2018. jún. 20.

Jókai Mór (1825-1904): Apotheozis (1899)




- Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára -


Háttérben Petőfi érczszobra, mögötte görög stylben épült csarnok, e felirattal: „Petőfi-Ház”, párkányzatán Petőfi elhalt kortársainak mellszobrai: Arany, Tompa, Lisznyay, Kerényi, Bérczi, Obernyik, Vajda, Degré, Pálffy Albert, Egressy G., Irányi, Vasváry stb. Szabadság nemtője: fején diadém, fehér redős öltönyben, két keze bilincsben lánczczal összekötve. Sötét van: csak egy csillagfény ragyog a szobor feje felett a magasban, melynek vékony sugára a szoborra dereng alá.

Nemtő (tompa, gyászoló hangon):

Nem magad estél el: veled együtt szálltak
Emléktelen sírba Haza és Szabadság,
Kikért éltél; kikért a vérhalált kiálltad,
A rombadült ország, szegény Magyarország –
A sírt fölöttetek simára taposták.

Aztán sötétség lett, kisértetek éje
Úr lett benne minden gonosz szellem-tábor,
Kiket elszabadit alvilágnak méhe
Halottat és élőt kinozni vaktából
A pokol közel volt, az ég pedig távol.

Kioltottak minden csillagot az égen,
Csak egyet nem tudtak: mely szivedből szállt ki,
Melynek azt hirdették tündöklő sugári:
Lesz e lidérczhozó éjszakának vége
S szabad Magyarország, amilyen volt régen.

Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak,
Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn,
Hogy még visszahozza a jövő a multat.
Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsben.
Él még magyar nemzet, él még magyar Isten.

Ki sugdosott az eltemetett nemzetnek
Álmában, hogy halál ne legyen belőle?
Eltartott ez álom egy emberöltőbe, -
„Ne rettegj jövődtől, multadat ne vesd meg!”
Te voltál az, örök szabadság költője.

Jós voltál, próféta, kitől hitet vettek,
Dalaid szikráin láng kelt a szivekben.
Kik élve üldöztek, holtan megszerettek
S akik hivek voltak, azok még hívebben.
Idegen lelkekből honszeretők lettek.

S az ég meghallgatta a holt költő dalát!
Remény csillagait sorba gyujtogatta,
A csillagok után felhozta hajnalát,
Bilincsét, lánczait a nép szétszaggatta.
S a nemzet föltámadt az uj virradatra.

(Hajnalfény, majd napfény derül.)

Nemtő (kettészakítja a kezén levő lánczokat):

Hajnalhasadtára a látóhatárig
Fut az éjt tábora, a gyötrő kisértet,
Kelő fénysugárból magasra kiválik,
Ostorával űzve a futó lidérczet,
A te érczalakod, visszanyerve élted.

Érczből volt a szived, míg dobogott élve;
De égett a haza és szabadság névre.
Most ércz vagy egészen: hát szív vagy egészen,
Fejedet az égig emeled merészen;
S szemednek engeded, hogy a napba nézzen.

S napnál fényesebbre: feltámadt hazádra
Ez imádott földre, bérczedre, rónádra:
Bérczek, rónák hazaszerető népére.
Kit Isten teremtett a saját képére.
Kiben az ősöknek buzog honfi vére.

Lásd és hevüljön át érczalakod tőle.
Legyen izzóvá és ragyogjon az éjbe,
Hogy lett bálványnyá a szabadság nemtője.
Lásd szobor-alakban mit nem láttál élve,
S dobbanjon érczszived túlvilági kéjbe.

Nemtő (ledobja kezeiről a lánczokat):

Nincsen már rab nemzet, nincs elnyomott ország,
Szabad a föld, a nép, a sajtó, a szellem.
Szabadság rendezi a törvények sorsát.
Sötét visszavonás nem félelmes ellen.
Árulás daemona nem győz honszerelmen.

Az utolsó hang mit földön élve hallál,
Sebekből vérezve, földre legázolva
Vad csatakiáltás volt, győzelmes hurráh!
Amivel a szilaj zsarnokká lett szolga
A szabadság hősét a porba tiporja.

Most népdal üdvözöl, szabad népek ajkán,
Kik dalaid zengik, szájról-szájra szállva,
S hallgasd, hogy élednek a nap alkonyultán
Aranytermő kalászt aratva, kaszálva.
A délibáb játszik távol láthatárba.

Mit utólszor láttál élő szemeiddel
Romhalmaz volt, égő városoknak üszke.
Most palotasorok, szemeidnek hidd el,
A való versenyt fut merész reményiddel.
S miként a palota, a gunyhó is büszke.

S a porba hullt zászló, mit véreddel festél,
Most magasan lobog, egész nemzet védi:
Megsokasodtak a régi kor honvédi,
Kit messze kerestél, kit egykor elvesztél
Itt van körüled, a dicső hon, a régi.

S ezt köszöni e hon kihullott vérednek,
s mi sohasem hull el, élő dalaidnak,
Szabadság virági porodból erednek;
Lelked sugáriból csirái fakadnak,
Dalaid diadal neked egymagadnak.

Sírod csak keressük, de lelked köztünk él;
Ott leljük lantodnak minden pengésében,
Unokáink tudják, mit mi tudtunk régen,
Hogy drágább vagy nekünk édes minenünknél,
Soha a magyar szó nem zengett oly szépen.

Mag volt, mit elhintél: erdő lett belőle,
Szabad és egyenlő testvér minden polgár,
E jelszóval haladt nemzeted előre.
E jelszó lángjával égett minden oltár,
Ez a hármas jelszó hirdeti: ki voltál.

E földtekén alig van még más földdarab,
Hol e három jelszót még hiszik és vallják.
De ez az egy haza menhelyül megmarad
S ujra felzenditi, hogy a népek hallják,
S kövesse erős tett, mit mond szent akarat.

Amíg e kicsiny nép, kit magyarnak hínak,
Szabadság és emberszeretet őre lesz:
Sok küzdelme lesz, mert ellent sokan vínak,
De el nem fog bukni, soha nem csüggedez.
Szabadság nemtője mindig mellette lesz.

Nemtő (felragadja a Petőfi szobor talapzatára fektetett nemzetiszín zászlót e felirattal: „Szabadság, egyenlőség, testvériség” s Petőfi szobra felé nyujtja):

Ragadd e háromszín zászló érczkezedbe,
Mely élve emelte, halva is megvédte.
A jövendő várát ezzel te veszed be,
S ha mi ellágyulnánk, te érczszobor, védd te.
Legyen veled együtt halhatatlan élte.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása


Móra István (1864-1957): Petőfi emlékének (1899)




Hazámban, én szülötte földemen,
Ó templomunk megett, ákáczok árnyán,
Hogy ott valál futkározó gyerek:
Fennen dicsekszik véle néma márvány,
Onnan jövök, - a por saruimon még,
Kit lábad egykor szentté avatott,
S ama szellőnek érzem ihletését
Ki téged homlokon csókolgatott…

Éj volt, csillagtalan vak éjszaka –
S én láttam a világtalan setétben;
Csend volt, süket, halálos némaság
S én hangokat hallék a csendességben.
Láttam: ahogy a hosszúgémű kútnál
Lovad, Betyár lovad megitatod, -
S hallám a dalt, kivel te gondos dajkád
Csicsitgatott, ölében ringatott.

Hallottam a szülő-kebel jaját,
Mikor búcsúdnak csókját rálehelted;
S előttem mondtad az üzenetet,
Ha szép hazádba ismerősök mentek.
Bolyongásod hosszú kálvárja-útján
Által kisér síró tekintetem:
Piros virága ösztövér türöknek
Piros lehulló véredtül leszen…

Majd, mintha erdőzúgást hallanék,
De benne vadgalamb turbékolását,
S zajló folyamnak csendes szigetén
Fülemilének édes danolását.
Erdő mitől zúg? Vadgalamb mitől búg?
Folyam miért zajog s a kis sziget
Fülemiléjét ki tanitta dalra?
A te szerelmed, az a te szived…

Majd zeng az ég, - hogy a föld sarkai
Meginganak rettentő förgetegtül;
Villámlik, bűzhödt odvak, börtönök
Tetői égnek gyújtó mennykövektül.
Az ég zengését, villám csattogását
Mi zengi túl? te harsogó dalod!
Hogy megmozdul rá jeltelen sírjában
A szabadságról álmodó halott.

Mozdulj halott, kelj föl porló halott,
A négy folyó, a három hegy határán,
Nézd, a magyar dicsőség napja süt
S az ősellenség fut, megütve gyáván;
Nézd, nézd a hozzád méltó nemzedéket.
A sáskahajtó szélvészt, a magyart, -
Nézd dalnokát az újhodott időknek.
Kezébe’ pengő lant, kezébe’ kard!

Aztán pihenj el és porladj tovább,
Álmodd tovább háromszázéves álmod,
Észak sötét felhője, meg ne lásd:
Hogy vonta gyászba a fényes világot…
S ne lásd a meggyalázott lobogónak
Selymén az árulás szennyét, sarát, -
Ne halld az elemésztett martiroknak
Arad felül halló végsóhaját…

S te bősz tusáknak dalló madara,
Szabadság élő lelke hová lettél?
Hogy nem beszél a segesvári rög,
Szived sebétől, mely helyütt elestél?
Vagy el se estél s prófétatájaképpen
Isten magával égbe ragadott,
Hogy itt ne érd hazádnak temetését
Hogy itt meg ne tudd ama gyalázatot?

Boruljon rád érzéketlen göröngy,
Rejtsen magába csillagos mennyország,
Fennen dobogja hitvalló szivem:
Még visszajössz te egykoron mihozzánk!
A félkezüek míg békóba verve,
Addig ez a föld meg-megrázkódik,
S lesz ujra harcz, a Tisza-Duna síkja
Megint-megint vérrel virágozik.

Ha sír takar, te fölfeszited akkor
A bemohult, a süppedt síri halmot,
Magas mennyország hogyha rejteget:
Az égi bolt kárpitját megszakajtod.
S dalolva küzdöd át velünk a százszor
Megújuló, próbálkozó tusát, -
Míg el nem zenghedd valahára, végre
A kivivott szabadság himnuszát!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Illyés Bálint (1835-1910): Sírod ormán (1898)




Sírod ormán elmerengek,
Lánglelked csodálom,
Látom amint száguldozik
A tüzes villámon
Milliók lelkébe szórod
Sziporkázó lángod’
Mintha vele fel akarnád
Gyújtni a világot.

Lelked fénye elvakit, de
Szívedet imádom.
Nincsen olyan lángoló sziv
A kerek világon!
Édes mézzel, drága mézzel
Mint a rózsa kelyhe:
Örök-égő szerelemmel
Csordulásig telve.

Szived minden dobbanása
Tündéri szép álom,
Hajnal édes ébredése
A feslő virágon
És ha dalt zeng, visszazengi
Azt a bércz, a róna
Mintha benne millióknak
Érző szive szólna…

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Ábrányi Emil (1851-1920): Petőfi és Jókai (1898)




Körmenet megy ujra Petőfi szobrához,
Ahol a magyar nép áhitattal áldoz,
Mint pap az oltárnál, márczius szent napján,
S koszorút helyez el szobra kőalapján.
Megy a roppant menet. De úgy tetszik nekem:
Van közte tömérdek rejtélyes idegen…
Halványarczú ifjak, még halványabb vének,
S mintha nem járnának, csak úgy lebegnének.

Mintha valamennyi fehér ködből volna,
És alakjuk mindjárt szerte-szét oszolna:
Egyetlen szilárd test nincs e sokaságban,
Hasonló menetet soha még nem láttam!
Vértanúk és költők, katonák és szentek,
Akik mind maiglan sírjukban pihentek:
Ime levetették lánczát a halálnak,
S a szabadság napján körmenetben járnak!

Egy élő van ott csak. Édes búval teli,
Ezt az egyet mind, mind csókolja, öleli,
Mint ahogy a vert had bujdosó csapatja
Megmentett zászlóját kézről kézre adja.
Ezt az élő embert én is jól ismerem;
Szive halhatatlan virágokat terem;
Feje, mint a hő nap, fényét veti, szórja:
Ez a magyar nemzet nagy Jókai Mórja!

Ott halad előttük és vezeti őket,
A szabadság napján sírból kijövőket.
Megy a menet élén, szeliden, nyugodtan,
Csak a szeme gyúl ki, csak a szeme lobban,
Csak az a merengő, multba néző kék szem,
Az ragyogja némán: Mindenre emlékszem!
Egy-két forduló még s a szoborhoz érnek,
Hallga! Most egymással ők ketten beszélnek.

„Üdvözöllek, Sándor! Igy találkozunk hát!
Látod, én még most is folytatom a munkát,
Te pedig eltüntél véres csatatéren,
Tán az Isten vitt el diadalszekéren?
Hogyha elment őszszel, ki tudja, ki látja,
Hova szállt a tavasz vándor csalogánya?
Dalodtól talpra állt Magyarország népe,
S magad lefeküdtél a haza ölébe!

Óh milyen seb volt az,amit akkor vágott
A kozák dárdája! Egy fél mennyországot
Rombolt le a hitvány, tele angyalokkal,
Isteni zenével, csodaszép dalokkal!
Te voltál a világ legdúsabb királya,
S trónod elvetetted, mert hazád kivánta,
Mert több volt ő néked kincsnél, diadalnál…
Légy áldott, ki érte ily korán meghaltál!”

Válaszol a szobor: „Üdvözlégy, barátom!
Ércz-szemem könnyezik, fejedet ha látom!
Én korán lehulltam, hamar oda lettem,
De te dolgoztál és szenvedtél helyettem!
Belém egyszer döfött kozák gyilkos fája,
S elkerült a jövő hosszú Golgotája…
Egy seb- és gond, bánat, mind, mind semmivé lett.
Óh de téged hányszor döfött át az élet!

Hány sebet ütött rád gyanusitók vádja,
Szájas hazafiság botor pereátja!
De te tűrtél mindent, félreértést, vádat,
S annál igazabban szeretted hazádat!
Egyre csak küzdöttél, egyre csak fáradtál,
S hazádnak tömérdek dicsőséget adtál…
Nagy csapások közt is biztál és reméltél –
Légy áldott, ki érte ily sokáig éltél!

Mint két testvércsillag a fekete égen,
Úgy vagyunk mi együtt gyászban, dicsőségben!
S márczius azért lesz mindig szent és drága,
Mert ez a mi lelkünk örök ifjusága.
Ez a nap azért lesz a napok legszebbje,
Azért marad ünnep, a nemzet ünnepje,
Amit az időből nem lehet kitörni,
Mert mi tettük azzá: Jókai, Petőfi.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Jakab Ödön (1854-1931): Hol a költő? (1898)




Hol aköltő, aki régen
Ott harczolt a csatatéren,
S beboritva mély sebekkel
Siratatlanul esett el?

Hagyjátok el, ne kérdjétek,
Mind hiába e kérdések:
Századokra jöhet század,
Nem fog adni egy kis választ.

Az egész nagy végtelenben
Semmi sincs, mi rá vezessen:
Fű, fa, virág be nem vallja,
Hogy a költőt hol takarja.

Hallszik ugyanmost is kobza,
Tájról-tájra visszhangozva:
De visszhangról ki lelné meg:
Honnan repült ki az ének?

Ha ezután indulnátok:
Bejárnátok a világot,
Csalna a hang ide, oda,
Még se lelnétek rá soha.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása