A
tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszívta
a nap, meg beitta a föld.
Csak
itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely
a fehér király palástjából szakadt.
A
partokon immár kizsendül a zöld.
Egy-egy
kerek barna folt a szántóföldön.
Ez
az elment télnek nedves lábanyoma,
S
egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a
megjött kékszemü tavasz lábanyoma.
Óh
ibolyaszemü, mosolygó kikelet,
mennyire
vártam már megjöveteledet!
Vártam
már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva
a parázsoló tűzbe.
Vártam
reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta
a nap a jégvirágot,
és
a házereszről lecsüggő jégrojtból
egy-egy
nagy kristálycsap könnyezve leválott.
Csakhogy
itt vagy te szép, te kedves kikelet!
Terítsd
ki, terítsd ki, zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd
ezüsttel a fűzfa-galyakat!
Árassz
ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!
Dél
van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán
ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred
az élet az egész határon.
Még
a macskánk is felhunyorog az égre,
és
a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyujtózik,
s alszik a napnak melegén.
S
előkivánkozik, ki a napsütésbe
minden
ami csak él, - báró, avagy bárány,
A
báró csak mászva vasrácsos kertjébe,
a
hodály előtt meg táncolva a bárány.
A
tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha
vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem
gondos, jó anyai képét,
amint
hívja őket kottyogva, pittyegve.
Meg-megáll
és kapar. Belevág a földbe.
Tyhű,
micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut
a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva,
felbukva, tolongva egymásra.
De
ime felrikolt: - Hátam mögé népem,
ihol
az én régi, gonosz ellenségem!
…
S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki
most megy arra lomhán ballagdálva,
s
csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre…
Várja
a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát
szétfeszíti, nyakát összekapja,
s
olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.
Kisétálok
én is. A napsütött soron
végigmendegélek,
végigjárdogálok.
Az
út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem
mentek az apró iskolások.
Apró
iskolások, apró mezítlábak.
Csak
egy ferde cipő tarkázza nyomukat:
a
cigány Lacié. Mezítláb nem járhat:
madzaggal
köti át, de adja az urat!
A
beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta
magát a napos udvarra.
A
rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan,
behunyt
szemmel tartván orcáját a napba.
Mit
érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik.
Ibolyát tart az egyik kezébe.
Óh
nap, nézhetetlen orcáju istenség!
Világ
világító, éltető melegség!
Nem
csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen
édesanyja te vagy e világnak!
Mikor
fölemeled tündöklő orcádat,
az
élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s
a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra
öröm és bizalom az élet.
Keltesz,
növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki
egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre
és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh
ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!
S
ahogy így megállva imádom a napot,
azokra
gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda
más lelkek, micsoda más papok,
kik
a nap keltét a ligetekben várták,
virágos
ligetben, szent zádogfák alatt,
s
amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s
a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul
kiálták a szent szót a napnak.
Voltak.
Nincsenek. Rég megtértek a porba.
Azóta
más isten került uralomra.
Emberek,
istenek, jönnek, meg elmúlnak.
Új
éneke zendül az oltári húrnak.
S
papok és bálványok átváltoznak röggé.
Csak
a nap ugyanaz. Maradós örökké.
Im
egy rögecskén, mely király szíve volt tán,
kis,
vörös Ilona-bogárkák fekszenek,
lapos
kis hátukat a nap felé tartván,
csendesen,
boldogan ők is melegszenek.
A
bogár is ember; az ember is bogár.
Ugyanaz
a kezdet, ugyanaz a halál.
S
minden más hazugság, gőgös fejemelés.
A
fő törvény a nap, meg a melegedés.
De
mi lárma ez itt, a Kevi kertjében?
A
vén Kevi zargat valami gyereket.
Ingujjban
az öreg, s ásó a kezében.
Bizony
még rázuhint, ha oda nem megyek.
-
Mi bajt tett a Pista?
-
Hát disznózom adtát
majdnem
elrontotta ezt a szép barackfát.
Ma
ültettem ide a szőlő sarkába.
hát
disznózom adtát, betűt vágott rája.
Olyan már az öreg, mint a mosott kender.
Irdatlan
nagy időt ért ez a vén ember!
Ha
kőből lett volna, széjjel-mállott volna.
Ha
acélból, régen megeszi a rozsda.
Így
a manó tudja, mi tartja életben,
de
mindig búcsúzás szavam az öreggel:
leejtheti
őt már minden kis véletlen,
s
ha előbb nem, ősszel, a falevelekkel.
-
Kenje be viasszal – mondom tanácsképpen, -
megél
az még szépen.
- Úgy teszek, - dünnyögi, - hej disznózom
adtát,
ezek
a gyerekek, hogy a fát nem hagyják!
Mind
én ültettem ezt. Ezt a diófát is.
Ezt
a körtefát is, ezt az almafát is.
Ezt
a kis barackfát magjáról neveltem.
A
városból hoztam, ezelőtt hat évvel.
Olyan
ez, meglássa… Azóta sem ettem:
nagyobb,
mint az öklöm, és tele van lével.
S
végignézi a fát, az ásóra dőlve.
-
No majd megkinálom magát is belőle.
Forrás:
Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása
1904.
