Rozsgyesztvenszkij, Robert: A síző

Midőn

a sínyom kék sínén haladva

- mint számozott villamos - siklik süvöltve,

buzdítva köszönhetik:

"Rajta-rajta!"

S figyelik útját:

"Előre-előre!"

Csupán a tréner

tépi le fejéről

a sapkát - 

s mint sztyeppei szél, ha sír-rí,

kitörve,

kizúgva,

kibőgve,

ki... - 

ismétel egyetlenegy szót:

"Kibírni!"

A tömeg lomha riadója,

mint hófúvás

körülkeringi.

A rög néma, gömbölyű, tompa. -

Kibírni!...

Szedd össze erőd utolját.

Ne add föl, 

szorítsd még,

ne dűlj ki.

Hágd át a lehet határát.

Kibírni!...

Légy vidám, majd szomorodj el.

Tudj szeretni s önvádtól sírni,

baráti lakomán ne aludj el.

Küzdj meg a szóért - 

csak aztán leírni -

kibírni!

Kibírni!

Sok hősködésnek sok az alja,

Te, e század adósa, porban,

tömegben,

bírd ki,

ha szidnak, ha dicsérnek fennen...

... Ti meg fújjátok csak: "Rajta-rajta"...

Ford.: Garai Gábor

Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 11-12. old., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.

Turgenyev: Párbeszéd

Sem a Jungfrau, sem a Finsteraahorn

ormát nem érintette még emberi láb.

Az Alpok csúcsai... Meredek szirtek hosszú láncolata. A hegyvilág szívében.

A hegyek felett haloványzöld, hallgató, fényes égboltozat. Kemény, kegyetlen hideg; páncélos kérgű, szikrázó hó; a hó alól jéggel borított, viharvert sziklák komor tömegei emelkednek az égnek.

A látóhatár két oldalán két kolosszus, kélt hegyóriás tornyosul: a Jungfrau és a Finsteraarhorn.

És szól a Jungfrau a hegyszomszédnak:

- Tudsz-e valami újat? Te tisztábban láthatsz. Mondd, mi van odalenn?

Pár ezer esztendő fut el: egyetlen pillanat.

És visszadörgi válaszul a Finsteraarhorn:

- Sűrű fellegek borítják a földet... várj!

Ismét elfut pár ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- És most? - kérdezi a Jungfrau.

- Most már látok; odalenn semmi változás: tarka és kisszerű minden. Vizek éklenek, erdők sötétlenek, összezsúfolt kőhalmok szürke foltja látszik. S körülöttük még mindig bogárkák nyüzsögnek, tudod, azok az apró kétlábúak, azok, akik egyetlenegyszer sem tudtak beszennyezni sem téged, sem engem.

- Az emberek?

- Azok, az emberek.

Elfut ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- És most? - kérdezi a Jungfrau.

- Mintha most kevesebb bogárkát lehetne látni - zengi a Finsteraarhorn: - odalenn világosodni kezd; összébb húzódtak a vizek, megritkultak az erdők.

Ismét elfutott ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- Mit látsz? - szólal meg a Jungfrau.

- Köröskörül, itt a közelben, mintha tisztult volna - feleli a Finsteraarhorn: - de ott lenn, a távoli völgyekben, valami folt van még s valami mozgás van.

- És most? - kérdi a Jungfrau újabb ezer esztendő, egyetlen pillanat múlva.

- Most már jól van minden - feleli a Finsteraarhorn - , ameddig elérhet a szem, mindenütt tiszta és fehér minden... Mindenütt a mi havunk, havas síkság és jég. Megdermedt minden... Most már nyugalom van odalenn, most már jól van minden...

- Jól van minden - ismétli meg a Jungfrau. - De most már elég volt a fecsegésből, öreg. Ideje már, hogy aludjunk.

- Ideje már.

És alusznak a hegyóriások, alszik a zölden ragyogó égbolt az örökre elnémult föld felett.

1878. február

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Turgenyev: Költemények prózában 5-6. old., Új Magyar Könyvkiadó Bp., 1952.

Rozsgyesztvenszkij, Robert: Szomjúság

Kajszin Kulijevnek

Döbbent város

a hóviharban.

Házak -

hó-habba

bugyoláltan...

Szomjazom.

Úgy

szomjazom

arra, 

ami történik

a világban.

A világ

oly figyelmes, oly tág,

s szenzációt

néhanap ád csak.

Úgy kell nekem

reggel

az újság,

mint heroin

a narkománnak.

Szomjazom én,

szomjazom folyton,

lapok

halmain csemegézek.

Száguldok.

Hallgatom,

bolygómon

hogy süvítnek

az események.

Eper-szüret

s katona-dolgok,

sport-

és lakás-kérdés reám vár.

Az új könyv

szaga

elbolondít,

különb

a saslik

illatánál.

Ezt nem értem...

Megértem rögtön.

Ezt elítélem.

Azt köszöntöm.

Fejem töröm.

Beletörődöm.

Szomjazom,

szomjazom örökkön.

Nagy ügyön kotlok,

majd - bolondon.

Lélegzem.

Hogy magamra

leljek.

Szomjazom én,

szomjazom folyton,

hogy üres

szóbeszédet nyeljek.

Lám, földühödtem,

s nagyot nyeltem...

De még révületben

lebegve

is azt álmodom:

fölébredtem,

és szomjazom,

szomjazom egyre.

Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 8-10. old., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.

Szalay Fruzsina: Hintán

Charlie-Bowater grafikája

Semper altius

Szeretek - most is úgy mint régen -

A suttogó, zöld lomb alatt

Hintázni, ez a kedvtelésem

A gyermekkorból megmaradt.

Lebegni, mintha volna szárnyam,

Az üde, tiszta légyen át,

Mig a fűben, a nedves árnyban

Kakukfű nyílik s vadvirág.

A nap aranyszikrákat hint rám,

Lágy szellő csókol szeliden,

Oly zajtalan jár könnyü hintám,

Mint csónak, sima, kék vizen,

Halk-csendesen, suhanva szállok,

Igy suhant, igy repült velem

- Míg körülem a hab csillámlott -

Gyors gondolám a tengeren.

Oh, légy köszöntve, légy ezerszer,

A távolból is újra még,

Sugárban fürdő déli tenger!

Ragyogó, fényes olasz ég!

Felétek karjaim kitárom,

Ah, mind e fény úgy tűnt tova,

Mint egy mulékony, édes álom,

Mint egy elszálló gondola.

A hinta mind gyorsabban lebben,

És visz magával engemet,

Sebesen s egyre sebesebben

Repülök el a föld felett.

Minő gyönyör: lélegzetvesztve,

Merészen, fennen, szabadon -

Repülni, feljebb, messze, messze,

Gyors, szélvész-adta szárnyakon!

Érzem, hazám, a tiszta lég volt,

Én gyönyörét jól ismerem,

Köszöntelek, te fényes égbolt!

Te mámorító végtelen!

A földet messze, messze hagytam,

Csodás erő sodor, ragad,

Itt a szabad határtalanban

Köszöntelek, oh sugarak!

Forrás: A Hét 1890., I. évf.

Turgenyev: A falu

Július utolsó napja, köröskörül ezer versztára: Oroszország -  a hazai föld.

Az egész eget egyenletes kékség önti el; egyetlen felhő lebeg rajta - félig lebeg, félig foszladozik. Szélcsend és hőség... a levegő, mint a frissen fejt tej!

Zeng a sok pacsirta-dal; golyvás galambok burukkolnak; némán cikáznak a fecskék; a lovak rágnak és fújnak; a kutyák nem ugatnak, csak állnak s békésen csóválgatják a farkukat.

Füstszag is van, fűszag is van; egy kicsit a kátrány és a bőr szaga is érzik. A kenderföld is jelentkezik: nehéz, de kellemes illatot áraszt.

Mély, de enyhe lejtésű szakadék. Az oldalakon néhány sor kerekfejű, lefelé lehasadt fűz. A szakadékban kis patak szalad, fenekén apró kavicsok villognak, szinte remegve, a fényes habfodrozódáson át. A távolban, ahol a föld az éggel összeér, nagy folyó kékes vonala látszik, a szakadék mentén csinos kis magtárak és csűrök állanak,k az ajtajukon erős zár; a másik oldalon öt-hat, fenyőből ácsolt, deszkafedeles parasztház. Mindegyik fedél felett ott magasodik a seregélydúc kiugró rúdja, minden tornác felett ott a vasból kivágott, meredek sörényű, kicsi ló. A rücskös ablaküvegek szivárványosan csillognak. Az ablaktáblákon cserepes virágok színes képe ékeskedik. Mindegyik ház előtt csinos formájú, helyes kis lóca áll, a földpadkákon macskák hevernek gombolyagba csavarodva s áttetsző fülüket hegyezve; magas küszöbök mögött hűvös árnyékú pitvarok sötétlenek.

Fekszem a szakadék szélén egy kiterített lópokrócon, körülöttem frissen kaszált, majdnem émelyítően illatos szénacsomó. A leleményes gazdák a ház előtt teregették szét a szénát; hadd száradjon egy kicsit a verőfényen; de aztán - be a szénaszínbe! Milyen pompás alvás esik ott majd rajta!

Göndörhajú gyerekfejek tűnnek elő minden szénarakásból; kontyos tyúkok legyeket és bogarakat keresgélnek a szénában; az összekuszálódott fűszálak között fehér szájszélű kutyakölyök hempereg.

Szőkehajú legények támaszkodtak mellel egy lovatlan szekérnek - alacsonyan átkötő öv az ingükön, zsinórral szegett nehéz csizma a lábukon - s pattogó szavakkal hajigálják egymást, csúfolkodnak.

Az ablakból kerekarcú fiatal leány néz ki; nevet a legények ingerkedő szaván s nevet a magasra rakott szénában hancúrozó gyermekeken.

Egy másik leány nagy, nedves vedret húz fel erős kezével a kút mélyéből, a veder remeg és himbálódzik a kötélen s hosszú, ragyogó cseppeket hullat.

Előttem öreg gazdasszony áll új kockás szoknyában és új lábbeliben.

Három sor üveggyöngy tekeredik sovány, barna nyaka körül; pirosbabos, sárga kendővel kötötte át őszbe csavarodott fejét, mélyen behajlik elhomályosodott szeme fölé.

De a két öreges szem nyájasan mosolyog, mosolyog az egész ráncos arca. Alighanem túl van a hetvenen... de most is meglátszik rajta, hogy faluszépe lehetett a maga idején!

Napbarnította ujjait szétnyitva, tejesfazekat tart a jobbkezében, benne jó hideg, fölözetlen tej van, egyenesen a pincéből hozza; a fazék oldalát harmatszerű cseppek borítják gyöngyös sűrűséggel. Balkezének a tenyerén nagy karéj kenyeret hoz nekem; még meleg. - "Egyél, jó vendég, váljék egészségedre!"

A kakas hirtelen kukorékolni kezd, serényen csattogtatva szárnyát; feleletül elbődül egy bezárt tulok vontatottan.

- Ez aztán a zab! - szólal meg a kocsisom hangja.

Ó, szabad orosz falu jóléte, békessége, bősége! Ó, csendesség és áldás!

S elgondolom: mire való nekünk a kereszt a bizánci Szent Szófia kupoláján - mire való mindaz, ami után olyan erősen epekedünk mi, városiak!

1878. február

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Turgenyev: Költemények prózában 3-5. old., Új Magyar Könyvkiadó Bp., 1952.

Rozsgyesztvenszkij, Robert: Ember született

Fák,

dőljetek ki a hegyen.

Mennydörgés,

szűnj meg hirtelen.

Ember született.

Nincstelen.

Alamizsnát neki.

Adjátok egyelőre még

neki az anyatej ízét,

s hajlékot,

mit huzat se sért. -

Alamizsnát neki.

Pillák alól kinéz a szem,

nézi,

a világ mit üzen.

Felsír az ember.

Nincstelen.

Alamizsnát neki.

Óvjátok,

először

ha lép.

Bölcsődal becézze fülét.

Három kajla bocsról

mesét

olvassatok neki.

Lásson homályt

s fényt, ha ragyog.

Szokja meg, hogy

majd futni fog.

Elé ábécét

adjatok.

Alamizsnát neki.

Hadd épüljön,

higgye a jót.

Tudja meg,

mi a bú, a gond.

Munkát emberfelettimód

tanítsatok

neki.

Nő az ember.

Ő - 

nincstelen.

Sarkoktól

Nizzáig

legyen

övé a föld, a végtelen,

adjátok át neki.

De szerelmet

ne adjanak

neki,

leljen rá maga csak.

Szerelmet

a koldus

ha kap.

De ő -

nem koldus!

Ford.: Garai Gábor

Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 5-7. old., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.

Thury Zoltán: Járjuk a világot

Zsoldjába fogadta

Lelkemet a bánat.

Istenem! de régi, -

Istenem! de kínos

Már ez a szolgálat.

Rossz ember a gazdám,

Soh'se hagy magamra

Pedig milyen édes

Lenne megpihenni

Egy-egy pillanatra.

Kikacag, ha néha

Irgalomra várok,

Vállamon ragadva

Hurcol el és járjuk, -

Járjuk a világot.

Te gonosz! Te zsarnok!

Roskadozva kérdem:

Mikor lesz már vége,

Mikor is telik le

Már a szerződésem?

Forrás: A Hét 1891., II. évf.

Szendrei Júlia: Fiatal leánynak

Ne ohajtsd a nyarat,

Örülj tavaszodnak,

Mert a nyári naptól

Az élet virági

Oly hamar elnyilnak.

Érd be a bimbóval,

Ne vágyd virágzását

Közel hervadása

A kinyilt virágnak,

S fáj látni hullását.

Forrás: A Hét 1890, I. évf.

Peterdi István: Meddig szerelem?

Én nem voltam akkor én.

Mégis, hová lett száz romboló éjszakám s megmosolygása annak ami van?

- Valami csendet parancsolt és csendet tertemtett agyam lázadó sikátoraiban.

És nem mosolyogtam azon, hogy szembenülünk

És hogy most kék szem, zöld ruha, keskeny kéz s ibolyacsokor delejez s hogy akarok aludni

S hogy állunk, állunk, amig úgy érzem hogy repülünk

S hogy a gondolhatlanul nagy és keringő világról s életeiről s üzleteiről mit sem akarok tudni

És azon, hogy tudom, hogy most valahova, másfelé gondolsz -

S hogy mégis reszketve, remegve fognám a percet

S hogy megöregszünk sápadtra vál, távolodik, semmibe vész ami ma a szivembe metszett -

S hogy a jövő szörnyű csapásokat nekünk is tart és hordoz...

Hogy nem mosolyogtam akkor ezeken!

Hogy megtagadva, elfelejtve régi-régi énem: születtem újra! -

Hogy lehetett? És hányszor fog még lehetni?

És meddig kell okulnom, s alázkodnom s vigasztalódnom, míg mondhatom: a tanulásnak vége

És nyugodt és isteni életemet élem...

Meddig?... Meddig?

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Móricz Zsigmond: Édes kicsi bimbóm

I.

Virág, virág, fehér virág,

illatos, szép, sok, sok virág,

édes, bájos, feslő, nyiló,

csöpp fiamra hajló, hulló.

Szép kép, színes, felejthetlen,

holtig örzöm a szivemben.

Pompa, ünnep, suttogó szó,

könny és búgás, halkan hangzó;

gyászos, rémes, gyilkos, őrült

ijjedelmek ülnek körül,

nagy, fekete, lomha árnyak,

mik szivemre kinnal szállnak;

dermedt, hörgő, görcsös jajjok,

bent fúlnak, nem nyerve hangot;

meredt, tompa, hályog szemek,

minden fakó, ónos, remeg;

ájult, meg sem termett eszmék,

mi volt, mi van és mi lesz még!

Élet! Halál! Öröm! Átok!

Ravatalnál állok, állok...

II.

Hogy eltemettünk kis virágom!

Ment szépen, csendesen.

Az életgép ezt is lejárta,

mint rendesen.

S hogy elnézélek kis virágom!

Bölcsen. Józan. Tudom

ez rendes. Ez az élet. így jár

a kész úton.

Szép voltál. Nagy. Én kis virágom.

Piros, pufók, remek.

Szél kelt és rá betegség. Véged.

Apád temet.

És lám. Mi élünk, kis virágom.

Ez így megy mindenütt.

S az is, hogy arcczal vág le földre,

a mint leüt.

III.

Üres, kihalt a ház,

hol gyász tanyáz...

Nincs egy szeglet, sarok,

hol jól vagyok...

Csipkés kocsi ijeszt,

kis szék jegeszt...

Sok szétszórt semmiség,

kaczaj, mesék...

A fáczános váza,

játszóháza...

A nagy virág helyett

rád ő nevet...

A himes szőnyegen

csak megjelen...

Hogy rád kaczag szeme

elhalsz bele...

Zsúfolt, lázas a ház,

hol gyász tanyáz...

Minden szeglet, sarok

belém sajog...

IV.

Megzörül a lomb közt.

Meglendül az ág.

A rémület rajtam

átrohan, át.

Csönd és nyugalom van.

Vidám, a mi él.

Csak szivem, a sajgó

fél, fél, fél.

V.

Édes párom, gyönyörűm,

lásd az ég nem könyörül.

Bimbónk, kettő leszáradt,

rajtunk a bánat.

Párom, mézem, életem,

rés nyiljon a fellegen.

Könnyek árja apadjon,

csókunk fakadjon.

Én valómnak szép párja,

lelked a lelkem várja.

Vihar után hő nap ez:

újra virág lesz.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Hegedűs Gyula: A varázsló kertje

Csáth Géza

Most, amikor Csáth Gézának "A varázsló kertje" című novellás könyvéről akarok néhány szót elmondani, elsősorban és mindenekelőtt szeretném meghatározni azt a hangulatot, amelyből minden meséje, minden érzése, úgyszólván minden egyes kifejezése fakad s amelynek észrevevése és magunkba fogadása nélkül csak szavak pengését hallanók. Minden témája egy és ugyanazon hangulaton keresztül jut kifejezésre, szinte átitatva attól; s minden színe, minden finomsága, a vígságoknak és a szomorúságoknak az az enyhe félig elmondottsága benne rejtőzik, mint palotában, amelynek kincseihez, hogy kincsek legyenek, szükséges a szobáknak fényt és sötétséget egybe szelídítő öble, a titokzatos folyosók útvesztője s a bennük pihenő sajátságos illatú levegő. Ez a bűvös hangulat talán a mesék hangulatához áll legközelebb, de ha a belőle kimosolygó naivságokat végiggondoljuk, rájövünk, hogy csak látszólagos naivságok, amelyek alatt biztos és tiszta öntudat lappang.

Csáth Gézának valamennyi novellája megtörtént. Nem valószínű események, nem megtörténhető dolgok, hanem így, egészen határozottan: - megtörténtek. Gyerekkorunkban vagy kora ifjúságunkban láttunk és hallottunk eseményeket, anélkül, hogy érdekelnének bennünket: nem is érdekelhetnek, mert nem tudjuk és nem értjük az eredetüket, az okukat; élnek körülöttünk emberek, akik sorra, egymásután elkerülnek mellőlünk, a szemünk előtt folynak le nekünk még titokzatos, érthetetlen jelenetek s ezek mind, mint tények, mint át nem gondolt, meg nem értett tények kerülnek bele a fejünkbe. Később, amikor egyre jobban világosodik előttünk az élet, mikor egyre-másra lepnek meg az új, eddig még soha nem érzett érzések: minden új érzésnél régi, idegen események bukkannak elő emlékezetünkből és minden új érzés megtalálja a maga régi történetét. A történet igaz, csupán egy szín kopott le belőle, csupán egy hang némult el benne; az érzésünk igaz és őszinte érzés, csupán a távolság nagy s a szertebágyadó ködben megsejteni véljük azt, amit nem láthatunk tisztán a szemünkkel. Így születnek események, amelyeknek fele a mi lelkünkben történt meg, éppen úgy, éppen olyan izgalmat keltve, mint a másik fele rajtunk kívül.

A Csáth Géza novelláiban én csupa ilyen eseményeket látok. Azok, akiről ír, mind éltek, talán most is élnek mind, mind, de közönséges eseteikről, mint a Csáth Géza emlékeiről, eltűntek a közönséges színek. Ezeket a közönséges színeket esztendők sűrű ködén keresztül ragyogóbbaknak vagy sötétebbeknek, csillogóbbaknak vagy halványabbaknak veszi észre Csáth Géza, azóta támadt érzésein és azóta szerzett tudásán keresztül látja azokat és gondolom, bizton azt hiszi, hogy azok valóban, a maguk tökéletes teljességében is így történtek meg. Az "Eroica" hőse, a kedves báró, aztán a varázsló, Jolán: - elsorolhatnám valamennyi alakját és kedvem lenne végigelemezni őket, hogy támadtak, mit csinálhattak s hogyan burkolta be őket ez a mélyreható hangulat, amely talán a mese hangulatához van legközelebb.

Mi már nem ködön keresztül nézünk, mi már nem keressük az eltűnt színeket és elnémult hangokat: bennünket Csáth Géza vezet abban a sejtelmes palotában és azt látjuk és úgy látjuk, ahogy ő láttatni engedi. Messziről mélységeket látunk s megcsap a mélységek hűvös lehelete, homályba réved a szemünk és csak gondolkozni tudunk a homályosságon, azt megsejteni nem; útvesztőbe tévedünk s csak úgy tudunk kimenekülni belőle, ha nem tépelődünk a titokzatos sötétségbe vesző utakon.

Egy költő csudálatosan tiszta lírája csendül fel s a megpendített finom hangok halkan tovább rezegnek a mi lelkünkben. Csáth Géza a legfinomabb, a legtisztább lírikusok közül való s véletlenség, hogy nem rím sorokból suhan felénk minden szavát körülölelő, megsejtő hangulata. A temperantuma, a gondolkozása, az érzései mind a lírai költőre vallanak, a mélységbe és a magosságba egyformán elnézőre. A könyvéből pedig nem embereket és őket jellemző eseményeket kapunk, nem jellemeket, nem egyéneket vagy típusokat, hanem őt magát, az ő lelkéből eredő vagy legalább is a lelkéhez áthasonlított eseményeket: lírát, rendkívüli hangulatoktól duzzadó, és a lelkünkön finoman végigrezdülő lírát.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ady Endre: Néhány január nap – Január 21.

Ma valaki tréfált velem,

Boros, mámoros éjjelen

Elémállt, mellére csapott:

"Kuruc Ádám deák vagyok."

"Én se voltam zabi gyerek,

De ki kuruc, nem pityereg,

Vérem volnál s hogy imigyen

Asszonyoskodsz, szánom igen.

De az élet nem nagy dolog,

Egyet forog, kettőt forog,

Néha inog, de csak megáll:

Legvigabb pajtás a Halál.

(Páris)

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ady Endre: Néhány januári nap – Január 20.

Se terv, se kedv, se pénz, se asszony,

Álomporoktól zug a fejem,

Nincs, ami Párizsban marasszon,

Nincs, ami életben marasszon.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ady Endre: Néhány januári nap – Január 19.

Sebzett száz kézzel fogdos össze

Száz nagy polip, valótlan emlék:

Mintha nagyon sokan lesnének

S kergetnének egy bus estének.

Egek, be zűrös a világ,

Be bús az este, ami jön,

Mintha ezredmagammal lennék

S mintha mégis

Nagyon-nagyon egyedül lennék.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ady Endre: Néhány januári nap – Január 18.

Páris, Páris, mindjárt itt lesz,

Szépen, szerelmesen, lágyan,

Könnyesen és fiatalon

Valamikor hogy kívántam.

Hogy vigyáztam, hogy akartam,

Megindultan, vággyal telten.

Messze fényét, hires fényét

Önmagamtól irigyeltem.

Páris, Páris, mindjárt itt lesz,

De én mit akarok tőle?

Ni-ni-ni, már idelátszik

Fény-köd-selymes szemfödője.

Fölcsillog az éges éigig

Én Párisom csillogása.

Óh, más Páris, most érkezik

Te régi gyerkőcöd mása.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ady Endre: Néhány januári nap – Január 17.

Unt hegyek, kik maradtok

S elémkacagó völgyek.

Jaj, jaj, jaj,

Nincs, akiktól bucsuzzak

S akiket üdvözöljek.

Lelkemen elhagyott táj

S közelgő: feketén ül.

Jaj, jaj, jaj,

Oktalan minden ország,

Ha az ember megvénül.

Rohanó vonatomból

Néha félve kinézek.

Jaj, jaj, jaj,

Öt év alatt vakult meg

Annyi látás, igézet.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.