STENDHAL (1783-1842): Vörös és fekete – A pármai kolostor (regényismertetés)

Henri Beyle, írói álnevén Stendhal – a világ már csak ezen a német kisvárostól kölcsönzött néven ismeri. Grenoble-ban született jómódú polgári családból, amelynek konzervatív, royalista, vallásos katolikus légköre már egészen fiatalon lázadásra készítette. Materialistának, racionalistának, jakobinusnak vallotta magát, és élete végéig hű maradt ezekhez az elvekhez. Napóleon hadseregében – gazdasági beosztásban – bejárta Olaszországot, Németországot, Ausztriát. Az orosz hadjárat idején – mint a nagy hadsereg élelmezési tisztje – Moszkvába is eljutott. A császárság bukása után hét izgalmas, szenvedélyes szerelmekben gazdag évet tölt Olaszországban. 1821-ben hazatérve újságírásból próbál megélni, majd végérvényesen az irodalommal jegyzi el magát. Kezdetben esszéket, tanulmányokat publikált. 1827-ben adta ki első regényét, az Armance-t (magyarul: Rónay György fordításában, 1968), ezt követi 1830 végén a Vörös és fekete (Le rouge et le noir; magyarul: Illés Endre fordításában, 1987). Bár írói körökben jól ismerték nevét, és az irodalmi szalonok gyakran látott vendége, könyveinek nincs sikerük. A polgárkirályság már elnézőbb a Dantonért lelkesedő, bonapartizmussal is alaposan gyanúsítható Stendhal iránt. 1831-ben, a júliusi monarchia idején, konzuli állást kapott, előbb Triesztben, majd Civitavecchiában, egy kis kikötővárosban, nem messze Rómától. Ezt a hivatalt haláláig betöltötte, de hacsak tehette, távol volt szolgálati helyétől. Itáliában írta meg élete másik nagy művét, A pármai kolostor-t (La chartreuse de Parme, 1839; magyarul: Illés Endre fordításában, 1987), de ez a műve sem keltett feltűnést. Utolsó nagy regénye a Vörös és fekete (Lucien Leuwen; magyarul: Illés Endre fordításában, 1984), amelyet azonban korai halála miatt már nem tudott befejezni.

Stendhal írói nagyságát barátján, Prosper Mérimée-n kívül mindössze két ember ismerte fel, de ez a kettő – Balzac és az öreg Goethe. Mihelyt meghalt, mindenki elfelejtette. Zola, a naturalista regényíró és Taine, a századvég nagy francia kritikusa és történetírója fedezte fel 1880 körül Stendhalt a halhatatlanság számára.

A Vörös és fekete annak a lelkes, fiatal nemzedéknek a regénye, amely Napóleon győzelmes hadijelentéseit olvasva, a korlátlan lehetőségek távlatait látta maga előtt, és amely csalódással eszmélt rá, hogy a császár bukásával, a restaurációval, a régi világ visszatérésével minden kapu bezáródott előtte. Julien Sorel, a regény főhőse, minden idők regényirodalmának egyik legnagyszerűbben megformált típusa maradt. Annak a népből jött tehetségnek a sorsát példázza, akit a restauráció társadalmának irgalmatlan körülményei színlelésre, sőt gyilkosságra késztetnek, s akinek buknia kell.

A regény címe kétféleképpen értelmezhető. A „vörös” jelentheti a forradalom és a hadsereg színét, szemben az egyház papjainak sötét öltözetére utaló „fekete” színnel, de jelentheti a rulettjáték két színét is, a sors két lehetőségének jelképét, amelyet a regény hőse, Julien Sorel egyaránt megjátszik.

A pármai kolostor színhelye ugyan egy olasz kisfejedelemség, a regény azonban – mint azt már Balzac is észrevette – valójában a francia abszolutizmus visszataszító aljasságainak, korrupt rendszerének kíméletlen leleplezése.

Stendhal a regényt egy országúton haladó nagy tükörhöz hasonlította: ebben a tükörben a maga korának arculatát kívánta felfogni. Regényei ma már egy másfél százada elmúlt korról tudósítanak, mégsem történelmi regények, vagy nem elsősorban azok. Hiszen bármennyire a múltról beszélnek is, a jelenről és a jelennek szólnak. Szólnak mindenekelőtt Stendhal korának. Balzac és Stendhal még olyan korban éltek, amelyben a közélet és a magánélet összefüggései nagyjából átláthatók, s a maguk valóságában és teljességében ábrázolhatók voltak. Realista regényeiknek ez ad szinte egyedülálló jelentőséget. A társadalom mozgástörvényeinek, az egyén cselekvéseit meghatározó rugóknak ilyen nagyméretű, totális ábrázolására e században csak az orosz realizmus nagy mestere, Lev Tolsztoj lesz képes. A mi jelenünknek is szólnak, mert a társadalom és az egyének olyan mozgástörvényeit tárják fel, amelyek ma is érvényesek.

Mélységesen individualista volt, úgy vélte, hogy boldogságra vadászni – az ember fő kötelessége. Alapvető követelménynek tartotta a tökéletes őszinteséget – az embereknek ezt a kötelezettségét egoizmusnak nevezte. Az emberi tulajdonságok közül legtöbbre az erélyt becsülte. Életben és irodalomban egyaránt megvetendőnek ítélte a gyengeséget, a nemtörődömséget. Ugyanígy elítélte a lírai ömlengéseket, a melankóliának vagy a kétségbeesésnek a megvallását. Gyáva tehetetlenséget látott az ilyen magatartásban, amely ellen aktivitást igénylő természete minden fellázadt. Csodálta az erős egyéniségeket – mint Napóleont is -, akik képesek az akaratukat rákényszeríteni a világra. Úgy vélte, hogy az igazán szabad lelkeket nem kötik törvények béklyói. Ha nem vallotta is magát a gátlástalan machiavellizmus hívének, azt állította, hogy ha nem akarunk áldozatok lenni, akkor egy képmutató és kegyetlen társadalommal szemben jogunk van ugyanazokkal a fegyverekkel élni: színleléssel és keménységgel. Stendhal azonban a becsület megvédését is mindenekelőtt való feladatnak tekintette.

Kedvenc regényhőseit: Julien Sorelt, Fabrizio del Dongót, Lucien Leuwent is ezekkel a jellemvonásokkal, ilyenfajta nézetekkel ruházza fel. Nőalakjai két típusba sorolhatók: egyfelől a szelídekre és gyengékre, mint Mme de Rénal és Clelia Conti másfelől a féktelenül szenvedélyes és energikus asszonyokra, mint Mathilde de la Mole és Sanseverina hercegnő. Mindkét típust nagy szeretettel és gyöngédséggel rajzolta meg regényeiben.

Stendhal röntgenszemű ismerője volt az emberi lélek legkisebb rezdülésének is. Ő honosította meg az apró, de jellegzetes mozzanatokkal való jellemzés módszerét. Ő fedezte fel, hogy egy jellemző karmozdulat, egy tömören jellemző karmozdulat, egy tömören jellemző mondat néha mélyebben hat az olvasóra, mint egy oldalnyi leírás. Zolától Proustig a lélekelemző regények írói mind elődjüknek, mesterüknek vallják Stendhalt. A szerelem, a büszkeség, az érvényesülés vágyának bonyolult érzelmeit senki nála jobban nem tudta és nem tudja ma sem elemezni, apró ízeire bontani.

Romantikus korban élt, és eleinte éppen liberális nézeteinél fogva rokonszenvezett a romantikusok haladó szellemű táborával. Szenvedélyes, félelmet nem ismerő, vakmerő reneszánsz hősei – Julien Sorel, Mathilde de la Mole, Sanseverina hercegnő, Fabrizio del Dongo – igazi romantikus lelkek, egyetlen romantikus regényből vagy színdarabból sem rínának ki. De – és ez különíti el a romantikusoktól – kalandos lelkű hőseit mindig valóságos körülmények közé helyezi, regényeinek konfliktusa éppen a tiszta romantikus lelkek és a nagyon is nem romantikus valóság összeütközéséből adódik. De elválasztja a romantikusoktól stílusa is. Szívesen mondogatta, hogy írás előtt Napóleon törvénykönyvét olvasgatja, annak világos, tömör, tárgyilagos nyelvét tartja eszményképének.

 

*

VÖRÖS ÉS FEKETE

De Rénal úr, Verriéres városka polgármestere, mellékesen egy szeszgyár tulajdonosa és – újsütetű nemességéhez illően – konzervatív, ultra-királypárti polgár, az ágy fiát, Julien Sorelt fogadja fel nevelőnek gyermekei mellé. Ezt az elhatározást gőg és hiúság sugallja: attól tart, hogy ellenfele, Valenod, a szegényház igazgatója hasonló célból elhalássza előle a fiatalembert. Mert Valenod, a liberális polgár, gőgjében és nagyratörésében nem marad el a polgármester mögött. A két ellenfél verseng a rangért és a hatalomért. „- Azt akarom, hogy lássák: a de Rénal gyerekeket nevelő viszi sétálni!” – mondja a polgármester, s közben az irigység majd szétfeszíti Valenod pompás normandiai fogata miatt.

Julien Sorel papnak készül. Kiváló latinista hírében áll, betéve tudja az Újszövetséget. A fiút egy öreg sebészorvos rokon nevelte, és a városka plébánosa, Chélan abbé gyámolítja.

Az öreg Sorel ács, akinek fűrészmalma van a Doubs-ba ömlő patakon, nem egykönnyen adja fiát de Rénalnak. Az apa kapzsiságát a polgármester arra magyarázza, hogy Valenod máris megkörnyékezte az öreget. Ezért sietve felajánl évi négyszáz frankot és egy rend ruhát. Az öreg úgy tesz, mintha áldozatot hozna, pedig valójában örül, hogy megszabadul legkisebbik, „haszontalan” fiától, aki „csak a könyveket bújja”.

A Sorel fiút paraszti származása és megaláztatásai gőgössé és nagyravágyóvá tették. Forradalmár élek, rajong Napóleonért, legkedvesebb olvasmánya a Szent Ilonai napló. Nem vallásos rajongás, hanem a magasba törés vágya viszi a papi pályára. Az osztályabeli fiataloknak két út kínálkozik a felemelkedéshez: a katonai vagy a papi hivatás. (A vörös kabát vagy a fekete reverenda.) Julien szívesebben választaná az elsőt, de Napóleon bukása után reménytelennek látszik a hadi dicsőség, inkább papnak készül tehát. Fekete ruhát visel, mint egy kész abbé. Környezetében gyakran gyűlöletet ébreszt szellemi fölénye és egyénisége. Bátyjai ok nélkül véresre verik, apja gyűlöli. Ám de Rénalné komornája, Élisa nyomban beleszeret.

Különben a de Rénal csaád nem vall szégyent Juliennel. A gyermekek rajonganak érte. De Rénalné, ez a tiszta, vidéki szépség eleinte szánja szegénységét, csodálja büszkeségét és értelmét, de amikor a fiatalember visszautasítja a komorna szerelmét, rajtakapja magát boldogságán. Maga is megdöbben: szerelmes a fiatal nevelőbe.

A család vergyi villájában tölti a nyarat. Társaságukban van Derville-né is, az asszony unokatestvére és gyermekkori barátnője. Julien, távol otthonától és megaláztatásaitól, felszabadulttá és beszédessé válik, szellemével szinte elkápráztatja a hölgyeket. Egy este, amint a nagy hársfa alatt ül közöttük, beszélgetés közben keze de Rénalné kezéhez ér. Az asszony ijedten visszahúzza a magáét. Az alapjában félénk, magát megalázottnak érző ifjú nem bírja elviselni a megvetést, sem azt, hogy kinevessék, és feladatul tűzi maga elé: el kell érnie, hogy az asszony ne húzza vissza a kezét, ha ő megérinti.

Másnap sikerül végrehajtania tervét. A kéz eleinte szabadulni kíván, azután az övé marad.

Julien a győzelem mámorától szinte aludni sem bír azon az éjszakán. Reggel későn ébred, s amikor az ebédnél megjelenik, de Rénal úr – aki családja meglátogatására a nyaralóba érkezett – gorombán megrója, amiért egész délelőtt nem foglalkozott a gyerekekkel.

Julien mentegetőzik, de később a polgármester gorombasága felingerli.

Séta közben megtudja az asszonytól, hogy a személyzettel együtt a polgármester maga is részt vesz a szalmazsákok újratömésében. Julien a szalmazsákjában rejtegeti Napóleon arcképét és róla szóló rajongó jegyzeteit. Ez akkor, abban a környezetben halálos bűnnek számított. Julien megkéri az asszonyt, hogy mentse ki a titkait rejtő dobozt, de ne nézze meg. Elárulja, hogy fénykép van benne, de nem mondja meg, kié. De Rénalné végrehajtja a kockázatos feladatot, bár féltékenység gyötri az ismeretlen fénykép miatt. Julien pedig nyomban elégeti a doboz anélkül, hogy tartalmát felfedné.

Julien a gyermekek szobájában tartózkodik, amikor belép de Rénal úr. A fiatalember – a gyermekek nevelésében elért sikereire hivatkozva – elégtételt kér a polgármestertől. Olyan magabiztosan hangoztatja, hogy megél nélküle is, hogy de Rénal, aki már amúgy is megbánta gorombaságát, attól tart, Valenod csábító ajánlatai teszik ilyen gőgössé Julient. Előbb bocsánatot kér, majd ötven frankkal emeli a fiú bérét. „Nem vetettem meg eléggé ezt az államot” – gondolja Julien a polgármesterről, aki azt hiszi, hogy pénzzel mindent elintézhet. Julien elhatározza, hogy kíméletlenül megalázza de Rénalt.

Az est sötétjében, amikor a polgármester haragosan politizál, a fiú ráhajol az asszony szép karjára és merészen megcsókolja.

Később – ez is az elégtételhez tartozik – háromnapi szabadságot kér. Meglátogatja Fouqué fakereskedőt, gyermekkori barátját, aki csábító ajánlattal fogadja: társasviszonyt ajánl fel neki. A fiatalember töpreng. Ha Fouquéval társul, nem lesznek többé anyagi gondjai. De ő nem elégszik meg ennyivel, többre vágyik. Barátja ajánlata után most már biztos talajt érez a lába alatt. Amikor visszatér Vergybe, még fölényesebben folytatja kegyetlen terveinek végrehajtását. Elhatározza, hogy elcsábítja az asszonyt.

De Rénalék szentül hiszik, hogy Julien Valenod-val tárgyalt, és ott fogja hagyni őket. Az asszony aggódva kérdezgeti, el tudná-e hagyni a gyermekeket. Julien képmutatóan arra hivatkozik, hogy szenvedélyes szerelme miatt kell távoznia, hiszen ez egy fiatal papnál nagy bűn.

De Rénalné odaadóan hozzásimul. Ám bármilyen boldog, váltig fogadkozik – noha egyre bizonytalanabbul -, hogy nem lesz Juliené.

Az ifjú Sorel azonban tervszerűen halad de Rénal megalázásában. Távolléte még csak felszította az asszony érzéseit. Másnap este, a kertben, Julien a fülébe súgja: „- Ma éjjel két órakor bemegyek a szobájába.”

De Rénalné, pedig valójában először találkozik a szerelem érzésével, őszinte felháborodással válaszol. A fiú megvetést érez szavaiban, s azt hiszi, elvesztette a játszmát. De kényszeríti magát, hogy végrehajtsa tervét. A szobában világosság fogadja. Julien a rémült asszony lába elé borul, térdét csókolgatja, s kemény szavaira könnyekkel felel. Mindent megkap ezen az éjszakán. Szinte elfelejti, hogy szerepet játszik.

Néhány nap múlva már tudja, hogy valóban beleszeretett a gyönyörű asszonyba.

A kisváros csendjét nagy események verik fel. A király látogat el Verriéres-be. A szerelmes de Rénalné kivívja, hogy a fiatal nevelő részt vehessen a díszőrségben. Julien vadonatúj egyenruhát, kardot kap, s ahogy végiglovagol a városon, mindenkinek feltűnik szép termete. Az egyházi szertartáson is részt vesz – Chélan kívánságára -, s közelről látja a királyt és de la Mole márkit, Franciaország pairjét, a gazdag földesurat, a király bizalmasát és fényes kíséretét. Valamennyien térdre hullva hódolnak Szent Kelemen ereklyéje előtt. Julien megrészegül a látványtól: mégis pap lesz, ez a felemelkedés útja!

Alighogy visszatérnek vergybe, de Rénalék legkisebb gyermeke megbetegszik. Az asszonyt vad lelkiismeret-furdalás fogja el, s szenvedélyesen könyörög Juliennek, menjen el a háztól. De a fiú ebben a pillanatban úgy érzi, halálosan szereti de Rénalnét, és gyengédségével újra megindítja.

Élisa, a szerelmes komorna, aki előtt Julien és de Rénalné szerelme nem maradhatott titokban, Valenod-nál jár, és bosszúvágyában mindent elmond. Látogatása után a szerelmeseket leleplező névtelen levelek áradnak de Rénalhoz. A férj feldúltan, álmatlanul tölti az éjszakát. Bosszút kellene állnia, de fél a botránytól. Inkább felesége ártatlanságában reménykedik. A valójában romlatlan lelkű asszonyt a szerelem elszánttá és ötletessé teszi. Maga készíttet Juliennel – Valenod levélpapírján – egy névtelen levelet, amelyet felháborodottan nyújt át férjének, és maga követeli a nevelő eltávolítását. Nyert ügye van.

A gyermekek megható szeretetétől kísérve Juliennek mégis el kell hagynia a de Rénal-házat. Chélan abbé, aki Élisa gyónásából mindent megtud, alaposan megmossa a fejét, és elküldi a besanconi szemináriumba. Egy éjszakája van még de Rénalnéval.

Julien fájó szívvel indul el az ismeretlen világ felé, de útközben már csak örömet érez: megismer egy nagyvárost!

Besanconban legelső útja egy kávéházba vezet. Ilyen helyen még sohasem járt. Álmélkodva, esetlenül mozog, de a szép pénztárosnővel majdnem kalandba keveredik.

Bevonul a szemináriumba. Pirard abbé, az igazgató, már tud róla, a jó Chélan beajánlotta.

A szemináriumban Julien tökéletesen társtalan. Csakhamar kitűnik szellemi fölénye: gőgösnek, hivalkodónak tartják. Legnagyobb bűne az önálló gondolkodás. Hiába imádkozik buzgón, hiába igyekszik alkalmazkodni, minden kísérlete csődöt mond. Elfogják a címére érkező leveleket, s holmija között megtalálják azt a játékkártyát, melyre a szép pénztárosnő címét írta fel. Alig tud kimagyarázkodni. Félelmetes logikájával csak gyűlöletet kelt, Luther Mártonnak nevezik. Egyedül Chas abbé kedveli, a titkos janzeista, aki maga is megveti a szeminárium „kis gazembereit”.

Az abbé egy alkalommal magával viszi a templom úrnapi feldíszítésére. Kegyetlen élményben van része: a gyóntatószék mellett de Rénalnét ismeri fel. Az asszony elájul. Julien hozzáugrik, ém Derville-né, de Rénalné barátnője elkergeti. Julien félholtan dől egy oszlopnak. A máskor minden tárgyban kiváló fiú a vizsgán gyengén szerepel.

Pirard abbé nagyon megszereti Julient, és pártfogásába veszi. Pirard-t azonban paptársai csakhamar kitúrják a szemináriumból. Szerencséjére barátja de la Mole márki, s az ő révén kap egy párizsi plébániát. Lemondólevelét titkon Juliennel küldi el a püspöknek, akit a fiatalember valósággal elbűvöl szellemével. Egy ismeretlen, Paul Sorel néven, ugyanakkor ötszáz frankot küld Juliennek. A püspök kegye és ez az ajándék egyszerre megváltoztatja a fiút körülvevő fagyos és ellenséges légkört, a szeminaristák már alázattal rajongják körül. Julien megundorodik tőlük.

De la Mole márki felajánlja Pirard-nak: legyen a titkára. Az abbé hirtelen ötlettel védencét, Julient ajánlja maga helyett. A márki hírből már ismeri a hányatott sorsú fiatal Sorelt.

A pénzküldemény is – amelyet Julien de Rénalnénak tulajdonított – tőle származott.

Néhány nap múlva a világ legboldogabb embere tart Verriéres felé, remélve, hogy viszontláthatja szerelmét Elsőnek azonban a jó Chélan abbét keresi fel, aki megvendégeli, és lovat bérel neki. Parancsára a fiúnak úgy kell elhagynia Verriéres-t, hogy senkivel se találkozzék. De Julien visszaengedi a lovat, létrát vásárol, és éjszaka titkon meglátogatja de Rénalnét. A kétségbeesett, rémült asszony visszanyert becsülete és fellobbanó szerelme közt hányódik. Julien csak nehéz és szenvedélyes küzdelemmel nyeri vissza odaadását.

Msnap, de Rénal úr dörömbölésére, menekülnie kell. Az ablakon át ugrik le, és hogy megtévessze fegyveres üldözőit, a genti országúton indul – Párizs felé. Pirard abbé gondosan előkészíti Julient új feladatára, s megfogadtatja vele, hogy valamelyik közeli szemináriumban befejezi a papi tanulmányait.

Julien eleinte csetlik-botlik a pompás környezetben, állandó zavarral küzd. A márki rendkívül udvarias hozzá, leánya, Mathilde gőgös és hideg, az ifjú Norbert gróf, a márki fia, barátságos – ő maga pedig gyanakvó. Mikor első párizsi lovaglásának kudarcát – leveti a ló! – Norbert leplezni akarja, Julien őszinte tréfával vallja be a balesetet. Sikere van, még Mathilde is érdeklődve fordul felé. Legközelebb már vakmerő lovasként emlegethetik – fogadkozik Julien. Munkájába hamar beletanul, teljes biztonsággal intézi a márki levelezését, műveltségével és eszével pedig lassanként a márkiné ajándékozza meg – finoman, hogy ne sértse önérzetét -, s arra gondol, hogy nemessé teszi, és mint hercegi barátjának fiát szerepelteti.

Retz herceg bálján már Mathilde kitüntető barátságával dicsekedhet. A lányt, a bál királynőjét  csak most veszi igazán szemügyre. Határozottan tetszik neki, de úgy tesz, mintha kerülné. Altamira gróffal – a hazájában halálra ítélt liberális összeesküvővel – éppen Dantonról beszélget, amikor Mathilde végre rátalál. A lány Dantonhoz hasonlítja a gőgös, nem mindennapi fiatalembert, s egyre inkább vonzódik hozzá.

Mathilde-ot feleségül akarják adni e Croisenois márkihoz, akiből nemsokára herceg lesz. A lány szívét azonban halálos unalom tölti el a csinos fiatal arisztokraták között; régmúlt hősi századokra vágyik, amikor még voltak igazi férfiak. Tüntetően gyászruhában jelenik meg az ebédnél 1574. április 30. tiszteletére, amikor ősét, Boniface de la Mole-t, a század legszebb fiatalemberét, Navarrai Margit szeretőjét kivégezték.

Amikor Julien mindezt megtudja, bámulattal tekint Mathilde-ra. Már nem érzi ridegnek szépségét, gyakran és hosszan beszélget a lánnyal, bár él benne a gyanú, hogy annak csupán bizalmasra van szüksége.

Julien gőgjében már ismét szerelemről álmodik. „Az enyém lesz, azután itt hagyom őket! Jaj annak, aki utamba áll!”

Mathilde ugyanekkor felfedezi, hogy – szerelmes. Szereti Juient, „mint Valois Margit szerethette a fiatal de la Mole-t, korának leghódítóbb lovagját.”

Az örökké gyanakvó Julien attól tart, hogy az ifjú arisztokraták csak ugratják, és végül megszégyenítik. Elhatározza, hogy elutazik. Egy este azonban, miután elbúcsúzott a lánytól, az inas levelet hoz Juliennek:

„Elutazása arra kényszerít, hogy nyíltan beszéljek… Nem tudnám elviselni, hogy ne lássam többé…”

Részegítő percek. Julien járkál a kertben, félőrülten a boldogságtól. De amikor a márki örömét fejezi ki afelett, hogy nem utazott el, mondván: „- Szeretem, ha itt van a közelemben” – e mondat úgy megszégyeníti gőgjét, hogy elhatározza: „El fogom csábítani a lányát, és mégis elutazom.” Ám váratlanul megint levelet kap:

„Éjfél után egykor legyen a kertben! Hozza el a kút mellől a kertész nagy létráját: támassza az ablakomhoz, és jöjjön fel hozzám…”

Julien bizonyos benne, hogy vesztére törnek, meg akarják csúfolni. Sokáig tűnődik, de végül is dönt. Nem hátrál meg. Lemásolja a lány leveleit, és elküldi barátjának, Fouquénak, hogy ha csapdába csalják, bizonyítéka legyen. Aztán fogja a létrát, mely úgy látszik, elválaszthatatlan sorsától Egy órakor – holdvilágos éj van – kezében pisztollyal, felmászik a létrán. Az ablak kinyílik.

Mathilde bevallja, hogy próbára akarta tenni Julien bátorságát: „- Gyanakodtál, s mégis feljöttél: még vakmerőbb vagy, mind gondoltam!”

Lázuk kissé eltökélt, inkább csak mímelik a szerelmet. Mathilde azt gondolja, hogy boldoggá kell tennie a fiút, különben jellemtelenséget követ el.

Másnap Julien alig érez boldogságot. A lánynak sem hoz semmi váratlant az éjszaka, bántja büszkeségét, hogy Juliennek hatalma van fölötte. Kegyetlen hozzá. De amikor a könyvtárban megsérti őt, s a fiú lekap egy kardot a falról, már ámulva néz fel rá. A veszély régi korokba ragadja vissza. Julien érzi, hogy csak a vakmerőség segít rajta. Este ismét létrát támaszt Mathilde ablakához, s bekopog. Szerelmes karok várják. A lány urának, parancsolójának ismeri el, de másnap újból darabokra töri gőgös szívét. Julien úgy érzi, hogy közöttük mindennek vége, Mathilde eldobja magától. Megalázottnak és nyomorultnak érzi magát. Hogy is hihette, hogy ezt a gőgös lányt meghódítja?

Ez idő tájt a márki magával viszi Julient egy titkos és veszélyes útra. Összeesküvők egy találkozójáról kell jegyzőkönyvet készítenie, hogy szövegét azután emlékezetében vigye Strasbourgba, egy bizonyos magas személyiséghez. Julien végrehajtja a feladatot, bár üldözői állandóan a nyomában vannak.

Amikor visszatér Párizsba, pokoli tervet eszel ki. Felkeresi Altamira grófot, és – bevallja neki, hogy szerelmes de Fervaques marsall feleségébe. Baráti támogatással szívós ostromba kezd, hogy meghódítsa a marsallnét. Abban bízik, hogy ezzel talán féltékennyé teheti Mathilde-ot, sőt püspökséget is szerezhet magának.

A márki neki diktált leveleiből értesül, hogy közeledik Mathilde és Croisenois házasságának napja. De a lány, aki egy ideig tehetetlenül és gőgösen szemléli Julien pálfordulását, végül a lába elé borul, é szerelméért könyörög.

Mathilde életében először szerelmes. Tüntetően Juliennel foglalkozik a szalonban is, szereti a veszélyt, és fittyet hány az illemre. Elhatározza, hogy mindent megír apjának.

Mikor a márki megkapja leánya levelét, őrjöng. Juliennek nehéz napjai vannak, készen áll arra is, hogy életére törnek. Végül de la Mole márkiban felülkerekedik az okosság. Elhatározza, hogy a legfényesebb pályát futtatja be Juliennel! Birtokot ajándékoz neki. Julien Sorelt de la Vernaye lovag néven huszárhadnaggyá nevezeti ki. Mathilde azonban mindegyre az esküvőt sürgeti, szégyenétől fél – gyereket vár.

Ekkor tör ki a vihar. A vallásba menekült de Rénalné, gyóntatója gonosz tanácsára, levelet ír a márkinak Julienről: „… ha bejut valahová, igyekszik elcsábítani azt a nőt, aki a legjobban segítheti” – írja. A márki haragja nem ismer határt: soha nem egyezik bele, hogy lánya ennek az embernek a felesége legyen. Julient ezredénél éri a hír. A megfontolt, konok fiatalembert ez egyszer elragadják féktelen indulatai: a nő, akit annyira szeretett, ilyesmire képes? Verriéres-be utazik, puskát vásárol, és a templomban kétszer rálő de Rénalnéra.

Börtönbe kerül. Tudja, hogy halálra ítélik, felkészül rá. Amikor megtudja, hogy de Rénalné él, egyetlen vágya, hogy lássa, Mathilde alig jut eszébe. Már tudja, hogy de Rénalné volt az egyetlen, igaz szerelme. Chélan abbé látogatása régi sebeket tép fel. Julien azonban könnyek nélkül tűri a fájdalmat. Fouqué a megszöktetésére gondol, minden vagyonát feláldozná ezért, s szinte eszét veszti a fájdalomtól. Julient meghatja a barátság nagy érzése, amelyben voltaképpen alig hitt.

Hajnalban egy parasztruhás nő lép a cellájába: Mathilde.

A lány csodálattal adózik Julien tettének, és még forróbban szereti. Mintha Boniface de la Mole támadt volna fel! Mathilde minden követ megmozgat, hogy megmentse „férjét”. Frilair abbét, akinek kezében vannak az esküdtek, egy püspökség reményével hitegeti. Csak Julien érzéketlen saját ügye iránt. Makacsul hajtogatja bűnösségé, ügyvédet, papot elküld, senkit sem akar látni, csak de Rénalnét.

Voltaképpen kegyelmet kaphatna, hiszen áldozata él. De ő nem akar élni többé abban a világban, amelyben a felemelkedés egyetlen útja a hazugság és a képmutatás.

A tárgyalóterem karzata megtelik asszonyokkal, a fiatalembert általános rokonszenv övezi. De Juliennek már csak egyetlen vágya van: a bátor, szép halál. Felszólalása valóságos vádbeszéd a burzsoá társadalom ellen. Tudatában van annak – hangoztatja -, hogy főbűnre a vakmerő tett: keveredni merészelt a gazdagok világával. Szinte kihívja maga ellen a halált. Az esküdtek iránta érzett szánalmát beszéde nyomán elsöpri az osztályérdek. Halálra ítélik.

A siralomházban hasztalan ostromolják, hogy kérjen kegyelmet. Csak de Rénalnét szeretné látni. Végre teljesül a vágya, előtte áll az asszony, könnyezve kéri bocsánatát, és kérleli, hogy írja alá a föllebbezést. Ezekben az utolsó órákban szerelmük régi szépségében ég. Julien megígérteti az asszonnyal, hogy naponta meglátogatja őt; csak ezzel a feltétellel hajlandó aláírni a föllebbezést. Ám a férj tudomást szerez felesége látogatásairól, és hazaviteti az asszonyt.

A pap látogatása után Julienen erőt vesz a halálfélelem. De még el kell viselnie rideg és pénzsóvár apja látogatását.

Mathilde féltékeny ugyan de Rénalnéra, mégis megkísérel minden tőle teljetőt, hogy megmentse a fiút. De Rénalné megszökik hazulról, és a királyhoz akar menni kegyelemért.

Julient az utolsó reggelen bátorság tölti el. Arca derűsnek látszik. Mielőtt feje lehull, a vergyi napok szép emlékei rohanják meg.

Fouquénak sikerül megvásárolnia a holttestet, hogy eltemethesse. Virrasztva tölti az éjszakát szobájában, amikor belép Mathilde. Letérdel, kitakarja a halottat, majd levágott fejét egy kis márványasztalra helyezi, és megcsókolja homlokát. Így tett Navarrai Margit is Boniface de la Mole-lal.

De Rénalné gyermekeit átölelve hal meg, három nappal Julien kivégzése után.

**

A PÁRMAI KOLOSTOR

1796-ot írunk. Bonaparte tábornok fiatal hadserege mely még a tisztességes ruházatnak is híjával van, csodálatos tettekkel és katonáinak barátságos magatartásával bírja ébredésre az osztrák zsarnokság hosszú évtizedei alatt elpuhult lombardiai népet, amely Napóleonban immár felszabadítóját tiszteli.

Akadnak azonban még szép számmal olyanok is, mint del Dongo márki, aki fél az új eszméktől, a franciák elől griantai kastélyába húzódik, és elkeseredésében az osztrákok zsoldjába szegődik. Húga, Gina del Dongo, akit egy gazdag és előkelő személyiség feleségének szántak, az általános bizonytalanság légkörben hirtelen férjhez megy Pietranera grófhoz, egy előkelő, de tönkrement család sarjához, aki ráadásul az új eszmék híve, és ez idő szerint az olasz légió alhadnagya.

„A bolondság és boldogság két esztendeje” azonban véget ér. Két év múltán, mikor az osztrákok visszatérnek Milánóba, del Dongo márki az elsők között jön elő rejtekhelyéről, és elfoglalja az őt megillető fényes pozíciót. Gina del Dongó férjével, Pietranera gróffal a franciák után megy. Del Dongo márki felesége ekkor hozza világra második fiát, Fabrizio del Dongót.

Fabrizio még csak kétéves, amikor a francia csapatok újból visszatérnek Milánóba. Apja ismét elmenekül, Gina és férje pedig visszatér.

Fabrizio del Dongó gyermekévei „a haladás és boldogság tíz esztendejére” esnek. Parasztgyerekekkel játszik, csínyek és verekedések között telik ideje, majd a jezsuiták milánói kollégiumába megy. Igazi nevelői egyfelől latintanára, Blanes abbé, az asztrológus, másfelől nagynénje, Gina, azaz Pietranera grófné, aki az új eszmék iránti fogékonyságot és Napóleon tiszteletét oltja belé.

A történelem hullámzása azonban megzavarja Fabrizio gyermekéveit. Napóleon bukásával megint visszatérnek az osztrák csapatok, és del Dongo márki a kormányzóság egyik legbefolyásosabb alakja lesz. Idősebbik fia, Ascanio, hadnagyi rangot kap a monarchia legjobb ezredeinek egyikében. Kisebbik fia, Fabrizio, Gina asszony neveltje, visszautasítja a felajánlott kadéti rangot. Pietranera grófot börtönbe vetik, és bár felesége közbenjárására hamarosan szabadon engedik, nyugdíjazzák, majd egy vadászat alkalmával megölik. A csapások sorozata után del Dongo márki griantai kastélyába fogadja özvegy húgát, mert egy del Dongo mégsem kényszerülhet a császári nyugdíjból élni.

A család hölgytagjai pompás kirándulásokat tesznek a Comói-tavon, a fiatal özvegy el van bűvölve kamasz unokaöccsétől. Egyszer csak váratlan hír érkezik: Napóleon partra szállt a Juan-öbölben! Fabrizio közli nagynénjével, hogy csatlakozik Napóleon seregéhez. Anyja, nagynénje és nővérei könnyek között bocsátják útjára, ellátják aranyakkal, és kabátja bélésébe gyémántokat varrnak be. A fiú Svájcon keresztül Párizsba indul, hogy jelentkezzék a császárnál. Tervei azonban kútba esnek. Már a fogadóban kifosztják, s amikor nagy nehezen elér a Maubeuge táján összpontosított sereghez, Napóleon katonái kémnek nézik és börtönbe vetik. A börtönőr felesége huszárruhát szerez az alig tizenhét éves fiúnak, aki a waterlooi csata bevezetését jelző ágyúdörgés közepette eléri a sereget. Egy markotányosnő felismeri benne a katonaruhába bújt gyereket, gondjaiba veszi, és jó tanácsokkal segíti. Ott csetlik-botlik a harctér hullái között, majd újonnan vásárolt lova elragadja, s egy tábornokokból és lovas kíséretből álló csapathoz sodródik. Amikor megtudja, hogy a tábornokok egyike a híres Ney marsall, boldogsága teljes. Ágyúgolyók szántják fel körülötte a földet – annyi hányódás után végre tűzben van hát! De amikor egy ágyúlövedék négy huszárt megöl, a tábornok elpusztult lovának pótlására elveszi a paripáját, és ő ott marad a csatatér kellős közepén gyalogosan.

Sok kaland után végre Fabrizio hazaérkezik. Nagy az öröm a del Dongo-házban, de Fabriziónak mégis rejtőzködnie kell, mert bátyja feljelentette, hogy egy összeesküvés részleteit vitte el Napóleonhoz. Milánóba indul tehát Fabrizio, de az úton zsandárok tartóztatják fel. Szerencsére a zsandárok nem őt, hanem Fabio Conti tábornokot keresik. Hősünk hamarosan találkozik is az időközben fogságba esett tábornokkal, akit gyönyörű leányával, Cleliával együtt kísérnek a fegyveresek.

A család mindent elkövet, hogy Fabrizio ügyét az osztrák hatóságoknál tisztázza, de addig bujkálnia kell.

Pietranera grófné, akinek unokaöccse iránt érzett vonzalma nagyon hasonlít a szerelemhez, magának sem vallja be érzéseit, és Fabrizio távollétében nem utasítja vissza egy érdekes ember, Mosca gróf pármai miniszter közeledését.

A gróf kedveltje a pármai hercegnek, ennek a kis kényúrnak, aki mindenben XIV. Lajost utánozza. Mosca gróf halálosan beleszeret Pietranera grófnéba, kedvéért hajlandó lenne lemondani miniszterségéről és szerényen, polgári módon élni a nyugdíjból. De van tartalékban egy másik, bonyolultabb terve is: a grófnét férjhez adja az öreg Sanseverina herceghez, akit – megszerezvén a neki hőn óhajtott rendszalagot – az esküvő után azonnal diplomáciai szolgálatba küld, abban a reményben, hogy akkor ők ketten kényelmesen és zavartalanul élhetnek egymással. Végül is ezt a tervet váltják valóra. Az újdonsült hercegnét siker és irigység veszi körül a pármai udvarban, és ő sikerét arra használja fel, hogy gondoskodjék unokaöccse jövőjéről, mert Pármában, távol az osztrák területtől, Fabrizio is nyugodtan élhet. Mosca gróf tanácsára a hercegné pármai hercegérseket akar nevelni a fiúból. Ez az egyetlen lehetséges méltó felemelkedés számára, és mivel ősei közül hárman is betöltötték ezt a méltóságot Pármában, a hagyomány is a hercegné tervég segíti.

Fabrizio eleinte hallani sem akar erről, hiszen katonai becsvágy fűti. Egy hónap alatt azonban meggyőzik a terv életrevalóságáról. Hajlandó Nápolyban teológiát végezni, és híven követi a gróf tanácsait: középszerűséget színlel, és kerüli az önálló gondolkodás megnyilatkozásait.

Teológiai tanulmányainak befejezése után fogadja őt a pármai herceg. „Nem tetszettem a hülyének!” – összegzi tapasztalatait Fabrizio a kihallgatás után. Annál inkább megnyeri azonban az öreg Landriani hercegérsek szeretetét, akinek örökébe kell majd lépnie.

Fabrizio Pármában a fiatal pap, később a nagyvikárius gondtalan életét éli. Helyzetére csak Mosca gróf féltékenysége vet árnyat, aki látja a hercegnének fiatal unokaöccse iránt érzett szerelmét, s aggodalma csak akkor enyhül, amikor végre hírét veszi Fabrizio és Marietta Valserra színésznő kalandjának. Ugyanaz a hír, mely a grófot megnyugtatja, Sanseverina hercegnét porig sújtja. Míg a fiút anyja látogatására küldi, ráveszi a grófot a színtársulat eltávolítására.

Pármába visszatérve, Fabrizio mély gyászban találja a hercegné házát: meghalt Sanseverina herceg, palotáját és háromszázezer frankot hagyva fiatal özvegyére.

Fabrizio, akinek kedvtelései közé tartozik a régészet, felajánlja a grófnak egy ásatás vezetését. A munkálatok közben véletlenül találkozik szerelmével, a kis Mariettával. Ám a lány „védelmezője”, Giletti színész, aki féltékenységében nemegyszer halállal fenyegette Fabriziót, leugrik a kocsiról, s rozsdás pisztolyával nekiront a fiúnak. Dulakodás közben, amikor már minden fegyvert kivertek egymás kezéből, a kocsiból Marietta egy vadászkést hajít Fabrizio elé. Fabrizio megöli a színészt.

A gyilkosság után menekülnie kell. Arcán súlyos zúzott sebbel, Giletti útlevelével vergődik át a határon.

A hercegné távolra is elérő támogatásával jut el Bolognába, ahol gondtalanul élvezi a kis Marietta szerelmét. Fabrizio hajszolja a szerelmet: Marietta után Fausta, a híres színésznő következik, akinek az ifjú M. gróf udvarol. A gróf kémei útján megtudja vetélytársa valódi nevét s azt is, hogy jelenleg nem mutatkozhatik Pármában, így hát Faustával sürgősen Pármába utazik. Fabriziot most már izgatja a játék, minden bolondságra kélsz, maga is Pármába megy. M. grófot párbajra kényszeríti, megsebesíti, majd Firenzébe menekül.

Pármában szigorú ítéletet terveznek Fabrizio ellen: húszévi várfogságot. Sanseverina hercegné csomagol, el akarja hagyni az országot, de előbb – már útiruhában – kihallgatást kér az  uralkodó hercegtől. A fejedelem – aki maga is szeretné megkapni a nagyszerű asszonyt – hajlandó volna a kedvéért bizonyos engedményekre. A hercegné kérésére írásba adja, hogy Fabrizio ítéletét nem írja alá, és száműzi ellenségét, Raversi márkinét, a veszélyes intrikusnőt, a Mosca elleni párt egyik vezetőjét. A fejedelem a kész ítélet helyett másnap másikat diktál, amelyben „csak” tizenkét évi várfogságot szab ki.

A száműzött Raversi márkiné bosszút forral: Sanseverina hercegné írását utánozva, az ő nevében Castelnuovo melletti vidéki házába hívja Fabriziót. A fiú elhiszi, hogy a veszély elmúlt, s boldogan indul az asszonyhoz, nem sejtve, hogy titkosrendőrök várják.

Két órával később Fabrizio a pármai Citadella foglya. A felvételi irodában, alighogy Fabio Conti tábornoknak, a börtön kormányzójának parancsára megszabadítják bilincseitől, hatalmas pofonnal válaszol Barbone börtönírnok szemtelenkedéseire.

Amikor Fabriziót felkísérik cellájába, a börtönudvaron szembetalálkozik a kocsiján elhajtó Clelia Contival, a tábornok leányával, s míg felmegy a háromszáznyolcvan lépcsőfok magasságában levő szobájába, a lányra gondol, és szinte megfeledkezik szerencsétlenségéről.

Sanseverina hercegné még aznap este megtudja Cleliától a szomorú hírt. Kétségbeesése határtalan. Szeretett unokaöccse ellenségei kezében van, der ő maga is kiszolgáltatottja a fejedelemnek. Kétségei közt hányódik: vajon megmentheti-e Fabriziót, ha enged a fejedelem udvarlásának? Arra is gondol, hogy megszökteti a fiút, végül, mielőtt bármit is tenne, elhatározza, hogy szakít Mosca gróffal, mert nem sodorhatja magával őt is a pusztulásba.

A grófot megdöbbenti az asszony elhatározása, de nem tehet mást, maga is megkísérel mindent Fabrizio érdekében.

Fabrizio minderről nem tud. Szívét Clelia Conti tölti be. Cellája ablakából dobogó szívvel pillantja meg a lányt, valahányszor az a Farnese-toronnyal szemközti szobában madarait eteti, s félénk pillantásokat vet a fogoly ablakára. A fiú szomorúságára az ablak elé csakhamar deszkaellenzőt ácsolnak, mely csak az eget engedi látnia. Fabrizio ekkor rózsafüzérének fémkeresztjével átfúrja az ellenzőt, majd hosszadalmas munkával nyitható ablakocskát vág rajta, hogy láthassa Cleliát. Életének legboldogabb szakasza következik. Nem vágyik többé szabadulásra, sőt még a gondolattól is fél, hogy a hercegnő erőfeszítései esetleg megfoszthatnák a szeretett lény közelségétől. Ő, aki már képtelennek hitte magát a szerelem érzésére, még soha nem ismert ilyen felemelő és boldogító állapotot: s a lány szeméből is kiolvashatta, hogy szerelme viszonzásra talál!

Fabio Conti leányát a gazdag és előkelő Crescenzi márkihoz akarja adni, s azzal fenyegeti, hogy ha ellenáll, kolostorba küldi. A lányt, aki azt hiszi, hogy Fabrizo a hercegné szerelmese, a féltékenység s a Fabrizio életéért való rettegés is gyötri. Végül a kolostor helyett inkább Crescezi márki udvarlását választja. Már három hónapja tart Fabrizio fogsága, amikor Clelia egy napon kétségbeesetten tekint rá ablakából, majd a zongorához ül, s mintha csak operaszöveget énekelne, tudtára adja Fabriziónak, hogy Barbone, a börtönírnok meg akarja mérgezni. Felszólítja, hogy ne egyék az ételből, készítsen szalagot fehérneműjéből, s eressze le este az ablakon, hogy kötelet erősíthessen rá, amellyel majd élelmet küld neki. Fabrizio a kályhában talált szénnel betűket ír a tenyerére, ily módon vallja meg szerelmét. És papírt, ceruzát kér. Ettől fogva rendszeresen leveleznek, s Clelia értesíti őt minden veszélyről. Grillót, Fabrizio úrét is megszelídíti, hogy kenyeret vagy bort küldhessen vele.

Egy éjszaka Fabrizio fényjeleket észlel egy távoli toronyból. Csakhamar felfedezi, hogy a jelek az ábécé betűit jelentik. „Gina gondol rád” – olvassa. A hercegné így közli unokaöccsével, hogy nemsokára kiszabadul. A fiú hallani sem akar a szökésről. Clelia azonban könyörögve kéri, fogadjon szót a hercegnének, s ha módjában áll, szökjék meg a börtönéből, mert veszélyben az élete. Egy éjszaka Grillo segítségével, a börtön alatti márványkápolnában lopva találkoznak, s a lány itt ráveszi Fabriziót, hogy szerelmük érdekében legyen okos, és engedelmeskedjék nénjének, hiszen ő sem tehet mást, ő is engedelmeskedik apjának, hogy Fabrizio közelében maradhasson: Fabrizio végül is beleegyezik a szökésbe.

Sanseverina hercegné Mosca grófon kívül rajongóinak egyikét, Ferranta Pallát, a bujdosó, halálra ítélt forradalmár költőt, sőt Cleliát is beavatja nagy körültekintéssel szervezett szöktetési tervének végrehajtásába. A sikeres szöktetés után a hercegné emberei piemonti területre, majd Locarnóba viszik Fabriziót, de a fiú Pármába vágyik, mert halálosan szerelmes Clelia Contiba. Sanseverina hercegnének rá kell döbbennie, hogy a fiú őt csak mint nagynénjét szereti.

Sanseverina hercegné Locarnóban értesül a fejedelem haláláról. Nagy fejedelem volt, és rútul megrágalmazták – mondja róla, bár valójában ő mérgeztette meg. Pármában ezzel egy időben lázadás tör ki.

A lázadás leverése után a hercegnét az új uralkodó San Giovanni hercegnővé és anyjának főudvarmesternőjévé nevezi ki. Visszatér tehát Pármába, s ott a legnagyobb kegyet élvezi.

Elhatározza, hogy végre feleségül megy Mosca grófhoz. A gróf azonban, „a haza megmentője”, akinek oroszlánrésze volt a lázadás leverésében – úgy látszik -, kegyvesztett lett. Fő ellensége, a főügyész, azóta már igazságügy-miniszter, a hozzá hasonló gazemberekkel együtt iparkodik különféle piszkos ügyekre rábírni az új fejedelmet.

A hercegné mégis eléri az udvarnál, hogy Fabrizio del Dongo felett igazságos bírák ítélkezzenek. A felmentés reményében visszahívja unokaöccsét Pármába, de azt is elhatározza, hogy siettetni fogja Clelia házasságát Crescezi márkival.

Fabriziónak, míg ügye nem rendeződik, be kell vonulnia a városi börtönbe. Ő azonban ehelyett a fellegvárba vonul, hogy Clelia közelében lehessen.

A hercegné kétségbeesik: a fiú alkalmat ad Fabio Continak, hogy bosszút álljon rajta szökése miatt. Fabrizio tettével nemcsak a hercegét, de Cleliát is megrémíti. A lány fogadalmat tett a Madonnának, hogy szerelmére rá sem néz többé, s férjhez megy Crescenzihez.

A személyzettől megtudja, hogy Fabrizio del Dongo nem jut ki többé élve a börtönből, mert megmérgezik, mielőtt bírái összeülnének. Délben rémülten rohan a fiúhoz, aki éppen ebédnél ül. Fabrizio boldogságában nem vallja be mindjárt, hogy hozzá sem nyúlt még az ételhez, nehogy Clelia magára hagyja. A lány aggódva zárja karjaiba.

Léptek dobognak a lépcsőn. Clelia elrejtőzik, Fabrizio pedig, aki azt hisz, hogy meg akarják ölni, kirohan a cellájából. De Fontana tábornok érkezik, akit a hercegné könyörgésére maga a fejedelem küldött, hogy megmentse a mérgezett ételtől Fabriziót.

A fejedelem ugyanis szerelmes a hercegnébe, s megesketi az asszonyt, hogy az övé lesz ha megmenti öccsét, s kinevezi a fiút Landriani érsek utódául.

Fabrizio jelentkezik a fejedelemnél, és engedélyt kér az érsek meglátogatására. A fejedelmet meghatja saját nagylelkűsége, elégeti a főügyésznek grófi rangot adományozó levelet, és elcsapja Fabio Conti tábornokot.

Fabrizio a felmentést követő napon elfoglalja az érseki helynök méltóságát Landriani mellett. Népszerűsége nőttön-nő, szabad bejárást kap a fejedelemhez, excellenciás úr lesz, s mégis boldogtalan. Mindent odaadna Cleliáért. Egyszer meglátogatja a leányt, aki száműzött apja távollétében nagynénjénél lakik. Szemrehányás, majd a feléledt szerelem édessége fogadja, mégis el kell válniuk: a lányt köti fogadalma.

Clelia házassága után Fabrizio visszavonul, nem vesz részt az udvari ünnepségeken sem, s magányosan él. Mosca gróf, aki végre kigyógyult féltékenységéből, s igaz barátként viselkedik vele, ráveszi, hogy a fejedelemné születése napján jelenjen meg az udvarban. Kitüntető tisztelettel fogadják, még a fejedelem whistpartijába is kijelölik. Őt azonban csak Crescenzi márkiné, azaz Clelia jelenléte érdekli. Eleinte kínosan kerülik egymás tekintetét, de később egyre többször találkozik szemük.

A hercegné mindezt látja, s reménytelenségében elhatározza, hogy eltávozik az országból. Enged Mosca gróf házassági kérésének, s hercegi rangját felcseréli a grófi címmel. A fejedelem, aki Fabrizio élete fejében egy éjszaka ígéretét zsarolta ki a hercegnétől, megcsalatva érzi magát, de végül is kap egy búcsútalálkát az asszonytól. A gróftól barátságosan válik el, Fabriziót kitünteti s továbbra is kegyeiben tartja. Az udvart azonban megint ellepik a cselszövők. Nagynénje levélben figyelmezteti Fabriziót: „A fejedelmi szeszéllyel szemben csak a prédikáció lehet a fegyvered.” Ezzel kezdődnek Fabrizio országszerte híres prédikációi.

Fabrizio reménykedve várja, hogy egyszer talán Clelia is eljön a templomba. De az asszony állja fogadalmát. Végül azonban nem bír uralkodni magán, s elmegy a templomba. Másnap Fabrizio levelet kap tőle. Találkára hívja házuk narancsoskertjébe. Sötétben fogadja, hogy meg ne szegje fogadalmát, ne lássa Fabriziót. Három év telik el boldog szerelemben.

Fiúgyermekük születik, Sandrino. Fabrizio sohasem láthatja gyermekét – hiszen Cleliát is örökre rejti előle a sötétség -, de kínozni kezdi a vágy, hogy magához vegye. Úgy gondolja, hogy ha a gyermeket betegnek mondják és halálhírét keltik, Clelia férje nem fog gyanút. A tervből azonban tragédia lesz: a étéves gyermek valóban megbetegszik s meghal.

Clelia csak néhány hónappal éli túl fiát. Egyetlen vigasza, hogy Fabrizio karjaiban hal meg.

A koadjutor szétosztja vagyonát, és a pármai kolostorba vonul. Időközben Mosca gróf újra miniszterséget vállal Pármában, de a grófné többé nem tér vissza, s csak kevéssel éli túl Fabriziót, aki mindössze egy esztendőt töltött a pármai kolostorban.

Mihályi Gábor

(Forrás: 111 híres külföldi regény 1. kötet 164-180. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)