2018. dec. 7.

Urr Ida (1904-1989): A fényrács mágiája




A hold lába nem ér szobámig
csak arcának sárga mézéből
fut a réseken át a fény,
kérdem nem járt itt Fáraó?
ruhája fényes volt, szatén
de én a csíkos lángot néztem
nem tudom ki jár merre most
s a fákban számszerint a rost
mennyi lehet nem keresem
futok lángra gyúlt kereken
a fény gőzébe olvadok
együtt párolgunk, sistereg
a világ sziromrendszere
egy éjszaka meséje ez,
melyben az árny is lengene,
ha elengedné a sárga fény
de elől hátul fogva tart
s a kénszín udvar közepén
hálómba rántom azt a színt
s befestem vele versemet
a fényrács minden soromat
aláhúzza, fontos lehet
nekem, neki, mindenkinek
e holdból szőtt sárga sínek
zenéje mellett születnek
a majdankori indulók
a fényrács vibrál, tehát szűr
kávét forral a réseken
halkan dobol a fénydobon
dobverője az értelem
a rím és ritmus pillangó,
mely a csíkokból szerteszáll
táncot járnak a nagybetűk,
a kisbetűk és áll a bál…

Urr Ida (1904-1989): Csak énekelj!




Te énekelsz:
a bálból mégy haza,
oly furcsa most
a boldogság dala.

Te énekelsz:
a szemed csukva még,
nem látod, hogy
mindenki szíve ég.

Nem érzed, hogy
jajgatnak milliók:
téged elvakít még
a csók, a bók.

Nem látod, hogy
nyugodt fejed fölött:
már kalapács van,
mely egyszer ledönt.

Nem látsz semmit,
csak bomló rügyeket…
ó, tartsd örökre
csukva két szemed.

Ne lásd amit
én régen látok, rég,
hogy mit jelent
egy ajándék-nyakék.

Hogy mézbe burkolt
szép szavak mögött:
ott rejtőzik
a gyilkos szó: ölök!

Ne lásd mindazt
és késő éjszaka:
csak énekelj,
ha bálból mégy haza.

Horatius (i.e.65-i.e.8): Első tárgya, Mecaen, múzámnak...




Első tárgya, Mecaen, Múzámnak, s egykor utolsó!
Engem akarsz-e megint, kit eléggé láttatok, aki
Megnyertem botomat, berekeszteni régi körömbe?
Sem kedvem, sem időm nem mint volt. Herculesének
Hagyta tfalán kardját Véján, s szuglyába vonult meg,
Hogy ne könyörögje kegyét a népnek színe...
Vájt füleimben cseng egy szózat: „Csapd el öregsző
Tátosodat, nehogy orra essék, s szégyenbe borítson.”
Most hát elhányom versem s játékimat...
Azt keresem mi szabad s illő, s nekifekszem egészen,
Gyűjtök, gyűjtögetek...

(Ford.: Kazinczy Ferenc, 1824. január)
*
Az epistolák első könyvének első darabja. Befejezetlen maradt. Kazinczy 1824. január 6-án ezt írta Kis Jánosnak: „Ez, ha érzésem meg nem csal, nem volna, sokkal rosszabb a Virágénál; De sem ár nem érek a munkára, sem nem hiszem, hogy elgyőzném.”
Véján: Veianus, híres gladiátor

(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Tibullus (i.e. 54-19): Elégia




Fényes aranyból más kincsét szaporítsa halomra,
S birjon sok földet bő jövedelmü  mezőn,
Míg közel ellenség éltét rémítio veszéllyel,
S álmát a riadó trombita távol üzi.
Engem szűk sorsom vigyen át tettnélküli pályán,
CSak konyhámnak elég víg tüzü fája legyen.
Gazda leszek, s nem rest idején plántálni kezemmel
Szőlővesszőt, fát s száz nemü gyenge növényt.
Óhajtom s hiszem is, hogy nem fog csalni reményem,
Lesz gabonám ennem, lesz borom innom elég.
Mert valahány isten koszorúzott szobra tünik fel,
Tiszteletemből részt mindenikének adok,
S bármi gyümölcsöt az új év hoz, zsengéje legelsőbb
Illatoz oltáron földmives isten előtt.
Búzakalász koszorú neked illik, szőke Ceresnek,
S templomod ajtait az fogja diszítni körül.
Kertemben vörös őr, egy szörnyű kaszáju Priápus,
Kártékony madarak váza lelendi helyét.
Kisded, előbb boldog jszágom védei, Lárok!
Kedves ajándéktok nektek is áldva kijár,

Másszor nagy csordám engesztelt ékes üszővel,
Most bárányt is alig bír meg az árva vagyon.
Áldozom azt, s akkor falum ifjai zengve kiáltják:
Bő szüretet s aratást adjatok égi karok!
Boldogul élnem ugyan még most nem könnyü kevésből,
S nem kis baj mindig messzire járni gyalog.
Nyár hévségétől szeretek menekedni heverve
Fris csermely partján, jószagu gallyak alatt.
Mégis néha kapát nem félek venni kezembe,
Vagy serkentek ökört húzni serényen ekét.
S ismét vagy gödölyét, vagy bárányt, melyeket anyjok
Elhagya, házamhoz hogy vigyek, ölbe veszek.
Kíméld a kis nyájt, farkas, kíméld te zsivány nép!
Préda ha kell; másutt gazdag akol van elég.
Nálam friss téjjel s megalázott szívvel imádni
A pásztor s a nyáj istenit évi szokás.
Istenek, óh kegyesek legyetek, s kis ajándokom áldást
Hozzon rám, bár azt tölti csak aljas edény.
Hajdani földmivelők legelébb hajlékony agyagból
Készítettek szent áldozatokra pohárt.
Őseim értékét nem kérem vissza, sem a bő
Termést, mennyit atyám atyja csűrébe takart.
Kis jószágom elég, nyereségem elég, ha saját ágy
Fáradságom után ád nyugalomra helyet.
Melly édes heverészni, midőn szélvészek üvöltnek,
S csókok közt szerető hévvel ölelni nejét;
Vagy mikor a felhők ontnak hideg éjszaki záport,
Hosszas esőzésnek hosszan aludni eszén.
Történjék velem ez, más - mint érdemli - legyen dús,
Kit haragos tenger, sem zivatar nem ijeszt.
Inkább minden arany s gyémánt elvesszen örökre,
Mint utam egy szép szem könnyinek adjon okot.
Szárazon is, vizen is vívnod, Messala, neked kell;
Házadat illetik a sok diadalmi jelek.
Engemet egy szép lány szerelem láncára bilincselt,
S a kérlelhetetlen lángszivü rabja vagyok.
Délia, csak te velem, s az enyém légy, semmi dicsőség
Nem kell, mások előtt bár henye férfi legyek.
Vég órámban is én csak téged látni kivánlak
S haldokló kézzel téged ölelni, hivem.
És te, ha máglya nekem készűl, o Délia, sírsz te
S könnyekkel vegyülő csókokat adsz te reám;
Sírsz, nincsen vassal mellednek belseje béllve,
Sem kővé nem vált asszonyi gyenge szived!
Nem, temetésemről nem tér egy ifju sem, egy lány
Anélkül haza, hogy meg ne sirassa Tibullt.
Ám de te Máneszimet ne bustsd meg, Délia, kíméld
Gyenge orcáidat és szétlobogó hajadat.
Most pedig, amíg még lehet, együtt égve szeressünk
éjbe borult fővel, fog hamar érni halál,
Fog hamar a tettlen vénség meglepni, midőn nincs
Sem vig enyelgésnek, sem szerelemnek idő.
A mosolyos Vénust most kell szolgálni, mig ajtót
Törni be nem szégyen, míg civakodni gyönyör.
Itt én büszke vezér s jó zsoldos! trombita, zászló,
Menjetek, aki kíván, osszatok arra sebet;
Kincset is osszatok! én elegendőt birva, szegénység
S dússág szomjával játszva dacolni fogok.

(Ford.: Kis János, 1829.)
*
(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)


Horatius (i.e.65-i.e.8): Torquatushoz




Elszaladott a hó: fű jő már vissza mezőkre,
Fáknak is új faja nő.
Változik a földszín, megapad patak, és ki nem öntvén
Partra foly árka szerént.
Grácia, két testvérével s Nymphákkal, övetlen
Járni s enyelgeni mer.
Halhatatlant ne remélj; int év, int óra is, amely
Jó napokat ragadoz.
Enyhítnek hideget Zephirek: kikeletre halált hoz
Nyár, ez is élni szűnik;
És majd, a bő ősz ha kiönti gyümölcseit, ismét
Itt terem a henye tél.
A gyors hold ezeket, ha kivesznek is, újra teremti;
Mink, ha oda leesünk,
Hol kegyes Aenéás, dús Tullus s Ankus alusznak,
Por, hamu, semmi vagyunk.
Értünk mái napot, de ki tudja, ha adnak-e nékünk
Holnapot istenink?
Arra mohó kezeket sem nyújt fiad, amit előle
Kényed elélt szabadon.
Majd ha lealkonyodol, s Minos fog hozni felőled
Fényes itéleteket,
Torquát, vissza nem ás sem főnem, sem jeles erkölcs,
Sem tudományos erő.
Mint pokoléjekből nem menti Diána szemérmes
Hyppolitust soha ki;
Lethe vizétől sem szabadítja meg a neki kedves
Pirithoust Theseus.

(Ford.: Virág Benedek, megj. 1820.)
*
Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65 - i.e.8): Torkvát Manliuszhoz




Már megoszolt a hó, mezeink ismét gyepesednek,
Jő s fakad a falevél.
Váltja viszonyjait a föld, és árkokba szorúlnak
A lohadó patakok.
Már merik a Szűzek s a Kellemek a cíkamátkát
Játszani puszta bokán.
Halhatlan jókat ne reménylj; ez az óra s idő int,
Melly gyönyörű napot űz.
A télt váltja tavasz, múló nyárnak tavasz enged,
S majd ha gyümölcsit utóbb
Önti ki a víg ősz, a rest tél visszakerűl, s a
Hold, ha gyakorta fogy is,
Megtelik újra s az ég illy kárai visszateremnek.
Mink ha leesni fogunk,
Hol kegyes Énéás, dúzs Tullusz is, Ankusz is ülnek,
Por s hamu lenni fogunk.
A maihoz több új napokat fog-e vagy sem az Isten
Adni, ki tudja? Csak azt
Mentheted, a fösvény örököstől, amit örömmel
Kedveseiddel elélsz.
Majd ha halálod elolt, s Mínósz ítéli dicsően,
Manliusz, életedet:
Semmi, sem ékes nyelv, sem nagy nem, semmi kegyesség
Vissza nem adhat ide.
A szűz Hippolitust sem hozza setét temetőből
Vissza Diána soha,
Léthei láncairól Thezeüsz sem mentheti kedves
Piritoussza nyakát.

(Ford.: Édes Gergely, megj. 1819.)

*
Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)


Horatius (i.e.65 - i.e.8): Mely emberre születtekor...




Melly emberre születekor
Egyszer Melpmene! szép szemeket vetél,
Nem nyér isthmusi próba közt
Bajvívó nevet az; s rá haditettiért,
Hogy sok büszke királyt levert,
És hérósi fején délusi ág lebeg,
Nem néz a Capitolium.
Tibur bő mezején csergedező vizek
S a sűrű csere fürtjei
Formálnak neki írt aeoli verseken.
Róm', a városok asszonya
Kellő lantosinak szép seregébe hát
Béméltóztata engemet:
És nem marnak is úgy már az irígy fogak.
Óh, szent szűz! ki az én arany
Lantomnak gyönyörű zengzetit izgatod,
Óh, a néma halakkal is
Hattyú-hangzatokat kedvre közölhető!
Mind néked köszönöm, hogy a
Mellettem lemenők ujja reám mutat,
S néz, mint római lantverőt:
Tőled van, ha mi van, köz becsem, életem.

(Ford.: Csokonai Vitéz Mihály, 1799.)

*
Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)


Horatius (i.e.65 - i.e.8): A született költő




Mosolygó szemeket kire
Egyszer Melpomene még születésekor
Vetsz azt már soha nem teszi
Bajnokká meghevűlt Istmusi küszködés;
Mint nyertest az akájai
Győzetlen szekeren már legelől soha
Nem hordozza serény lova.
Fel sem küldi vitéz ütközet a vezért
Zölden fel koszorúztatott
Homlokkal, mivelhogy büszke királyokat
Megtört a Kapitólium
Szent dombjára, hanem zöld levelek között
A sűrű liget harmatos
Tíbur völgyeiben és eleven patak
Gyengébb csergedezései
Gerjesztik jelesen leszbusi lant hevét.
Kedvez Róma, világ feje,
S fő költői közé engem az édesen
Zengő karba felültetett:
Nem mar már az irígy rossz fog is annyira.
Nyájas Múzsa! ki pengeted
Édességgel arany lantnak a húrjait:
És adhatsz, mihelyest akarsz,
Hattyú szép szavat a néma halaknak is:
Mit tőled vagyon, hogy reám
Újjával mutat a nép susogása közt,
Itt a római lantverő:
Hogy virradnak öröm napjaim hogy szeret
A főbb rend, ha ugyan szeret,
Mind néked köszönöm szép adományidat.

(Ford.: Révai Miklós, megj. 1787.)

*
(Ódák IV. 3. Megjelent a Révai Miklós Elegyes versei és néhány apróbb kötetlen írásai című gyűjteményben mit az Énekek ciklus bevezető darabja.)

Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65 - i.e.8): Halhatatlanságot jövendöl magának




Már ércnél is erősb oszlopom áll, s magasb
Mit sok kincsbe kerűlt pyramisok, nem árt
Ennek záporeső s északi szél dühe:
El nem döntheti ezt számtalan év sora,
S halkan mendegelő hosszas idő keze.
Rajtam teljes erőt nem veszen a halál;
Jobb részem nem esik sír fenekére le;
A késő maradék emlékezik reám,
S napról-napra dicsőbb névvel öregbedem,
A főpap valamíg a Kapitólium
Dombján és vele a szűz fel-alá menend.
Majd, amerre lezúg a sebes Aufidus,
S hol pór nemzeteken Daunus uralkodtt,
s szomjas föld ura volt, a lakos emleget;
Mert, ámbár alacsony származatú, magas
Lettem, s kezdtem olasz verseket a görög
Lantnak hangja szerént zengni. Kevély lehetsz,
Érdemmel keresett s nyert nevedért; nekem,
Kedves Melpomeném, delphusi lobot adj.

(Ford.: Virág Benedek, megj. 1824.)

*
Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65 - i.e.8): Az ő versei dicsősége




Ércnél sokkal erősb és fejedelmi nagy
Tornyoknál magasabb áoni mívemet
Végzém: mellyet erős szél s zivatar s kemény
Főldrengés le nem ont, sem vas-idők futó
Sokszáz évei is szerte nem ontanak.
Nem vesz semmi halál rajtam erőszakot;
Hírem, mint az idő, nőni fog: engemet
Dícsérsz, ó te világ, míg Kapitol hegyénn
Főpappal fel-alá vesztai szűz forog.
Majd széltén valahol harsog az Aufidusz,
Hol földmívesein Daunus uralkodott,
E száraz helyekenn emleget a lakos.
És így nagyra leszek véle, hogy a görög
Alké módja szerént írt legelől kezem.
Tartsd rá hát agadat, Melpomeném, miként
Érdemled, s hajamat, jer! kerekítsd körűl
Fébus, delfuszi zöld laurusival magad.

(Ford.: Édes Gergely, megj. 1803. /1819/)

*
Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)