Ma
olvasom félhivatalosan nagy lapban egészen hivatástalan kis betűkkel, hogy Medgyessy
Ferenc valami Grand Prix-t nyert Párizsban. Művészeknél ez kötelező.
Hozzátartozik az arcképhez, az életrajzhoz és a megrendeléshez. Nem is ehhez
akarok gratulálni Ferkónak, hanem eszembe jut, hogy negyvenöt évvel ezelőtt,
egymás mellett állottunk, minden héten kétszer, egy-egy órahosszáig, a
debreceni Kollégiumban, a tornaórán, ahol ő volt az I. gimnáziumban, nagyság
szerinti sorrendben a legkisebb, tehát az utolsó az A) osztályban. A B)-ben
pedig én. S negyvenöt éven át nem kis büszkeség volt nekem, hogy dacára annak,
hogy bébe jártam, ő volt kettőnk között a kisebbik, tehát végérvényesen a
kettős osztály benjaminja.
A
két osztályban a többi fiú mind nagyobb volt nálunk.
A
két osztályból különös módon senkire sem emlékezem, csak Csathó Kálmánra, aki
szintén nem nagyon távol volt előttünk, talán öt-hattal kiválóbb a végtelen
hosszú sorban.
Tudtommal
mással e hosszú élet alatt senkivel sem találkoztam, ha igen, kérem az illetőt,
tartsa fel az ujját. Igazán nem tudom, hova lettek mellőlünk. Biztos, hogy
okosabbak voltak, mint mi, nem keresték a közfigyelmet provokáló magatartást,
tehát se művész, se politikus, se betörő nem lett belőlük senki. Ha rájuk
gondolok, csak annyit mondhatok, amit akkor mondtam volna: Ugyan mi lesz
belőletek? pap, tanító, kondás?
Mi
hárman elvetéltünk a nagy átlagtól. Csathó Kálmán az gyanús volt, mert mindig
tiszta jeles volt. Mi ketten, Medgyessy Ferivel olyan megbízhatatlan jó tanulók
voltunk. Persze, én voltam a legelveszettebb, már gúnynevem is volt, úgy
hívtak, hogy „a prepa”, mert közmegbotránkozásra kijelentettem, hogy a nemzet
szempontjából a legnagyobbjából a legnagyobb jelentősége a néptanítónak van.
Röhögtek is rajta a fiúk.
Medgyessy
Feri már akkor is birtokában volt egy egészen értelmetlen tulajdonságnak:
tudott rajzolni.
Abban
az időben én is tudtam, annyira, hogy képeslapot alapítottam, amelyben
illusztráltam is a történelmi tanulmányaimat, sőt az első számban az oroszlánt
is lerajzoltam, mint az állatok királyát. De mikor lapom megjelent s a fiúk
látták, azt mondták, hogy az Á)-ban van egy fiú, ha valamelyik órán szükség van
képre, akkor kiszólítja a tanár s azt mondja neki, rajzold le a tevét, vagy
Július Caesart, vagy a Lánchidat, akkor az odaáll a tábla elé s éppen úgy
rajzolja le, mintha mi a számtani példát írjuk fel. Tornaórán megkérdeztem
tőle, hogy igaz-e? S Medgyessy Feri – merthogy szavamat el ne vétsem, ő volt ez
hírneves kisfiú – nem tiltakozott ellene, sőt olyan egyszerűen, annyira
büszkeség nélkül mondta, hogy abba semmi sincs, hogy azt neki kell mindig
lerajzolni, hiszen ő tudja.
Engem
annyira meglepett ez a természetes dolog, hogy képeslapomat beszüntettem. Igaz,
hogy előfizetőm sem akadt. De mégis az volt, ami döntött, hogy én rendkívül
büszke voltam az oroszlánomra, de tudtam, hogy azt a Dolinay képeslapból
másoltam le, vonalról vonalra. Medgyessy Feri egy vesszővel a tornaterem
homokjában azonnal rajzolt egy oroszlánt, amely rám azt a benyomást tette, hogy
ha kételkedem oroszlán mivoltában, azonnal felugrik és széttép.
Beláttam,
hogy ez valami magasabb képesség, én ezzel nem bírok. Énbelőlem se szobrász, se
festő nem lesz soha, kénytelen vagyok pályát változtatni. Tíz évvel később az
Ady Endre megjelenésekor ugyanígy mondtam le a költői pályáról s ugyanevvel a
belső, senkinek be nem vallott indokolással.
Aztán
elszakadtunk egymástól Ferkóval s csak húsz év múlva találkoztunk
Rippl-Rónainál. Ahol nagy meglepetéssel fedeztem fel, hogy ez az ismeretlen kis
mokány, az én debreceni oroszlánom. Még akkor neki nem volt Grand Prix-je, még
az oroszlánok nem morogtak róla. Ripplinek elmondtam, hogy ez a Feri, ez tud ám
rajzolni. Mire nagy meglepetésemre azt mondja az öreg Jóska, hogy: „Rajzolni
nem tud, de a legnagyobb magyar szobrász. Van olyan jó, mint Maillol. De hát én
se tudok rajzolni – tette hozzá Rippli – azt mondják, csak föstök” s megmutatta
Medgyessy Ferinek a súroló leányát, mely máig a legcsodálatosabb szobrászi
anekdota.
Az
új találkozás óta nem szakadtunk el egymástól, együtt haladunk. És olyan
szívbeli örömem van, hogyha valami újat látok tőle, erőben, egészségben,
különös jelentőséges virulásban: a hun lovasát, a gyerekszoptató orosz
anyácskát, a faunt és nimfát, a táncolókat, álló és hatalmas fekvő aktjait, a
bajai Jelky Andrását, a csizmás parasztfiút, aki elindult világot hódítani s ez
éppen úgy sikerült neki, mint a szobrásznak. No nem éppen úgy, mert Jelky
András a hivatalos köröket is meghódította, ott ahol járt…
Ellenben
nekünk itt van egy sajátságos helyzeti állapotunk: mi az oka, mi nem? – nemcsak
ebben az országban, de a világon mindenütt – vannak művészek, akiknek nincs más
sorsuk, csak az, ami szegény drága fiúnkat, barátunkat, a nagy költőt, József
Attilát érte utol tegnap, sorstragédia – egy súlyos tehervonat alakjában.
Rettenetes az, hogy egy József Attilának, a legnagyobb költői erők egyikének,
nem volt más útja többé a világforgalmi programban, csak egy szerény tehervonat
kerekei alá…
Mi
Ferkóval ketten nem hagyjuk magunkat. Mi debreceni virtussal verekedünk a
sorssal, mely néha-néha egy kis cirógatással hajlik ide. De nem az a fő, hanem
az, hogy vadul egészséges vért kaptunk az ősöktől s ez az egyetlen betegségünk,
ahogy szegény Ady mondta rám.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLIV. évf. 45. sz. 1944.
