Guy de Maupassant: Az utolsó kaland

Révész Imre (1859-1945): Öregek

 I.

Magasfalú, ősrégi palota...

A feljárón már inog a lépcső

És a kövek résén fű búj ki és nő

S burjánzik az idvarnak zöld moha.

Két tornya van. Hegyes s nagy az egyik.

A légbe karcsul. A másik fejetlen.

A szél fejezte le egy fergetegben;

De a borostyán a tetőzetid

Felnyúl s reáömöl, mint a zilált haj;

Míg a toronyban egy nyíláson által

A szél falattörő estő söpör.

Ott tátong egy mély, óriás gödör.

Egy vén fa törzsét a fal-résbe vájja,

Távolba rémlik a szalon homálya,

Az ablak, mint a szem, tört fényű lett,

Avitt, kopott, hervadt ez épület,

Vén homlokára ráncot ró a gyík,

Porlasztja lábát a rontó salétrom,

Az égre nyomja dúlt téglájait

S olyan kietlen, mint minden setét rom.

Mély, nagy, sötét park állja el utunkat;

A csendesen kelő napfénybe szunnyad;

S borzadva zúdul föl a lombzaj olykor.

Mint hogyha a hab már csitulva mormol

S a távol árra ráhajol a kék ég.

A fák, kavargó águk összefonán,

Nem engedik át a nap kandi fényét

S örök sötét van a lomb néma dómján,

Megfojtja a bozót a bokrokat;

Egy székesegyház a zöld boltozat;

A légbe ősi sír-szag bűze repdes

S az elhagyott hely olyan puszta, nedves.

De a gyepes lépcső magas fokáról,

Melyet távolba sok falomb határol,

Szolgáktól gyámolítva, két törekvő

Tipegve járó, görnyedett öreg jő.

Vánszorganak a zöld lépcsőn alább,

Csetlik-botlik, haboz a béna láb,

S csak döfködi a botjuk lenn a földet.

Ez agg a férfi - és a nő az ott -

Álluk mozog s a bőrük oly aszott,

hogy színt nem értjük azt, vajon mi önthet

Csontjukba ily kedvet, hogy élnek ők.

Pihegtek s a zsöllyékbe rogytak akkor,

Görnyedve reszketett kezök, fejök.

Szemükkel, amit megtört rég az aggkor,

Bambán meredtek le a földre és

Nem gondolkoztak már. Csak reszketés

Mutatta, hogy él még az agg s anyóka.

Így éltek ők s szokásból csak talán,

Hogy ketten voltak egymás oldalán;

Nem szóltak egymáshoz már több nap óta.

II.

S egyszerre csak tüzes szél száll a síkra.

A fákba pezsdül a nedv, mint a szikra,

Mivel a nap borús ormukra száll.

És nő a hőség, mint kelő dagály;

A réteken aranyhímzésű lepke

Táncol, lebeg, a kelyheket belepve.

A zümmögő mező távolba nyúlik

És folytonos zaj száll a légbe itt fel,

A mély gyep ágyán sok tücsök ciripel,

Rekedt dallal bezúgva mély odúit.

Az életláz pezsegve, égve forr,

A vén kastély az izzó fénybe halvány

S akár szerelmök ébredésekor,

Egy kőmosoly dereng mogorva ajkán.

Lassan feléledez a két öreg;

Szemük hunyorgat; korhadt testöket

A tűzfürdőnek álmosan teszik ki,

A hűlt tüdőnek jó a lángot inni;

A szellemök zavart s mintegy ocsúdva,

Bámulnak a zajgó zsongáson újra.

Mennek - kezük a botba megfogódzék -

A férfi megfordul s ránézve egyszer

Az agg anyóra, szól: "A nap nagyon szép."

A nénit majd elnyomta már a szender,

Felretten, a látókört nézi fönt

S szól: "Visszatért a régi szép időnk."

Halkan mekeg eltompult kecske-hangjuk,

Ajkukra a láztól egy ráncvonal fut,

Már tángorognak a fák friss szagától,

Mely rájuk részegítően borult

S fejükbe száll, mint a bortól a mámor,

És kedvesen himbál agg homlokuk,

A múlt fuvalmát mindkettő megérzi.

Egyszerre síró hangon szól a férfi:

"Egész ilyen nap volt, emlékezel te?

Első találkozásunkkor a kertbe."

Hallgattak; ám repült bús, méla lelkök,

A távol ifjúkorba szálltanak,

Mint a hajó is amaz útra csap

A messze tenger árján, amelyen jött.

Folytatja: "A múlt vissza sohse jő, hadd.

De, látod, a park mélyin, ott - a kőpad?"

A nő felugrott, mint a jól talált vad.

"Nézzük meg!" - mondja. Torkukban tűz árad

S már felkel a pár és remegve hajlong.

Sápadt, szikár, csodás ma mindakettő.

Az agg vadászkabátján nagy aranygomb,

A nőn egy furcsa-rajzos régi kendő.

III.

Vigyáztak ők, mert féltek; megcsípik;

Hátuk legörbült s szégyellték kicsit

Vénségük itt, ahol forrt a tenyézet.

Megfogták a kezük s mint két fiúcska,

tipegve mentek a keskeny, kis útra.

Gyengén dülöngtek olykor, mint a részeg,

Lökdösve egymást, hogy szilárd legyen

A kétes és tántorgó súlyegyen.

Gyámbotjaik, karjuk támasztva lejjebb,

Mint a falábak, csendesen tipegtek.

Sokszor megálltak s pilledten haladva,

Elértek a nagy útra, be a parkba.

Felkelt a sírból s ott lengett a múlt;

Azt hitték, ott van, mint régente, hajdan

Szerelmes lábnyomuk is a talajban,

S az út porától még el nem fakult;

És vár reájuk az erdőnek öble.

Ahol az óriás fák sátra nyíl,

Eltűntek s ott a vén tölgy és a szil

A hűs utakra örök éjet önt le.

Mint hogyha forgatsz egy nagy régi könyvet:

zól egyik: "Itt." A másik: "Ott, szívem."

"Hol csókoltam meg ujjad?" - "Ott, igen."

"S az ajkad?" - "Ott!" És helyről-helyre jönnek,

Megemlítik mind csókjaik sorát

S mint a keresztúton, mennek tovább.

Mindketten érezték a tűnt tüzet,

Lelkük ragadta egy új lendület,

A múltra gondoltak, mikor ölelve,

A kéz a klézben és a szem a szembe,

Csapdosta szívük lázas, ifjú hullám,

Csendben haladtak tűnt szerelmük útján...

IV.

A vén, mohos pad szinte várt reájuk,

"Ez az!" - "Ez!" És leültek mindaketten

S a visszfényes, tüzes emléklezetben

Világos lett a mély, sötét sugárút.

A fűre néztek s megriadva láttak

Ott egy öreg, nyirkos tagú varangyost.

Testén kinyúltak otrombán a lábak,

S mint a botló gyerek, lassan haladt most.

Vad bútól állt el a leheletük;

Ő volt! Szerelmök régi tartozéka,

Ki esküjük hallotta mindenütt.

S a régi párt ismerte még a béka;

Kettőzte lomha, álmos lépteit,

A gyomra puffadt lett, szeme szelíd,

S a régi, hervadott szerelmesekhez

Bizalmasan csúszott a rút s a kedves.

Sírtak. - De nyomban oly szelíd madárdal

Hallattszott az erdő mélységin által,

Az a dal, ami nyolcvan éve, régen!

És a tüzes önkívület hevében

Feltánt a múlt, mi régen szétszakadt,

Ugrálva, mint folyton növő patak,

És megjelent éltök tündér szaka,

A vad, cirógatásos éjszaka,

A páros, édes, fáradt ébredés,

Az est, hogy az árny hullámmá csapódott,

Az erdőillat, a tüzes, mesés,

Mi végtelenné nyújtja mind a csóko!...

S hogy ellágyultak ők, kinyílt az út,

A selymes, édes szél bódítva fútt;

Meglepte szívük s könnyű illatán át

Érezték a fák örök ifjúságát,

S azt is, hogy a holt csíra kedve felkel.

Bőrük együtt tüzelt a nagy meleggel,

Rezgett a testük és kezük megingott,

Nézték, lesz-e az ölelésre indok!

De amaz ifjú, víg homlok helyett,

Mit felköltött távol emlékezet

S mely őket rég holt vágyakkal betölté,

A száraz arcokon mély bú honolt

S bárgyún erőlködtek ki egy mosolyt

Lecsukták a szemök, nem égve többé

S elfogta lelkük egy oly rettenet,

Mint a halál!...

- "Menjünk!" szólt reszketeg.

S kelnének is, de még se bírt egyik sem.

A pad ridegségén, mint a bilincsen,

Ott vesztegeltek megriadva, távol,

És megmeredtek a félés fagyától,

Mint két kőbálvány. Majd felkeltek és el-

Rohantak gyorsan egy erős szökéssel.

A bútól sírtak s hogy görnyedve jöttek,

Hideg hullt rájuk, lassú, lomha csöppek.

Elfulladtak, jeges, hűs szél repült föl,

Arcukba fútt a nedves pincelég,

Amely száz éve szállt ki már belülről.

S érezték a múlt bús költészetét,

Látták, a holt vágy sarkuknál üget

És megzavarta botló létüket.

V.

Akár a régi rugó, hogyha eltör,

Lejárt a néni szíve. Várt ura.

Azt hitte, csak elbágyadt a melegtől,

Mert mindig ingott még rajt a ruha.

Egyszerre jött a félés, nékiesve,

Reá hajolt, megfogta s bősz erővel

Emelte gyenge, vékony karja őt fel.

De petyhüdten, sután csüngött le teste.

Most látta csak; alig hogy éppen élt;

Szaladt, futott keresni gyors segélyt

S rémüldözött fürgén ugrálni kezdvén;

Ingott, mert már nem volt a néni ottan

S botjára dőlve szaggatott galoppban

Csetelt-botolt az utak arabeszkjén.

Köhögve, gyorsan lélegzett szegényke.

Érezte, ingó lába összecsuklik,

S úgy látszott, hogy táncot rop gyenge térde,

Habár lehajtott a törzsekre untig.

A fák játszottak véle, ő dülöngött

És visszadobták, mint a lapdagömböt

S örültek a kínos haláltusának.

Majd látta véget ér a küzdelem;

S mint vízbefúló, ki halálra fáradt,

Felhördült, arcrabukva hirtelen -

S e halk nyögést nem is vihette szél el!

Hallotta aztán, amint bús nyögéssel

Egy károgó holló a légbe illant.

Távolban kongott egy repedt harang.

Aztán csend lett. Jeges árny szállt alant

S rájuk esett, lomhán, akár a sírhant.

VI.

Ottan maradtak. Alkonyult. Az éj jött.

S hulláma mindig zordabb lett s sötétlőbb.

Mint két csomó levél feküdtek ott,

Láz borzogatta fázó tagjukat

És elmosódtak az éjben legott.

Beléjök botlott a bolygó dúvad

Amint megindult útja fonadékán.

A vad megállt és félve nézte néhány;

Mások merészen másztak fel reájuk;

És a csigák rájuk köpték a nyáluk.

Redőjükön rovarraj kaparászott

S tanyát ütött alélt testükbe száz ott.

De nemsokára mozdult a fa lombja

Zápor vesszőzte az erdőt zuhogva,

Ropogva, zengve hangos áradatban

S mit sem törődve a két jö öreggel,

Egész éjjel szakadt s dőlt változatlan.

S hogy felmosolygott már a szende reggel,

Ottan lebegtek az esővíz árkán,

Ruhájuk a hullámok összedúlták

S kis  testök elterült meredten, árván,

Mint a tenger mélységein a hullák.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Guy de Maupassant: A szerelem vége

Thorma János: Ősz Nagybányán 

Égette már a víg nap künn a rétet.

A néma lombokon fénycsókja égett.

Hő vágyra tárva kelyhét mindenütt

Várt a virág, szirmára szállt a harmat

És hagyta inni a részeg rovarnak

Zárt karja közt a csillogó nedűt.

Nagy pilleraj szállt a kehely fölé,

S csapkodva szárnyával, kiszürcsölé;

S nem tudta senki melyik él, melyik nem,

A pille úgy mozgott, mint a virág.

A szélbe zengtek édes áriák.

S e langy reggel párját meglelte minden;

Fényködbe kelt a hajnal rózsapírja,

Párjával énekelt a kis pacsirta,

Nyerítve szökkent a tüzes csikó,

Vágy vett erőt a szürke, víg nyulacskán

S a fák tövén ugrált örülve csacskán.

Szerelmi mámor szállt szét, hódító,

S a légbe terjedő nagy, lomha láz ott

Ezer hangjával szíveket igázott.

S fönn a barátságos, lombos fasátrat

A csöpp rovarnép békességbe lakta

- Akár a porszem oly kicsinyke fajta -

S ez a sok ismeretlen, mákszem állat,

Mely mindig a virág kelyhén kalandoz,

Felküldte most halk szózatát a naphoz.

A néma tarlón mentek mind a ketten,

Mit roskadásig terhelt a sok asztag.

Karjuk, kezük se fogták ők meg aznap;

A férfi nem nézett reá epedten.

És szólt a lány leülve egy keresztre,

"- Ó menj, hiszen tudom, hogy nem szeretsz te"

A férfi intett: "- A hibám talán?"

Leült, Merengtek egymás oldalán.

S a lány felelt: "Kegyelmes ég, egy év!

"S szerelmünk úgy letűnt, mint más egyéb!

"Lelkem még most is ég, s szavadra csábul!

"Még fáj szívem vad csókod záporátul!

"Még tegnap élt s ma hol van a szerelmünk?

"Még tegnap átkaroltál - és ma eltűnt;

"Ma fut kezed, ha illeti kezem.

"Miért nem csókolod szám, kérdezem?

"Miért? felelj!" - S ő szólt - "Én tudjam azt tán?"

Nézett a lány rá, hogy olvasson arcán

"- Hogyan öleltelek, emlékszel-e?

"Csókunk őrült gyönyörrel volt tele."

És nyomba felkelt s ujjai közt sodorván

Egy cigarettát, így felelt mogorván:

"- Nem, vége, vége néki, hát minek könny?

"Mi egyszer elmúlt, többé vissza nem jön.

"Semmit se tehetünk mi már!"

- Nyugodtan

Gondnyomta fővel, lassan mentek ottan,

A lány torkát a sírás fojtogatta,

Szemhéjain rezgett a könny ezüstje.

Két hű galamb szeretkezett repülve

Az árpatáblákon pajkos rohamba.

Alattok a föld, fönn a kék azúr,

Mind ünnepelt s csak Ámor volt az úr.

A szárnyas pár szállt a tavasz egén.

Egy dalra gyújtott a munkás legény

S elő is ugrott csábító dalára

A szép marokverőlány, aki várta.

Némán haladtak. A közönyük olvadt.

A férfi lopva nézett néha oldalt.

Erdőbe értek. A rétek füve,

A zsenge zöld, a fényes és üde,

A napsütötte tócsa rendre jött;

Átmentek itt s nem vették észre ők.

De a leány elbágyad és legörnyed

Egy fára és ölelve a fatörzset

A könny, sikoly bús kebléből kitör.

Az ifjú meglepődve könnyitől

Várt, hogy sírása tán majd megszakad.

Füstölt s figyelte a kék füstszalag

Mint száll föl és tűn el a légbe fenn.

De végre toppantott s szólt hirtelen:

"- végezd be már s ne untass a könnyeddel

És szólt a leány reá: "- Hagyj sírni s menj el."

És felnyitotta nedves, szép szemét.

"- Ó, lelkem mily őrült gyönyörben égett!

"S ma szenvedéses, bánatos, setét...

"Miért nem egy nagy szerelem az élet?

"Mért válni? Én szerettelek... S te szintén.

"De már sosem szeretsz majd úgy, amint én."

S a férfi szólt: "- Jaj, ilyenek vagyunk.

"Ily csonka mindegyik kívánatunk.

 "Percé az üdv. Hallottad szóimat:

"A szerelem nem tart az életen túl,

"De a világra jő, él s végül elhull.

"Nos, én szeretlek majd - barátilag;

"Szeressük egymást megbékélten, üdvben,

"Mint régi jó szerelmesek, derülten."

Nyújtotta karját már részvétteli

S ő sírt csak "- Ó nem tudsz megérteni!"

Tördelte a kezét vadul a szép lány.

"- Ó istenem!" - Az ifjú nézte némán

S szólt "- Hogyha vágyadnak nem mondasz ellent,

Megyek." - Elindult és örökre elment.

Magába volt s felkapta a fejét ő,

Örömviharba zajgott a fejérlő

Madár felette. A fülemile

Trillája elhangzott nagy messzire

S a hang dalos torkába gyöngyözött.

Dal csattogott a vidám lomb között;

Rigó fütyült, sípolt a kenderi,

Zengettek a pinty fürge füttyei.

Szeretkezett a páston sok veréb,

Csőrük kitátva szárnyaik verék.

A lányka ment s a zsenge réteken,

Egy tűzfuvalmat érzett lágy gyönyörbe,

Az égre nézett s szólt: "- Ó, szerelem,

A férfi a megértésedre törpe."

Kiss József: Sóhaj

A hosszú, kínos éjszakáknak

Majd egyszer csak végük szakad,

Nem gyötri testem álmatlanság,

Nem bántja lelkem gondolat.

A képzelet lángja kialszik,

Nem hint többé káprázatot,

És jégközöny száll e szívre, mely

Szertetért koldulgatott.

S a bolygó zsidó kósza útja

Elvész a semmiség előtt -

Álmatlan álom, bontsd ki fátylad

S borítsd reám mint szemfödőt!  

Őri István: Dal az életről

Néha nehéz, néha könnyebb,

néha mosoly, néha könnyek,

néha megbocsátás, néha ítélet,

néha csüggedés, néha remények.

Az Élet az, mely nyomomba' jár

ha megállok, ő is megáll

s vár, hogy induljak már, mert nincs idő

ott van mögöttem a következő,

kit lökdösni, rúgni kell és biztatni,

ha menni nem akar:

"Igyekezz! Végezd életed hamar!"

Néha ilyen, néha olyan,

a fő, hogy ne vedd komolyan

ne hallgass rá, mondjon, 'mit akar,

hisz nemsoká' minden jó lesz

a közömbös-kedves föld betakar.

Őri István: Gyertek...

Gyertek, menjünk fel a világ legmagasabb hegyére,

s tartsuk oda arcunkat a szélnek,

hogy megtisztítson minden rossztól,

amely ránk ragadt.

Gyertek, menjünk el a mezőre,

s érintsük meg kezünkkel a harmatos füvet,

hogy megtisztítson minden rossztól,

amely ránk ragadt.

Gyertek, menjünk el a legmélyebb barlang mélyére,

s tartsuk oda lelkünket a csendnek,

hogy megtisztítson minden rossztól,

amely ránk ragadt.

Gyertek, fogjuk meg egymás kezét szorosan,

s adjuk oda szívünket egymásnak,

hogy boldogok legyünk.

Őri István: A Hegy

(Hargita)

Édes szellő jött a hegyekből és

elhozta a lombok suttogását

elhozta a jázmin illatát

a madarak dalát és a csendet.

Elhozta a hó tiszta illatát is,

a nap ragyogó fényét

a források habjait

a gyerekek énekét

az avar pihenését

az óvatos lépteket

a reményt és a szeretetet.

Édes szellő jött a hegyek felől

és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.

Amikor a Hegy megérkezett,

leült mellém a székre

és beszélgettünk,

mint minden este,

amikor a nap már elbújt

s az első csillagok félénken pislogtak

a tiszta-kék égen.

Az öreg Hegy sokat mesélt nekem

erőssé tett és bölccsé

mert a tudás erő

a látás bölcsesség.

Lassan mesélt, hogy megértsem

és néha képeket is mutatott

eleveneket, szépeket

illatokkal, dalokkal teli képeket.

Az öreg Hegy mesélt az emberekről is,

akik nála laktak

énekelt a dalaikból

amelyek az Életről szóltak

elmondta a vágyaikat

amelyek erősek voltak

és csak álmok maradtak.

Mutatott árnyakat

mutatott fényt

elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét

és a sűrűben lakó madarak csipogását.

S amikor a világ sötétbe burkolózott

s csak a csillagok lesték kíváncsian

a Hegy szavait,

felállt, szólította a Szelet

felült a hátára és énekelt neki:

"Édes Szellő, kedves Szellő,

világokon átrepülő,

későre jár, éji idő,

szaladj velem, szaladj, Szellő!"

A Szél pedig elmosolyodott,

kitártra szárnyait,

felröppent a magasba

s vendégemet visszavitte a társai közé.

Mert várták, szerették és tisztelték

a bölcs öreg Hegyet.

Én visszaültem a székre

és vártam a másnap estét,

amikor a Szél újra elhozza őt,

hogy beszélgessünk.

Iványi Ödön: Amputatio cruris

- Rajz Iványi Ödön hagyatékából –

A II. pavilon földszinti folyosóján együtt ült az egész társaság, kivéve a 21. számot, akit korán lefektettek, mert holnap – sora lesz. Ez annyit jelent, hogy a 21. szám a III. pavilon nagy szobájában az asztalra fel fog feküdni. Nem valami nagy dolgot fognak ott véle tenni: egy kicsit a bőre alá néz a tanár: ez az egész. De mert akármilyen finom s alabástromszínű is a 21. szám bőre, mégsem lehet rajta keresztüllátni: ennélfogva lesz egy kis metszés, aztán egy gyűszűnyi vérzés, az altatótól egy csöpp fejfájás és – természetesen – néminemű jajgatás is a felébredéskor, amint ez már bevett szokás a nőknél, akik asztalon feküdtek.

Szóval: a 21. szám sorsa elé nyugodt lélekkel nézünk mindnyájan, s nem is beszélünk felőle. Azzal töltjük az időt, hogy a tisztelendő testvéreket szóljuk-szapuljuk. Megállapítjuk, hogy a pavilon éjjeli nyugalma akkor teljes, ha Nicodema testvér az inspekciós. Nicodema testvér, mint módnélküli kegyes lélek, egész éjjel forgatja az olvasót, s olyan jól imádkozik betegeiért, hogy azoktól, arra az éjszakára, távol van minden fájdalom. Nicodema nővér olvasójának zörgése ébren tart minden őrangyalt a betegek ágyánál. Ez a magyarázata az ilyenkori nyugalomnak… Ellenben, ha Romana testvéren van a virrasztás sora, akkor tizedrész annyi imádság sem esik egy betegre, s azért van nekünk ilyenkor rossz éjszakánk. Mert hát Romana testvérrel együtt elalszanak az őrangyalok is…

Ebben a genre-ben folyik a jámbor emberszólás, mely a tisztelendő testvérek imádságos szájára vidám, világi mosolyt csal, mely nevetéssé növi ki magát, mikor Romana testvér nyilvánosan meggyónja, hogy ő bizony elaludt a múlt éjszaka a nagy, bőrös székben, de meg is bűnhődött nyomban, mert szörnyű álomlátás jött reá.

Kérdezzük, hogy mi volt hát az a rémálom? Romana testvér a jobb keze hüvelykujjával titkos keresztet vet magára, s olyanformát suttog, hogy jobb arról nem beszélni. Most már mindenkit esz a kíváncsiság, s a titkolódzó testvérre rámegy az egész pavilon. Az inquizíció sarokba szorítja a kis, kövér apácát, aki végre rászánja magát a vallomásra, s rémüldöző hangon, az átélt borzadalomra való visszagondolástól remegve, a körülötte összedugott fejek közé mintegy megbújva, kis szemeit kerekre nyitva – kijelenti, hogy isten legyen velünk, ő bizony – szabadkőmívesről álmodott az éjjel…

Olyan nevetést sem hallott még a II. pavilon, mint amilyen elfogta a társaság világi tagjait. Még a 21. szám is meghallotta, s kiüzent, hogy kéri a részét a közderültségből. Megkapta, és arra az egy pillanatra elfeledkezett a holnapi asztalra fekvésről: nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak… Romana testvér, aki mindig kész volt a társasággal együtt nevetni, most ez egyszer komoly maradt, s úgy látszott, megapprehendálta, hogy mi nevetni tudunk azon az álmon, mire ő most is szent borzalommal gondol…

Hegedűs Gyula: Az elátkozott ház

I.

Budán, a Városmajor utca vagy a Kékgolyó utca egyik kicsi, földszintes házában örök nyugalomra szenderült özvegy Bauer Jánosné. Hatvankilenc éves volt, amikor férje, a derék és tiszteletreméltó szabómester meghalt s a férje halála után még éppen tíz esztendőt és tíz napot élt.

- Az Isten ujja - mondották a házban a lakók -, tíz esztendőt és tíz napot élt a Bauer után.

Tíz esztendő és tíz nap: valami megfejthetetlen titokzatosság volt ebben, százfélére gondoltak, de nem tudtak bizonyosságra jutni. Eltelt egy hét, eltelt két hét és még mindig nem találták ki, mit jelenthet a tíz esztendő és a tíz nap - és talán még sokáig erről beszéltek volna este, vacsora után, amikor a hold odavetette halványkék sugarait a virágos udvarra és rejtelmes árnyak rajzolódtak a ház sárgásfehér falára, ha nem jön közbe valami esemény, amely talán még titokzatosabbnak látszott, mint a szegény Bauerné tíz esztendeje és tíz napja.

Az történt, hogy a Bauerné lakását kiadták és úgy adták ki, hogy senki sem tudott róla a házban, még maga a házmesterné sem. Wild Péterné, a házmesterné titokban nagyon szégyellte az esetet - valami történt a házban az ő tudta és beleegyezése nélkül -, de amikor megkérdezték, fontoskodva, komoly arccal mondta:

- Csak annyit mondhatok, drága lelkem, hogy a háziúr maga adta ki a lakást. Egyebet semmit - nem szabad.

A derék asszony ezt sem tudta bizonyosan, de a tekintélyét féltette, amelyet okvetlenül megtépázott volna az a furcsa dolog, hogy ő sem tud többet, mint a többiek, akik pedig csak közönséges lakók a házban. Különösen a Barthnétől félt, aki bár csak tizenkét esztendeje lakott a házban s így a legfiatalabb volt a lakók között, mégis úgy beszélt és úgy viselkedett, mintha egyforma jogú volna azokkal, akik huszonöt és harminc esztendőt töltöttek a barátságos kis ház falai között, nem is szólva az őszhajú és gyönge szemű Schneider Józsefnéről, akinek az apja, mint mezítlábos kis gyerek ott szaladgált az udvaron, éppen ott, ahol most a bársonylevelű árvácskák, szegfűk és rezedák illatoznak.

Bálint Aladár: Op. 24, 47

- Jegyzetek –

Taps. Sistergő forró taps. Sok-sok fehér váll, selyem csipke, szikrázó gyémántok. Az emelvényen, a zongora mellett, két hajlongó ember, az egyiknek kezében hegedű. Izgatott, boldog mozdulatokkal kavarognak a széksorok között a zsibongó emberek. Szédítő illatpászmák szárnyán fehér szobák, selymek, tompafényű bútorok lehelete kúszik felém. Fejemet lehorgasztom. Szomszédom a partitúrát lapozza. A vastag füzet fedelén ölelkező hideg vonalak koszorúja között súlyos gót betűk: LUDWIG van BEETHOVEN.

Zongorafutamok nyilallnak a zavaros emberi hangok közé. Hirtelen fagy csapja meg a zsivajgást. Széksúrlódás. Csend. Az üvegárbocos nagy függőlámpa szapora sugárzáport szór a hangversenyteremre.

*

Szabályos sorokban ereszkednek fel a zongora torkából a hangok. Jegyesének válaszoló szűz félénkségével ismétli a hegedű a zongora vallomását. Naivak, tartózkodók e hangok, mint koratavasszal a virágágyak zsenge növényábrái. Követik, alig érintik egymást, ölelkezés nélkül széjjelválnak. Szünet.

*

Leány ül elém. Elkésett. Tekintete végigsuhog a sűrű embersövényeken. Megriadt nyugtalan férfiarcok vibrálnak köröskörül. Mélységből jövő benső mosolygás gyullad ki a leány arcán, majd hidegen, érzés nélkül előre tekint, kezét fáradtan ölébe bocsátja.

- Mi következik? - kérdi szomszédjától.

- Frühlingssonate. Adagio!

- Köszönöm!

Gellért Oszkár: A dicsőséghez

Hol vagy? Mutasd magad, hadd lássalak,

Dajkáló éhes asszony, ki száraz kevéstejü melledet

Kevesebb keserüséggel adtad

Egy pillanatra bár

Nyomorék csecsemőd ínye közé:

Csak mert hirtelen eszedbe jutott egy szavam?

Hol vagy? Mutasd magad, hadd lássalak,

Robotos férfi, kinn a mezőn

Vagy lenn a bányamélyben,

Ki kezedfejével letörölvén veritéked

Több hittel csüngöttél volna

Ha nem tovább, egy rebbenésnyit,

Az uj megváltás eljövetelén:

Csak mert hirtelen eszedbe jutott egy szavam?

Hol vagy? Mutasd magad Ember, ki felebarátod

Arcába akartál ütni, de jókor,

Még az utolsó villanásban

Visszalendült

Öklöddel tennen homlokodat döngetted:

Csak mert hirtelen eszedbe jutott egy szavam?

Hol vagy? Mutasd magad, hadd lássalak!

Mert mit ér különben így ez az egész,

Ez az embertelenül vad erőfeszités:

Hogy egyetlen szavam legyen legalább

Hasonlatos ama telizengésű

Hegyibeszédnek egyetlen szavához -

Mert mit ér különben így ez az egész

S mert mit tudom én, hogy e roppant szenvedély így

Áldott volt-e vagy átkos.

Ignotus: Idegen költőkből - BYRON: SUN OF THE SLEEPLESS...

Álmatlan napja, csillag, szomorú

Messzirül izzó, könnyes sugarú,

Az éjt csak néző s oszlatni kevés:

Olyan vagy, mint a szép emlékezés.

A múlt is így, a voltak fénye itt

Tehetetlen csak csillog s nem hevít -

Mécsét gondok virrasztva nézitek:

Ragyog, de távol, tiszta, de hideg.

Forrás: Nyugat 1908. 6. sz.

Ignotus:Idegen költőkből – Verlaine: LES SANGLOTS LONGS…

Szeifert Imre: Őszi tájkép

Kép forrása: www.kepafalon.hu

Az ősz elnyujtott hegedűdanája

Jaját egyhangon a szívembe vájja.

Fakón s fuladtan, mikor üt az óra,

Gondolok, sirván, sok hajdanvalóra,

S megyek a szélben, mint ahogy aláhull

Ide-oda a falevél a fárul.

Forrás: Nyugat 1908. 6. sz.