Irodalom és művészetek birodalma

2018. jún. 21.

Inczédy László (1855-1902): Petőfi

Szavalták a nagykőrösi Petőfi-ünnepen (1899)

Nem halt meg a dalnok, hiába beszéltek!

Cser illeti most is, és nem czipruság.

Nem langy kegyelet kell árnynyá lett emléknek

S nem pusztai sírra pár gyáva virág!

Ki ünnepet ülsz ma, ha szived is ott van,

Az ő ajkáról még hallod a dalt,

És vele énekled, mint ama napokban,

Zúgatva viharzón a Talpra magyart.

Nem halt meg a dalnok, csak földi alakját

Sodorta el innen a szörnyű vihar.

Kard volt a kezében, száz vészen rohant át

S mint harsona zengett ajakán a dal.

És azután eltünt, és senki se látta…

Dörögtek az ágyúk, zörgött az aczél;

Ez volt a halálnak szörnyű aratása –

De nem halt meg a dalnok! Petőfi él!

S fog élni örökké. Soha meg se halhat,

Volt, van és lesz mindig, mint Isten maga.

Füben, fában, Uram, él a te hatalmad,

Századok lelkében a nép dalnoka.

Ami ember-szívben nagy, magasztos, dobban,

Amitől szentté lesz véres harczmező,

Ami életet nyújt rég bedúlt sirokban:

Multban és jövőben, mindenütt csak ő.

Ami Tyrtaeusnak szárnyaló dalában

Spártát harczba hívta, az ő lelke volt;

És a Marseillaisenek riadó szavában

Örvényes viharban mint sirály sikolt.

S amikor hozzánk jött, mint Istentől küldött,

Lelkünkről az álmot ő kergette szét,

Ő vitte a zászlót, ő fújta a kürtöt,

S keblünkben éreztük Petőfi szivét.

Most is sokan látják, most is sokan hallják,

A kor harsonása most is mindig ő…

Ahol éltet kér az eltiport szabadság,

Ahol lánczát rázza a rab szenvedő,

Ahol az ember-jog kél elszánt tusára,

Hol bitor bálványok orba omlanak:

Ott – fején a költő s martir glóriája –

Dalait harsogva, ő vezet hadat.

Nem halt meg a dalnok! Megjön az idő még,

Amikor hozzánk is ujra visszatér;

Ujra drága lesz a szabadság, dicsőség

S értök újra olcsó lesz a honfi vér,

Más alakot ölt tán, de hiába rávall,

Aminőt más nem tud, az a büszke dal,

S aki élni-halni számot vet magával,

Meglátja Petőfit ujra a magyar!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről - Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Szabolcska Mihály (1861-1930): Petőfi

Felolvasta a szerző a mezőberényi Petőfi-ünnepélyen, 1899.

Soha jobban nem vágytam volna rá,

Hogy igazában jó költő legyek:

Mint most, mikor Ő róla kellene

Mondanom éneket.

- Keresem a szót, amivel ki tudnám

Fejezni méltóképp’, hogy Ő ki!...

S zengő magyar nyelvünkön nem találok

Szebb szót ennél: Petőfi!

Óh, mert e szóban minden benne van,

Aminek itt lent örökélte van.

Az a dal, mely születés-idejében:

Már ott cseng milliók szivében.

Az áloé-dal, ami úgy terem

Nagy néhanap, egyszer egy ezredévben!

Ő az, Petőfi! – S ha még ide le

A szabadságnak nem volna neve,

Ha csak akkor szállt volna le az égből:

Bátran hivhatnánk most az Ő nevéről!

De százszor boldog vagy te, nemzetem!

Ha elfelednéd egyszer, hogy magyar vagy,

S rabláncz csörögne megint kezeden:

Ő érte, hogy tiéd volt valaha,

A jó Isten százszor megváltana!

… De dalban Ő ne magasztalható,

Csak az ő dala hozzá fogható.

Jelzőnek a szó Rá visszásra jő ki

Ő semmi más, - Ő büszkén csak Petőfi!

Egyetlenegy, az is marad halálig,

Míg szabadságra, szerelemre vágyik.

S egy boldog összhang élete, halála,

Mint dalai örök harmóniája!

- Mikor rózsaerdőben mendegél

A halkan járó nyári esti szél,

Ahogy susognak, a szél meg a rózsa:

Az az Ő lantján a szerelmi nóta.

De mikor lelke haraggal teli,

„Rab nemzetek bilincsét tördeli”,

Ahogy viharzik dala mennydörgése:

Hasonlat nincs arra a mindenségbe.

Óh, magyar Alföld, ékes rónaság,

Volt-e te rajtad azelőtt virág?

Termett-e rajtad addig árvalányhaj?

Vagy Ő hozta csak mindezt rád magával?

Hát délibábod lett-e másmiből,

Mint az ő lelke merengésiből?

Ő nézte rád ezer szépségedet

S adta világgá hired-nevedet!

Ő szeretett legjobban a világon,

Légy érte hálás, édes pusztaságom!

Gyepszőnyegiden, homokodon át:

Nődd be virággal a lába nyomát!

- Hát te mit adnál Néki, nemzetem?

Emlékszel-e még a „Talpra magyar”-ra?

A riadókra,a csatadalra?

Mikből kilobbant a szemedben

Nagy, régi büszkeséged…

- Hol, aki mert gyávának nézni téged?!

Emlékszel-e még

A rád szakadó zivatarra?

Mikor magadhoz visszatértél,

S egy félvilággal szembenéztél?

- Hallod-e még?

Hogy cseng bele egy dal minden csatazajba!

Ő az, Petőfid; ahogy szilajan,

Vad tűzzel zengi el ajka

Harsány himnuszodat, százszor szent égi szabadság!

S ugyan mit adnál Néki nemzetem?

Félek, nem adhatsz semmit, sohasem.

Soká lesz az, míg Ő lesz a nagyobb,

Míg a dicsőség Róla rád ragyog!...

… Egy vágya van csak s holnap estelig:

Segesvárnál hajh, az is betelik.

Elnyeli végszavát az aczéli-zörej,

A trombita hangja, az ágyúdörej…

Holtteste felett fujó paripák

Száguldanak át.

Mígnem a mezőn „közös sírba rakják”

Nagy dalnokodat, óh, világszabadság!

Árván maradott magyar nemzetem,

Óh, ne ilyen dalokkal ünnepeld Őt!

Azzal emelj nevének Pantheont:

Tartsd meg örökké szabadnak e hont!

S hadd szálljanak a szálló ezredévek,

Maradj te a Petőfi nemzetének!

Illyés Bálint (Petőfi félszázados emlékünnepén (1899)

Felolvasta a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen

Riadj e sirról félszázadnak álma!

S ki könnyben ülsz e szent hantok felett,

Hazám nemtője! Szárnyaid kitárva,

A bérczek ormán ma büszkén lebegj!...

A kincses Erdély legdrágább kincstára

Nyilik ma meg, - s kit tőlünk elfedett:

Fölkél a nemzet hivó szózatára,

S lángszellemével e földet bejárja!...

Halljátok-e mint dobban a föld kérge?

Petőfi égő szive dobog ott…

Óh, mily nehéz volt várni ötven évre,

A nemzedék míg uj lángot fogott!

S fásult szivében lelked égi fénye,

Költők királya,- visszaragyogott.

Emlékiden, hogy lelkesülve égve:

Legszebb virágit fonja most füzérbe.

Ki vagy? Mi voltál? az örök időnek

Méhéből egy kipattant fénysugár!

Bearanyozni e bús hazaföldet,

A merre lantod zengő szava száll!

Dalodtól még a puszta szirt is zöldebb,

S kinyilik a szív, a rideg, sivár.

Tündérkezek reá virágot szőnek:

Hitét, reményét egy dicsőbb jövőnek!

Te a szabadság zengő lelke voltál!

S álmából fölveréd a szolgakort;

Néped szivébe tüzsziporkát szórtál,

Zsarnok kényén midőn porig hajolt.

… Szived egy tüzben, lángba égő oltár,

Szabad hazáért, mely bálványa volt.

S melylyel szivünkbe uj eszméket oltál:

Dalod ma is zeng, mint az örök zsoltár!

De ah, ez a hely nem a költők berke!

Ágyúk zenéje harsogott fel itt;

S vad harczi zaj vészhangja zúga szerte,

Fölverve a völgy néma rejtekit!

A szolgahűség s a szabadság lelke

Mért össze fegyvert s ütközött meg itt.

S míg martalékát a halál seperte:

Karddal kezében Ő a lantot verte…

„Előre székely, kinek ősi véred

Minden kis csöppje drága gyöngyöt ér!

Ti szent büszkeségi a honvédi névnek,

Tanuljatok meghalni a honér!”

S a költő lantján míg így zeng az ének,

Szívükhöz mintha villanyszikra ér:

A harczitüz mind magasabban éled,

Tombolva, zúgva, mint a végitélet!

De ah, lepattant a lant drága húrja!

Reá csapott a zúgó fergeteg…

Szegény hazánk is vérözönbe fulva,

Vergődik kínjain, mint lázbeteg.

De a letiprott nép feltámad ujra,

S hódolni jön, dicső szellem, neked!

A nemzedék im itt élő tanúja:

Hogy ujra zöldel fejed koszorúja!

Költők királya! Csak szórd égi fényed!

Körülrajong ma ismét nemzeted.

Rideg közönynek álmából fölébred,

lelked sugárit hogyha ráveted!

- - A korhadó fa, sarjan ujra éled,

És felvirul, mint ifjú rengeteg!...

S sírod, melyen bús honfi könnyek égnek,

Bölcsője lesz egy dicsőbb ezredévnek!”

2018. jún. 20.

Lampérth Géza (1873-1934): Petőfi (1899)

Te Isten örök lelkének

Elszakadt, zengő része voltál!

Áldása csak s dicsősége e népnek,

Hogy mezői felett daloltál…

A dallamok ős forrása de hőn

Szeretheté földünk göröngyét:

Pazar kedvvel, hogy ép’ hozzánk vetett

Téged – dús méhe leggazdagabb gyöngyét!

Te voltál s vagy a dal birodalmának

Babérkoszorús fejedelme!

Támadtál, - mint égi jelenés támad,

S eltüntél zengőn, fényt lövelve…

Ónsulyával mást megöl az idő,

Te nősz alatta, mint a pálma,

S virágba sivatagokat borit;

Porló szived ezer virágzó álma.

Dalaid örök tavaszi pompával

Viruló bűbájos virágok –

Belengik s dicsőséged illatával

Beillatozzák a világot…

S lelkekbe szórva drága himporuk;

A jövőnek dúsan teremnek:

Üdvözitő arany-gyümölcseit

Szent szabadságnak, édes szerelemnek…

Endrődi Sándor (1850-1920): Petőfi

Felolvasta a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen, 1899.

Hozsánna Néked tündöklő Eszme!

Egykor földi alakban

Köztünk átrohanó Élet!

Vakmerő tüneményes Álom,

Ki több pompát sugároztál a világra,

Mint mennyit az égi tetőkön

Szétvillogtat az északi fény.

Hozsánna néked, halhatatlan Szellem,

Dalok kiapadhatlan

Örök forrása, Petőfi!

Félszázada már,

Hogy a segesvári csatatéren

Lant és kard kihullt a kezedből,

Félszázada már. Csak röpke, futó percz

Örök életed nagy időmutatóján.

Az emberiség történelmének

Zúgó óczeánja fölött

Komor madarakként

Száll egyik század a másik után,

s szárnya csapásaival

Éjbe sodorja

Mindazt, mi mulandó, mi veszendő, -

De Téged, érczes erők hárfája,

Mennyei dallam,

Egyetlen ütése sem érint.

Csengőn s tisztán zendülsz át

Az idők minden viharán

S diadalmasan állsz meg

A hanyatló századok düledékén.

Homlokodon reszket

Az égi betükkel jegyzett titkos írás:

Szellemed nagy egésze

Örökélő része a nagy istenségnek,

Mely a gyarló embereket

A porból a csillagokba ragadja.

Hozsánna Néked, földi csaták közt

Áttisztult isteni lélek,

Mindnyájunk szive melegéből

Sarjadzó dúslombú babérfa,

Lelkünk dalnoka, te napunk, levegőnk,

Ünnepelünk! – De nem úgy,

Mint elesett hőst,ki mögött a

Multak kriptavilágának

Vasajtaja örökre bezárult,

De mint a temetők hamvából

Győzelmesen ujjászülető jelenést,

Ki eltépdesi végzete gyászát,

Szétzúzza nyugalma bilincsét,

S a halálban a halhatatlan élet

Zászlóját lobogtatja feléd –

Te, a beteg emberiségnek

Megváltója, Jövendő!

Üdv, üdv, Neked,

Soha el nem enyésző Fiatalság,

Dicsőségünk lángszirmu virága:

Petőfi, Petőfi!

Csak gomolyogjon, borongva, vívódva,

Mint rengeteg árnyék;

Csak nyomakodjék zord útja homályán,

Ivadék ivadékra, öltőre az öltő

S kergesse a földi szerencsét, -

Te mindig egyike lész, dicső szellem, azoknak,

Kik a bősz rohanás zavarában,

Az olcsó árúk e zsibvásárján,

Szivökben az éggel az égre tekintnek,

S szózatos ajkuk a mennyei ének

Tiszta malasztját

Hullatja le vérző sebeinkre.

Ha ki hall: döbbenve megáll

S álmokat űzve

Beleméláz a csillagos éjbe,

Hol édes dalaid

Nevető rózsái virulnak

S csalogányod bűvös szava csattog,

Mindenható, diadalmas, örök Szerelem.

Csak rázza bilincse vasát

S döngesse sötét börtöne zárát

Érczöklökkel a rabszolga világ;

Csak tör előre az árnyból

Szétroncsolt rácsa szilánkjain át

Az eszmék tündöklő dandárja: -

Te mindég egyike lész, dicső szellem, azoknak,

Kik a hősöket, vértanukat

Viharos dalod árjával

- Mennyei gályákként –

Röpited az orkán tájékon

Az emberiség nagy czélja felé.

Ha ki hall: fölvillámlik a lelke,

S ujongva rohan be

A tisztitó zivatarba,

Hol a te dörgő himnuszaid

Hatalmas dallama harsog,

És sasaid szálldosnak a napba,

Mindennél szentebb,

Hódítóbb, örökebb ideál –

Lelkünk igaz istensége: Szabadság!

Ponori Thewrewk Emil (1838-1917): Petőfi Sándorról (1899)

- Halála ötvenedik évfordulóján -

Ő a magyar lelket hirdette az emberiségnek:

Ajkival azt zengé, amit a szive sugallt.

Mint csatazaj, zúgott a szabadság hymnusa lantján:

Mint a madárének, szólt a szerelmi dala.

Nem csak lantjával, kardjával is élt a honának:

Szerze öröklétet, szerze vitézi halált.

Szent emléke előtt hódolva borúl le a nemzet,

Feltünt és eltünt: fény födi nyomdokait.