Kisfaludy Atala: A nagymama kukulája

Aus der Jugendzeit, aus der Jugendzeit,

Klingt ein Lied mir immerdar;

O wie liegt so weit, o wie liegt so weit

Was mein einst war!

O du Heimatflur, o du Heimatflur,

Lass zu deinem heiligen Raum

Mich noch einmal nur, mich noch einmal nur,

Entfliehn im Tram!

Rückert.

Ne nevessetek! csak várjátok ki a végét, majd meglátjuk, melyikünk nevet utójára! Gondoljatok vissza, rég elmúlt időkre, a szülői házra, a régi szobákra, bútorokra, cselédekre, állatokra, nem jut-e eszetekbe valamely sajátságos szó, egy furcsa elnevezés,mely más előtt idegenszerű, érthetetlen, talán nevetséges, míg tinéktek olyan édes ismerős, mint egy gyermekkori imádság, mint egy kedves, régen hallott dallam mely szemetekbe könnyet, ajkatokra mosolyt csal, szíveteket édes melegséggel járja át, s melyre eszetekbe jut a dada meséje, anyátok csókja s mindaz a sok napsugár, erdőillat, rigóhang, játszótárs, képes könyv, mézes kalács és karácsony fény, mit egy szóval gyermekkornak nevezünk.

Ugye nincs köztetek olyan szegény, aki szíve mélyén egy ilyen bűbájos szóra ne találna?!

Ilyen szó nekem a „kukula” Egyszerre tanultam a „mama”, „papa”, „dada” szókkal s e négy szót egyenlő gondtalan, öntudatlan szeretettel mondtam ki, jelentőségükről csak annyit tudva, hogy a „mama” az, aki minden reggel csókkal ébreszt és minden este csókkal altat el, „papa” az, ki Olaszországból eleven kis lovat, tarka selyemkendőt s déli gyümölcsöt hoz; a „dada” az, aki egész nap dalol és mesél; a „kukula” pedig az, ami a nagymama fején tornyoskodik, s habár néha, mikor igen jókedvű, feljebb tolja, néha lejjebb húzza s ha nagyon haragos, végképp le is dobja, mégis a fejéhez tartozik; nem haj, de nem is ruhadarab, hanem élő, kiegészítő rész, és én később sem tudtam elhinni, sőt tulajdonképpen még most sem hiszem igazán, hogy nem volt az egyéb, mint egy latin cuculus után elnevezett, kívül-belől nehéz fekete atlaszból készült rengeteg főkötő, melyet a nagymama éjjel-nappal viselt, mint egyedüli óvszert határtalanul kínos főfájás ellen, mely persze időnkint a kukula dacára is megjelent s az egyedüli testi baj volt melyben ő megáldott hosszú életén át valaha szenvedett.

Láttam ugyan, hogy éjjelre, nappalra, hétköznapra, ünnepre és látogatóra különféle kukulák vannak a fején, de én azt hittem, hogy ez úgy történik, miként anyám s a sok néni is mind különböző módon rendezik hajukat minden alkalomra.

És ti ezt értenétek ha láttátok volna e csodaszerű, eleven, életmeleg kukulát! Nincs szem, mely kifejezőbb, nincs ajk, mely beszédesb, nincs arcjáték, mely oly sokat mondó volna! Láttátok volna csak, miként mosolygott, haragudott, helyeselt, kárhoztatott, kétkedett, határozott, biztatott, sújtott, örült és búsult!

Enyelgő bólintása,mint a napfény, bevilágította az egész helységet; felderült arra a legmogorvább arc, a legsötétebb búbánat, fenyegetése rettegésbe ejtette az egész falut, az egész családot, rokonságot, ismeretséget, kivéve a „brazíliai koronát” és a „ragyogó brilliantot”, ahogy a nagymama két gyémántos kis unokáját nevezni szokta. Oh, szép idő, oh, áldott nagymama!

Ha éjjel valamely nehéz álomból felrezzenve, álmos szemmel felpillantottam, mit láttam ágyam fölé hajolva? a nagymama kukuláját, s mintegy igézetre eltűnt az éjnek minden réme s oly édes biztonsággal szenderegtem tovább, mintha esti imádságom minden őrangyalát láttam volna őrködni felettem. Ha betegségemben láztól gyötörve felriadtam, a nagymama kukulája aggodalmasan és mégis biztatólag integetett felém, s lázas, zavart gondolataimban enyhítőn összeolvadt jéghideg borogatással, üdítő mandolatejjel, kedves ízű hűsítő meggy-kompóttal s vidám enyelgő suttogással, melynek egyes szavait nem értettem, de értelmét szívem boldog megnyugvással érezte át, s akkor enyhe lett körülöttem a lég, üterem nyugodt, lélegzetem csendes s megszűnt minden láz, babona és gonosz szemverés.

Midőn hajnalhasadtakor az első álomszerű madárcsicsergés, vagy a nap közeledtének sejtelme felébresztett, árnyként láttam ellebbenni a nagymama kukuláját, s akkor tudtam, hogy ágyam mellett a kis széken van most valami számomra: fedeles kosárkámban gyönyörű gyümölcs, vagy kicsi nyúlé, hófehér cica, vagy galamb, talán most kikelt pelyhes rucácska, vagy harmatos virágbokréta, s ha egyéb nem, hát egy pici, meleg, jóillatú barna-pirosra sült „pompos”.

Mikor beszélni tanultam, elég volt a nagymama kukulájának csak egy kicsi csúcsát megpillantanom, hogy kezeimet összecsapkodva, örömtelten kiáltozzam: „kávé, kávé!” – s mikor köztem s a gyermekkor közt már sok-sok letűnt év, bemohosodott sírhalom, elsírt könny, átszenvedt gyötrelem, küzdés és lemondás árnya borongott, mikor már tudtam, hogy a mindenhatónak vélt kukula nem tudta minden bajtól, bútól megóvni a bálványozott kis unokákat s magát a szeretett drága főt sem, melyet védőn tartott, látása akkor sem vesztette el rám nézve bűvös hatását, mindig újra visszahelyezett a dajkamesék világába, anyám ölébe s az egész elveszett paradicsomba; felidézte gyermekkorom minden pünkösdi rózsáját, húsvéti kalácsát, karácsonyfáját, leánykorom gyöngyvirágos, ibolya illatos, rózsakoszorús, csalogánydalos, harmattól fénylő tavaszát, s minden testi-lelki bajban, szenvedésben, veszélyben a segély, vigasz gyógyulás és megszabadulás érzetét ébreszté szívemben. S így hatott az egész falu, az egész vidék népére; selymének fényes feketeségét, felmagasló csúcsát már messziről észrevették az utcán, a rendes délutáni körút alkalmával, s mindenki tudta, hogy most az az áldott kukulás fő betekint minden házhoz, ahol bölcső reng, ahol koporsó gyászoskodik, ahol szív fáj, ahol beteg szenved, ahol házastársak perlekednek, ahol kegyetlen szülő vagy hálátlan gyermek zavarja a házi tűzhely csendes boldogságát; betekint mindenhová, hozva a részvét mosolyát és a részvét könnyét, hozva tanácsot, bátorítást, biztatást, békítést; de fenyítést is megrögzött makacsság esetében s azt mondják, hogy néha némely házból igen gyanús csattanást is lehetett hallani; sőt rossz nyelvek azt is suttogták, hogy egyszer még Trimmel Hanesz, a sváb helység deli bírájának házából is ilyesmi hallatszott a következő szavak kíséretében: „Wart’ du Kujon, majd megtanítalak én a tízparancsolatra”, - pedig éppen akkor nem volt más otthon, mint maga a bíró s kilencven éves öregapja, ki még nagyanyámat, mint kis gyermeket karjain hordozta s kinek minden reggel saját híres kávéjából s még híresebb kenyeréből küldött, melyet mint mondani szokta, „saját úri kezeivel” sütött s kinek unokáit s dédunokáit is a nagymama tartotta keresztvízre, a most már öles nagyságú tekintélyes bírót is. A fennemlített esetet azonban máig is némi homály fedi, mert ha szó volt róla, a nagymama csak hamiskásan mosolygott a még hamisabban sunnyogó kukula alatt; de annyi bizonyos, hogy e perctől fogva a jószívű, de kissé házsártos bíró gazda nem feledte el többé a tízparancsolatot, s agg nagyapját egy tiszteletlen szóval sem illette soha.

Szalóczy Bertalan (1842-1895): A perjési Laposról

Kisfalutól Perjésig gyönyörű erdei út vezet a Bikken keresztül.

Ifjú koromban, ha dolgom nem volt is Perjésen, számtalanszor megtettem ezt az utat még gyalog is, csak azért, hogy gyönyörködhessem a vidék szépségeiben; csak azért, hogy szívhassam azt az üde, hűvös életadó levegőt, melyet e táj kilehel.

Abban az időben azonban még nagyon megnehezíté az itt való járást az a körülmény, hogy az itt átvezető utat emberemlékezet óta sohasem csinálták vagy igazították. Az erre lefutó hegyi patakok lefolyásait nem szabályozván, annak vize mind ide szivárgott s lett belőle olyan feneketlen sár, melyen gyalog is csak nagy kerülgetések által lehetett keresztül haladni.

De egyszerre egy kemény, hirtelen szavú úriembert tettek alispánnak a megyén. Nem telt bele két hét, már jött a kemény parancsolat, hogy a tettes vármegye határozata következtében ezt az utat is ennyi meg ennyi idő alatt az illető községek jó karba hozzák.

Az illető községek pedig valának: Kisfalu és Perjés.

Minthogy a hirtelen szavú alispán hirtelen kezű is volt, a dologgal nem lehetett tréfálni. Azért Kisfalu és Perjés érdemes elöljárói számtalan gyűlés és végzés után végre elhatározták az út megcsinálását olyképpen, hogy mindenik község az út javítását a maga határában kezdvén el, az árkolással és kavicsolással haladni fog a másik község felé. Amikor aztán összeérnek és a munkát bevégzik, lészen nagy áldomás.

Meg is lett az így szóval, de bizony cselekedettel nem. Mert mikor a kisfalusiak odaértek a munkával majdnem az útvonal közepére, letették a kapát és azt mondták: tovább nem megyünk, mert ez itt már perjési határ, csinálják tovább a perjésiek. A perjésiek szintén azt felelték, hogy de bizony kisfalusi határ, csinálják a kisfalusiak, úgyis ők járnak rajta legtöbbet.

Aztán nem csinálta egyik sem. És úgy maradt minden. Míg két oldalról az új pompás kavicsos töltés haladt, addig e pompás, kavicsos töltés közepe táján ott díszlett vagy húsz ölnyi szélességben a régi sártenger, az úgynevezett perjési Lapos. Az új töltés által még jobban megszorított vizek mind ide szolgálta s lett ez a hely zöldes, nyálkás vizű feneketlen mocsár, kígyók és békák boldog tanyája, utasok veszedelme.

Persze, a haragos szívű alispán erről nem tudott semmit. Az elöljárók pontosan beadták a jelentést, hogy az illető községek a kiszabott munkát ledolgozták s jól vagyon minden. Ezen a vidéken úr nem jár, szolgabíró erre nem vetődik. Ki érdeklődött volna a perjési Lajos iránt? A parasztok másfelé csaptak magoknak utat s az egy cserépi főerdész, kinek ez lett volna valódi útja, öreg, törődött ember volt már, ki soha ki nem ment a házából s ha valami famíliája Miskolcra ment is, az is az erdőkön, hegyi utakon vágott keresztül. Nem volt tehát, aki panaszt emelt volna a felsőségnél és a perjési Lajos maradt úgy, ahogy volt, sok és számos esztendőkön keresztül.

Hanem egyszer a cserépi vén erdész meghalt. Jött helyébe egy csinos fiatal ember, aki szerette a mulatságot, társaságot, dínomdánomot -, akinek sohasem szakadt ki házából a muzsikaszó.

Scossa Dezső: Az angyal

- Menj aludni kedvesem, majd én itt maradok.

Gyengéd férfihang mondá e szavakat, mialatt a bölcső mellett ülő fiatal asszonykára hajolt és homlokát ajkával érinté. Csak tagadó fejrázást kapott feleletül.

- Menj kicsikém, hiszen már éjfél elmúlt – kérte ismételve. – Tönkre akarod magadat tenni Mariskám?

Az éjjeli lámpa homályos világa éppen az órára esett – valóban, éjfél már elmúlt.

- Nem, nem, engedd, hogy itt maradjak Aladár. Duduska nagyon beteg! – mondá a fiatal anya s az álmatlanságtól beesett szemeit kérőleg emelte férjére.

Aladár szótlanul kezdett járkálni a szobában, majd megállt, hogy feleségét ismét hiába kérje. Lépteinek zaját elvette a puha szőnyeg s a síri csendet csak az óra ketyegése meg a Duduska nyögése szakította meg olykor-olykor. Szegényke megint nagyon nyugtalanul töltötte az éjet. Már a harmadikat tölti így, már három napja virraszt mellette a fiatal apa és a még fiatalabb anya, de ez az éjjel talán a legrosszabb volt. Hiába adták be neki az orvos által rendelt gyógyszert, hiába altatták nótával, hiába oldották meg pólyáját, hogy szabadon mozoghasson, hiába vették foganatba a nagymama óvintézkedéseit, hiába volt minden – a kis Dudus egész éjjel sírt, jajgatott, hánykolódott. Istenem, mennyi bajt, mennyi kínt okozott már most is, mikor még örömet nem is tudott szerezni.

- Oh, csak tudnám mi baja – sóhajtott fel a fiatal anya, hallgatva, figyelve a kis gyermek mozdulataira. Mikor Duduska fájdalmában feljajdult, ráborulva kérdezgette: - Hol fáj? Mid fáj? Angyalom, egyetlen kis fiam, mondd meg a mamának, mondd meg!

Sebők Zsigmond (1861-1916): A második Világos

Köszöntelek nyájas szülőföldem... sárga falú, ódon iskola, hol annyiszor marasztaltak papírgaluskára, öreg bástya a kis Duna partján, mely engedelmesen tűrted, hogy rajtad értékesítsük a festőművészet első inspirációit (vajon megvan-e még az én félszemű Schlick tábornokom, a csúfondáros verssel alatta?) korhadt, egyszerű híd, melyen az öreg Béla bácsi a nemesektől sohasem szedett vámot, mert szerinte „aki úr, az úr akár a földön, akár a mennyben, akár a hidakon”, mosolygó kedves határ, hol tündérek lábnyomaitól sötétlik a föld, sötét berkek kerek tavakkal (vajon fürdik-e még bennük az aranykacsa, amelyik valaha királylány volt?), hegyek keblére szelíden ráboruló erdők, melyek mélyében a Fári kútja sír, s a Sötétkapu regés harangjai bongnak az álmodó völgybe, a remegő erdőbe, s a patakok csörgésébe.

Üdvözöllek szülőföld, melynek képét feledő szívembe lopta ismét az elmondandó történet, miből kiviláglik, miért nem sikerült a magyar szabadságharc másodszor, t. i. amelyik az egykori zsandárvilág végén volt kitörőben.

A világ mit sem tud erről a revolúcióról. Az égen nem jártak titkos jelek, melyek figyelmeztették volna rá az embereket; a füvet nem este meg véres harmat, amiből sejteni lehetett volna a háborús időket; sőt a zab ára sem emelkedett a börzén. Pedig nem tréfadolog volt az: egy egész forradalmi hadsereg állott cakum-pakk készen a háborúra. És íme, a hírnév mégse mosolygott a lelkes seregre, sőt észre se vette hőseit.

A ribilliót Kossár János úr szervezte a mi városkánkban.

Ki volt, mi volt Kossár János úr? bajos lenne hirtelenében elmondani. Határozottan titokzatos ember volt és nagy hazafi. A forradalomban valami mezítlábos gerillacsapatot vezérelt és négy esztendőt húzott ki Aradon vagy hol. Azután hazajött és itt egyre konspirált az osztrák hatalom ellen. Minden évben befogták egyszer-kétszer lázítás miatt; az emberek már szinte hozzászoktak azon látványhoz, hogy az utcán négy zsandár időről-időre föltűzött szuronyok közt végigkísér egy villogó szemű, fekete képű kis embert,akinek sörte bajusza kegyetlenül ki volt faggyúzva és a csizmáján négy sarkantyúk csörögtek. Úgy, amint illik egy magyar összeesküvőhöz.

Arról is nevezete volt Kossár János úr, hogy nem Görgeyt tartotta a haza elárulójának, hanem igenis isten és ember előtt Herke Ádámot vádolta a szörnyű bűnnel.

A derék Herke Ádám alvezére volt annak a mezítlábos hadnak, melyet János úr vezetett. A kassai csata reggelén Herke Ádám kémszemlére küldetett ki a közeli faluba és itt kezdődik az árulás. Herke Ádám párperc múlva rémülten jött vissza a kémszemléről és csakhamar suttogva kelt szájról-szájra a rémhír:

Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. V.

Veresmarti elfogatása s a nyitrai várba vitetése Forgách püspök által. Levélváltása a püspökkel. – Forgách Ferenc nyitrai püspök, később esztergomi érsek és bíbornok vallási küzdelmei s államférfiúi pályája jellemzése. – az 1604. országgyűlésen a bécsi békekötésben és Rudolf és Mátyás közti versengésben fellépése. Illyésházi és Thurzó ellenében folytatott harcai. – Politikai s vallási hatása és befolyása.

A vallásügyre nézve oly nevezetes 1604-dik országgyűlésnek bezárásával, mire Forgách püspök az elkeseredett vallásviták után pártja élén a győzelmet kivívta, és május hóban a király által a vallási törvénycikkeket is már szentesítette, Nyitrára hazatért, Veresmarti elleni fenyegetését is csakugyan nemsokára végrehajtotta.

Mint Veresmarti tudósít, az aratás idején kijött érte a nyitrai várőrség porkolábja Gradéczi Mihály fegyveres kíséretével, nehány magával, úgymond, s engemet kedvem ellen is föltevén a kocsira, Nyitra városába bevitt.

Veresmarti, amint Nyitrán a várban bezáratott, fogságában azonnal tollat kérve írt a püspöknek, kérdőre vonva út, és fogságának úgymond okát tudakozván nála. A püspök nem maradt adósa felelettel. Laconicus rövid pár sorral éppen oly határozottsággal ugyanazon cédula hátlapján, mond Veresmarti, ilyen írásával tanítván meg: A te fogságodnak az az oka,hogy te egy kálvinista eretnek vagy, ki a Krisztus juhait eltántorgatod és az igaz keresztény hitet gyalázod hallgatóid előtt.

Ezen valóban nemcsak lapidarisan rövid, de kemény sorok is jellemzik Forgách azon elhatározottságát s ekkori hangulatát, midőn az 1604-diki országgyűlésen az ellenreformatio vallásküzdelmét felvéve, kész volt a törvényhozás teréről most, mint cancellár és helytartó, a törvénynek végrehajtását a kormányzatba is átvinni.

De Forgách ezen döntő befolyása kora vallási eseményeire s ezzel történetünkre is sokkal nevezetesebb, és mégis eddig ismeretlenebb – vagy csakhogy mindeddig még megírva nincs -, mintsem hogy itt ellenállani lehetne a kínálkozó alkalomnak, Forgách alakjának lehetőleg teljesebb világításba helyezése által ezen történetünket is, melynek egyik fő alakja, kellőleg megvilágítanunk.

Veresmarti életirata érdekesen az előtérbe állítva mindjárt Forgáchot,viszont csak Forgáchnak, az ő egyházi s államférfiúi pályájának és vezérszereplésének jellemzése által nyer kellő világot. S mindkettő ismét viszonosan együtt képes földeríteni akkori országos vallásviszonyaink ezen történetét.

Ez elég indok és mentség arra, hogy itt néhány lapot Forgách jellemzése vesz igénybe.

**

Forgách Ferenc nyitrai püspök, majd királyi cancellár és helytartó, esztergomi érsek és bíbornok nemcsak Veresmartinak korát annyira jellemző életében, de e kornak vallási és politikai eseményeiben is nevezetes helyet foglalt el.

Egyike a legerélyesebb magyar főpapoknak s államférfiaknak, akkor a katholika vallásnak kétségtelenül legerősebb támasza volt Magyarországon. Ügyét szívvel és ésszel, tehetsége egész erejének vasszilárdságával és rendkívüli nagy befolyásával, de nem kisebb eredménnyel is és sikerrel szolgálta.

A hős bajnok Forgách Simonnak fia, midőn 1560- vagy mások szerint 1566-ban született, sebekkel terhelt s a török fogságból kiszabadult atyja majdnem évenkint többször is a törökkel megütközve és csatázva szokott volt hazatérni a táborból, hol inkább, mintsem otthon lakott. Ferencz azonban mint a hatalmas és buzgó protestáns főúr gyermeke atyja vallásában nevekedett; hasonlón mind számos testvére is: Zsigmond, a későbbi nádor, Mihály, Zsófia, Thurzó György nádor neje s a többiek.

A gyermekekben úgy látszik, anyjok is Pemflinger Orsolya erősen ápolhatta az új hitet; mint leánya a buzgó protestáns Pemflinger Márk, nagyszebeni királybírónak, ki Luther tanának az erdélyi szászoknál első tevékeny terjesztői egyike volt.

De Ferencz már korán, ifjúságában elhagyta vallását. Megtérése körülményeit nem ismerjük. Talán még atyja erdélyi és nagyváradi hadjáratai és táborozásai alkalmával jutott ő is Kolozsvárra a jezsuitákhoz, hasonlóan mint Pázmány és Kállai vagy Forró és Dobokai, s más kitűnő családok fiai, kik mindannyian mint bátor előharcosok váltak ki akkor a katholicizmusnak Erdélyben ismét kezdődő ezen első iskolájából.

Lehet azonban, hogy már nagybátyjának Ferencz nagyváradi püspöknek és cancellárnak kora története éles commentáriusai híres írójának udvarában nevekedett katholikussá. Ki amily változékonynak mutatkozott, elkeserítve pályája eredménytelensége által, politikai pártállásában, oly állhatatos maradt vallásában. s a hitújításnak családja többi tagja ellenében, úgy látszik, nyílt ellensége, sőt üldözője volt. Míg testvére Simon, Ferenczünk atyja, például kiüldözte a katholikus papokat és Verancsics akkor egri püspök ellenébe, mint várhadnagya is, annak bosszúságára behordta jószágaira a protestáns prédikátorokat; addig Ferencz püspök egyetértve úgy látszik, Oláh és Verancsics érsekekkel a családjánál Komjátin menedéket talált Huszár Gált is, a nyomdász prédikátort, kit a nevezett érsekek már régebben üldözőbe vettek volt, nyomdájával együtt onnét kiűzte.* (*  Pabó Monum. evang. III. 160 és Szabó K. Huszár Gál Századok I. 157. Az adat 1570-ben csak ezen Ferencz püspökre vehető.)

Talán magával vitte Ferencz cancellár nevére keresztelt unokaöccsét is Paduába, hol ő élte végső éveit haláláig töltötte, s a jezsuitáknál temetkezett is. Ott járhatott a magyarok által sokat látogatott nevezetes iskolába öccse, Ferencz is. Melyben akkor a híres hittudós Bellarmin előbb tanult, s utóbb mint hitvitató és szónok föllépett. Lehet, hogy már itt, vagy csak később Rómában léphetett Forgách Bellarminnal mint tanárával azon személyes baráti viszonyba, melyet későbbi levelezésök mint régi barátságot említ.* (* Bellarmin 1568. óta többször volt Paduában. 1574-1589. Rómában tanított. Forgách 1586 előtt tanult Rómában, a Memoria Basil. Strigon. 146. szerint. Bellarmin levelében (Rob. Bellarmini Epistolae familiares 55. 108.) – írja 1607-en Forgáchnak: amicitia quae inter nos aliquando fuit. Tehát régi jóbarátok voltak.)

Úgy látszik, Bellarmin ezen tanításának, de mindenesetre az ő nagyszerű hittani munkáinak és hitvita-iratainak köszönhette a mély vallási meggyőződést s azon határozott irányt, mellyel a hitújítás ellenében oly kérlelhetetlen szigorúsággal lépett fel. Bellarmin híres commentariusai mindig készen állhatnak kezénél, hogy velök ahitújítókat cáfolja. Mint Veresmartival való találkozása s az ő térítgetése alkalmával is azonnal, mint hallani fogjuk, így lépett fel velök ellenében.

De Forgách inkább az élet és gyakorlat, mintsem az iskola s elmélet embere lévén, így nyilatkozott tevékenysége tanulmányaiban is és irodalmi munkáiban. Egy munkájának címe is, s ez az egyedüli adat, melyet ebből jelenleg ismerünk: „De compescenda petulantia haereticorum” az eretnekek pajzánkodása vagy szemtelensége és kihágásai fékezéséről, - inkább az életnek szólt. Aminthogy e tan alkalmazását is kétségtelenül hatályosabban tanította s bizonyította tetteivel, mintsem könyvével. Mely egyébiránt, mint  terjedelmesebb irodalmi mű, négy részből állott, s ékes irálya által tűnt volna ki.* (* Purpura Pannonica 1715. kiad. 59.)

Mint jól iskolázott, vallásáért lelkesedő ifjú már korán esztergomi kanonok, és nemsokára veszprémi püspökké lett. Ez utóbbit azonban inkább csak névleg viselte; a püspökség legnagyobb részt török hódoltság alatt volt.

Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. IV.

Veresmarti irmelyi prédikátorsága. – A vallási állapotok, az itteni hitújítási mozgalmak s előmenetek, a Kálvin-felekezeti virágzó községek és nevezetes prédikátorok. – Az ellenreformatio kezdete. – Veresmarti kitörései a katholikusok ellen. – Az ürményi Ilmeriék általi feladása. – Forgách Ferenc nyitrai püspök az országgyűlésről meginteti Demjén követ által. – Veresmarti ellenállása.

Midőn Veresmarti a XVI. század végén híveivel Mátyus földén Irmelyen, a mai Ürményben megtelepedett, a reformatio itt már mindenfelé elterjedt, és mély gyökeret vert vala.

Irmely mellett egyfelől Komjátin Huszár Anaxius Gál állította fel 1668 körül a hely hatalmas urai, a Forgáchok pártfogása alatt a hitújítás terjesztésén dolgozó nyomdáját.

Másfelől Ismely felett Semptén, majd Galgóczon Bornemisza Péter nyomdája dolgozott később hasonlón a Thurzók és Balassák védelme mellett.

Oláh és Verancsics érsekek hasztalan küzdöttek ellenök. Kiűzetve egy helyről, a másikon annál erősebb állást foglaltak. Telegdi Miklós az érseki helynök azért szintén nyomdát is állított már ellenök. De ez egyelőre mind hasztalan volt. Mindez máris elkésettnek mutatkozott.

A legnépesebb és legvirágzóbb magyar városok és helységek templomai és iskolái majdnem kizárólag a hitújítók és itt, nagyobbára a kálvin-felekezetűek kezében voltak. Többnyire jól iskolázott, külföldi akadémiákon tanult, tudományosan képezett irodalmilag művelt és munkás, a hitvitákban gyakorlott jártas, ügyes és buzgó prédikátorokkal s iskolamesterekkel voltak ellátva.

Veresmarti szomszédságában Komjáton a prédikátor ekkor Dobronoki Miklós a Dunán inneni terjedt és virágzó superintendentiai kerület superintendense volt. Tekintélyes, már aggkorú férfiú, ki közszeretetnek és bizalomnak örvendett; bár akkor öregsége miatt gyarlóbb, s úgy látszik, irodalmilag is hittanilag kevésbé művelt és tudományos ember volt.

A superintendentia több senioratusi kerülete akkor seniorjai közül említtetnek Veresmarti által: Puha Pál felekezetének heves buzgó híve; Csatári Gergely vagy András mosonyi prédikátor, Csene vagy Czene Ptéer somorjai prédikátor, felekezete confessiójának ismeretes kiadója. A többi prédikátorok közül nevezetesebbek voltak: Hollósi Márton nagyszombati; ennek utódja, előbb jókai prédikátor: Rátkai György, Nemesnépi Dániel, szőlősi, majd komját prédikátor.

Nevezetesebb ez időbeli iskolamesterek voltak Súri Mihály Komjátin, Taksonyi Péter és Patkó Tamás Nagyszombatban, Samarjai János, Kanizsai Pálfi János Somorján, Péczelyi Király Imre Komáromban, stb. Ez utóbbiak is majdnem mindannyian, - kikkel Veresmarti életében még gyakrabban találkozunk, hasonlón kitűnőbb képzettségű, a külföldi iskolákon járt, irodalmilag is vagy hitvitáik által kitűnt egyéniségek voltak; s akkor itt rendre egymást érték majd a prédikátori, majd seniori és superintendensi hivatalokban.

Gyakran, s esztendőnkint többször is összegyülekezvén a kerület papjai, tanítói híveikkel népes zsinatokat tartottak, melyek a belső kormányzati ügyeken kívüli papavatással és vizsgákkal, nyílt vitatkozásokkal voltak egybekötve.

Mindez nagy lendületet, élénk életet adott volt akkor a hitújításnak, melyet a vidék hatalmas földesurai támogattak. a Forgáchok és Balassák, Thurzók és Ungnadok, Berényiek és Nyáriak, Nádasdiak és Révaiak, Zerdahelyiek és Apponyiak*. (* Fabó Monumentaevang. III. 148.) Ezen a hitújítás mindannyi itteni híveinek földesúri hatósága és parancsa, gyakran önkénye vagy érdeke, s ha kellett, erőszaka és fegyvere képezte itt is a hitújítás egyik legerősebb istápját; amint jószágaikon a templomokat lefoglalták, alattvalóikat a hitújításra kényszeríték, a prédikátorokat erőszakkal is behozták.

Annál szomorúbban állott a katholikusok ügye. Alig volt már a vidéken egy-két községök. Veresmarti Irmely közelében csak Tardoskeddet és Mocsonokot az esztergomi érsek és nyitrai püspök jószágát és azután Surányt említi, és Sellyét, mint ahol még akkor katholikus papok voltak.* (* Megtér. 7-8.)

Sellyén is a néhány jesuita-térítő gyengén és változó szerencsével kezdte volt meg újra működését.

Az Oláh érsek által megkezdett, úgynevezett ellenrefomatiónak, a katholika egyház helyreállításának,nem volt sok sikere; legalább nem nagy állandósága. Az ő s utóda Verancsics kimúltával az esztergomi érseki szék hosszas üresedése, majd alig hogy egy-két évig tartott betöltése alatt ez is meghiúsult. A katholika vallásra nézve ezen oly szomorú állapotok között méltán mondhatta már a század vége felé Telegdi, érseki helyettes, Miklós pápához írt levelében, hogy a magyar egyház végromlása szélén áll. A nagy fáradságok s erőlködések, úgymond a számtalan veszélyek s gyűlölségek, melyeknek kiteszik magukat, küzdve az eretnekek fanatikus törekvései ellen, s az igaz vallás mellett, többé mind mitsem használnak. A főpásztor nélküli nyájat az eretnekek már székhelyén is (akkor Nagyszombatban) megtámadták. Szemünk előtt ragadták el a városban az egyházat, melyben a kíváncsiaknak istenkáromlásaikat hirdetik. Innét nemsokára az ország minden városait, helységeit, faluit és pusztáit mint a legyek ellepik. A katholika hitnek még csak a neve sem marad fenn többé!* (* Schmitthnél Ep. Agriens. III. 115.) Ily hangon szól a fájdalom s aggodalom legélénkebb kifejezésével a tudósítás a magyar katholika egyház akkori állapotáról.

Annál kedvezőbbek voltak ezen körülmények a hitújításra nézve.

Veresmarti is eleinte kedvére élhetett velök. Amint Irmelyen prédikátori hivatalás megkezdette, ő is – úgymond – a közönséges szokás szerint affélékkel, aminemű hitvány gyalázások a község szájában forganak, kímélés nélkül rajtok volt a pápistákon.* (* Megtérés. 7.)

Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. III.

Veresmarti a debreceni főiskolán. – Tanárai és tanulótársai. – A debreceni deákok háborúba vonulása. Veresmarti növekvő buzgalma. – Vallási kételyei. – Ceglédi, kecskeméti és kőrösi iskolamestersége és prédikátorsága. – Kőrösi híveivel menekül az ellenség elől Mátyus földére, Irmelyre.

Ámbár a tolnai főiskola azon felsőbb tanintézetek egyike volt, honnét mint láttuk, a növendékek további kiképzés végett egyenesen a külföldi felekezeti akadémiákra küldettek; Veresmarti Mihály azonban valószínűleg ismét mégis nem külföldre, hanem csak a debreceni főiskolába ment.* (* Csak elnézésből áll tévesen Franklnál „Hazai és külf.” iskolázás 15. lapon. Veresmarti Mihály János helyett, mint heidelbergi tanuló. A nevezett szerző közléséből tudom, hogy állítása, nem valamely ismeretlen kútfő nyomán, hanem egyszerűn a névnek leírás közt eltévesztéséből történt. Határozottan ugyan nem tudjuk: járt-e eközben a külföldön vagy sem. Iratai szerint mégis valószínűbb, hogy nem. ellenfelei vitái közt, ismételve a külföldi akadémiákra, s azok tanáraihoz utasítják. Gúnyosan veti viszont szemökre, hogy ők ott tanultak, mégsem képesek őt megcáfolni. Ezen főiskolák kiadott jegyzékei sem ismerik Mihályt, ámbár több Veresmartit említenek.)  Egy-két év múlva legalább ott találkozunk vele. Nem ismerjük ugyan a közelebbi körülményeket, melyek Veresmartit Debrecenbe vitték. De kétségtelenül a debreceni tanoda már akkor is a tolnainál magasabb tanintézeti lehetett, midőn Veresmarti tanulmányait bevégzendő, oda ment.

Debrecenben a bővebb egyháztörténetet, mint tudósít, különösen Tarack János tanártól tanulta, kinek előadásai nagy hatással voltak rá. Iskolatársai közül említi szegedi Lőrincet s a nagygyőri származású Szegedi Jánost és Szegedi Dánielt. Az utóbbi, mint debreceni prédikátor is ösmeretes, hol 1620-ban halt meg.

Beszéli, hogy akkor társai közül sokan elhagyva az iskolát a török háborúba mentek, és néhányan közülök Keresztesnél elestek.* (* Megtérése hist. 1. és 2. lap.)

Taraczk János Debrecenben már mintegy 1588 óta tanított. 1598-ban a wittenbergi, következő évben a heidelbergi akadémiákon járt. szokás szerint a tehetségesebb iskolamesterek egy-két évi tanítás után még a külföldi akadémiákra is kiküldettek. 1592-ben a debreceni főiskola legrégibb anyakönyve szerint Taraczk már ismét Debrecenben a főiskola igazgatója, rectora volt; 1598-ban pedig szatmári pappá lett.* (* Lampe i. h. 633 és 614. s a debreceni főiskola legrégibb anyakönyve kézirat mása Révész Imre szívességéből közölve.)

szegedi Lőrincz Veresmartinak említett iskolatársa is már 1589-ben fordul elő az anyakönyvben, mint tanító és segédtanár. A következő 1590-ben ismét Szegedi Dávidot és Jánost, és ugyanezen évben találjuk ezekkel egykorúlag beírva Laskói Istvánt, ki valószínűleg Veresmartinak Tolnán említett Laskai Bató István földijével azonos. Hasonlón előfordul egy évvel előbb a szintén ott említett Tolnai Rasoris Borbély István. Azonkívül egy Veresmarti Andrást és Herczegszőlősi Jánost is találunk ekkor beírva. Veresmarti Mihály nevét ellenben sehol sem leljük benne, ámbár határozottan említi mind nevezett tanárának, mind ottani iskolatársainak nevét, valamint az évet is, hogy ekkor 1593-ban nehányan az iskolát elhagyva távoztak a háborúba.* (* U. o. – Hogy a debreceni iskolában tanult, bizonyítja ezt szintén az Intő a tanító levél című munkájának a M. Nemz. Múzeumban létező példánya címelőző lapján található ezen saját kézirata: „† Eruditis Dominis Debreczinae Scholae alumnis, ejusdem quondam alumnus author mittit.”)

Valószínű tehát, hogy az anyakönyvben, melynek eredetije úgyis elveszett és csak egy 1680-diki másolata maradt fenn, - Veresmarti Mihály neve vagy egészen kimaradt, vagy hibásan beírva Veresmarti András, sőt lehet, talán a Herczegszőlősi János alatt is volna keresendő, miután azt is tudjuk, hogy Veresmarti Illés herczegszőlősi prédikátor fiai, s ezek közt Mihály is a Herczegszőlősi nevet, nem atyjok, de szülőhelyök nevét használták.

Veresmarti Mihály tehát, ki még 1588-ban Tolnán tanult, 1590-től fogva mintegy 1596-ig Debrecenben járhatott iskolába: Békési György, Taraczk János és Debreczeni Veresmarti János tanárok rectorsága alatt.

Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. II.

A hitújítási mozgalmak Veresmarti szülőföldén és ifjúságában. – Sztárai Mihály reformátori működése. Énekei, színjátékai befolyása Veresmartira. – A herczegszőlősi zsinat. Veresmarti neveltetése. A tolnai főiskola. Tanítói. Az ottani hitvitatkozások. Tanulótársai.

Veresmarti szülőföldén már akkor Kálvin hitfelekezete majdnem kizárólag uralkodott. Csak hallásból tudhatott meg valamit a pápisták felől, mint beszéli, és távolabb helyekre kellett hazájából mennie, hogy csak néhány kevés pápistákat is, úgymond, találhasson.

Az Al-Duna vidéke Tolnától lefelé a Dráváig a hitújításnak egyik első és termékeny földje vala.

A török hadaknak az Al-Duna melléke rendes, nyílt egyenes útja volt az országba. Itt Mohács térein vívták hazánk földjén az első nagy győzelmet. A török dúlások és pusztítások is erre kezdődtek. Majd a tartós török uralom és végleges hódoltság is az ország ezen vidékét érte legelőször.

Már az első roham alatt elpusztult számos helysége és temploma, püspöksége és káptalana, plébániája és monostora. Azt is, ami újra felszedkőzhetett és helyreállani igyekezett, ismét megakasztá a vidék végleges török hódoltsága, mely a hitújításnak minden irányban kedvezett. Megszakítva a régi viszonyokat, nemcsak zavart állapotokat és bizonytalan helyzetet okozott, de még tettlegesen is pártolva előmozdította a gyakran részére állott hitújítást.

Ennek védszárnyai alatt a hitújítás itt már jókor lép fel s hamar foglal tért. – Midőn 1543 után az állandó török uralom Baranyában és vidékén magát teljesen befészkelte, a következő évben már azonnal megkezdhette itt Sztárai Mihály is, a legtevékenyebb és legtehetségesebb reformátorok egyike a hitújítást.

Sztárai az új tan terjesztésében éppen oly bátor, merész s erőszakos volt, mint ügyes és leleményes. A kitűnő tehetségű szellemes ember úgy látszik, kiváló nevelésben is részesült. Kétségtelenül még mint a katholika vallás híve tanult a páduai egyetemen; hová akkor főpapjaink kitűnőbb növendékeiket küldötték, és hol főuraink közül többen tanultak. Így nyerhette Sztárai is itt, mint valamelyik főpap vagy főúr pártfogoltja, magasabb neveltetését, tudományos és irodalmi, sőt zenészeti kiképeztetését. Mert később termékeny, könnyű népies íróvá s alkalmi verselővé lőn. Emellett kedvesen hallott szép hangú énekes, zenész és hangszerző volt. Ezen kiváló tehetségei azután reformátori tevékenységében valóban csodálatosan vetekedtek fortélyai és merényletei sikerével.

Hitújítói működését mindjárt hazájában, Baranyában, Laskón, Veresmart mellett kezdé, mint prédikátor, hol később Veresmarti Illés volt, mint említők, utóda a prédikátorságban és baranyai superintendenségben.

A közel fekvő helységeket csakhamar megnyerve az új tannak, ennek most oly nagyobb mérvű terjesztését tervezte, hogy több hozzá szegődött társával egyesülve, valóságos hadjáratot indított; neki menve, mint verseiben énekli:

Istenben való jó reménységben,

Tar papokkal való nagy ütközetben,

az egész vidék reformálásának.

A merénylet teljesen sikerült. Az egész vidéket meghódítván a hitújításnak, azokat, kik ellenállani merészeltek, kiűzte túl a Dunán és Tiszán, a Dráván és Száván, hajtva és üldözve őket; és mint leveleiben maga költői fellengős szólamokkal írja, hogy még a Sauromatákon s a jeges Kaukazuson is túl hajtja vala őket.

Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. I.

Veresmarti Mihály származása. Szülőföldje, családja. – Veresmartiak Baranyában a reformatio korában: Lázár, István, Illés és fiai. – Mihály fejlődése, vallásbuzgalma. – A kor vallásiránya.

Veresmarti Mihály 1572-ben született. Származására Baranya-vármegye alsó vidékéről valóvolt. Irataiban többször nevezi Alsó-Baranyát hazájának. Ezekből értesülünk születése évéről is. Saját följegyzése, hogy 1610-ben 38 esztendős volt.* (* Veresmarti megtérése hist. 363. és Intő s tanító levele 286. stb.)

Eredetéről ennél semmi egyéb bizonyosat nem tudunk. Csak neve vezethet családjának vagy származása közelebbi helyének felismerésére.

Veresmart Alsó-Baranyának Duna-melléki városkája. Egyfelől: Baranyavár, Kisfalud és Battina, vagy mint régebben nevezték, Kiskörös helységek és városkák állanak. Másfelől: Csusza, Laskó és Herczegszőlős. Ezen Veresmarttól vehette ő is nevét; és valószínűleg családja is, régi magyar szokás szerint a Veresmarti elnevezést.* (* Nevét kézirataiban és kiadott munkái címén Veresmartinak írta. Egyes leveleken azonban a régi magyar írás szerint Veoresmartinak is találjuk írva.)

Ezen időtájt mintegy három Veresmartit találunk e vidéken említve.

Veresmarti Lázárt, ki a XVI-ik század vége felé s a következő elején 21 esztendeig volt Veresmarton prédikátor.* (* Lampenál Ist. eccl. reformatae in Hung. 664.) Illést, ki 1576 körül, és már jóval előbb is Laskón, azután Herczegszőlősön, Veresmart szomszédságában volt prédikátor és superintendens; és Istvánt, ki ezen korban hasonlón itt valahol a vidéken iskolamesteri hivatalt viselt.* (* U. ott 665. és 670.)

Az első- s utolsóról alig tudunk egyebet.

Illés, a superintendens volt köztök a legnevezetesebb, kinek meg külsejét is ösmerjük.

A kopasz fejű és nagy szemöldökű férfiúnak magas homloka és kiváló arca tekintélyes kinézést adott.

A hitújítás terjedése kezdetén valamely szerzetes vagy társas káptalan tagja volt, állítólag a csulai, csutai vagy csudányi monostorban.* (* U.ott. Csulai káptalannak írva, melynek 12 tagja volt, s a monostor romjai még a XVII. században látszottak volna. Monostoraink története egy ily nevűt nem ismer. Legközelebb járna a csutai és csundai premontrei kanonokrendi monostor neve. A Vörösmart mellett fekvő Csusza helységgel átellenben levő Monostorszeg is, egykor Bodrogmonostora, a premontrei kanonokrendé volt. (Lásd ezeket Czinár Monast. Hung. II. 14. 57. 80.) Lampenál, a külföldön nyomatott munkában, magyar helyneveink gyakran hibásak. Így lehet Csula is hibásan nyomatva, mint mellette mindjárt Herczegbolos áll, Herczegszőlős helyett.)

Kolostorát és vallását, ekkor, úgy látszik, még fiatalon elhagyva, ő is a hitújításhoz szegődött.

1557-ben Wittenbergbe ment, hogy az új vallásban bővebb oktatást nyerjen. Itt még régibb, talán Miklós szerzetes nevén írta volna be magát, melyet később lehet, már a reformátorok szokása szerint a bibliai Illésre változtatott.* (* Bartholomaeides (Memoria Ungar. in Univ. Wittenberg. 34.) ugyanis ezen Miklóst és Illést egy személynek véli.)

Hazajövet a híres Sztárai Mihálynak, az első magyar hitújítók egyikének lett utódja a Veresmart melletti Laskó helység prédikátorságában. Utóbb Herczegszőlősön is és az alsó-baranyai superintendensségben. Hitfelei közt tekintélyes és hírneves emberré lőn. Mint tudományosan képzett férfiú, akkorában dús és becses könyvkészlettel bírt.

1576-ban, tehát Veresmarti Mihályunk születése után mintegy négy évvel, Illés superintendens elnöklete alatt tartatott a nevezetes herczegszőlősi zsinat, melyen a levét vallástétel itt is véglegesen elfogadtatott.* (* Lampe u. o. i. h.)

Illésnek három fia volt: Gáspár, Mihály és István.

Mind a három atyjára ütött. Mint atyjok, úgy a fiúk is hozzá hasonlóan nagy szemöldökűek, kopasz fejűek és tekintélyes kinézésűek voltak.

Mihályunkról tudjuk még azon felül, hogy hatalmas alkatú, erős testű férfi volt, ki inkább kapásnak vagy katonának termett, mint prédikátornak.

Józan Miklós: A vallás Tompa költészetében

Egy nyugati költő mondja valahol, hogy a művész, aki valóban szépet és nagyot akar teremteni, előbb az Istenhez fohászkodik s onnan felülről a világosság Atyjától kéri és várja a jó adományt és a tökéletes ajándékot: az ihletést. Ez kölcsönös a munkának értéket és maradandóságot. Ezért van, hogy minden igazi művészi alkotás fölött ottan lebeg a vallásos színezet: mintegy elömlik rajta és a vonzalom varázsával veszi körül. Így teremt az igazi genius.

Miből önként következik, hogy ha mi a művész remekét meg akarjuk érteni, nekünk is hasonló előkészületet kell tennünk s a mindennapiság zsibbasztó légköréből föl kell emelkednünk arra az eszményi magaslatra, amelyről a teremtő lélek átpillantott a föld s az ég titkaira, mérlegelte azokat, felismervén bennük mindenütt az isteni gondviselés utjait és ujjmutatásait. Ima nyitja meg a mi számunkra az eget. És ima, vagyis benső vallásos érzet nyitja meg előttünk a költészet fenséges birodalmát, hol a jó és rossz örökös küzdelméből az Isten és az ember egyaránt nemesülve és győztesen kerül ki, hol a szép és igaz, mint ikertestvérek csókolják egymást. A költészet –ha nem is Ikarusi – de fennen ragadó szárnyakat kölcsönös nekünk: oda visz bennünket az örök élet forrásaihoz, hol megenyhül a földi fájdalom, ahol a részvét sebeket kötöz, kenyeret szeg s a külső áldozat üres formalitásai helyett önmagát gazdagítja, amikor irgalmasságot cselekszik. Fennen ragad… Csak az Úr színe előtt állapodik meg, hogy az ő örök dicséretét zengedezze s az ő mennyei palástjának bíborával és szentségével vonja be a mi számunkra a szegényes otthont, a kérges tenyerű szülőket, az iskolát, a templomot s az új meg új eszmék zajában kavargó társadalmat, melynek hatalmas hymnusa csak ebben a refrainban öntheti ki teremtő terhét: „Egy jövő, egy hit, egy szövetség!”

Így fordulva a költőhöz, megérthetjük őt és korát. Megérthetjük még azokat a titkos gondolatokat is, melyek szelíden elrejtve szunnyadtak az ő kebelében s csak akkor nyertek élő és örökre kiható kifejezést, amikor arra a szenvedések olvasztó kohójában, ebben az örök műhelyben a kedvező pillanat elérkezett. A költő sejt, a költő érez, a költő ért, okul, a költő szenved és imádkozik. Nekünk mindezt át kell élnünk vele, ha közel, igen közel akarunk férkőzni az ő nagy szívéhez, mely örömeinek és fájdalmainak állandó forrása.

Ebben a szellemben írtak régen az Isten választott népének, az Izraelnek, zsoltáros dalnokai és prófétái, kiknek műveit áhítat nélkül nem forgathatja a késő nemzedék. Ilyen szellemben írtak a régi Hellas és Róma jelesei, kiknek munkáiban visszatükröződik a naiv néphit é regék világa mellett az az elpusztíthatatlan erkölcsi felfogás is, melyek épségétől egyesek, népek és birodalmak, sőt az egész világ jóléte és fennmaradása függ. S aztán ott vannak az evangéliumok, melyek úgy, amint vannak – eltekintve attól, mit egyik vagy másik felekezet beleolvasni igyekszik –mindnyájunk előtt örökbecsűek. S leginkább azért az erkölcsi tartalomért és vallásos ismeretért, mely egyszerűbb és fenségesebb kifejezésre talán még sehol sem talált. Ez biztosítja tehát – igazi benső értékük és nem a mi műgondunk vagy fanatizmusunk – számukra a halhatatlanságot.

Az igazi költői alkotások, mint látjuk – Istentől erednek; Istenhez vezetnek. S ezek között kivált a vallásos költészet az, mely magán hordja ezt a bélyeget. Erdélyi János, a költő és kritikus mondja éppen Tompa első verskötetének bírálatában: „A szent énekek úgy sietnek föl az égre a szív mélyéből egymás mellett, miképp a góth tornyok. Itt csak két pont van: zenit és nadir, legmagasabb és legmélyebb; forrás a szív, cél az Isten. Itt nem lehet sokféle a hang, de szükség, hogy mély legyen és magas, mint a két pont, melyek között szárnyalnia kell!...” És ismét: „A szent költészetbe semmi egyéb nem tartozik, mint Isten és én magam.” S ezzel egyúttal sújtó kritikát mond azokra a termékekre, melyek abban az időben a költészetnek ezt az ágát szerényen képviselték s a terméketlenség okát abban találja fel, hogy talán-talán nem is vert még mindez ideig erősebb gyökeret mibennünk a kereszténység. Lehet. De amikor az Úristen a csecsemő gügyögő ajkának öntudatlan vallomását is elfogadja zsoltár gyanánt, akkor mi is engedékenyebbek lehetünk a vallásos költővel szemben, aki a mindnyájunk előtt ismeretes motívumokat, hol a szív, hol a természet képei alá rejtve, azokat végtelen változatban hozza felszínre, anélkül, hogy túlságosan visszaélne a bibliai szín, alak és helyzet törvényeivel. Ezt különben egyesek hibának tartják, mások erénynek minősítik. De maradjunk meg a középúton s ha elfogadjuk a költő saját kijelentését, mely szerint ő, mint az egyszerű nép őre, azokban a csendesen elvonult gömör-megyei falvakban – „lant és biblia” karján ringatva lelkét óhajtotta nyáját s ma már minket is – „nevelni, oktatni, deríteni”: akkor nem fogunk tőle többet kívánni,m int amennyit ő maga ígér; nem mérjük őt össze sem hazai, sem külföldi jelesekkel; egymagában is elég nagy ő arra, hogy kedélye mélységével, eszméinek gazdagságával, szigorú erkölcsi érzületével, vallásos buzgóságával és hazaszeretetével fogva tartsa és betöltse az örök jó, szép és igaz után epedő és szomjúhozó lelkünket.

Ilyennek ismerem én Tompát. S mint ilyent óhajtom bemutatni.

Halmi Bódog: Négy fal között

A külső élet bántó diszharmóniái, a csúnya álarc, amit az emberek magukra öltenek, hogy érdekeik számára nagyobb eredményeket hasítsanak ki az érvényesülés áruraktárából, még az elvonult ember nyugalmát is megzavarják. – Hiába szorítjuk szemeinket az elmélet betűire, hiába stilizáljuk fülünket finom intim zenéhez, a melódiákat elmetszi néha a piaci dübörgés durva hangja, amely behatol hozzánk az elzárt ablakon keresztül is.

Ilyen kellemetlen hangok zavarják meg édes ünnepi illúziómat most is, midőn asztalomon sorakoztatom Mikszáth Kálmán negyven esztendős munkásságának értékes, megvesztegetően öntudatos és mindig művészi – eredményeit.

Senki jobban meg nem becsülte azokat, mint az utolsó tizenöt esztendő magyar írói gárdája; becsben tartotta és nem követte.

Lelkiismeretlen, tulajdon elleni deliktumnak tekintette behatolni „Mikszátfalvába”, ebbe a speciális területre, ahonnét csak neki van költői jussa színes virágokat szakítani, ahol minden melódia elveszti bűvös csengését, ha nem ő intonálja.

A magyar modernek, akiket az életviszonyaik és gyermekkori benyomásaik, tanulmányaik és vágyaik más környezetbe ragadtak, olyan művészeti hitvallások számára gyűjtenek hívőket, amelyeket a tömegvélemény ma még kárhozatosnak, erkölcstelennek és veszedelmesnek tart. – Útjokat nem kíséri siker, dicsőség, arany. Ínségtől, nélkülözésektől sajog némelyikök teste, de azért hódoló tisztelettel kerülik el azt a területet, amely a Mikszáth Kálmán birtoka. Nem lopnak inspirációt az ő virágos kertjéből, nem erőltetnek naivitást írói beszédükre, nem hozsannáznak a fajiságnak, mert úgy érzik, hogy ők nem naivak és nem is nacionalisták, de megkoszorúzzák, mint a legrajongóbb közönség azt a költőt, aki a nekik idegen környezetből, tőlük egészen idegen költői eszközökkel, dogmákkal művészetet hoz felszínre. Komoly és tiszteletteljes meghajlással fogadják, ha körükbe lép és nem kérnek tőle semmit.

Most, hogy jubileumi ünnepén nagy anyagi és erkölcsi ajándékokat ad Mikszáth Kálmánnak a nemzet, a hivatalos irodalom klikkvezérei nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is, propagandát szerveznek a „fiatalok” ellen. – Az érdem ünnepét, a művészet örömnapját hazug pátosz szóvirágaiba burkolt komor gyűlöletük fekete miséjévé avatják.

Mikszáth Kálmán pedig gyönyörű „modern” levelekben köszöni meg az ünneplést. – Nem akar ünneprontó lenni, nem akarja a tekintélyes alispán, polgármester és irodalmi egyesületi elnök uraknak szemére vetni azt a stílustalan, melódiátlan és brutális testvérharcot, melyet az üdvözlő tirádák takarnak. Ő az üdvözlésekre küldött üzenetekben is csak önmagát adja -, nem törődve azokkal a csiripelésekkel, vércsevijjogásokkal, amik körülötte hangzanak.

Ebben a hideg, öntudatos, szilárd magatartásában nyilatkozik meg az ő legigazibb egyénisége. Mikszáth csak a saját művészi reputációjával törődik,m ás érdekekkel való társadalmi és művészeti szolidaritás, könnyező álhumanizmus, fegyvertársi ölelkezések, ellágyulások, teljesen kívül állanak az ő életprogramján. L’art pour l’art embere ő egészen. – Nem avatkozik bele az irodalmi küzdelmekbe, hanem tovább muzsikál az ő saját hangszerén, amelyet az öregek a legjobb igyekezettel sem bírnak elsajátítani, mi, fiatalok pedig kegyeletes örömmel hallgatjuk, mint a múlt zenéjét.

Mikszáth nem ügyel az irodalmi vének üdvözlő irataiban minket csipkedő sorokra, ő csak a saját személyének szóló dicséreteket honorálja – s nem védelmez meg minket.

Nekünk kell tehát ezeket az ízléstelen oldalvágásokat visszautasítani és megállapítani róluk, hogy az ormótlan, kulturálatlan emberi durvaság és művészi tehetetlenség harci taktikája nyilatkozik meg bennök.

Mikszáth könyvei most is velem vannak és arra gondolok, hogy befejeződhetik-e velök a népábrázolás az irodalomban, hogy a falu lírájának minden költészetét Mikszáth ölelte-e magához és az utódok számára nem hagyott-e vajon ezen a területen még melódiát?

A válasz nagyon nehéz.

Úgy gondolom, hogy amit lírának nevezhetünk a magyar népszokásokban, ami bájos, elandalító, kellemes verses hangulat van a magyar faluban, - arról nincsen nekünk már sok megírni és kifejezni valónk. Azt Jókai és Mikszáth és az ő közvetlen epigonjaik kitermelték egészen.

A nagyon szilárd logikájú, parasztosan kemény Tömörkény István sem talált már itt sok lírai akkordot, pedig hihetetlen energiájú keresője a falusi idillnek, ő is már a paraszt pszichológia talajára lépett és a tanyai élet realisztikus jelenségeinek vált nagyon pontos és megbízható krónikásává. – Én sohasem bírtam megszeretni az ő verejtékes néprajzi pedantsággal felépített genre képeit, de megbecsültem hűségét és szeretetét ahhoz a szűk körű, monoton környezethez, amelyből közel húsz esztendős pályája alatt legalább ezer skiccet adott az olvasóinak.

Tömörkény pszichológiai kombinációi azonban teljesen a hétköznapok ügyleteinél maradnak, megismerjük belőlük a tanyai ember hétköznapi életrendjét, szokásait, hogy miképp végzi el munkáját, miképp készíti elő elméjében azt a tervet, furfangot, amivel a leggazdaságosabban lehet operálni.

Arról azonban, mikor az a magyar paraszt lélek hevületes lázba gyullad, mikor érzései és vágyai tombolva törnek ki az ő kis viskójának lomha nyugalmából, mikor a kasza megreszket a kezében, belső izzásoktól, arról nem beszél Tömörkény István.

Arról nem szólnak sem Tömörkény, sem Mikszáth Kálmán, mikor a városi élet nagy eszméi az agitátorok ajkain elterjednek a faluban; mikor a régi rendben való patriarkális hit meginog és megreszket a paraszti szívben. A tépelődő szomorúságáról, szociális álomvilágba kalandozásáról a magyar parasztnak csak a legfiatalabbak kezdenek mesélni.

Szemere György Siralomház cím alatt öt-hat évvel ezelőtt adott ízelítőt abból, hogy miképp látja meg a modern magyar szeme a mi parasztunk lelki vívódásait, de hát ez kiélezett hatásokra számító színpadi alkotás volt.

Bródy Sándor megfürdette az ő csodálatos impresszionista lelkét a napsütéses falusi környezetbe, de ő festői motívumokkal és színfoltokkal dolgozott. Az író, aki a paraszt lelki és érzéki evolúciójának tolmácsává szegődött, aki a föld szagától átjárt, de a históriai hagyományokból, a régi patriarkális szokásokból már kibontakozott paraszt egyéniségét mutatja be: Móricz Zsigmond.

A magyar népmotívumok az irodalomban az ő működésével nyertek új, Mikszáth Kálmán és Jókai megállapításait folytató jelleget, amelyek a mai falu erkölcsével és pszichológiájával erősebb összhangban vannak, mint a Mikszáth Kálmán költészetének színpompájával idealizált gyönyörű poémák alakjai. A „Hét krajcár” című könyvében már bemutatja Móricz Zsigmond a paraszt proletáriátust a maga tragikomikus bárdolatlanságával és esetlenségével, de itt még egy korán eltemetett nagy ember, Petelei István sajátos borongásai hálózzák be az író beszédét és nélkülözzük megállapításában azt az epikus nyugalmat, amely a dokumentumok beállításához szükséges.

A már előlegezett rosszindulattal fogadott, a „Borsszem Jankó” kiszerkesztésében is részesült „Sárarany” című, még be nem fejezett regényében Móricz Zsigmond már a mai magyar paraszt életének epikusává válik. Ebben a könyvben már meleg párák terjengnek, érzékeket bágyasztó parázna ölelésekre csábító ösztöni párák, amelyek vad, rapszodikus indulatokba kergetik Tömörkény István hideg eszű parasztjait.

Ennek a regénynek alakjai már nem ballagnak fatalista lassúsággal a magyar ugaron és nem alkusznak hideg furfanggal a zsidóval, hanem hajtják őket a vérük, a szenvedésük, meg a vétkeik.

Sokat beszélünk még a „Sárarany”-ról.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 7. sz. Hódmezővásárhely, 1910. máj. 15.