Fényes aranyból más kincsét szaporítsa halomra,
S birjon sok földet bő jövedelmü mezőn,
Míg közel ellenség éltét rémítio veszéllyel,
S álmát a riadó trombita távol üzi.
Engem szűk sorsom vigyen át tettnélküli pályán,
CSak konyhámnak elég víg tüzü fája legyen.
Gazda leszek, s nem rest idején plántálni kezemmel
Szőlővesszőt, fát s száz nemü gyenge növényt.
Óhajtom s hiszem is, hogy nem fog csalni reményem,
Lesz gabonám ennem, lesz borom innom elég.
Mert valahány isten koszorúzott szobra tünik fel,
Tiszteletemből részt mindenikének adok,
S bármi gyümölcsöt az új év hoz, zsengéje legelsőbb
Illatoz oltáron földmives isten előtt.
Búzakalász koszorú neked illik, szőke Ceresnek,
S templomod ajtait az fogja diszítni körül.
Kertemben vörös őr, egy szörnyű kaszáju Priápus,
Kártékony madarak váza lelendi helyét.
Kisded, előbb boldog jszágom védei, Lárok!
Kedves ajándéktok nektek is áldva kijár,
Másszor nagy csordám engesztelt ékes üszővel,
Most bárányt is alig bír meg az árva vagyon.
Áldozom azt, s akkor falum ifjai zengve kiáltják:
Bő szüretet s aratást adjatok égi karok!
Boldogul élnem ugyan még most nem könnyü kevésből,
S nem kis baj mindig messzire járni gyalog.
Nyár hévségétől szeretek menekedni heverve
Fris csermely partján, jószagu gallyak alatt.
Mégis néha kapát nem félek venni kezembe,
Vagy serkentek ökört húzni serényen ekét.
S ismét vagy gödölyét, vagy bárányt, melyeket anyjok
Elhagya, házamhoz hogy vigyek, ölbe veszek.
Kíméld a kis nyájt, farkas, kíméld te zsivány nép!
Préda ha kell; másutt gazdag akol van elég.
Nálam friss téjjel s megalázott szívvel imádni
A pásztor s a nyáj istenit évi szokás.
Istenek, óh kegyesek legyetek, s kis ajándokom áldást
Hozzon rám, bár azt tölti csak aljas edény.
Hajdani földmivelők legelébb hajlékony agyagból
Készítettek szent áldozatokra pohárt.
Őseim értékét nem kérem vissza, sem a bő
Termést, mennyit atyám atyja csűrébe takart.
Kis jószágom elég, nyereségem elég, ha saját ágy
Fáradságom után ád nyugalomra helyet.
Melly édes heverészni, midőn szélvészek üvöltnek,
S csókok közt szerető hévvel ölelni nejét;
Vagy mikor a felhők ontnak hideg éjszaki záport,
Hosszas esőzésnek hosszan aludni eszén.
Történjék velem ez, más - mint érdemli - legyen dús,
Kit haragos tenger, sem zivatar nem ijeszt.
Inkább minden arany s gyémánt elvesszen örökre,
Mint utam egy szép szem könnyinek adjon okot.
Szárazon is, vizen is vívnod, Messala, neked kell;
Házadat illetik a sok diadalmi jelek.
Engemet egy szép lány szerelem láncára bilincselt,
S a kérlelhetetlen lángszivü rabja vagyok.
Délia, csak te velem, s az enyém légy, semmi dicsőség
Nem kell, mások előtt bár henye férfi legyek.
Vég órámban is én csak téged látni kivánlak
S haldokló kézzel téged ölelni, hivem.
És te, ha máglya nekem készűl, o Délia, sírsz te
S könnyekkel vegyülő csókokat adsz te reám;
Sírsz, nincsen vassal mellednek belseje béllve,
Sem kővé nem vált asszonyi gyenge szived!
Nem, temetésemről nem tér egy ifju sem, egy lány
Anélkül haza, hogy meg ne sirassa Tibullt.
Ám de te Máneszimet ne bustsd meg, Délia, kíméld
Gyenge orcáidat és szétlobogó hajadat.
Most pedig, amíg még lehet, együtt égve szeressünk
éjbe borult fővel, fog hamar érni halál,
Fog hamar a tettlen vénség meglepni, midőn nincs
Sem vig enyelgésnek, sem szerelemnek idő.
A mosolyos Vénust most kell szolgálni, mig ajtót
Törni be nem szégyen, míg civakodni gyönyör.
Itt én büszke vezér s jó zsoldos! trombita, zászló,
Menjetek, aki kíván, osszatok arra sebet;
Kincset is osszatok! én elegendőt birva, szegénység
S dússág szomjával játszva dacolni fogok.
(Ford.: Kis János, 1829.)
*
(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany
utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)
