BORNEMISZA PÉTER (1535-1585)

A magyar reformáció mozgalmának utolsó nagy harcosa volt; az elnyomókat, „dúló-fosztókat” ostorozó, népéhez hű nagy prédikátorok típusa: kiművelt fő, szenvedélyes szellem, örökké üldöztetett ember a háromfelé szakadt török-német-magyar hazában. Sokoldalú munkássága – írt lírát és epikus költeményt, drámát, elbeszélő prózát és vitairatot – összefoglalta még egyszer a reformáció erkölcsi és politikai eszméit, de túl is nőtt már a csendesen konszolidálódó mozgalom keretein. A nemzeti irodalom igénye és öntudata nála jelent meg először határozottan, e tekintetben előfutára volt nagy tanítványának: Balassi Bálintnak.

Polgári családból született Pesten, korán árvaságra jutott, a felső Tisza-vidéken, a reformáció fő területén nevelkedett. Kassán tűnt fel 1550-ben, valószínűleg a kassai kollégiumban tanult néhány évig; humanista műveltségének akkor szerezte alapjait. Egy diákcsínyért – angyalnak öltözve akarta áttéríteni a kassai várkapitányt – börtönbe vetették. Megszökött, külföldre menekült, megjárta Olasz- és Németország nagy városait, később pedig a bécsi egyetemre került,m int a nagyhírű humanista professzor, Tanner Georgius tanítványa és pártfogoltja. Bécsben adta ki drámáját, a  M a g y a r  E l e k t r á t.

1560 körül hazatért, a Felvidéken telepedett meg, de nyugalmat nem talált. Prédikációi, és főképp saját kis nyomdáján előállított művei miatt nem csupán a királyi hatóságok és nemcsak a feltámadó ellenreformáció üldözte, hanem gyakran a reformált főurak is. Egy ideig Balassi Jánosnál, a költő apjánál keresett menedéket, és ott az ifjú Bálintnak nevelője lett. Később – Ö r d ö g i   k í s é r t e t e k  c. könyve miatt – ismét Bécsbe kellett menekülnie, de ott is elfogták, halálra ítélték; lába törésével szökött meg a börtönből. Újra hazatért, örökös üldöztetésben nyomtatta és terjesztette tovább iratait, végül Detrekőn, Balassi István várában lelt egy kevés nyugalmat. Ott készítette el hatalmas terjedelmű  É n e k e s k ö n y vét, a Balassi-előtti magyar költészet nagy gyűjteményét, és ott is fejezte be hányatott életét.

Színműve: Tragoedia magyar nyelven. (Magyar Elektra.)

BORNEMISZA: MAGYAR ELEKTRA

(1558. Tragédia 5 felvonásban, prózában.

Szereplők: 4 férfi, 4 nő.)

Első igazi drámánk Szophoklész remekművét mintázta. A magyar Elektra azonban nem fordítás; Bornemisza átdolgozta és a maga eszméihez alkalmazta a görög mesterművet; megváltoztatta felépítését, beállított egy új szereplő is (Parasitus), és másképp, „magyarán” jellemezte és értelmezte hőseit és tetteiket.

Ezek a változtatások céltudatosak. Határozott és következetes művészi akarat nyilatkozik meg bennük, bár az természetes, hogy az átdolgozott Elektra nem vetekszik az eredetivel. De figyeljünk csak jobban a jellemekre, a cselekményre! A görög nevek mögött magyar típusok rejtőznek, és az ókori történeten átsejlik a Bornemisza korabeli magyar élet.

*

Aegistus: a mondabeli zsarnok; de ha jobban megnézzük, előttünk áll a XVI. századi Magyarország feudális rablóvezéreinek típusa, akik a kezükbe kaparintották, nem Agamemnón, hanem Mátyás király örökségét. Clytemnestra a század magyar báróasszonyait példázza; feslett életükről Bornemiszának épp elég mondanivalója volt más műveiben is. És Parasitus, az új szereplő? Ő pedig azért kellett a darabhoz, hadd legyen teljes a kör, és ne hiányozzék a nagyurak körül lebzselő, koncleső hízelgők figurája sem.

Mindez jelképes, és nem is a legfontosabb az átdolgozott Elektrában. „Az a kérdés – írja Bornemisza a darabhoz fűzött, latin nyelvű, remek érvelésű utószóban -, az a kérdés, vajon akkor,amidőn a haza durva rabságban senyved, szabad-e erőszakkal szembeszállni a zsarnokkal, vagy pedig arra kell-e várni, hogy az idő hozza meg az orvosságot?” Tűrni vagy cselekedni kell?

Ezt a kérdést – a Hamlet, a III. Richárd csaknem egyidejű kérdését – szólaltatta meg szenvedélyes erővel a magyar tragédia. A két nővér, Khrysothemis és Elektra hordozzák a kérdés feszültségét – szerepük Bornemiszánál súlyosabb, központibb, mint az eredeti műben. Khrysothemis a belenyugvó, a halogató, ő az istenre bízza sorsukat. („Talán az Isten idő múlva más módon fordítja…” – feleli a IV. felvonásban Elektrának, amikor nővére a zsarnok megölésére biztatja.) Elektrát viszont a leszámolás, a bosszú reménye élteti, és nem csupán magáért, hanem – ahogy az utószóban Bornemisza külön is kiemeli – „hogy az annyi éve oly sok csapással sújtott hazája felszabaduljon…”

A két nővér: két felelet, két magatartás a század feldúlt Magyarországán, és Orestes a döntés. A klasszikus minta az ő alakjában telítődött legjobban és a legfegyelmezettebben is, Bornemisza szenvedélyes ítéletmondásával. Orestes a mi Elektránkban: a magyar nép reménye és vágyakozása, hogy jöjjön el a felszabadító nemzeti hős, pusztítsa el a hatalmukban elbizakodott zsarnokokat, és hozzon békét, megnyugvást a népnek. („Jaj nektek,kik most nevettek,mert még sírtok!” – mondja a dráma Bornemisza-adta mottója.) Az átdolgozásból született mű ezzel a tartalommal  illeszkedett bele szervesen irodalmunk fejlődésébe és maradt nagyértékű emléke Bornemisza korának.

Az Elektra – pontosabb címén: Tragoedia magyar nyelven, az Sophokles Elektraiaból nagyobb részre fordíttatott… pesti Bornemisza Péter deák által – Bornemisza bécsi diákéveinek terméke. Magyar diáktársainak kérésére írta és nyomtata ki a tragédiát 1558-ban; feltehető – Bornemisza is utal rá -, hogy a diákok be is mutatták az iskolai színjátszás keretében.

Maga a könyv aztán közel négyszáz éven át lappangott; 1923-ban fedezték el egy példányát a gothai könyvtárban. 1929-ben Móricz Zsigmond nagy tanulmánya hívta fel a figyelmet Bornemisza művének szépségére és nagy nemzeti értékére. Móricz átdolgozta, modern színpadra alkalmazta a Magyar Elektrát; így került sor 1931-ben az első Nemzeti Színházi előadásra.  1949-ben a Nemzeti Színház stúdiója nagy sikerrel mutatta be a tragédiát, 1959-ben pedig az Ódry Színpadon került ismét felújtásra.

CZ. J. († CZIBOR JÁNOS)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

Marin Držić (1520-1567)

Az elmúlt másfél évtizedben egymás után számos ország döbbent rá, hogy a nyugati reneszánsszal egyidőben, Európa egy alig ismert pontján: a kis raguzai – szláv nevén dubrovniki – városköztársaságban egy horvát szerző világirodalmi színvonalú vígjátékokat alkotott.

Držić életéről ma is keveset tudunk; gyér adataiból tipikus reneszánsz-pálya rajzolódik ki. A források szerint 1550-ben pappá szentelték; Sienában buzgón látogatta a divatos pásztorjátékok s népi komédiák előadásait; egy osztrák kalandor-gróf mellett bebarangolta fél Európát, Bécstől Konstantinápolyig; titokban sürgette Cosimo de Medici segítségét hazája oligarchikus kormányzatának megdöntésére, demokratikus új államvezetés érdekében.

Olaszországi élményeinek hatására kezdett drámaírással foglalkozni. Összesen tizenegy drámát írt, részben pásztorjátékokat, amelyekben idillikus-érzelmes jelenetek váltakoznak a Raguza-környéki parasztok életét reálisan festő komikus epizódokkal. Ezeknél sokkal jelentősebbek pompás szatirikus komédiái, amelyekben a dubrovniki polgárok típusainak egész galériáját vonultatja föl fordulatos, mulatságos cselekmény során, és ízes, népi nyelven beszélteti alakjait. Egyik vígjátéka Plautus  B ö g r é- jének motívumaiból rajzolja meg egy jellegzetesen XVI. századi fösvény alakját és környezetét; egy másik    (M e s e  S t a n a c r ó l) harsány,féktelen farsangi bohózat, tárgya egy öreg paraszt lóvátétele; egy harmadik Boccaccio  D e k a m e r o n-jának helyzeteit ülteti át raguzai talajra; reprezentatív remekműve, a  D u n d o  M a r o j e  pedig teljesen önálló és eredeti alkotás, a klasszikus reneszánsz vígjáték igazi gyöngyszeme. Néhány műve, sajnos, elveszett, másokból csak töredék maradt fenn.

Az évszázados feledésből Držić alakja csak századunk harmincas éveinek végén emelkedett ki. A második világháború óta azonban hazájának egyik legnépszerűbb, legtöbbet játszott klasszikusa lett, akinek maradandó, életteli művészete gyors ütemben hódítja meg a világ színpadait.

SZ. SZ. J. (SZ. SZÁNTÓ JUDIT)

Fontosabb drámái: Tirena („Tirena”, 1548-1549); Dundo Maroje; Mese Stanacról („Novela od Stanca”, 1551); fösvény („Skup”, 1553-3555); Mande („Mande” ?).

Marin Držić: DUNDO MAROJE

(„Dundo Maroje”, 1550. Vígjáték öt felvonásban, prózában. Fordította. Csuka Zoltán 1959.

Szereplők: 22 férfi, 4 nő.)

Reneszánsz mulatság a javából – átmenet a klasszikus latin vígjáték ókori típusa és az olasz reneszánsz komédia között. De ha sajátos humorú, talpraesett dalmát népi hőseit vizsgáljuk – későbbi évszázadok színjátékának előhírnökére ismerünk benne.

*

Dundo Maroje, tisztes dubrovniki kalmár kétségbeesetten keresi fiát, Marót. Az ifjút pénzzel, áruval ellátva küldte üzleti útra Itáliába és a Balkánra, de az megszegve az atyai utasítást, Rómában éli világát. Laura,a szép kurtizán a kedvese: az ő kedvéért kótyavetyélte el a rábízott portékát.

A híres szépség kegyeire pályázik egy német úr: Hugo is, de a lány egyelőre híven kitart Maro mellett. Pedig Hugo szolgája, Pomet – egyébként ő is minden hájjal megkent dubrovniki – ugyancsak buzgólkodik ura ügyének elősegítésén. Tetteit a józan számítás mellett a vetélkedés szelleme is vezeti: örök ellenfele, Popiva ugyanis a fiatal Maro szolgája és tanácsadója. Furfangos ötleteivel és Dundo Marojet, az apát támogatva Pomet tulajdonképpen Popiva eszén igyekszik túljárni.

Apa és fiú első találkozása balul üt ki. Hogy dühöngő atyjaurát meglátja az utcán, Maro ijedtében inkább úgy tesz, mintha nem ismerné, és poroszlókkal viteti el a fenyegetőző öreget.

Ekkor lép közbe Pomet. Kiszabadítja Dundo Marojet és ravasz tervet ajánl neki: tegyen úgy, mintha azért jött volna, hogy fiával megbéküljön s rá nagy pénzösszeget és új árukészletet bízzon. Az apa erőt véve egyenesen természetén, eljátssza a komédiát, a fiú pedig szolgájával együtt besétál Pomet kelepcéjébe. Maro is, Popiva is felülnek az apa nyájasságának, és hogy régi bizalmát visszaszerezzék, Laura megtakarított pénzét, hitelét, ékszereit igénybe véve egy uzsorástól tekintélyes mennyiségű kelmét kölcsönöznek ki. Ezt Maro raktára gyanánt bemutatják Dundo Marojenak, az öreg pedig (kárpótlásul az eltűnt portékáért) nyomban elviteti az egészet. A kárvallott szerelmesek között erre azután kitör a vihar: a pórul járt széplány azonnal kedvese ellen fordul. Kapóra jön haragjának, hogy egyidejűleg Maro elhagyott dubrovniki jegyese is felbukkan Rómában, fiúruhában keresve a hűtlen vőlegényt. És hogy Pomet tervei mindenben sikerüljenek: a véletlen a kezére játssza Laura származásának titkát. Gazdag német nemesi sarj, csakúgy mint Pomet gazdája, Hugo – így házasságuk előtt nincs több akadály. Pomet ezzel végképp elégtételt nyer örök ellenfelén, Popiván, Maroje pedig megnyugodva térhet haza nyaktörő vállalkozásából. A reneszánsz kor „pozitív hőse”, a becsületes kereskedő, teljes győzelmet aratott, pénz nélkül a könnyelmű ifjú nem uraskodhat tovább az Örök Városban.

A darabot 1956-ban a Jugoszláv Drámai Színház vendégszereplése során mutatta be a Nemzeti Színházban – eredeti horvát nyelven.

L. M. (LÁZÁR MAGDA)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

HANS SACHS (1494-1576)

Az első jelentős német drámaköltő, nürnbergi polgár, egy szabómester fia, aki szülővárosa latin iskolájának elvégzése után cipészmesterséget tanult, majd egy takácsmester bevezette a német városi polgárok között abban az időben divatozó költészetbe. Így lett Hans Sachs „mesterdalnok” (Meistersänger), közöttük is a leghíresebb. Vándoréveiben végigjárta Németország nagyobb városait, megismerkedett a Miksa császár udvarában virágzó humanista költészettel is, majd 1519-ben visszatért Nürnbergbe. Itt élt ezután szorgalmasak öltői munkában és tisztelettől övezve késő öregségéig. Túlélte feleségét és hét gyermekét, majd 66 éves korában újra nősült. Maga számol be róla, hogy hetvenéves koráig 4275 lírai verset, úgynevezett „mesterdalt”, 1700 elbeszélést és tréfát, s ezenfelül 208 drámát írt

Színdarabjai nem mesterművek: költői termésének legjavát tréfái és farsangi játékai teszik. Antik mesterei Plautus és Terentius, tőlük tanulja a színpadi hatás titkait, míg műveinek tárgyáért bekalandozza a biblia, a történelem, az ókor, a görög mitológia, valamint a német mesék és népkönyvek világát. Termékenysége, alkotóereje akkora,mint a reneszánsz többi óriásáé, formakészsége, könnyedsége elmarad az övék mögött. Hangja egészségesen nyers, népies ereje ma sem hatástalan. Visszatérő típusait: az esetlen parasztokat, morcos öregeket, buja asszonyokat, hetvenkedő zsoldosokat az antik irodalomból, a német hagyománybólés saját világából vette. Darabajai a XVII. századig sűrűn szerepeltek a német színpadokon, a XVIII. században Goethe fedezte föl újra. Versformáját, a párrímes német „Knittelvers”-et Goethe a  F a u s t-ban, Schiller a  W a l l e n s t e i n  t á b o r á-ban vitte klasszikus tökéletességre. Emberi egyéniségének Richard Wagner állított örök emléket operájában,  A  n ü r n b e r g i   m e s t e r d a l n o k o k-ban.

V. Gy. M.  (Vajda György Mihály)

Fontosabb színművei: Az állapotos paraszt („Der schwanger Bauer”, 1544); Grizelda, a türelmes és engedelmes grófné („Die geduldige und gehorsame Markgräfin Griselda”, 1546); Tragédia Hekastusról, a haldokló gazdagról („Eine Tragödie von dem sterbenden reichen Menschen Hekastus genannt” 1549); A paradicsomjáró diák; A forró vas („Das heisse Eisen”, 1551); Boondvágás („Das Narrenschneiden”, 1552); Eulenspiegel és a vkok („Der Eulenspiegel mit den Blinden”, 1553); Trisztán loag és a szép Izolda királyné szomorú szerelme („Von der strengen Lieb’ Herrn Tristan mit der schönen Königien Isalden”, 1553).

HANS SACHS: A PARADICSOMJÁRÓ DIÁK

(„Der fahrende Schüler im Paradies”, 1550. Farsangi játék 1 felvonásban. Fordította: Koppányi Gyögy 1953.

Szereplők: 2 férfi, 1 nő.)

A komédia a kor kedvelt típusán, a csavaros eszű kóbor diákon keresztül két leget is üt egy csapásra: a még mindig széles körben elterjedt babonás hiszékenységet teszi nevetségessé a gazdáné figurájában, de célba veszi minden paraszttárgyú bohózat örök témáját, a paraszti fukarságot is. A hős, a paradicsomjáró diák mindkét gyengeség hordozóját saját pénzével fizeti ki, s ezzel beteljesíti a vígjátéki igazságszolgáltatást.

*

A komédiát a parasztgazdáné fellépése nyitja meg; panaszkodik jelenlegi férjére, aki fukar, csak a meggazdagodás jár az eszében; bezzeg az előző,a megboldogult, micsoda jámbor, együgyű, szelíd ember volt! Ekkor lép be a kóbor diák. Adományt kér, és közben fáradtságára hivatkozik; nem csoda, hiszen most érkezett Párizsból. A derék néne Párizs Paradicsomnak érti, és menten tűzbe jön: bizonyára találkozott ott a diák az ő jó urával. A diák rögtön feltalálja magát: persze hogy találkozott, de micsoda állapotban lelte! Nem hiába csak egy lepedőben temették el – fázott, egy fillérje sem volt, ő az utolsó a Paradicsom lakói közt, és alamizsnából él. A gazdáné kétségbeesetten kérdi. megy-e az idegen úr máskor is a paradicsomba? A diák hogyne menne; hogyne vinne magával egyet-mást a szegény megboldogultnak! Megy is a néne csomagolni; a diák csak azon szorong, haza ne érjen addig a gazda. A szerencse mellé szegődik; már jő is az asszony, 12 vörös tallérral, posztóval, mentével, csizmával, még zsebkést is hoz, sőt arra kéri, jöjjön vissza máskor is, hadd küldjön újra utánpótlást. A diák elszelel, s a gazda hazaérkezve elcsodálkozik oldalbordája nagy jókedvén. Az asszony el is mesél neki mindent. A gazda átlát a szitán, de nem árulja el magát; azt mondja, ő is küldene némi pénzt elődjének, és lovára kap, hogy utolérje a diákot. Magában dühösen szitkozódik az asszony ostobaságán. Utol is éri  a legényt, de nem ismeri fel; nyomot kér tőle. A diák „útbaigazítja” az erdő felé, s vállalja a ló őrzését. Meg is őrzi: saját magának. Vidáman vágtat el: a mai nap kettős nyereséggel zárult. Jön vissza dolgavégezetlen a gazda; most látja, hogy a diák őt is rászedte. Szégyenéről azonban hallgatnia kell; utána siető feleségének kénytelen azt mondani, hogy a lovat is elküldte a megboldogultnak. Az asszony ujjongva hálálkodik s elújságolja, hogy már az egész falu nevet rajtuk”örömében”. A gazda átkozódik, és magában beismeri: a férfi is tévedhet, és ilyenkor jobb, ha hallgat az asszony vétkeiről. Így áll helyre a házi béke.

Sz. Sz. J. (SZ. SZÁNTÓ JUDIT)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

Niccolo Machiavelli (1469-1527)

Machiavelli Firenzében született és élt. A frissen lobogó nemzeti öntudat szítója, az egységes Olaszország, az „Unita Italia” prófétálja volt. Harmincéves korában a külügyi hivatalban kapott állást. Mit Firenze követe gyakran járt diplomáciai úton. Franciaországban, Svájcban, Ausztriában is megfordult. Miután az elüldözött Mediciek visszatértek városába, a változó politikai viszonyok az ő életét is felforgatták. Az előkelő származású tudós férfit börtönbe zárták,s vallatói nem bántak kesztyűs kézzel vele. Még szerencséjének mondhatta, hogy száműzetéssel szabadult. A városi életet annyira kedvelő diplomata, tudós és író családi birtokára vonult vissza. Gyümölcsöt termelt, madarászott, méhészkedett, és esetenként hitvány mécses fényénél az ókor frissen felfedezett nagyszerű íróit olvasgatta, nyilván Plautust is. Közben megbékélt a Mediciekkel, és ismét hivatalt vállalt. Politikai helyezkedése ezúttal sem sikerült. A Mediciek második elűzésekor megint kitették az ő szűrét is. Szegényen, elkeseredetten halt meg, özvegyét öt gyermekkel hagyta hátra.

Machiavelli elsősorban nem drámaíró volt, noha az olasz reneszánsz legkiválóbb vígjátékán, a  M a n d r a g o r á  n  kívül más drámát is írt, Plautus egy vígjátékát pedig átdolgozta. Világhírét azonban politikai írásainak köszönheti, elsősorban   A  f e j e d e l e m r ő l  szóló művének („Il Principe”), amelyben azt az elméletet alapozza meg, hogy az uralkodó valamely helyes cél elérése érdekében semmiféle erkölcsi gátlás nem kell hogy kösse. Az ilyen uralkodói módszert és egyáltalában az ilyen életelvet máig is „machiavellizmus”-nak nevezik. Írt még állambölcseleti, történeti és a drámákon kívül egyéb szépirodalmi műveket is, a reneszánsz szellemének nagy összefoglalója volt. Hatás évszázadokon át érvényesült és mindmáig terjed.

V. J . (Vitányi János †)

MACHIAVELLI: MANDRAGORA

(„Mandragora”, 1512 körül. Vígjáték prózában 5 felvonásban. Fordította: Honti Rezső 1922; átdolgozta Vaszary János 1940, Vidor Miklós 1957, Karinthy Ferenc 1957.

Szereplők: 5 férfi, 3 nő.)

Ez a zseniális, vérbő reneszánsz komédia bemutatja Firenze életét a XVI. század hajnalán; felvonultatva a felszarvazott férj, a korrupt pap, a jellemtelenkerítő típusát – s velük szemben a fiatalság és szerelem jogát juttatja győzelemre.

*

Egy vagyonos és vénecske firenzei ügyvédnek, Nicia mesternek az az egyetlen bánata, hogy szép fiatal felesége, Lucrezia nem szül neki gyermeket. Minden babonát követ, tudományos és vajákos tanácsot megfogad, hogy utódhoz jusson, s így könnyű zsákmánya lesz egy, a feleségébe szerelmes fiatalember, Callimaco furfangjának. Ligurio, a ravasz kerítő veszi rá Niciát, hogy forduljon a Párizsból jött ifjú Callimacóhoz tanácsért. Callimaco néhány latin frázisa az ostoba ügyvédet teljesen leveszi a lábáról, készséggel beleegyezik, hogy az általa nagytudományú orvosnak vélt Callimaco mandragora-főzettel kúrálja feleségét. De az áldoktor figyelmezteti az ügyvédet: a csodaszer káros mellékhatással is jár. Az első férfi, aki a főzet fogyasztása után öleli az asszonyt, meghal a mandragora mérgétől.

A megijedt férj most már akarja is, nem is, hogy a szokatlan gyógymódot alkalmazzák feleségén, de elég könnyűszerrel beleegyezik, hogy estére, amikor Lucreziát megitatják a főzettel, egy idegen suhancot kerítsenek az utcáról s azt tegyék ki a szer halálos hatásának. Megvan hát a felszarvazásra ítélt féltékeny férj önkéntes beleegyezése, közeledik Callimaco szerelmes éjszakája – mert természetesen ő lesz az „áldozat". De hátra van még a neheze! Az erényes asszonykát is meg kell nyeri a játékhoz.

A tapasztalt kerítő most az egyházi tekintélyt állítja csatasorba. Lucrezia gyóntatóját, egy pénzsóvár szerzetes veszteget meg az ostoba férj aranyaival, és az azután bölcs skolasztikus érveléssel, bibliás idézetekkel győzi meg a gyötrődő fiatalasszonyt, hogy házasságtörése ne bűnös – sőt, Istennek tetsző. És amikor leszáll az este, valóságos karneváli álarcosbál kezdődik a „szent cél” érdekében. A potrohos férj és a jókedvű kerítő mellett maskarába öltözik a szerzetes is: ő játssza el Callimaco szerepét, hogy a szerelmes ifjút, aki álruhában közeledik az utcán, idegennek nézze és feleségéhez tuszkolja a jámbor Nicia. Hogy a komédia még vaskosabb legyen, Niciával még aloét is etetnek hashajtásul, de az ő elégedettségét másnap már nem kisebbítheti semmi. Biztos a dolgában, mert saját kezűleg tuszkolta a fiatalembert asszonya ágyába. Elégedettek Callimaco és  Lucrezia is, mert megegyeztek az éjjel, hogy amit Nicia maga rendezett el, azt most már tudtán kívül rendszeresíteni fogják. Nem panaszkodhat a szerzetes sem: áldásért járulnak elébe a zárzavaros éjszaka szereplői, és a rászedett férj bőven adakozik a klérus feneketlen zsákjába.

Magyarul először az Andrássy úti Színház szólaltatta meg a darabot – (Nicia szerepét Törzs Jenő játszotta); azóta több átdolgozásban is színre került.

L. M. (Lázár Magda)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

RENESZÁNSZ II-IV.

Az olasz reneszánsz színháza a XVI. századra virágzik ki, ebben az időben hódítja meg az új kultúra a többi európai országot is. Helyesebben mondva: a többi európai ország is alkalmassá válik arra, hogy újjászülessék a középkorból, hogy meghódoljon az új kultúra előtt. Az olasz gazdasági viszonyokhoz, az eredeti tőkefelhalmozódáshoz, a pénzgazdálkodáshoz hasonló viszonyok kezdenek kialakulni Németországban is. Városai már évszázadok óta kereskedelemből, bányászatból és szövőiparból gazdagodnak. Spanyolország, az amerikai szárazföld első gyarmatosítója viszont az amerikai őslakosság mérhetetlen aranykincsét tulajdonítja el, s így lesz végtelen értékek birtokosává. A fejlődés a tőkésedés felé megindul Angliában is, már a XVI. század előtt. A nagy angol humanista, Morus Tamás a század elején keserűen írja le, mint kergetik el a földesurak birtokaikról a parasztokat, hogy a földművelésről a jövedelmezőbb (és kevesebb embert foglalkoztató) juhtenyésztésre térjenek át, és nyersanyagot termeljenek a németalföldi szövőipar számára. A rohamosan erősödő Anglia a század folyamán élethalálharcba kezd a spanyol birodalommal a tengeri uralomért; e harc fordulópontja 1588, mikor a hatalmas spanyol hajóhadat, a Nagyar Armadát sikerül elpusztítania.

Akárcsak Itáliában, a műveltség a többi európai országban is egyre több világi elemet, természettudományos és antik görög-római anyagot vesz magába: az ú j tudományosság feszegetni kezdi a vallásos világkép kereteit, az új, humanista gondolkodás a feudális állapotok örökérvényűségébe vetett hitet. A reformáció magja jól készített talajba hull s a vallási reformmal egyidejűleg formát kap a társadalmi változások követelése is, fegyveres népmozgalmi formát, mint amilyen a Mátyás király magyar reneszánszára következő Dózsa-fölkelés (1514) vagy a Luther reformációjára kitörő német parasztháború (1525). A vallási kérdés önmagában is, de főleg társadalmi és politikai kérdések takarójaként ettől kezdve a kor központjában áll, egyes országokban, így pl. nálunk behatol a drámába, és létrehozza a hitvitázó színművek iskolás, de a korra jellemző műfaját. Az európai országok legtöbbje belső vallási harcokba keveredik (amelyek éppen nem eszmeiek vagy vértelenek), fellángolnak a vallásüldözések, és vallási lesz a hódító vagy a nemzeti önállósodásért folytatott harcok jelszava. Németország fejedelmei északon inkább a protestantizmushoz csatlakoznak, délen, a katolikus Habsburg főhatalom közelében katolikusok maradnak,v agy visszatérnek a katolicizusra.

A Habsburgoké a világ, hatalmuk ekkor éri el tetőpontját. Övék a német-római császárság, övék a spanyol trón, ami Anglián, Franciaországon, Oroszországon és a skandináv országokon kívül csaknem egész Európa, s méghozzá a két Amerika frissen feltárt területeinek birtoklását jelenti: országaikban sohasem nyugszik le a nap. V. Károly német-római császár, majd fia, II. Fülöp spanyol király a korszak legjellegzetesebb Habsburg uralkodói. A franciák legnépszerűbb királya, IV. Henrik (az első Bourbon) egy vallási harcoktól feldúlt országba hoz békét, de nem vértelenül, s hogy király lehessen, protestánsból katolikus hitre tér át; Párizs megér egy misét. Az ő kortársa Anglia legnépszerűbb királynője, Shakespeare királynője, Erzsébet; - apja, VIII. Henrik az anglikán államegyház létrehozásával szakította ki országát a római egyház s egyben a vele szövetséges spanyol világbirodalom uralmi köréből.

A protestáns országok uralkodói általában szövetséget kötöttek a reformációt létrehozó osztállyal, de a gazdasági változások a polgárság erősödésére szolgáltak a katolikus országokban is. A fegyverforgató nemesek, a gazdagodó polgárok és az elégedetlen parasztok eszmei és tényleges harcokat vívtak egymással és a központi hatalom megszilárdítására törekvő uralkodókkal, a hatalomért vagy a puszta életért. Összeesküvések, politikai gyilkosságok, kivégzések, tömegmészárlások követték egymást. Sokan haltak meg börtönben az új eszmék hirdetői közül, mások az inkvizíció máglyáin égtek el az emberi gondolat szabadságáért.

Nyugtalan és véres korszak volt az európai reneszánsz e ragyogó kora; a nyugvópontot a humanista tudós kereste benne, aki a drámairodalomnak s a színháznak is annyi értéket adott. A humanista írások jelentős része a dráma egyik fontos elemének, a dialógusnak (párbeszédnek) felhasználásával készült, de humanisták szólaltatták meg először modern nyelveken az antik drámairodalom kincseit is. Mivel tudós nyelvük a latin volt, eleinte a görög drámákat is latinra kezdték fordítani, később a latinokat is, görögöket is nemzeti nyelvre ültették át. A XVI. század első felében Szophoklész, Euripidész, sőt a régiességei miatt nem egykönnyen érthető Aiszkhülosz, és az egykorú célzások következtében sokszor nem világos Arisztophanész is megszólalt olaszul, franciául, angolul, németül stb. A fordítások nyomán fejlődött ki az antik mintához szorosan ragaszkodó, ünnepélyesen nehézkes, de mégis új szellemmel teli humanista dráma, amely a reformáció idejére főleg az iskolákban virágzott (onnan is eredt), s ott a nevelés szolgálatába állt. A tanulók a latin nyelvet vagy nemzeti nyelvükön a sima beszédet az antik drámák és utánzataik előadásával gyakorolták, általuk tanultak meg a nyilvánosság előtt bátran fellépni, ügyesen mozogni, s nem utolsósorban rajtuk keresztül részesültek az antik drámairodalom humánus tartalmának nevelőhatásában.  A humanista dráma utóda az iskolákban évszázadokig virágzott tovább, iskoladráma néven tartjuk számon, és későbbi jelentősége miatt még vissza kell térnünk reá. A görögből fordított humanista drámának mi magyarok is dicsekedhetünk egy szép példájával, mely ugyanabban az időben keletkezett,mint a nagy nyugati irodalmak fordításai, és nem maradt el mögöttük írói bátorságban, humanista és magyar öntudatban sem. Szerzője az első magyar drámaíró, akinek tudjuk a nevét: Bornemisza Péter. Tanítványának, Balassi Bálintnak újabban előkerült eddig csak töredékesen ismert drámája, a Szép magyar comoedia (Credulus és Júlia).

A nyugtalan és véres korszak,mely mégis annyi életörömmel volt tele, kedvez a színház virágzásának mindenütt, noha különböző országokban különböző értékű és mennyiségű drámairodalmat teremt. Egyre erősebb törekvés mutatkozik arra, hogy bevonják a drámairodalom körébe a mindennapi élet jelenségeit is, hogy modern élettartalmat vigyenek mindazokba a formákba, amelyek megjelennek a kor színpadán. A tudós humanisták drámái mellett, amelyeket zárt teremben és sokszor zárt körben adnak elő, s amelyekben a szó, a szavalás, a beszéd a lényeg, nem commedia dell’arte szerűen rögtönzött, mégis könnyed és rengeteg mozgásra lehetőséget adó városi, félig polgári, félig plebejus drámairodalom is támad; e típust az olaszoknál a termékeny firenzei jegyző, Giovanni Maria Cecchi, a németeknél a mesterdalnok Hans Sachs, a franciáknál pedig Alexandre Hardy képviseli legjellegzetesebben.

RENESZÁNSZ I.

Proxime ad naturam!

Proxime ad antiquos!

Ruzzante

Mi volt a reneszánsz?

Hitelesebb feleletet ne is keressünk rá, mint amit az emlékezetünk magától is őriz – mindenkinek mást, kinek többet, kinek kevesebbet -, egy Madonnának vagy egy Vénusznak tűnődő mosolyát, valami árkádsort egy olasz filmből, ifjúkorunknak izgalmát Kolumbusz hajóra szállásának történetén, vagy legalábbis egy Mátyás király anekdotát…

Nemcsak a kép, a szobor vagy a történet vall a korról, hanem azzal az esztétikai örömmel, amellyel közeledünk hozzá, némileg örökösei leszünk mi magunk is, hisz ez volt az a kor, amelyet a felfedezés és a gondolkozás lázai mellett átjárt még egy másik ikerszenvedély is: a művészi kifejezésé és a művészi élvezésé. A reneszánsz ember a legviharosabb események közepette sem mondott le erről. Amerikák felfedezése, a jobbágyrendszer megingása, parasztfelkelések, népek új hitre térése, a pénzgazdálkodás kialakulása, nemzeti egységek megteremtése közben tanulta meg azt az életörömet, amelyet egy szép tárgy szemléletéből meríthetett.

Eszme, gyakorlat és forma biztató közel került egymáshoz akkoriban. Egy emberöltőn belül alighogy felvetődnek, már igazolódnak is olyan merész gondolatok, mint hogy a Föld gömb alakú, mint az, hogy a hatalom és a tudás azé,aki megszerzi – s közben a csodálatos reneszánsz szobrokon, képeken, freskókon, épületeken, avagy éppen egy komédia hősében már testet is öltött az az emberi öntudat, amely birtokba tudja venni a szeme láttára rohamosan táguló világot.

Ez tette lehetővé, hogy a színház is – alapjaiban és minden porcikájában – újjászülessék. A kor legjobb vígjátékát kor legjobb politikai írója: Machiavelli írja. A színpadképet Ghiberti, Raffael és Leonardo közvetlenül is segít kialakítani. Az elmélet, a közélet és a művészet szenvedélye egyszerre hatja át a kor reprezentatív embereit – ez az annyit emlegetett reneszánsz sokoldalúság! -, s kezükön a színház – már csak épületét és színpadát tekintve is – értelmes, praktikus és dekoratív lett; új, máig is érvényes műfajok születtek, mint például az opera; feltámadt az antik drámairodalom, s ugyanakkor az eleven társadalomkritika; s a színészi játék – mintegy önmagától ihletve – sem azelőtt, sem azóta nem látott bravúros művészetté fejlődött a commedia dell’artéban.

*

„Közelebb a természethez! Közelebb az antikhoz!” – ez a mottó, amit az olasz népi színjátszás legendás alakja, Ruzzante fogalmazott meg ilyen velősen, valóban érvényes az olasz színjátszás újjászületésére és fejlődésére a XVI. században.

PATHELIN MESTER

(„Mitre Pathelin”, 1464. Verses bohózat. Fordította: Theisz Gyula, prózában – Hevesi Sándor 1912.

Szereplők: 4 férfi, 1 nő, néma személyek.)

A  P a t h e l i n  m e s t e r  a középkor-végi francia világi tárgyú bohózatirodalom legkiválóbb darabja. Írójáról bizonyosat eddig még senki sem tudott mondani, bár a különböző kommentátorok feltevéseiben a XV. század francia irodalmának minden ismertebb alakja szerepel Francois Villontól Antoine de la Sale-ig. A bohózat a rászedett csaló pompás komédiája, amelyben a legkörmönfontabbat saját fogásával szedi rá a legegyügyűbb. A városi környezetben játszó darab rendkívül népszerű volt a XV. században. Első nyomtatott kiadása 1485-ből származik, 1498-ban latinra is lefordították.

*

Rájár a rúd Pathelin ügyvédre. Pénzes ügyfelei cserbenhagyták, beköszöntött hozzá az ínség. Kamrája kiürült, elrongyolódott a ruhája. De a talpraesett prókátor nem hagyja el magát. Elhatározza, hogy először is szerez egy szép ruhára aló finom kelmét. Felkeresi Guillaume posztókereskedőt, és ravasz hízelgésével hitelbe kicsal tőle hat rőf posztót. Megállapodnak abban, hogy Guillaume majd ellátogat Pathelinhez, és akkor megkapja a posztóért járó hat tallért. Az ügyvédnek azonban esze ágában sincs megadni a tartozást. Eszméletlenséget színlelve, ágyban fogadja a nála megjelenő Guillaume-ot. Felesége, akit beavatott a csínybe, váltig csak azt hangoztatja, hogy az ő szegény férje nem vásárolhatott semmiféle posztót, hiszen több mint tíz hete ágyban fekvő beteg. A két mákvirág teljesen megzavarja a jámbor kereskedőt, s ez a végén abban a hiszemben távozik, hogy nem Pathelin, hanem az ördög vitte el a posztót.

Közben Guillaume pörbe fogja egy juhászát, aki legalább két tucat birkát lopott el tőle. A juhász alaposan benne van a csávában, mivel Guillaume tanúval tudja bizonyítani az ellene emelt vádat. A juhász azonban szerencséjére összeakad Pathelin mesterrel, ez azután pompásan kitanítja, hogyan másszék ki a bajból. lelkére köti, akárhogy faggatják, ijesztgetik a bíróságon, ne válaszoljon, csak bégessen, minden kérdésre mondja azt, hogy bee. A juhász megfogadja a jótanácsot. A csel nagyszerűen sikerül. Szegény Guillaume a bíró előtt összehord hetet-havat, birkákról, posztóról, Pathelin tartozásáról. A juhász meg egyre csak béget. A bíró végül is megunja ezt a sületlenséget, és elzavarja a peres feleket. Így hát a juhász megmenekült a büntetéstől, és Pathelin mester joggal követeli rajta az ügyvédi díjat. De ez nagyon i jól megtanulta a leckét, és túljár a furfangos prókátor eszén. Akárhogy követelőzik, kiabál Pathelin, mindenre csak azt mondja: bee, s a végén csúfondárosan nevetve, faképnél hagyja a pórul járt cselszövőt.

A Pathelin mester magyarországi ősbemutatója 1912-ben volt a Nemzeti Színházban. Az előadást Hevesi Sándor rendezte, a juhász szerepét Sugár Károly játszotta.

K. Á. (Kreuss Ágnes)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

AKÁRKI (Középkori moralitás)

A gazdag ember halálának története, amely a halál mindenkire kiterjedő hatalmának ábrázolásával akarja magába szállásra késztetni a nézőt, igen népszerű volt a középkorban. Több színpadi feldolgozását ismerjük. Legnevezetesebbek ezek közül az  E v e r y m a n  c. XVI. századbeli angol moralitás és Hans Sache 1594-ből származó öt felvonásos játéka, a  H e k a s t u s. Hugo von Hofmannsthal  J e d e r m a n n-jában az angol moralitást dolgozta  föl (1911).A darabot 1912-ben mutatták be Berlinben, és Max Reinhardt vendégtársulata ugyanez évben a budapesti Vígszínházban is eljátszotta. Reinhardt 1920-ban a salzburgi ünnepi játékok keretében szabadtéri színpadra rendezte, azóta Ausztriában és Dél-Németországban állandóan játsszák nagy színházak és falusi műkedvelő körök. A hitlerizmus éveiben tilos volt előadni. Magyarul a Miskolci Színház társulata szólaltatta meg, 1926-ban a Fővárosi Operettszínház is eljátszotta Kállay Miklós fordításában,  A k á r k i  címen. Hofmannsthal feldolgozásában az allegorikus alakokon kívül 8 férfi és 4 nő szerepel.

*

A dúsgazdag Akárki végórája elérkezett. Az Úr már kiadta a parancsot a Halálnak, hogy menjen érte. Akárki mit sem sejtve éli megszokott életét. Nagy pénzösszegeket zsebel be, Pazar vacsorát rendel, vidám lakomára készül. Közben találkozik jó barátjával, akinek intő szavai kissé észhez térítik, s ezért megajándékozza szegény szomszédját, azután meg egy adósának családjáról, akit börtönbe juttatott, bőkezűen gondoskodik. Megkezdődik a lakoma. Akárki eleinte igen jól mulat szeretője mellett. Egyszer csak kellemetlen érzése támad. Hirtelen harangzúgás hallatszik, s egy félelmetes hang fennhangon kiáltja Akárki nevét, végül megjelenik a Halál. Vad rémület lesz úrrá a mulatozó társaságon. Akárki magára marad. Szeretője és barátai, akik néhány perccel ezelőtt azt sem tudták, hogyan hízelegjenek neki, fejvesztve menekülnek.

Akárki egyedül marad a Halállal, amely őérte jött. Kétségbeesésében könyörgőre fogja a dolgot, haladékért esdekel. Ezt megkapja ugyan, de semmire sem megy vele. Nem segítenek rajta sem a rokonai, sem a vagyona, mindenki cserbenhagyja. Senki sem akarja elkísérni a másvilágra.

Ekkor azonban alig hallható hangon megszólalnak hajdani Jócselekedetei, megjelenik a Hit és megvigasztalja. Akárki megnyugszik, és lélekben megerősödve száll a sírba. Az allegorikus alakok hűségesen kitartanak mellette.

K. Á. (Kreuss Ágnes)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

TITUS MACCIUS PLAUTUS (i. e. 250? v. 54-184)

Plautus aligha volt valami daliás legény, hiszen a neve is lúdtalpára utal, Sarsinából került Rómába. Nagyon ágrólszakadt lehetett; munkát, kenyeret keresett az akkori világ legnagyobb városában. Valamelyik színháznál lelt jelentéktelen elfoglaltságot, talán színházi szolga volt. Összegyűjtött némi pénzt, és meg akarta alapozni a szerencséjét. A pénz spekuláción elúszott, megismerte az izzadságos munkát, a nyomort. Éveken át kézimalmot forgatott. Az egyhangú, nehéz munka közben sem feledkezett meg a színházról. Szabad idejében darabot írt. Hamarosan fordult a sorsa és Róma legkeresettebb vígjátékírója lett. Tehetsége pénzt és megbecsülést hozott neki.

Plautus eredetisége nem a témákban, hanem a jellemformálásban, pompás cselszövények, félreértések kimódolásában, csattanóan elmés dialógusokban, vaskos népi eredetű humorában és utolérhetetlen komikai nyelvében gyökerezik. Van benne szociális érzék. A gazdag kereskedő, a rabló katonák, a korrupt hivatalnokok iránt nem sok rokonszenvet mutat, viszont meleg együttérzéssel fordul a rabszolgák, a cselédek, a szegényemberek felé.

Mintegy hetven darabot írt. Életművéből 20 teljes komédia maradt reánk. Csiky Gergely valamennyit lefordította magyarra.

Páratlanul népszerű volt Rómában. A halála után fél évszázaddal készült sírfelirata így hangzik:

Mert Plautus sírjába került, a komédia gyászol,

Puszta a színpad már, a kacaj meg a tréfa s a játék

S mérték nélküli sok versmérték könnyezik együtt.

V. J.

Ránk maradt vígjátékai:  A hetvenkedő katona; Stichus („Stichus”, 200); Pseudolus („Pseudolus”, 191); A ládika („Cistellaria” ? ); Zsizsik („Curculia” ? ); A szamárvásár („Asinaria” ? ); A két Bacchis („Bachides” ? ); A kalmár („Mercator” ? ); A carthagói „Poenulus” ? ); Amphitruo („Amphitruo” ? ); A foglyok; Epidicus („Epidicus” ? ) Az ikrek („Menaechmi” ? ); A bögre; A perzsa („Persa” ? ); Három ezüst („Trinummus” ? ); Casina („Casina” ? ); A goromba („Truculentus” ? ); A hajókötél („Rudens” ? ); A kísértet („Mostellaria” ).

PLAUTUS: A HETVENKEDŐ KATONA

(„Miles gloriosus”, i. e. 204 körül. Vígjáték 5 felvonásban. Fordította: Csiky Gergely 1885, Devecseri Gábor 1942.

Szereplők: 9 férfi, 3 nő.)

Pompás szórakozás megcsúfolni az önhitt dicsekvőt. Erről tanúskodik Plautus vígjátéka, A hetvenkedő katona is. Pyrgopolinices (a városbástyalegyőző) ostoba gőgjében mit sem gyanítva, önként megy bele a jól előkészített kelepcébe, s mulatságos bukása újra egyesíti a durva erőszakkal elválasztott szerelmeseket.

*

Amíg Pleusides, a derék athéni ifjú követségben járt messze földön, Pyrgopolinices, az üresfejű, szoknyabolond katona elrabolta és Ephesusba vitte szerelmesét, a bűbájos Philocomasiumot. Még szerencse, hogy a véletlen jóvoltából Pleusides hűséges szolgája, Palaestrio is az ostoba szájhős házába kerül, és amint módjában áll, értesíti volt gazdáját Philocomasium hollétéről. Pleusides erre késedelem nélkül Ephesusba utazik.

Itt atyai jóbarátjánál, Periplectomenesnél száll meg, akinek háza a katona szomszédságában van, s így az ifjú legalább kedvese közelében lakhat. Palaestrio találékonysága révén még találkozhatnak is a szerelmesek. A szolga ugyanis áttöri Philocomasium szobájának falát, s a résen át a lány feltűnés nélkül átsétálhat a szomszédba. Sajnos Pyrgopolinices egyik rabszolgája kilesi, amint a fiatalok csókolóznak. Jelenteni akarja a dolgot gazdájának, azonban szerencsére előbb Palaestriónak panaszolja el, hogy mit látott. Ezt pedig nem olyan fából faragták, hogy ne tudna túljárni az együgyű árulkodó eszén. Elhiteti vele, hogy akit a szomszédban csókolózni látott, nem Philocomasium volt, hanem annak ikertestvére.

A szerelmeseket azonban nem elégíti ki, hogy néhanapján találkozhatnak Periplectomenes házában. Ők nem titkos találkára, hanem szabad együttélésre vágyakoznak. Palaestrio ravaszsága ennek is megtalálja a módját. Furfangos tervet eszel ki, aminek megvalósításában jó szövetségesre talál Periplectomenesben. Egy vállalkozó szellemű örömlányt tisztes úrhölgynek öltöztet, felbiztatja, hogy mondja magát Periplectomenes hitvesének, és üzenje meg a szoknyabolond katonának, hogy halálosan beleszeretett. Pyrgopolinices bekapja a csalétket. Hogy új hódítása gyümölcsét élvezhesse, szívesen túlad a rabságban tartott athéni lányon. Philocomasium szabad, mehet isten hírével, még gazdag ajándékot is kap, viheti magával Palaestriót. Csak az a fontos, hogy minél hamarabb eltűnjön. A leány természetesen nem hagyja kéretni magát, szerelmesével és a hűséges szolgával nagy sietve hajóra száll. Pyrgopolinices ezalatt sóvárogva néz át a szomszédba, ahonnan újdonült szerelmese állítólag már ki is tette Periplectomenes szűrét. Végre elérkezik a várva várt pillanat, nyílik a szomszéd ház ajtaja, s a katona vérmes reményekkel lép át a küszöböt. Ott azonban keserves csalódás éri: Periplectomenes szolgái alaposan ellátják a baját, elszedik ruháit, és kis híja, hogy mint a más feleségére ácsingózó szoknyapecéreket szokás, meg nem fosztják férfiasságától. Amikor kiszabadul, dühösen ébred rá, hogy Palaestrio becsapta. De az egymásra talált szerelmeseknek nem árthat; azokat már messzire vitte a hajó.

ARISZTOPHANÉSZ (i.e. 446-385)

Arisztophanész, Philipposz fia, Küdathénaiban született. Életéről keveset tudunk. Csak kegyetlenül gúnyos egyéniségét ismerjük műveiből. Némely források arra utalnak, hogy anyagi gondjai nem voltak, s házaséletét három gyermekkel áldották meg az istenek. Első darabját, az elveszett D o r b é z o l ó-kat egy színész neve alatt mutatták be, talán a szerző fiatalsága miatt. Később is felhasznált idegen neveket, nem tudni, miért, mert a szerző személyét illetően kétsége sohasem támadt senkinek Athénban, sőt Kleón – az athéni demokrácia egyik vezetője -, mikor Arisztophanész a szokottnál is jobban kigúnyolta, alaposan megverette. Majdnem negyven évig uralkodott a színpadon, nevetségessé tett mindent és mindenkit, ha nem azonos elveket vallott vele. Csak egyet vett komolyan, a békét. Komédiáival a véres és szörnyű peloponnészoszi háború befejezéséért küzdött.

Három embert tisztelt meg különös figyelmével: Szokratészt, a filozófust, Euripidészt a drámaírót és Kleónt, a politikust. A  F e l h ő k  c. darabjában Szokratész – a szerinte körmönfont, tarisznyahitű bölcs – egy levegőben függő tyúkketrecben ülve mondja el tanítását, a  B é k á k-ban a halott Aiszkhülosz az alvilágban versenyre kél Euripidésszel, a  L o v a g o k-ban Kleónról mond becsmérlő dolgokat, pedig a demokrata politikus maga is a nézőtéren ült. Arisztophanész az akkor már lezüllött athéni demokrácia engesztelhetetlen ellensége volt, s a közélet visszásságaiból nevettető színpadi anyagot kovácsolt.

Egyik-másik darabját ma is szívesen játsszák, s mi magyarok különösen elégedettek lehetünk, hogy Arany János lefordította mind a tizenegy ránk maradt művét.

V. J. (Vitányi János †)

Ránk maradt vígjátékai: Akharnaibeliek; Lovagok („Hippész”, 424); Felhők („Nephelai”, 423); Darazsak („Szphékesz”, 422); Béke („Eiréné”, 421); Lüszisztraté; Madarak; A nők ünnepe („Thezmophoriadzuszai”, 411); Békák („Batrakhoi”, 405); Nőuralom („Enklésziadzuszai”, 392); Plutosz”, 388).

ARISZTOPHANÉSZ: AKHARNAIBELIEK

(„Akharnész”, i.e. 425. Vígjáték. Fordította: Arany János.

Szereplők: 14 férfi, 2 nő, számos mellékszereplő  és néma személy, kar akharnai lakosokból.)

Az Akharnaibeliek-ben a költő a béke derűjét állítja szembe a háború zordságával. Mint az éhes embernek a finom falatokkal zsúfolt kirakatot, úgy mutatja be a több éves testvérharcot szenvedő athénieknek a nyugodt élet áldásait, az evés-ivás, a társas szórakozás örömeit. Szeszélyesen áradó, zabolátlan dikciója a légiesen könnyed fantasztikum és a vaskos trágárság közt csapong, magasztos erkölcsi eszmények nem nagyon érdeklik, mulattatva, bohóckodva igyekszik megnyerni honfitársait a Spártával való megbékélés gondolatának.

*

Dikaiopolisz (Igazságos polgár), egy az arisztokráciával rokonszenvező athéni földbirtokos, a nyugalom és a kényelmes élet híve, elhatározza, hogy saját maga számára különbékét köt Spártával. Követet küld az ellenséghez. Ez három kelyhet hoz magával. A három kehely maga a béke. Dikaiopolisz sorra kóstolja a kelyheket; az első, az ötéves, s a második, a tízéves béke nem ízlik neki; a harmadik azonban, a harmincéves béke megnyeri tetszését.

Minden rendjén lenne, ha az Athén melletti Akharnai falu lakói, a harcias szénégetők tudomást nem szereztek volna Dikaiopolisz különbékéjéről. Nagy haragra gerjednek, és megrohanják a béke örömére áldozni készülő földbirtokost. Dikaiopolisz azonban túljár az eszükön. Megkaparintja az akharnaibeliek egyik szeneskosarát, és megfenyegeti támadóit: ha nem hagyják, hogy előadja védekezését, ízzé-porrá zúzza. Erre a felbőszült szénégetők megjuhászodnak, Dikaiopolisz pedig nagy dérrel-dúrral lát neki a védőbeszédnek. Bolondozva, mulatságos bőbeszédűséggel adja elő, hogy a háborúért nem kell Spártát okolni, inkább békülni kéne vele. Érveivel az akharnaibeliek egy részét meggyőzi, a másik részét azonban még jobban maga ellen ingerli. Ezek Lamakhoszt, a hadvezért hívják segítségül. Dikaiopolisz szócsatába bocsátkozik a harcfival, és vaskos tréfáival nevetségessé teszi. Ezután békeünnepet és vásárt hirdet egész Hellasz számára. S jönnek is portékáikkal az ellenséges város lakói. Egy boiótiai árus egész madárseregletet, mókust, sündisznót, aludttejet, angolnát árusít. Mindezért valami olyat kér, ami náluk nincs, de Athénben bőven található. Dikaiopolisz ezt a kívánságot könnyűszerrel teljesíti. Elcsíp egyet a fölös számú athéni besúgók közül, és a boiótiai hátára köti. Vigye haza és mutogassa pénzért. Hírnökök érkezése vet véget a békeünnepre való készülődésnek. Lamakhoszt harcra, Dikaiopoliszt lakomára hívják. Mindketten szedelőzködnek. Lamakhosz szolgája előadja az egyre kedvetlenebb vezér sisakját, pajzsát, fegyvereit, Dikaiopolisz embere pedig sültet csomagol, bort tölt vidám gazdájának. Kisvártatva sebesülten hozzák vissza Lamakhoszt a csatából, Dikaiopolisz pedig mint a versenyivás győztese, két leány között dőzsöl a lakomán.

Az Akharnaibeliek Arisztophanész ránk maradt vígjátékai közül az első. Ezt a művét is idegen név alatt mutatta be a költő, bár Athénben mindenki tudta, hogy ő az igazi szerző.

K. Á. (Kreuss Ágnes)