Sas Ede (1869-1928): Könnyek

Hullanak köröttünk, egyre hullanak,

Eltűnik egy-egy ismert, hű alak.

Siratjuk őket sokat, keveset,

Azután lassan begyógyul a seb.

Szívek önzésén hosszan eltűnődöm;

Igazi bánat nincs is tán a földön?

Akkor őszinte csak a könny patakja,

Mikor az ember – önmagát siratja.

Francis Jammes (1868-1938): Imádság szép halálért

Uram, add, hogy halálom szép és tiszta legyen,

nagy béke járja át azt a napot, melyen

írói s más kétségek s a lét iróniája

megfáradt homlokom elhagyják tán valahára.

Nem úgy kívánom a halált, mint aki játszik

vele csupán, hanem nagyon-nagyon igazán,

úgy, ahogy egy babát a kisleány.

Te tudod, Istenem, hogy valami hiányzik

abból, amit az ember boldogságnak nevez,

és hogy nincs is ilyen, s nincs dicsőség egészen

teljes, se szerelem, se virág nincs hibátlan,

s egy csipet fekete mindig van a fehérben...

De add, Uram, hogy szép legyen s tiszta a nap,

midőn -- így vágyom én, békés költő -- az ágyam

körül majd nagyszerű gyermekek raját lássam:

éjszemű fiúkat, égszemű lányokat...

Könnyek nélkül állják körül a fekhelyem,

s a komolyságra, mely betölti arcvonásom,

hassa át őket egy édes-mély sejtelem,

amelyben kegyelemnek tűnik majd a halálom.

Fiaim ezt gondolják: mit ér a hír? hiszen

megnyugvást úgysem ád annak, ki tudja, hogy

csak egy költő van, Isten, midőn a hársszagot

a menyasszonyok hűsen édes ajkára lopja.

S ezt gondolják: a szerelem csak gúny lehet,

mely szétválasztja az egyesült lényeket:

lám, apánk szíve is mostig fájt amiatt,

hogy édes üdvöskéje szívétől elszakadt...

A lányaim pedig tűnődjenek eképpen:

a síron túl ki vár, nem tudjuk, de apa

úgy haldoklik, ahogy a víz siklik tova

simán egy őszi erdő tündöklő derűjében...

Uram, add, hogy halálom szép és tiszta legyen,

kezem pihenjen a gyermekeim kezében,

mint a derék gazdáé a La Fontaine-mesében,

s így haljak meg, nagy békével a szívemen.

(Ford.: Rónay György)

Vajdai Szabó István: A temetőben

Hulló levél, bánatos virág hirdeti a mulandóságot.

Fázós szél rohanja meg a fák koronáit, virágok levelét s az hull,... hull betegen, elsárgultan, nem törődve azzal, hogy mely tájra ragadja magával a vihar és hol lesz belőle sár, hol borul rá hideg „fehér szemfedél”...

De ím a halni készülő nagy természet fölött valami édes, megszokott hang üti meg szívünk. Tudjuk, honnan jő ismerős előttünk; hol örömet okozott, hol fájdalmat, midőn sírásra hív.

Szelíd, fájdalmas e hang, amint bánatos búgással rezeg a nyirkos őszi légben, s mélán, elhalóan suhan keresztül a haldokló táj fölött.

... Harangoznak!

Barbarits Lajos: Halott testvér,

kinek sírja tövén megpihentetem ma nyugságodat irigylő tagjaimat, - ne űzz el magadtól!

Tudom, azt kérdezed: ki vagyok, mi közöm hozzád? Hozzád, kinek sírján nem nyílik krizantém, nem gyúl az emlékezés pislákoló lángja sem és nem őrködik imádság.

Igazad van! Én látom, hogy te a senki halottja vagy. Látom, hogy nem illendő zavarnom halottak napi szomorúságom halvány, kicsi mécsvilágával a te gyönyörű, örök elcsendesedésedet. Mert csak te vagy itt az igazi halott. Te, akihez senki sem jár soha, csak ilyen csatakos őszi temető-ünnepen téved feléd az élet valami lak üzenete – bennem. Az elmúlás, a csend: te vagy. Tudom: szentségtörés sírodnál lábam alatt a száraz dudva panaszos zörrenése is.

De mégse kergess el magadtól! A temető fekete örömeinek ezen a tarkán sziporkázó vásárán tűrj meg magad mellett egy-két pillanatra!

Én nem tudom, ki vagy. Nem is keresem Nevedet rég lemarta rokkant fejfádról az idő. Sírod felett a gazt is letiporták, akik az emlékezés titkos kis örömével cipelik könnyeiket valamelyik felébredt szomszéd sír felé. Sír melledet behorpasztották siető lábak, melyek talán párjára lett szerelmest vittek a holtak utcáinak sűrű zegzugaiban sodródó tömegeken keresztül.

Úgy vetődtem ide hozzád, teljesen idegenül. Az élők kidobtak régen maguk közül, mert a te Nagyurad zenéje szüremkezik bomlott húrjaimról. (Igazuk is van talán: - rémítő zene az!) A szemem sem tetszik nekik (nekem is átkom), mert halottak-esti pompájukban is látom a dagadt könnyzacskók mögött a más fényesebb, szebb sírja felé pislogó irigységet. Látom az ösztövér kíváncsiságot, aminek nem a halál misztériuma kell ma, hanem az ingyen látványosságnak misztikus ragyogásokkal tele porondja. Látom a vásári tülekedés pokoli zsivaját az örök csend városának kapujában, ahol aprópénzen hízott kalmár-lázak ordítva hasogatják disszonáns darabokra a temető magasztos hangulatát. Látom az este leszálltán gyűrődő tömegben pajkos örömmel megbújó vágyakat férfi és asszony-szemekben.

Halott testvér, én hozzád menekülök. Szép, tiszta csend-takaród szárnya alá bújva, hadd rejtsem el utálkozásomat az élet iránt. Ne lássam, legalább ma ne, hogy itt kívül, az élet városában sincs más, csak cifra koporsók, szép szemfödők, amik alatt az enyészet csírái légiókban toroznak s csak a szempillantás végét várják, ameddig tart, amit úgy hívnak: - élet.

Élők elűztek, holtak be nem fogadtak, - panaszlom neked. Te meghallgatod, tudom. Mert neked mindegy, mivel töltöd az időt; széthullott atomjaid homokjórája egyformán mér, ha millió örökkévalóságig kell is várnod még a Harsonaszóra (semmivel sem több ez neked, mint másodperc, amibe csak egy gyertyalobbanás fér bele).

Hogy éppen neked mondom el mindezt? Mert te vagy a senki halottja. Mert nekem minden sír is idegen. Mert ma még névtelen koporsója vagyok én is ember-magamnak.

Mert az élők nagy ünnepén, amit a halottak városában ülnek, élőhalottak is járnak, akik irigyelnek téged...

Haller Jenő: Mindenszentekre

- A piarista-sírbolt lakóiról –

Csörögve rezdül odakint

A megfakult avar,

Amit az ősz bitang szele

Koronkint felkavar. –

Nem zsémbelés e vijjogás,

De, - altató dana,...

Miként-ha a természetnek

Egy „jóéjt” mondana.

Mivel szunyadni tér minden,

Kiben lüktet a lét...

S lehajtja méla álomra,

Küzdés után fejét.

Míg odakint csak télen van

Merőben nyugalom: -

Emitt örök-békét hirdet:

Fagally, fűszál a halom...

E kőfal, itt, a kánaánt

Karolja, im’! körül...

ahol az elcsigázott „én”

Uj létre szenderül.

A sejt rezgése megszünik,

A sziv is megszakad...

S egy szép, derengő hajnalon

Másnak látod maga...

S e „más”-nak szörnyü tudata

Fáj, - mert tudattalan,

Mert véges-ész nem éri fel,

Kutassa untalan!...

... És a való mindenoron

sebejtő tőr vala...

a büszke ész, s hiu negéd

Sérült meg általa...

S e zord helyet, az avatá

Szentté talán csupán,

Hogy itt a vég; se nem is sejted,

Mi jó e vég után...,

A végnek itt a kezdete,

S a kezdet vége is;

Hol szárnyaszegve hódol meg

Az elme, végre is...

Szentelt legyen e föld röge!

Habár már ezerek

Bünös agyavelőivel

Fertőzött e berek!...

S deritsen fényt e rideg sir

Mogorva éjiben,

A kegyelet szövétneke

Hahogy itt meglibben...

A többinél szentebb e sir,

Amelynek boltj’ alatt,

Hős vértanuk porhüvelyét

Emészti pudróhad

Mulandó szer a hus, a csont,

Elposhadt is talán,

De fáradalmuk hajt, rügyest,

Bő termés volt a fán...

A Gond tövise elfonyadt,

S a Hála is megholt...

Amazt megölte a halál,

S kizárta ezt – e bolt...

De martiroknak földi kincs

Kevés; s érte a bér –

Mi volna más: rut feledés,

Szomoru egy babér!...

De nem vágyott babérra, nem!

Közülök egyik sem,

Hiszen a pompa, csillogás

Ma, holnap elveszen... - -

- De kik feledni nem tudnak, -

S van bennünk kegyelet:

Cseppentsünk e hideg sirra

Egy forró könyszemet...

Monostori Hugó: A halál utolsó éneke

Alkonyodik.

Meggyújtom ím a mécset

És az igét nehéz ábráival

Megfejtem, hogy megértsed.

Lásd ez volt: Mentél és ők elmaradtak,

És ez lesz: Mennek és te elmaradsz,

Egy óra, amit elmulatnak,

Egy óra, amit elhaladsz.

A nyugovásról elsodort az élet:

Ez volt a születésed

S a halálod:

Hogy a hajnalt holnap lekésed,

S a nyugodalmat megtalálod.

Csicsada: Emlékezés

Gond, bánat, szomorúság látogatta gyakran,

de mosolygott a szeme s dalolt az ő ajka.

Dolgos keze meg nem állt se éjjel se nappal,

Ő volt az én ÉDESANYÁM, isten nyugosztalja!

Szemlér Ferenc: Búvópatak

Anyám szava, ölelő, lágy, meleg szó,

mennyi hallgattalak!...

Hová tüntél, mint visszafojtott jajszó,

mint gyors búvópatak?

Csak messziről, sötét üregek mélyén

hallom komor zenéd,

amint zuhogsz az évek meredélyén.

Felszínre érsz-e még?

Vized mind mélyebb, már-már észrevétlen

medrekben hömpölyög,

tán lassul is a haldokló sötétben,

fojtják kemény rögök.

Úgy hallgatom fülem a földre tartva,

mint ki akármi jelt

kíván és lassan búra fordul ajka,

ha senkisem felelt.

Ki is felelne? Néha félve nézek

körül, a népözönt

vigyázom s benne elhaló zenédet,

ha van ki rámköszönt:

Vajjon ki torkán buggyansz újra napra,

mint szertelövelő

forrás, mi forró, csillámló szavakra

robbanva tör elő!

Egy szó legyen, egy dallam töredéke,

káromlás, vad szitok,

de jel, hogy él a mélység üregébe

rejtőzött áramod!...

Hallom-e még?... s te hallod-e kis ember,

lánykám, ki a sötét

sarokból nézed forró figyelemmel

apád borús szemét.

S egy szóra vársz, mi megtöri a csendet,

úgy vársz, akárcsak én,

némán s ijedten, mert az éj közelget

a felhők peremén.

Lámpát gyujtok hát s látom: a leányka

megörvendett neki,

a fény felé néz, azt motyogja „...ámpa!”

s magyarúl mondja ki.

(Forrás: Pesti Hirlap 1941. évi Naptára)

Székely Miklós: Betegségemben

Beteg vagyok... létem tavaszán

Sinlek, nehéz kórágyon aszván.

Erőm fogy, vész, alél.

Légért esengek: s kín a lég is,

Hő szomj epeszt: s lángomra mégis

A hűs csöpp mit sem ér.

E tűz, e láva, mely eremben

Lüktet, csapong vad küzdelemben,

Tudom jól, mit jelent:

Végső adó ez, mit az élet

É l ő n  csikar a béke végett,

Mit a  h a l o t t  nyerend...

Legyen!... Habár még nem reméltem.

Van vígaszom: hogy éltem, éltem!

Ha nem soká: sokat!

A nap rövid volt. Oh, de fénye

Olyan sugárzó! Ennyi fényre

Kevés  e g y  alkonyat!

Érzém az üdvöt: hogy lehellek.

Hogy mámorit viráglehellet.

S az ég reám tekint.

Mit szem belát, kebel beszívhat,

Hő sejtelem életre hivhat:

Enyém volt mind, de mind!

A porszemet ragyogni láttam

A dél hevén és megimádtam

Benne a végtelent.

Majd fölrepültem az egekbe

S porszemnek tünt föl, ott lebegve,

A föld világa, lent.

S magas gyönyörtől el-betelten:

Lángszerelemben tárva leltem

A  m é l y s é g e k  honát!...

S érzém, míg lelkem kéjbe ring el:

Belé szédülni csábos inger

Mint tör valómon át!

Majd jöttek a nehéz, nagy eszmék:

Láttam: mi volt; kérdém: mi lesz még?

Lesz-é szükség reám?

Szállunk-e sikra karddal, észszel,

Küzdvén dicsően, tiszta kézzel

Éretted, oh hazám?!

-- Igen, igen! Éltem, reméltem.

Egy századot csekélyre véltem

Szivem hevére nézt.

De az életfa reng... a lombok

Meginganak: s én porba omlok,

Nem várva, sejtve vészt.

Nem is vihar tán... Ám, elég volt!

Végmosolyom vedd fényes égbolt.

S te hű emlékezet

Mig hamvba dőlsz holt kincseiddel:

Avarfödött honodba vidd el

Utolsó könyemet!

... Ah, bús szobám szűk öble tágúl.

Egy körbe gyűl három világbúl:

Mi volt, van és mi lesz.

Hang, szín, alak fényes gomolyba,

Szétfoszladozva, összefolyva

Zsibong, ragyog, repes.

A Végtelen hullámi zúgnak!...

Belé vetem szivem', e búnak

S gyönyörnek serlegét.

Rokonöled ugy-e, kitárva?

Egykor te voltál abba zárva:

Ő olvad most beléd!

Jöjj édes álom, födj be, födj be!

Csak egy tekintet még a földre:

Hisz szép volt itt e hely!

Aztán hová vágygyal merül be

Szemem -: föl a sugáros űrbe:

Emelj!... emelj!... emelj!

(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877. 6.sz.)

Bakó József: Egyik hirhedt

Egyik hirhedt névtelen utcából

a szükségből lakott viskók közül

a grátis-kocsi lassan kigördül

az utra, amely a temetőbe visz.

A rongyos kötényü kocsis mellett

csupán egy vézna gyermek könnyezett

Senki se kisérte a rettegett

kocsit, csak morc, tolongó fellegek

és a nyomukban, mint roppant fáklyák,

villámok gyultak a fülledt csöndbe.

Aztán visszhangos, mogorva röhej,

mintha ég s a föld versenyt röhögne.

Röhöghet is, mert temetéseknél

a nép ünneplőbe szokott lenni,

most egy hirtelen csokor, más senki

sem kiváncsi a megboldogultra.

Majd a röhej is hörgésre vállott:

az ég a táj mellére térdepelt.

S szakadt a jég, minden tört, recsegett,

a koporsó meg rémesen dobolt.

A lovak vadultak, a kocsis már csuf

átkokat kevert a villámlásba

s előre hajolt. A gyermek hátra,

hogy féltő kézzel fogja a csokrát.

A szörnyü dob is már igy harsogott:

tramm! trammm! emberek! adjatok szállást,

egy irgalmas, egy percnyi megállást,

a nyomoruság gyermekének...

De zárva maradtak kapuk s szivek

és nem fájt a látás senkinek,

hogy habosan fut a vihar vize,

miként borzalmas tagadó válasz

s viszi a szétcsépelt vadvirág csokrot

az árva száj hiába sikoltoz:

Édesanyám! Édesanyám!!...

(Forrás: Kelet népe 1935. október)

Móra Ferenc: Anya (1910.)

Móra Ferenc szülei

Éjfél felé hozták a sürgönyt,

Hét éles tőr volt hét szava:

- Anyánkat megöli a szive

Reggelre. Jöjj haza!

Zordon, zimankós éjszakában

Zúgva repült a gyorsvonat,

De még szárnnyal se érheté be

Gyötrelmes vágyamat.

A kisajtóban nagyzokogva

A szomszédasszony fogadott:

- Már harmadnapja a galambom

Egy hangot se adott!

A tornác oszlopának dőlve

Csöndesen sirdogált apám:

- Hiába biztatom. Nem érti.

Nem ismer már reám.

Az ajtóban hugom borult rám:

- Elkéstél már. Se hall, se lát,

Alig lélegzik. Tán azóta

A szive is megállt.

S amikor ágyához rohantam

S előtte térdre hulltam - ó,

Kezét fejemre tette s ajkán

Suttogva kélt a szó:

- Szaladj csak... Julkám... a padlásra...

Hozz egy... kötés... lugast neki...

De válogass... Ferink... tudod jól,

Csak a... ropogóst... szereti...