1970) még vegyíti a hagyományos elbeszélő technikát és a monologizáló megjelenítést. Átütő erejű az új epikai módszer önéletrajzi regényében, az Ifjúkori önarckép-ben (The Portrait of an Artista s a Young Man, 1916; magyarul: Szobotka Tibor fordításában, 1982). Ebben már fellép a görög mitológiai hős nevére emlékeztető Stephen Dedalus, a labirintusszerű művet teremtő, egyben felszárnyalni, korlátokat átrepülni vágyó művész alakja. Dedalus itteni kifakadása voltaképpen Joyce művészi önvallomása: „Nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt akár otthonomnak, a hazámnak vagy az egyházamnak, de hajlandó vagyok megkísérelni, hogyan tudnám az életnek vagy a művészetnek valamely útján-módján a lehető legszabadabban és legteljesebben kifejezni magamat, a védelmemre pedig nem használok más fegyvert, mint… a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet.”

Joyce fő művét, az Ulysses-t Triesztben kezdi írni, de a világháború éveiben növeli monumentális regényfolyammá, és a cenzúra miatt Párizsban jelenteti meg 1922-ben; (magyarul: Szentkuthy Miklós fordításában, 1986). A regény a világháborúban nyilvánvalóvá vált világkrízis egyedülálló művészi dokumentuma. Cselekménye a banalitásig menően összezsugorított: egyetlen köznap krónikája, ahogyan egy dublini átlagember és közvetlen környezete átéli azt a napot. Ám „korunk világhétköznapja” az a nap (H. Broch), 1904. június 16. reggelétől másnap hajnalig. Az epikai idő roppant térszerű alakzattá válik. A cím az antik ősepopeiára utal, de a mű maga, szigorú szerkezeti felépítettségével, motívumrendszerével a homéroszi cselekménymenetet és hősábrázolást fordítja visszájára, mintegy ironikus persziflázsként. A regényben újra és újra felbukkannak az európai művelődéstörténet emlékei, de hasonlóképp parodisztikus optikán át nézve, kulturális romhalmazként, legyen szó akár a Palestrina-féle vokálpolifonikus zenéről, akár a goethei Faust Walpurgis-éjéről.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Bűn és bűnhődés – A Karamazov testvérek (regényismertetés)

Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára  nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésnek az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.

Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a Szegény emberek (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1850-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.

Miután Szibáriából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát Feljegyzések a holtak házából (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1862; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az Egy író naplójában (Dnyevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).

A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először Feljegyzések az egérlyukból (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazza meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A Bűn és bűnhődés a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodorja az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttségérzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettségérzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik –mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”

Tatiosz: Életművészet

Elfogadni tudni a boldog napokat, de az

örömteleneket is.

Sem kicsorbulni, sem elsivárulni.

Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni.

Sem szónokolni, sem elnémulni.

Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.

Nem hivalkodni és nem tetszelegni: sem

az éles kést, sem a díszes fazekat nem

kíméli az idő. Az előbbi elcsorbul, az

utóbbi színét veszti.

Utat választani, de nem a sikerét, hanem

a boldogságét. Az úton járni, majd végig-

menni, a nagyságot az erénnyel s nem a

szerencsével mérni.

Egyszerűen boldognak lenni - dísz,

ragyogás és sallang nélkül.

Szép Ernő: Én úgy szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni

Minden halandóval beszélni

 

Mindenkinek nevét kérdezni

Mindenkinek szívét érezni

 

A járdán osztani a virágot

Tegezni az egész világot

 

Megsimogatni ami állat

Érinteni minden fűszálat

 

Imádni végtelen sereggel

A napot ha fellángol a reggel

 

És énekszóval összejönni

Az esti csillagnak köszönni

 

S testvéri csókkal hazatérni

Én így szerettem volna élni

 

Reviczky Gyula: Egy fiúnak

Jó gyermekem, ülj ide mellém,

Hagyd megsimítni szöghajad.

Oly jól esik hallgatni nékem

Csevegő, csintalan szavad.

 

Puha kacsóddal homlokomrul

Űzd el a lomha felleget.

Nekem már pillangókat űzni,

Boldognak lenni nem lehet. 

 

Tiéd a lét minden varázsa,

Tiéd a százképű remény,

Tapasztalás roncsolt hajója,

Lemondás, józanság enyém. 

 

Tiéd a munkakedv, kitartás,

Le még egy csillagod se hullt,

Tiéd az élet, a jövendő,

Enyém egy sóhaj és a múlt. 

 

Jó gyermekem, ülj ide mellém,

Csevegj vidám, lágy hangodon,

S míg hallgatom vidám regédet,

Majd addig én is álmodom. 

 

Reviczky Gyula: Isten ha volnék

Isten ha volnék én, a halált a sírba

Kergetném; az ember üdvben élne békén.

Ha csak nem örömtül, szemünk sose sírna,

Isten ha volnék én. 

 

Isten ha volnék én, nem teremne héja

A gyümölcsnek; féreg nem rághatna kérgén;

S a munka mi volna?... Az erő játéka,

Isten ha volnék én. 

 

Isten ha volnék én, örökös tavasz-nap

Ragyogna, leánykám, az ég tiszta kékjén:

Csak téged hagynálak ami most vagy, annak,

Isten ha volnék én!

Kaffka Margit: Rügyek

Jöjj, nézd kicsikém!

Télies, szürke gallyak hegyén

Bársonyos, hűs pici rügybe zárva

Szunnyad a vén bokor ifjú ága,

Száz színes, illatos, dús virága, -

Itt benn vár, - pihen.

- Úgye, csoda ez, kicsinyem? 

Halld, halld a madár!

Fészket rak, hogyha párra talál.  

- És őrzik, etetik, féltik, ójják,

A pici eleven sok fiókát.

- Mind fura, nagyétű, hangos jószág,

S lassan - nagyranő.

- Fiam! Tiétek a jövő! 

 

Beh kék a szemed!

Amikor fénylőn visszanevet!

Kis ember, fiókám, szívem, vérem!

Virágom, levelem, - reménységem!

Minden árny, minden lomb téged védjen!

Élj dús tavaszt!

Áldott a dalod, az útad!

STENDHAL (1783-1842): Vörös és fekete – A pármai kolostor (regényismertetés)

Henri Beyle, írói álnevén Stendhal – a világ már csak ezen a német kisvárostól kölcsönzött néven ismeri. Grenoble-ban született jómódú polgári családból, amelynek konzervatív, royalista, vallásos katolikus légköre már egészen fiatalon lázadásra készítette. Materialistának, racionalistának, jakobinusnak vallotta magát, és élete végéig hű maradt ezekhez az elvekhez. Napóleon hadseregében – gazdasági beosztásban – bejárta Olaszországot, Németországot, Ausztriát. Az orosz hadjárat idején – mint a nagy hadsereg élelmezési tisztje – Moszkvába is eljutott. A császárság bukása után hét izgalmas, szenvedélyes szerelmekben gazdag évet tölt Olaszországban. 1821-ben hazatérve újságírásból próbál megélni, majd végérvényesen az irodalommal jegyzi el magát. Kezdetben esszéket, tanulmányokat publikált. 1827-ben adta ki első regényét, az Armance-t (magyarul: Rónay György fordításában, 1968), ezt követi 1830 végén a Vörös és fekete (Le rouge et le noir; magyarul: Illés Endre fordításában, 1987). Bár írói körökben jól ismerték nevét, és az irodalmi szalonok gyakran látott vendége, könyveinek nincs sikerük. A polgárkirályság már elnézőbb a Dantonért lelkesedő, bonapartizmussal is alaposan gyanúsítható Stendhal iránt. 1831-ben, a júliusi monarchia idején, konzuli állást kapott, előbb Triesztben, majd Civitavecchiában, egy kis kikötővárosban, nem messze Rómától. Ezt a hivatalt haláláig betöltötte, de hacsak tehette, távol volt szolgálati helyétől. Itáliában írta meg élete másik nagy művét, A pármai kolostor-t (La chartreuse de Parme, 1839; magyarul: Illés Endre fordításában, 1987), de ez a műve sem keltett feltűnést. Utolsó nagy regénye a Vörös és fekete (Lucien Leuwen; magyarul: Illés Endre fordításában, 1984), amelyet azonban korai halála miatt már nem tudott befejezni.

Stendhal írói nagyságát barátján, Prosper Mérimée-n kívül mindössze két ember ismerte fel, de ez a kettő – Balzac és az öreg Goethe. Mihelyt meghalt, mindenki elfelejtette. Zola, a naturalista regényíró és Taine, a századvég nagy francia kritikusa és történetírója fedezte fel 1880 körül Stendhalt a halhatatlanság számára.

A Vörös és fekete annak a lelkes, fiatal nemzedéknek a regénye, amely Napóleon győzelmes hadijelentéseit olvasva, a korlátlan lehetőségek távlatait látta maga előtt, és amely csalódással eszmélt rá, hogy a császár bukásával, a restaurációval, a régi világ visszatérésével minden kapu bezáródott előtte. Julien Sorel, a regény főhőse, minden idők regényirodalmának egyik legnagyszerűbben megformált típusa maradt. Annak a népből jött tehetségnek a sorsát példázza, akit a restauráció társadalmának irgalmatlan körülményei színlelésre, sőt gyilkosságra késztetnek, s akinek buknia kell.

A regény címe kétféleképpen értelmezhető. A „vörös” jelentheti a forradalom és a hadsereg színét, szemben az egyház papjainak sötét öltözetére utaló „fekete” színnel, de jelentheti a rulettjáték két színét is, a sors két lehetőségének jelképét, amelyet a regény hőse, Julien Sorel egyaránt megjátszik.

A pármai kolostor színhelye ugyan egy olasz kisfejedelemség, a regény azonban – mint azt már Balzac is észrevette – valójában a francia abszolutizmus visszataszító aljasságainak, korrupt rendszerének kíméletlen leleplezése.

Stendhal a regényt egy országúton haladó nagy tükörhöz hasonlította: ebben a tükörben a maga korának arculatát kívánta felfogni. Regényei ma már egy másfél százada elmúlt korról tudósítanak, mégsem történelmi regények, vagy nem elsősorban azok. Hiszen bármennyire a múltról beszélnek is, a jelenről és a jelennek szólnak. Szólnak mindenekelőtt Stendhal korának. Balzac és Stendhal még olyan korban éltek, amelyben a közélet és a magánélet összefüggései nagyjából átláthatók, s a maguk valóságában és teljességében ábrázolhatók voltak. Realista regényeiknek ez ad szinte egyedülálló jelentőséget. A társadalom mozgástörvényeinek, az egyén cselekvéseit meghatározó rugóknak ilyen nagyméretű, totális ábrázolására e században csak az orosz realizmus nagy mestere, Lev Tolsztoj lesz képes. A mi jelenünknek is szólnak, mert a társadalom és az egyének olyan mozgástörvényeit tárják fel, amelyek ma is érvényesek.

Mélységesen individualista volt, úgy vélte, hogy boldogságra vadászni – az ember fő kötelessége. Alapvető követelménynek tartotta a tökéletes őszinteséget – az embereknek ezt a kötelezettségét egoizmusnak nevezte. Az emberi tulajdonságok közül legtöbbre az erélyt becsülte. Életben és irodalomban egyaránt megvetendőnek ítélte a gyengeséget, a nemtörődömséget. Ugyanígy elítélte a lírai ömlengéseket, a melankóliának vagy a kétségbeesésnek a megvallását. Gyáva tehetetlenséget látott az ilyen magatartásban, amely ellen aktivitást igénylő természete minden fellázadt. Csodálta az erős egyéniségeket – mint Napóleont is -, akik képesek az akaratukat rákényszeríteni a világra. Úgy vélte, hogy az igazán szabad lelkeket nem kötik törvények béklyói. Ha nem vallotta is magát a gátlástalan machiavellizmus hívének, azt állította, hogy ha nem akarunk áldozatok lenni, akkor egy képmutató és kegyetlen társadalommal szemben jogunk van ugyanazokkal a fegyverekkel élni: színleléssel és keménységgel. Stendhal azonban a becsület megvédését is mindenekelőtt való feladatnak tekintette.

Kedvenc regényhőseit: Julien Sorelt, Fabrizio del Dongót, Lucien Leuwent is ezekkel a jellemvonásokkal, ilyenfajta nézetekkel ruházza fel. Nőalakjai két típusba sorolhatók: egyfelől a szelídekre és gyengékre, mint Mme de Rénal és Clelia Conti másfelől a féktelenül szenvedélyes és energikus asszonyokra, mint Mathilde de la Mole és Sanseverina hercegnő. Mindkét típust nagy szeretettel és gyöngédséggel rajzolta meg regényeiben.

Stendhal röntgenszemű ismerője volt az emberi lélek legkisebb rezdülésének is. Ő honosította meg az apró, de jellegzetes mozzanatokkal való jellemzés módszerét. Ő fedezte fel, hogy egy jellemző karmozdulat, egy tömören jellemző karmozdulat, egy tömören jellemző mondat néha mélyebben hat az olvasóra, mint egy oldalnyi leírás. Zolától Proustig a lélekelemző regények írói mind elődjüknek, mesterüknek vallják Stendhalt. A szerelem, a büszkeség, az érvényesülés vágyának bonyolult érzelmeit senki nála jobban nem tudta és nem tudja ma sem elemezni, apró ízeire bontani.

Romantikus korban élt, és eleinte éppen liberális nézeteinél fogva rokonszenvezett a romantikusok haladó szellemű táborával. Szenvedélyes, félelmet nem ismerő, vakmerő reneszánsz hősei – Julien Sorel, Mathilde de la Mole, Sanseverina hercegnő, Fabrizio del Dongo – igazi romantikus lelkek, egyetlen romantikus regényből vagy színdarabból sem rínának ki. De – és ez különíti el a romantikusoktól – kalandos lelkű hőseit mindig valóságos körülmények közé helyezi, regényeinek konfliktusa éppen a tiszta romantikus lelkek és a nagyon is nem romantikus valóság összeütközéséből adódik. De elválasztja a romantikusoktól stílusa is. Szívesen mondogatta, hogy írás előtt Napóleon törvénykönyvét olvasgatja, annak világos, tömör, tárgyilagos nyelvét tartja eszményképének.

GOETHE, Johann Wolfgang (1749-1832): Werther – Vonzások és választások (regényismertetés)

A németek költőfejedelme, a világirodalom egyik legegyetemesebb géniusza – a „világirodalom” szót magát is ő alkotta – a Majna menti Frankfurtban született, jómódú polgári családból. Apja jogi pályára szánta. Első nagy költői és írói sikerei – a Götz von Berlichingen című dráma (1773) és a Werther-regény (1774) – után azonban hamarosan (1775-ben) a weimari hercegi udvarba kapott meghívást. Államférfiúi funkciót, magas udvari méltóságot töltött be ott, és – hosszabb-rövidebb utazásokat téve – Weimarban élt haláláig. Utazásai közül első itáliai útja, a művészetek, az ókori emlékek klasszikus földjén eltöltött két esztendő volt a legjelentősebb (1786-88). Az itáliai útját követő esztendőkben, jórészt itáliai élményei alapján alakította ki költőtársával, Schillerrel együtt a francia forradalom utáni korszak igényeihez mért új programját, amely „német klasszicizmus” néven vált ismertté az irodalomtörténetben, és művészi foglalatává lett a politikai téren német földön érvényesülni nem tudó polgári gondolatnak. „A polgári korszak reprezentánsa” volt, Thomas Mann szavai szerint. Számtalan kis államra szabdalt, társadalmi fejlődésében megrekedt hazájában roppant nehézségekkel kellett megküzdenie felvilágosult, polgári eszmevilágának: elmaradott feudális viszonyokkal és megcsontosodott nyárspolgári előítéletekkel. „Olyan életszférában volt kénytelen élni – írta róla Engels -, amelyet meg kellett vetnie, s mégis ehhez a szférához volt láncolva, mint az egyetlenhez, amelyben működni tudott: ebben a dilemmában leledzett Goethe állandóan.”

Józan, reális kompromisszumokkal próbálta tehát áthidalni ezt a dilemmát. Ízig-vérig polgár létére a művelt arisztokráciához csatlakozott már pályája elején a weimari udvarban; nemcsak védelmet keresett ott, hanem kedvező hadállást is felvilágosult reformtervei végrehajtásához. S csak mikor államférfiúi tervei megbuktak, utazott ismét Itáliába, hogy újult erővel vehesse fel a küzdelmet, most már pusztán szellemi síkon. A természettudományok különböző ágai éppoly fáradhatatlanul foglalkoztatták hosszú élete végéig, mint a művészet vagy az emberi tevékenység egyéb területei. Bámulatos sokoldalúságával, ritka tehetségével, reális világszemléletével, dialektikus gondolkodásával, sajátos életbölcsességével a világharmónia képét próbálta formába örökíteni – nem éppen harmonikus viszonyok között. Hatalmas életműve – költői és prózai alkotásai, természettudományos dolgozatai, feljegyzései, elmélkedései és persze főműve, a Faust – egész kis könyvtárat tölt meg. Prózai művei közül regényei emelkednek ki: a Werther és a Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm Meisters Lehrjahre, 1795-96; magyarul: Benedek Marcell fordításában, 1983) mellett a Vonzások és választások és a Wilhelm Meister vándorévei (Wilhelm Meisters Wanderjahre, 1829; magyarul: Tandori Dezső fordításában, 1983).

Az 1774-ben megjelent Werther kora legnagyobb sikerű regénye volt, Goethe belépőjegye a világirodalomba. (Eredeti címe: Die Leiden des jungen Werther; régebbi fordításai Az ifjú Werther keservei címet viselték, Szabó Lőrinc fordításába 1957-ben a Werther szerelme és halála címet kapta.) Az ifjú Goethe, akkor még jogász, 1772-ben egy német kisvárosba, Wetzlarba került bírósági gyakorlatra, s ott eleve reménytelen szerelemre gyulladt egyik barátjának menyasszonya, a tizenkilenc éves Charlotte Buff (becézve: Lotte) iránt. Egy másik ottani barátja ugyanebben az időben öngyilkos lett reménytelen szerelme és hivatali-társadalmi kudarcai miatt. Költői sikerek, polgári öntudat és ifjonti hév fűtötte Goethét; a kisváros áporodott légkörétől, feudális címek előtt hajbókoló kicsinyes és szűk látókörű nyárspolgárainak értetlenségétől, a hivatal értelmetlen robotjától hamarosan megundorodott, és elhagyta Wetzlart.

Ezek az élmények szolgáltatták a regénycselekmény nyersanyagát. A Werther szentimentális regény. A francia forradalom előtti korszak fő polgári követelménye a személyiség szabad, mindenoldalú kibontakozása, teljes érvényesülése volt; ennek állt útjában az elavult társadalmi rend. Így született meg a természetellenes korlátok közé szorított polgár „világfájdalma”, a szentimentalizmus fő érzelmi forrása. Kudarcai Werthert, a tehetséges fiatal polgárt is végleg kiábrándítják a világból: meghasonlik természettel, társadalommal, szerelemmel és végül önmagával is – főbe lövi magát.

Goethe szentimentális regénye nem csupán a szerelem, a természetes érzelem szabad érvényesülésének jogát hirdeti, hanem a teljes emberét, a maga sokoldalúságában. Az érvényesülés korlátait nem csupán a feudális társadalmi rendben keresi, hanem megtalálja őket polgári viszonyok közt is: a személyiséget hivatások-foglalkozások szűk körére szorító munkamegosztásban éppúgy, mint a nyárspolgári előítéletekben. Goethe levélformában, mélyreható realista eszközeiben múlja felül nagy világirodalmi mintaképeit (az angol Richardsont, a francia Rousseau-t). Már Goethe kortársai is felfigyeltek módszerére: nem a puszta poézist akarta a valóság színében feltüntetni, hanem a valóságot magát festette poétikus alakban. A regény átütő sikerében jelentős része volt a mondanivaló időszerűségnek. Még a XVIII. század hátralevő éveiben tizenöt francia és tizenkét angol fordítása született meg, a többiekről nem is szólva. Divatot teremtett. Boldogtalan szerelmesek a Werther-re hivatkozva követtek el öngyilkosságot, sokan még öltözetükben is utánozták a regényhőst.

A Vonzások és választások (Die Wahlverwandtschaften, 1809; magyarul: Vas István fordításában 1983) tömör szerkezetű, szűkszavú regény, Goethe legsajátságosabb alkotásainak egyike. Eredeti címe – Wahlverwandtschaften – kémiai műszó, és cserebomlást jelent, vagyis a vegyrokonság egy esetét. A regény francia és olasz fordításai általában meg is őrzik az eredeti szakszerűségét (Affinités électives, illetve Affinitá elettive), a Vas István adta magyar cím inkább a nyelvi pontosságra tekint. Négyszögdráma zajlik le a regényben, két pár közt bomlanak fel és szövődnek keresztbe a kapcsolatok, közben mintegy laboratóriumi alkalmat adva lélektani, társadalmi (mikroszociológiai), morális konfliktusok vizsgálatára – és Goethe öregkori programjának meghirdetésére a „lemondásról”; ez a jelszó megtalálható egyébként a „Wilhelm Meister vándoréveinek” alcímében is. A háttérben ugyanis az öreg Goethe nehezen lebírható, saját szerelmi szenvedélye rejtőzik. Ez indította a költőt, aki egy személyben természettudós is volt, hogy a természettudományi fogalmak antropomorfizmusáról és az emberi jelenségek természettaniságáról tegyen vallomást. „A nehéz lemondás fájdalmas bélyegét hordozza” – mondta könyvéről Goethe maga: az öreg költő érzelmi megrázkódtatására tulajodon hűvös, de mélyre, mai szóval tudatalattiba tekintő intellektualizmusa felelt. A regény majdnemhogy matematikai, de mindenképp zenei szépségű formája is egy bő évszázaddal előzi meg korát. André Gie okkal ismerte fel benne önmaga és a megújuló huszadik századi regény elődjét (főképp a „lelki álság” éles szemű feltárásában), de ugyanígy örömüket lelhetik mai szerzők az elbeszélésanyag szemiotikai rendszerében, az egymásnak felelgető helyzetekben, jellemekben, közbe iktatott ellentörténetekben.

A kortársak közt heves visszatetszést keltett ez a regény, Wilhelm von Humboldt a „poétai hangulatot” hiányolta belőle, és a tragédiákra jellemző „belső szükségszerűséget”, mások „minden ízében materialistának” találták, vagy éppenséggel erkölcstelennek. Egy kortárs feljegyzése szerint Goethe erre így felelt: „Sajnálom, mégis a legjobb könyvem.”

*

WERTHER

Leonore, a kedves fiatal lány, reménytelenül beleszeret a közös baráti körhöz tartozó ifjú Wertherbe. Werther maga sem tudja, hibás-e a dolgokban, valóban táplálta-e a lány érzelmeit, mindenesetre becsületesen félreáll, s szakít a baráti körrel. Wahlheim kies völgyébe menekül az érzékeny kaland elől. Kedvenc Homéroszát viszi magával, s az erdőben, tisztásokon heverve olvasgatja. Rajong a természetért; Istenről s az emberi szív titkairól gondolkodik. Esténként maga készíti el egyszerű vacsoráját. Minderről s a napok aprócseprő eseményeiről gondos hűséggel számol be levélben Wilhelmnek, barátjának. Ezekből a levelekből bontakozik ki Werther boldogsága és tragédiája.

Mindjárt az első napokban megragadja egy béreslegény szerelmi története. A legény egy özvegyasszonynál szolgál, és szeretné feleségül venni a nála idősebb asszonyt, hogy feledtesse vele első házasságának kínzó emlékét. Olyan vággyal és tisztelettel beszél róla, hogy ez a tisztaság és buzgó szerelem meghatja Werthert.

De nemcsak parasztokkal, gyermekekkel, patakokkal és bokrokkal ismerkedik meg Wahlheimben, hanem társaságba is jár. Egy alkalommal táncmulatságba készül, s partnernőjével megállnak a vadászlak előtt, hogy magukkal vigyék a tiszttartó lányát, Lottét. Erről így ír: „A legbájosabb látvány tűnt a szemembe, amelyet valaha láttam. Az első, nagy szobában hat gyermek tolongott, a legidősebb tizenegy, a legfiatalabb kétesztendős, egy szép termetű, középmagas lány körül, aki egyszerű fehér ruhát viselt, halványpiros szalagcsokorral a karján és a keblén. Fekete kenyér volt a kezében, és a kicsinyeknek sorra egy-egy karéjt vágott..”

Lotte aranyos, derűs kedély, csupa szorgalom és szeretet, imádja a táncot – Werther már ezen az első táncmulatságon úgy repül vele, hogy az egész világról megfeledkezik -, s a ház és a környék védőangyala. Kis testvéreit ő neveli, ő látja el a háztartást. Ápolja a betegeket; haldokló, öreg barátnője mellett úgy ül, hogy egy pillanatra sem borul el a kedélye. Lotte egy derék, becsületes, tehetséges fiatalembernek, Albertnek a jegyese, aki pillanatnyilag távol van Wahlheimtől.

Werther nem gondol semmire, nem akar semmit. De a vadászlak, benne Lotte s a pajtáskodó gyermekek úgy vonzzák, hogy ez lesz napjainak fényforrása és tartalma. „Oly boldog napokat élek – írja -, amilyeneket csak a szentjei számára tartogat az Isten; és történjék velem bármi, nem mondhatom többé, hogy nem ízleltem meg az élet örömeit, a legtisztább örömeit.”

Nyár közepén megérkezik Lotte jegyese, Albert. Werther érzi, hogy mennie kellene, de marad. „Alberttől nem tagadhatom meg becsülésemet – írja barátjának. – Nyugodt külseje élesen elüt az én természetem leleplezhetetlen nyugtalanságától. Sok érzés van benne, és tudja, mit kap Lottéban. Úgy látszik, csak ritkán rossz a kedve, s tudod, hogy ezt a bűnt mindennél jobban gyűlölöm az emberekben. Okos embernek tart, és Lottéhoz való ragaszkodásom, az a meleg öröm, amellyel a lány minden cselekedetét kísérem, csak növeli a diadalát, és ezért még jobban szereti Lottét.”

Telnek a hónapok. Werther szenved, mégsem mozdul. A család tagja lett. Albert őt szereti Lotte után a legjobban a világon. De hiába a boldog séták, a kedves együttlétek – Werther egyre nyugtalanabb. Levert, és nem tud dolgozni. Különös ernyedtség lesz úrrá rajta. Lottéra nem formálhat jogot, nem is akar – de lemondani arról, amit ugyan nem akar, de akarata ellenére mégis egész lénye kíván, nem bír. Az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. Hosszasan vitatkozik az öngyilkosság elvi jogosultságáról. Türelmetlen és szenvedélyes lesz.

Ősz elején így ír barátjának: „El innen! Köszönöm, Wilhelm, hogy megerősítetted ingatag elhatározásomat; már két hete azzal a gondolattal járok-kelek, hogy elhagyom őt… Lotte nyugodtan alszik, és nem gondolja, hogy nem lát többé viszont. Kiszakítottam magamat, volt erőm rá, hogy a kétórás beszélgetés során ne áruljam el szándékomat. És Úristen, milyen beszélgetés volt az!” – E beszélgetés után újra találkoznak; kedvenc hársfáik alatt üldögélnek hárman, s Lotte, mintha megsejtené Werther szándékát, halott édesanyjáról beszél, s arról, hogy akik igazán szeretik egymást, nem szakadhatnak el soha: van viszontlátás és van találkozás, kedveseink mindig körülöttünk vannak.

Werther állást vállal az udvarnál, a követ mellett dolgozik. Levelei hivatali munkájáról, feljebbvalóiról számolnak be. Kitüntetés, barátság, elismerés – mindebben bőven része van; de apróbb bosszúságokban is. Társaságba jár, szórakozik. Von B. kisasszony kedves barátnője; C. gróf kitünteti bizalmával. Levelei sokat foglalkoznak az élet visszásságaival, s azzal, hogy mint botorkálunk, és keressük a célt, az értelmet, képzelt problémákba bonyolódva.

Január vége felé, utazás közben, vihar lepi meg. A parasztfogadó kicsi szobájába húzódva Lottének ír: „Írnom kell magának, drága Lotte… Mialatt D.-ben, abban a szomorú fészekben, idegen, szívemnek egészen idegen nép között jártam-keltem, pillanatom se volt, egyetlen pillanatom se, melyben a szívem hajtott volna, hogy magának írjak; és most, ebben a kunyhóban, ebben a szűk börtönben, ahol havas eső viharzik az ablakomra, itt maga volt az első gondolatom. Ahogy beléptem, rögtön megszállt a képe, az emléke, ó, Lotte! Milyen szent és meleg érzés! Jóságos Isten, végre megint egy boldog pillanat!”

Tél végén megtudja, hogy Lotte és Albert házasok. Megnyugvással fogadja a hírt. „Tudom, én is nálatok vagyok – írja Albertnek -, sérelmed nélkül ott vagyok Lotte szívében, enyém, igen, enyém benne a második hely, és azt meg akarom, meg kell tartanom. Ó, megőrülnék, ha el tudna felejteni – Albert, egy pokol van ebben a gondolatban. Albert, Isten veled!”

D.-ben megaláztatás éri Werthert. C. grófnál ebédel, s amikor a szigorúan zártkörű társaság gyülekezik, nem megy el, hanem marad, puszta kíváncsiságból, s mulatva merevségükön. Végül a gróf megkéri, hogy távozzék. Tulajdonképpen nem is a kiutasítás ténye bántja, hiszen ez emberi kicsinyesség, butaság; inkább az, hogy széltében-hosszában, gúnyolódva mesélik a történetet, s ő nem tud a pletykának gátat vetni. Halálra sértve menekül a városból. Benyújtja lemondását, elfogad egy vidéki meghívást, majd bányalátogatásra utazik. Wilhelmnek őszintén bevallja:”Tulajdonképpen nem vágyom oda, csak Lottéhoz vágyom megint közelebb lenni, ez az egész. Nevetek a szívemen – és megteszem, amit akar.”

Nyár közepén találkozik ismét Lottével, de a találkozás csak újabb szenvedést hoz: „Velem boldogabb lett volna, mint ővele! Ó, Albert nem az az ember, aki ennek a szívnek minden vágyát betölthetné. Bizonyos hiánya a megérzőképességnek, valami hiány – vedd ahogy akarod; hogy a szíve nem dobban meg vele együtt – ó! – egy kedves könyv valamely lapjánál, amelynél az enyém és a Lottéé egybedobban; száz más esetben, amikor úgy hozza a véletlen, hogy egy harmadiknak a cselekedete megszólaltatja az érzéseinket. Ámbár Albert egész lelkével szereti, és mit meg nem érdemel az ilyen szerelem!”

Wahlmeim gyönyörű völgyében őszbe fordul az idő. Werther a pusztulás kezdetét látja benne. Minden fájdalmasan érinti, egyre komorabb és tehetetlenebb. Egyetlen öröme a Lottéval való találkozás. Egyik sétája alkalmával találkozik a béreslegénnyel. Már nincs a régi helyén, gazdaasszonya bátyja, félvén, hogy elesik az örökségtől, ha az asszony újra férjhez megy, kidobta. A legény egészen elborult. Szerelme reménytelen, most már nem is közeledhet az asszonyhoz. Werther mélységesen vele érez.

Novemberben megint Lottéről ír Wilhelmnek: „Szememre vetette kicsapongásaimat! Ah, és olyan kedvesen! A kicsapongásaimat, hogy egy pohár bor néha az egész palack kiürítésére csábít. – Ne tegye! – mondta. – Gondoljon Lottéra! – Gondoljak?! – válaszoltam -, kell erre felszólítania? Gondolok! – Nem gondolok. Maga mindig a lelkem előtt áll… Drága barátom! Végem van, azt tehet velem, amit akar.”

Lotte hamarosan rájön, hogy az ifjú helyzete tarthatatlan; jobb, ha elküldi magától. Erről így számol be Werther, barátjához írt utolsó levelében: „- Werther – mondta aztán, és mosolya lelkem mélyéig hatolt -, Werther, maga nagyon beteg, már attól is irtózik, ami kedvence volt. Menjen! Kérem, nyugodjék meg!... Eltéptem magamat tőle és – Úristen! Te látod a nyomorúságomat, és végét fogod vetni.”

A hátrahagyott levelek sorát elbeszéléssel szakítja meg az író. A következő napok eseményeiről a barátok véleménye nagyjából megegyezik. Néhány apró feljegyzés, levéltöredék még, s tiszta képet kapunk Werther utolsó napjairól.

Barátai úgy látták, hogy a csüggedés és kedvetlenség lassanként egész lényét hatalmába kerítette. Szellemének összhangja teljesen megbomlott. Szívének rettegése felemésztette egyéb erőit, elevenségét, éles ítélőerejét; szomorú társalgó lett, annál szerencsétlenebb és igazságtalanabb, minél boldogtalanabb lett ő maga. Barátai bevallották azt is, hogy Albert gyakran távozott felesége szobájából, ha Werther Lotténál volt, de nem gyűlölettől vagy ellenszenvből barátja iránt, hanem csak azért, mert érezte, hogy Wertherre nyomasztóan hat jelenléte. Werther azonban azt hitte, hogy megrontotta a szép viszonyt Albert és felesége között, emiatt önmagát vádolta, de az önvádba titkos ingerültség keveredett a férj ellen.

A csöndes völgy nyugalmát egy nap gyilkosság zavarja meg. Werther rossz sejtelmektől gyötörve a színhelyére siet, és szerencsétlenségére találkozik a megkötözött gyilkossal: a béreslegény az. „Nem lesz senkié, neki sem lesz senkije” – mondja Werthernek nyugodtan. Megölte vetélytársát. A szörnyű élmény, hogy a tiszta, odaadó szerelemből hogyan lesz gyilkosság és gyász, mindent felkavar Werther lelkében. Kétségbeesetten próbálja védeni a legényt, de Albert és Lotte apja ellene szegülnek: ez az ember menthetetlen, bűnös és lakolnia kell. Hogy milyen erősen hatottak e szavak Wertherre, elárulja egy kis jegyzete, amely valószínűleg ezen a napon kelt: „Menthetetlen vagy, te szerencsétlen! Jól látom, mindketten menthetetlenek vagyunk.” És később, Alberthez való viszonyáról: „Hiába mondom el újra meg újra magamnak, hogy ő derék, jó ember, ha a dolog a szívemet tépi, nem tudok igazságos lenni.”

Lottét nyugtalanítja Werther magatartása. Most már a saját nyugalmáért is kéri, hogy ne járjon többé a házukhoz. Werther búcsúlevélbe kezd: „Meg fogok halni! – Nem kétségbeesés, hanem bizonyosság, hogy döntöttem, és hogy feláldozom magamat érted. Úgy van, Lotte! Miért hallgassam el? Hármunk közül egynek távoznia kell, és hadd legyek én! Ó, drágám! Ebben a szétdúlt szívben sokszor és dühöngve ólálkodott a titkos gondolat, hogy megöljem a férjedet – téged! – magadat! – Legyen hát! – Ha egy szép nyári estén felmégy a hegyre, gondolj majd rám, hányszor mentem fel völgy mentén, és aztán nézz majd át a temető felé a síromra, hogy a lebukó nap fényében hogyan lengeti rajta ide-oda a füvet a szél.”

Lotte egyedül ül szobájában; határozottan kérte Werthert, hogy karácsony előtt ne látogassa meg. Valami megoldáson töpreng. Ha Werther megházasodna, megnyugodna, megint igaz barátok lehetnének mindnyájan. Csodálkozva veszi észre, hogy egyik barátnőjét sem tartja megfelelő feleségnek Werther számára. Talán mégis, lelke mélyén, magának szeretné megtartani? Milyen boldog lenne, ha testvérévé változtathatná! Werther váratlanul meglátogatja. Lotte zavartan fogadja, zongorájához ül, majd arra kéri az ifjút, olvasson fel néhány versszakot saját Osszián-fordításából.

Werther tudja, hogy utoljára látja Lottét. Megindultan olvassa a holtak siratásának gyönyörű sorait. „E szavak minden hatalma rászakadt a boldogtalanra. Teljes kétségbeesésében térdre dobta magát Lotte előtt, megragadta, szeméhez, homlokához szorította a kezét, és Lotténak úgy rémlett, mintha Werther szörnyű szándékának sejtelme röpült volna át a lelkén. Megszorította Werther kezét, fájdalmas izgalomban hozzáhajolt, és izzó arcuk összeért. A világ elsüllyedt körülöttük, Werther átkarolta, melléhez szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait. Lotte felpattant, és rémült zavarban, szerelemtől és haragtól remegve mondta: - Utoljára volt! Werther! Engem nem lát többé!”

Werther elrohant az éjszakába, majd hosszas bolyongás után hazatért. Apróbb ügyeit elintézte, iratait elrendezte, befejezte búcsúlevelét, aztán inasát elküldte Alberthez egy nyitott levélkével: „Volna olyan szíves egy tervezett útra kölcsönadni a pisztolyait? Minden jót!”

Lotte órái zavarban teltek. Háborgó szívét nem tudta megnyugtatni, s szeretett volna mindent elmondani hazatérő férjének, de az kedvetlen és gondterhelt volt, azonnal munkájához látott. Lotte leült melléje, kézimunkáján dolgozva. Mikor az inas átnyújtotta a levelet Albert nyugodtan fordult a feleségéhez: „- Add oda a pisztolyokat.”

E szavak villámcsapásként sújtottak Lottéra; imbolyogva felállt, maga sem tudta, mi van vele. Reszketve törölgette a port a fegyverről, s még soká habozott volna, ha Albert kérdő tekintete nem sürgeti.

Werther ujjongva fogadta a fegyvert. „Lotte, te magad nyújtod nekem az eszközt, te, akinek kezéből kívántam és ah! most kapom a halált… s érzem, nem gyűlölheted azt, aki így lángol érted… Ó, ha halálom visszaadná a boldogságotokat! Albert! Albert! Tedd boldoggá az angyalt! És úgy legyen rajtad az Isten áldása… A temetőben a sarok mögött van két hársfa, ott szeretnék pihenni… Lotte! Lotte, Isten veled!”

Mikor az orvos a boldogtalanhoz érkezett, a földön találta, menthetetlenül.

Pulzusa még vert, tagjai már megbénultak.

Jobb szeme fölött lőtt a fejébe, agyveleje kiloccsant. Fölöslegesen eret vágtak a karján, a vér folyt, ő még lélegzett.

Éjszaka tizenegy óra tájban temették el azon a helyen, amelyet kiválasztott magának. Lotte édesapja és fivérei kísérték ki a koporsót. Albertnek nem volt hozzá ereje; Lotténak az életét féltették. Kézművesek vitték a koporsót. Pap nem szentelte be.

**

VONZÁSOK ÉS VÁLASZTÁSOK

Eduarddal, a gazdag báróval éppen akkor ismerkedünk meg, amikor egy derült áprilisi délután befejezte fáinak oltását, s feleségéhez, Charlotte-hoz siet. Eduard egy időre szeretné meghívni ifjúkori barátját, a kapitányt, aki önhibáján kívül éppen kellő foglalatosság híján maradt: nagy segítséget jelentene a birtok felmérésében. Felesége tiltakozik ez ellen: szívesebben maradna egyedül férjével, hiszen nem is olyan régen, érett korukban kerültek csak össze. Ifjúkori szerelmük ellenére különféle családi meggondolásokból mindketten mással kötötték össze életüket, s csak megözvegyülve találtak ismét egymásra. Charlotte lánya, Luciane és unokahúga, Ottilia intézetben nevelkednek: az asszony szívesen venné magához a félénk, az intézeti életben nehezen magára találó Ottiliát, de éppen férjére való tekintettel nem teszi. Charlotte minden erejével azon van, hogy késői boldogságukat, bensőséges együttléteket biztosítsa: bár újabb találkozásukkor sokáig habozott, hogy hozzámenjen-e ifjúkori szerelméhez, sőt még azt a tervet is dédelgette, hogy Eduardot Ottiliával házasítsa össze, most minden erejét a házi boldogságra akarja összpontosítani.

Eduard akarata győz: megérkezik a kapitány, s a két férfi nekikezd a birtok körüli munkáknak. Ekkor érkezik meg a levél az intézetből Ottiliáról. Bal oldali fejfájás kínozza, ami aggodalomra adhat okot, s előmenetele nem felel meg a nagyvilági életre nevelt, előkelő lányok elé állított követelményeknek. Csak azt tudja megérteni, ami összefüggésben áll az előzményekkel, s képtelen a gyors és felületes ismeretek gépies alkalmazására.

Eközben folyik a munka a birtokon: a kapitány célirányos tevékenységre törekszik, s bírálja Eduardnak azt a nagyúri hajlamát, hogy a munkát és a szórakozást, saját és mások tevékenységét nem választja el egymástól. Charlotte a ház körüli munkákban is egyre jobban támaszkodik a kapitányra: felismeri alapos szakismeretit s körültekintő gondosságát. Jó háziasszonyként már eddig is gondot okozott a cserépedények ólomháza s a bronzholmik rozsdásodása: ebből a gyakorlati kérdésből kiindulva térnek rá egyik hármas beszélgetésükben az akkoriban cserebomlásnak (Wahlverwandschaft-nak) nevezett kémiai folyamatra. Ennek az a lényege, hogy a vegyületek adott körülmények között elemeik szerint újabb egyesülésre törekszenek. A kapitány példája szerint egy AB vegyület, ha egy CD-vel kerül kapcsolatba, AD-re, illetve CB-re változik, „anélkül hogy meg lehetne mondani, melyik hagyta el előbb a másikat…”

Ekkor veszi elő Charlotte az intézetből érkezett újabb levelet: amilyen ragyogó eredménnyel vizsgázott Luciane, Charlotte leánya, olyan sikertelennek bizonyult ezen az erőpróbán Ottilia, akinek helyzetét még a sikeres rokon lány öntelt gúnyolódása is nehezíti. Eduard rááll az intézeti nevelők javaslatára: jöjjön hozzájuk a leány, akire egyébként is szükség lesz az eltávozott házvezetőnő férjhezmenetele miatt. Eduard humoros megjegyzése arról, hogy Ottiliával szemben ő jobb oldali fejfájásban szenved, visszautal az előző kémiai tárgyú beszélgetésre.

Ottilia érkezése fellendíti a társas együttléteket, de a munkálatok is tovább folynak. Eduardéknak a falu rendezésére is van gondjuk: a patak mellett falat kel rakatni, a mögötte húzódó utat pedig feltölteni. Azonkívül a birtokon villát készülnek építeni, s Charlotte magára vállalja a pénzügyi kezelését. A kapitány és az asszony együttműködése egyre szorosabbá válik. „A munkában ugyanaz a helyzet, mint a táncban: akik lépést tudnak tartani, szükségszerűen nélkülözhetetlenekké válnak egymásnak; ebből kölcsönös jóindulat származik…”

Eduard már az első perctől kezdve vonzódik Ottiliához – bár annak idején észre sem vette. A lány szolgálatkészsége, kitüntető figyelmessége is megragadja. A melegebb érzelmi kapcsolat kibontakozásához hozzájárul az a séta, amely a régi malomhoz vezet. Amikor Charlotte és a kapitány is megérkeznek, egy másik úton indulnak hazafelé. Ekkor határozzák el egy új, kényelmes út építését, s ennek érdekében Eduard egyik erdei majorságát szándékszik áruba bocsátani. A tervbe vett villa számára a legjobb helyet a báró felszólítására végül Ottilia jelöli ki: az alapkő lerakását Charlotte születésnapjával akarják összekapcsolni. Közben átrendeződnek társas szokásaik is: Eduard mostanában Ottilia zongorakíséretével fuvolázik, Charlotte pedig a kapitány hegedűjét kíséri.

A környékbelieket is odacsábító alapkőletételkor a szokások szerint felhajított kehely nem törik el, hanem valaki elkapja. A poháron az E és az O betűk szerepelnek, mivel Eduard másik neve Ottó – most azonban a báró szerelmének jelképét látja ebben. További tervek születnek: a birtokon fekvő három tó egyesítése a következő.

Megérkezik a regényben csak a gróf és bárónőként emlegetett pár: közismert a szerelmük, de nem házasodhatnak össze, mivel a gróf nem válhat el nejétől. Nagyvilági, kellemes emberek, de Charlotte-ot zavarja a házasságról folytatott léha beszélgetés. A gróf azonban nemcsak a társasélet örömeinek él: nagy figyelmet szentel a birtokrendezési munkálatoknak is, a kapitánynak is állást kínál. „De milyen más szemmel nézte most Charlotte a barátját, akit el kell vesztenie… lesietett a kunyhóhoz… egészen elolvadt a fájdalomban, a szenvedélyben, a kétségbeesésben, melynek lehetőségéről néhány pillanattal előbb még a leghalványabb sejtelme sem volt.”

A bárónő Eduard rajongó szavaiból könnyen rájöhet Ottilia iránti szenvedélyére: Charlotte lelkiállapotát félreértve elhatározza, hogy a leányt egyik előkelő ismerősének lánya mellé szerzi el játszópajtásnak.

Eduard felkíséri a grófot a bárónőhöz, s a kapitány távozása miatt bánkódó Charlotte-tal tölti az éjszakát. Másnap, a vendégek távozása után az asszony és a kapitány ki akarják próbálni a csónakot; ekkor kerül sor  a szerelemvallásra, s a lemondásra kész Charlotte elárulja a kapitánynak, hogy a gróf terveket sző sorsának jobbítására.

Közben Ottilia is befejezte annak a hosszú iratnak a másolását, amely a major eladásához szükséges, s átadja Eduardnak. A férfi azt látja, hogy az eleinte nőies vonások egyre inkább megváltoztak: mintha saját betűit olvasná. „Ottilia hallgatott, de szemében a legnagyobb megelégedettséggel tekintett rá. Eduard felemelte karját. „- Szeretsz! – kiáltotta… Ettől a pillanattól kezdve a világ Eduard számára átalakult: ő már nem az volt, aki volt, s a világ sem az volt, ami volt.”

A kapitány közelgő távozása miatt meggyorsítják a folyamatban lévő munkákat: Charlotte helyre akarja állítani a házi békét, s igyekszik férjét s a lányt távol tartani egymástól. Eduard és Ottilia eltávolodik a szerelemről lemondó másik pártól; amikor érzelmes levelezésük egyik példányát a férfi éppen felesége jelenlétében ejti ki a zsebéből, Charlotte tapintata sem javít a helyzeten.

Közeledik Ottilia születésnapja, s Eduard ezt az alkalmat a parkbeli villa házszentelőjével s tűzijátékkal akarja megünnepelni. A kapitány, mivel rövidesen eltávozik, egy fiatal építészt hív saját maga helyett. Charlotte helyteleníti a nagy ünneplést, de még a tűzijátékba is beleegyezik. Ekkor azonban baljós dolog történik: a nagy tömegtől leszakad a tó gátja, s az egyik fiú majdnem ott vész, de szerencsére a kapitány még idejében kimenti. Végül mindenki elmegy, de Eduard még így is megrendezi a tűzijátékot Ottiliájának.

Charlotte hiába próbál férjével őszintén beszélni: Eduard elzárkózik, s hallani sem akar arról, hogy a lányt elküldjék a háztól. Inkább ő távozik el egyik távolabbi birtokára. Csak a két nő marad az elárvult házban. Hasznos munkákkal, a falusi ifjúság nevelésével foglalkoznak. Charlotte az együtt töltött éjszaka hatására Eduard gyermekét hordja a szíve alatt – amikor az ügybuzgó, de korlátolt Mittler, a család barátja megviszi a hírt Eduardnak, a férj hadba vonul.

Ezalatt a két nő a birtok gondozásával, a parasztgyerekek nevelésével van elfoglalva. Az építész nekikezd a régi templom restaurálásának s a kis oldalkápolna kifestésének. „Az eleven angyalarcok, az élénk öltözékek a kék mennyei alapon felvidították a néző szemét, miközben csöndes, jámbor lényük áhítatot sugallt, és nagyon gyöngéd hatást ért el.” Ottilia is bekapcsolódik a festés munkájába.

Az év a végéhez közeledik, de Charlotte csak az újságokból tudja meg, hogy Eduard derekasan kitüntette magát a hadicselekmények során.

A csendes, de tevékeny hétköznapokat megszakítja az asszony lányának, Lucianénak az érkezése. Az intézetből egyik gazdag nagynénje hívta magához, s miután előkelő kérő is jelentkezett, a leány jövendőbelijével együtt meglátogatja édesanyját. Zajos mulatságok váltják fel a tevékeny, csendes hétköznapokat. Luciane a központ, s mindent megtesz, hogy csak őt csodálják, magasztalják. Az építészt is, aki titkos rajongója Ottiliának, meg akarja nyerni, de ez nem jár sikerrel. Vendégeskedés, szórakozás, pantomimszerű játékok követik egymást, majd a gróf tanácsára – aki már fontos szerepet játszott az idősebb generáció életében – híres festményeket élőképekként állítanak színpadra. A gróf időközben megözvegyült, és közeli házasságának a bárónővel már nincs semmi akadása sem.

A hirtelen és szeszélyes Luciane abban az igyekezetében, hogy mindenkit elbájoljon, sokszor kedves, de még többször tapintatlan. Csak Ottiliával szemben rosszindulatú: ahol teheti, kellemetlenséget okoz neki.

A sok vendég végül két hónapos tartózkodás után eltávozik. Az építészt is hamarosan elszólítja az újabb munka, de még a közelgő ünnepek tiszteletére karácsonyi élőképet tervez, s a Szűzanya szerepét Ottiliának szánja: őt Luciane minden hasonló szerepléstől tudatosan távol tartotta.

Éppen az élőkép előadásakor toppan be az a tanár az intézetből, aki mindenki mással szemben felfigyelt Ottilia sajátos képességeire. A társalgás során sok szó esik a nevelésről: a tanár helyesli azt a módot, ahogy a két nő a falusi gyermekekkel foglalkozik, jövendő életükre készítve fel őket. A felsőbb osztályok gyermekeiről azt tartja, hogy a társaság és a társadalom számára kell ugyan nevelni, de „könnyen a határtalanba hajtjuk őket, anélkül, hogy szem előtt tartanók, voltaképpen mit követel meg belső természetük”.

Kiderül, hogy a fiatalember vissza akarja hívni Ottiliát az intézetbe: nevelése befejeztével feleségül szeretné venni, hogy amikor átveszi az iskola irányítását, segítő, hozzáértő társként álljon mellette. A terv ésszerű, de Charlotte azt mondja, egyelőre szüksége van a lányra. Ottilia megborzad a távozás gondolatától – Eduárd is kikötötte, hogy a két nő maradjon együtt a birokon. Charlotte reménykedik, hogy gyermekének születése majd visszahozza az apát, s akkor minden megoldódik.

Megszületik a kisfiú, akit apja és a kapitányból immár őrnaggyá előléptetett barát nevére Ottónak keresztelnek. Döbbenetes, hogy a gyerek az őrnagy vonásait és Ottilia szemét „örökölte”, s így már puszta létével is azokra a bonyolult kapcsolatokra emlékeztet, amelyeknek létét köszönheti.

A keresztelőn Mittler is részt vesz, méghozzá keresztapai minőségben. Eduard nem jön el. Az öreg pap végzi a szertartást, de utána Mittler is beszélni kezd. Rossz előjel, hogy hosszas szónoklata alatt az öreg pap hirtelen meghal.

Ottilia sokat van a kertben: a gyerek gondozásának nagy részét is magára vállalja. „A világos égbolt alatt, a ragyogó napsütésben egyszerre előtte is világossá vált, hogy szerelmének, ha beteljesülni akar, tökéletesen önzetlenné kell válnia; sőt néhány pillanatban azt hitte, már el is érte ezt a magaslatot. Csak barátjának javát kívánta; azt hitte, képes lemondani róla, akár sohasem látni őt, csak hogy boldognak tudja.”

Közben egy angol úr látogatja meg a birtokot barátjával együtt; az anyaságában megnyugodott, derűs Charlotte-nak s Ottiliának azonban nem mindig kellemesek azok a beszélgetések, illetve történetek, amelyek elhangzanak: minden saját esetükre emlékeztet.

Az angol úr kísérője rájön arra, hogy a park egyik részét a fiatal lány lehetőleg elkerüli: ugyanis ott borzongás fogja el, s bal oldali fejfájása is jelentkezik. Kiderül, hogy azon a helyen kőszénnyomok láthatók: a korabeli divatos elméletek szerint az élő és élettelen dolgok kapcsolata éppen a rendkívüli érzékenységű embereknél figyelhető meg.

Eduard búcsút mond a katonaságnak, s meghívja magához az őrnagyot. Ismerve barátja érzelmeit, azt javasolja, közvetítsen a válás s az új házasságok ügyében. Bár az őrnagynak ez nem tűnik könnyű ügynek – aggályai, fenntartásai vannak -, végül mégis rááll, hogy beszéljen Charlotte-tal. Így előremegy, Eduard azonban olyan türelmetlen, hogy nem képes megvárni őt a megbeszélt helyen. Ő is elindul a birtok felé, s a parkban összetalálkozik Ottiliával. A boldog egymásra találás után Ottilia a gondjaira bízott gyermekkel együtt a rövidebb úton, a tavon át akar visszatérni a kastélyba. A gyereket azonban beleejti a vízbe: bár rögtön kimenti, a kicsi nem tér magához. Amikor Charlotte hazatér, nemcsak kisfia haláláról, hanem az őrnagy küldetéséről is értesülnie kell. Nagy lelkierőről tesz tanúságot, amikor gyásza ellenére hajlandó férje üzenetével is foglalkozni: beleegyezik a válásba, sőt úgy érzi, korábban rendeznie kellett volna ezeket az ügyeket. Saját boldogságára nem gondol: látnivalóan ő is és az őrnagy is lemondtak szerelmükről.

Eduard tervének Ottilia a legfőbb akadálya. Hallani sem akar a házasságról: úgy érzi, vezekelnie kell, s elhatározza, nem beszél többé Eduarddal. Rászánja magát, hogy visszatérjen az intézetbe. Eduard hiába próbálja megváltoztatni a lány tervét: csak annyit ér el, hogy Ottilia hajlandó visszatérni a kastélyba, de sem most, sem később nem szól hozzá. Az őrnagy ismét visszatér, s látszólag valamennyien folytatják régi életüket. Csak Ottiliánál történik nagy változás: nem beszél senkihez sem, s egyedül, a többiektől elvonulva étkezik. Így valósággal elsorvad, mert nem eszik, s mire ez kiderül, már nem lehet segíteni rajta. Utoljára, megtörve önként vállalt némaságát, azt kívánja Eduardtól, hogy éljen tovább.

Nanny, a kis parasztlány bűnösnek érzi magát Ottilia halálában, hiszen senkinek sem szólt úrnője böjtöléséről. Amikor a temetési menet a kápolna felé megy, hogy ott helyezzék a szerencsétlen leányt végső nyugalomra, Nanny leveti magát a padlásról, s mindenki úgy véli, hogy agyonzúzta magát. A hirtelen támadt kavarodásban a kislányt a koporsóhoz támasztják, s ő egyszerre épen és egészségesen ugrik fel. Ettől kezdve az emberek Ottiliát csodatévő szentnek tartják.

Eduard fájdalma kimondhatatlan: csak a síron túli találkozásban reménykedik. Amikor az a bizonyos E és O betűs kehely eltörik, „úgy látszik, mintha szándékosan tartózkodnék az ételtől, a beszédtől” is. Egy nap holtan találják: a kápolnába, szerelmese mellé temetik.

„Így nyugosznak egymás mellett a szerelmesek. Béke lebeg hamvaikon, derűs, rokon angyalképek néznek le rájuk a boltozatról, és milyen boldogító pillanat lesz, ha majd egykor együtt újra felébrednek.”

Walkó György

(Forrás: 111 híres külföldi regény 1. kötet 130-142. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)