2018. aug. 14.

Tompa Mihály: Bucsú




Itt vagy tehát, megjöttél csakugyan
Te kedves új könyv, díszes almanak!
Olvastam rólad, hallám híredet,
S alig vártam már, hogy meglássalak!
A mit igér a gazdag tartalom:
Sok szép versek, novellák s egyebek;
Mégis a képek s a pompás kötés,
Majd meglátd, hogy legjobban tetszenek!

Ki gondolná, hogy egykor rongy valál,
Ha látja tiszta, hófehér lapod;
Ki hinné, hogy, ki tele irja ezt:
Nem a dicsőség szőnyegén tapod?
Hogy a kik ily varázsdalt zengenek,
S lelkökben ennyi szent s nagy eszme él:
Nem sors-kegyelt, dús, boldog emberek…
Pedig…! de csakhogy már megérkezél!

Örülök néked… pedig örömem
Hamar elmúlik szép álom gyanánt;
Valaki meglát és beléd szeret,
És elvisz, mint az eladó leányt.
Meglátogatnak ismerőseim,
Kik vannak minden rangon és nemen:
És kérnek tőlem „olvasni valót
Vagy csak felfogják szép egyenesen.

Vegyünk végbucsút egymástól azért,
Szép könyvem, új könyvem, isten veled!
Tapasztalandod: hogy csak ráfogás,
Mikép e faj titeket nem szeret;
Oh dehogy nem! a nyájas olvasó
Egymás kezéből szinte tép, ragad;
Ha megbánja is bársony tunikád:
De legalább nem únod meg magad!

Jobb házaknál az is megeshetik.
Lesz ott pajtásod kisebb és nagyobb;
De biz azok nem értik nyelvedet,
Ha jobbra balra megszólintgatod.
Másutt meg lészesz egyes-egyedül,
Hol a falról mégcsak naptár se csüng;
Akkor türj…! s tudd meg: mi az únalom,
Melyet jó pénzért ti hordtok nekünk.

S ne bánd, ha olykor kapsz fület, sokat,
Igy többet hallasz és többet tanulsz;
Az se busítson. ha pingálva lesz
Hölgy-képeidnek szép, hegyes bajusz.
Kárpótlásul az elbájolt leány
Szivéhez szorit, rajtad csókja ég,
Rád bizvák édes boldog titkai…
És nemkülönben – a tejes fazék.

De én is bízok most rád valamit.
Ha jártadban, költödben valahol
Ez vagy ama könyvemmel összejössz:
- Mert vagy száznyolczvan oda vándorol, -
Mondd meg nekik: hogy szép az útazás
De öt hat év rá mégis tán elég…?
Viszontlátást szomjúzó lelkemet
Hátha már egyszer megenyhítenék!...

Szerencsés utat, szép könyvem! ha majd
Vén napjaidra rongyos, csonka, vak,
S versek, novellák koporsója léssz,
S iróid is végkép meghaltanak:
Ne essék néked e dolog zokon.
Hálátlan a világ, - mellőz, feled…!
Jőj vissza bátran, befogadlak, és - - -
Hah! jön valaki, - most isten veled!

Forrás: Divatcsarnok 1. szám 1854. január 5.


Hegedüs István: Közelb hozzád



Adams Fuller Sára

1.
Közelb hozzád, Uram
Mind közelebb,
Ha bár sulyos kereszt
Nyom engemet;
Lelkem e dalba’ van:
Közelb hozzád, Uram,
Mind közelebb.

2.
Mint vándor, úgy a nap
Nyugtára tér,
Fejaljam durva kő,
Körültem éj;
De vágyom nyugtalan
Közelb hozzád, uram,
Mind közelebb.

3.
Mutasd az égbe föl
Mely út vezet;
Ha bár mit küldsz tudom
S áldom kegyed;
Angyalt küldsz titkosan,
És hozzád jó Uram
Hí közelebb.

4.
Ha lelkem bús, sötét,
s veled betel,
Búmból majd támadand
Egy új Bethel;
Nem lankaszt gyötrelem,
Hozzád, jó Istenem
Visz közelebb.

5.
Ha szárnyam csattogón
Égbe ragad,
Nap, hold, csillag-sereg
Mind elmarad;
Ezt zengem untalan:
Közelb hozzád, Uram,
Mind közelebb!

Forrás: Keresztény Magvető 1880. 15. köt. 5. sz.

Hegedüs István: Hála ének



Összekulcsolt kezeimmel
Hálát adok Istenem,
Hogy megadtad munkám után
Mindennapi kenyerem.

Mert hiába minden munkám,
Ha kegyelmed nincs jelen,
Meddő minden fáradságom,
Ha áldásod nincs velem.

Téged illet hát nagy Isten
Egyedül a tisztelet,
Kit szerető jó Atyjának
Vall minden lény ide lent.

Hála, dicső nagy nevednek,
Hogy irgalmad volt velem,
S bűneimre nem tekintél
Oh mennyei kegyelem.

Vajha minél több javakkal
Elhalmoztál engemet,
Annál inkább betölteném
A te szent törvényedet.

Forrás: Keresztény Magvető 1880. 15. köt. 5. sz.

B. Lina: Virág-dalok



I.
LILIOM

Tiszta, szeplőtlen oltár vagy te,
Mennyboltozat borul feléd,
S száll az illat, mit kelyhed nyujt, mint
Kedves áldozat ég felé.

S míg rád a virágok csoportja
Méla áhitattal figyel.
Te addig az ég-föld urának:
Szűz lelkedet áldozod fel.

II.
ROZMARIN

Oly bánatot,mit elfeledtem,
Mitől rég nem fájt már szivem,
Idéztél vissza illatoddal,
S remegve ujra érezem.

S mint midőn holdas éjfélenkint
Sötét árny rázza ablakom:
Szememben emlékezés könnye:
S a holtakért imádkozom!

III.
ÁRVÁCSKA

Üdvözöllek kicsiny kis árva,
Szeretettel köszöntelek!
Csalódom-e? – nekem ugy látszik,
Fejecskéd felém integet.

Hisz’ árva vagyok, én is árva!
És annyi kétség után végre
Kicsiny virágod tanitott meg:
Bizalommal nézni az égre!

IV.
FOLYONDÁR

Kit egyszer hiven átöleltél,
Azé lett egész életed,
Csak annak nyitsz rengő virágot,
S illatoztatod lelkedet.

Oh, sziv! ha egyszer választottál,
Ne cseréld el könnyelműen,
Tanulj szeretni e virágtól:
Még a halálban is hűen!

V.
THÉA-RÓZSA

Tömjén-füstként, az illat,
A mit kelyhed lehel,
Ha betölti a szivet,
Szárnyra veszi a lelket,
S mennybe emeli fel.

S bár elhervad s le is hull
A rózsa levele,
Az illat el nem széled,
Mert hisz’ a hivő lélek
Istenhez szállt vele!

VI.
BUZAVIRÁG

Kinek oldalánál élted át
A tavasz minden gyönyörét,
Ki lankadtan veled szenvedte
A forró napsugár hevét:

A hű buzakalász ha száradt,
S halva hull a föld keblére:
Te is lehajtod kék fejecskéd
Önkényt a sarló élére.

VII.
ÖRÖKZÖLD

„És ha majd eljönnek a napok,
Melyeknemtetszenek nekem,” –
Mikor hervadt a iros rózsa,
Hervadt az égő szerelem.

A tél havában, tél fagyában,
Letépem zöld leveledet,
Hű barátság jelképe vagy te,
Az melegitse szivemet.

VIII.
HÓVIRÁG

Ha az elhaló természetre
A télmár szemfödőt vetett,
S bősz orkán zug, süvölt felette
Szilaj halotti éneket.

S mit könnyekként hullatna rája,
Nincs már a fánaklevele,
Soká haldoklott jó szülője,
S ő mindent elvesztett vele.

Te, ez elhagyott ravatalra,
Mint tavasz-álmot, mint vigaszt,
Feltámadási igéretként:
Hozod tarka rózsáidat.

Forrás: Családi kör 28. szám – 1886. julius 15.


Benedek Aladár: Csöndes világ (1865.)



Csöndes világ…
Im itt a reg… én ép most ébredék fel,
S szobámban titkos félhomály terül;
Zsibbadt szemekkel nézek szerteszélylyel.
Mint egykoron,
Gyermekkorom
Legszebb szakában… s lelkem elmerül…
S merengek hosszan, öntudatlanul,
Míg ismét egy lágy szendergés fog el:
Az álom ónja pilláimra hull,
S lesem, lesem
Szép csendesen:
Valjon az ember hogyan alszik el…
- Falun lakom. –

Csöndes világ…
Fölkelt a nap: most én is fölkelek hát,
- Igy gondolom, - s már talpon is vagyok;
De hallga!... im, huzzák a reg harangját:
„Kiling, kiling,
Kiling, kiling…”
S én most hiszem, hogy vannak angyalok!...
Aztán eláll, és ujra csend leszen.
Csend, mintha élők sem laknának itt,
S legott, alig hogy töprengék ezen,
Az ablakon
Vigasztalón
Néhány verébke szól be: „csipcsiripp”.
- Falun lakom. –

Csöndes világ…
Közelg a dél, s én itt e puszta kertben
Föl és le járok csendben, egymagán…
Ott állnak a fák halványan, leverten,
Ép mint a kik
Szép álmaik
Tüntén merengnek – és a tél fagyán…
A fű között már hervad a virág,
De jő egy méh s rá mézet szivni ül, -
Hagyd, oh kis állat! mert az, a mit ád,
Fanyar leszen,
Oh, hidd nekem!
Menj, menj – hisz’ néked uj tavasz derül…
- Falun lakom. –

Csöndes világ…
És este lett… az udvar néma, csendes,
A ház körül már nem jár a cseléd;
Fejem fölött egy-egy denevér repdes,
S az ég is oly
Borus-komoly:
Se hold, se csillag, - minden oly setét!...
Az emberek már régen alszanak,
S ki tudja, álmuk mily fényes s vidám…
Bár álmodhatnám én is olyakat!
- Megyek tehát;
Jó éjszakát!
S ha ébredek,
S itt lesz a reg –
Majd elregélem, miről álmodám…
- Falun lakom. -

Forrás: Családi kör 28. szám – 1886. julius 15.

Soós Miklós: Árvácskák


Théophile-Louis Deyrolle (1844-1923) festménye

- Teréz sírjára

I.
Álmodom-e?... álomnak kegyetlen!
Valóság-e?... szörnyű, lehetetlen!
Látok-e? vagy őrült kinok láza,
A mi lelkem, testem tépi, rázza?...
Dehogy álom, ha csak álom volna:
Ha minden oly bús valót nem szólna,
Ha hazudnék e könny, mely ugy éget…
S e fátyol: hogy én gyászollak téged!...

II.
Ugy elhagytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „áldjon meg az Isten.”
Hajh! azóta darab földön
Szomorubb kép, mint az enyém, nincsen!

Ugy elhagytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „áldjon meg az Isten.”
Pedig mennyi boldog óra
Várt rád… s hű sziv örült neked itten!

Ugy elhagytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „áldjon meg az Isten.”
Emléket s bút hagytál nekem,
De, hisz’ ez is: - mert érted van – kincsem.

Ugy elhagytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „áldjon meg az Isten.”
S bár örökké sirassalak;
Nincs annyi könny, a mennyi enyhítsen!

Ugy elhagyytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „áldjon meg az Isten.”
Ott helyed… itt beteg-ágyad:
Nem talállak többé, ott sem, itt sem!

Ugy elhagytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „Áldjon meg az Isten.”
Jövel vissza, jövel közénk;
Kis lányodnak nincsen anyja, nincsen!...

Forrás: Családi kör 27. szám – 1866. julius 8.


B. Pongrácz Emil: Izenni akartam…



Izenni akartam
A szellőtől neked,
Egyetlenem, szép kicsikém!
Édes üdvözletet.
De a szellő hamis!
S elfeledte volna,
Elbódulva, vágyittasan
Ajkaid csókolva.

Elküldöm szavaim
Kicsi kis galambbal,
Megsugja az édes titkom –
Gondolám magamban.
A galamb szerelmes,
El nem vinné szárnya,
Inkább menne hű párjához
Édes turbékolásra.

Kis patakra bizom
Szent titkát lelkemnek,
Hadd csevegje el kedvesen:
„Szeretlek! Szeretlek!”
Oh! de mégsem! mégsem!
Elfecsegné másnak,
A kit talán jobban szeret:
Nagy tengeranyjának.

Fölhivtam a napot,
Üdvözöljön téged,
Csókolgassa sugárajka
Piczi kezecskédet.
Ne küldjem ez utra,
Szépen arra kére,
Ne hozzak bajt – ugyis forr, ég –
Szerető szivére.

Magam menjek talán,
Szivem boldogsága,
S elrebegjem, hogy szép neved
Lelkem szent imája?
Oh nem! én sem, én sem!
Bár szivem szakadna…
Legédesb a szerelem, míg
Titokba’ van tartva!

Forrás: Családi kör 26. szám – 1866. julius 1.