2020. jan. 14.

Dr. Toóth Zsigmond (1879-1928): Komárom




A Duna fölött
sirató gyászba öltözött
a reszkető, hideg éjszaka…
A hullámzó vizen
- mint a fekete bánat a sziven –
némán vergődik a boru,
s a csillagokra –
melyeknek fénye olyan szomoru
mint képeken a Madonnák szeme –
álmokat várón néz az esti csend.

- A Duna vize
elsirt könnyeink nehéz árja:
a boru felette a mi bánatunk,
mely örökké sír idebent
meg akkor is, ha meghalunk –

Csend… amely néha felriad…
- Capistráng hangja sir át a Dunán –
sokáig hallgat azután
s meghal lassan, lassan a trombitaszó
aranykerti rónán a jegenyék alatt…
Fekete mozdony indulásra füttyent…
s a csend, a megpihent
mint halálos ágyon a beteg
vergődő kinban sirva felsikolt, -
s az éjszaka amint megremeg:
szárnyakat bont
és lassan száll a bús templomok lelke:
éjfélt ver a toronyóra messze…

Nekünk az is fáj, ha a Szent András templom harangja zúg,
nekünk az is fáj,
hja a kálvinista torony a Duna felett
át kongatja hozzánk az éjfelet –
akkor is, ha ébren talál,
akkor is, ha álmodunk,
- még akkor is, ha meghalunk. –

Csend… itt alszik a város
és alszik a város odaát…
- De csend van-e hát,
ott, ahol árulásvert acélzáros
szük ketrecének hideg vasát
- mint a sivatagjárt büszke vad –
lihegve tépi a gondolat? –
S csend van-e itt?
ahol ama börtön kinjait
érezzük, látjuk,  halljuk egy jajunk…
- Akkor is, ha álmodunk, -
még akkor is – ha meghalunk.

Az ország rongyokra tépett köntösét
idegen árulja lármás piacon,
s egyik legszebb drága kövét
- melyen dicsőség örök tüze égett –
széttörni készül kapzsi hatalom.
Arcunkon a szégyen bibora,
s reményünk halotti tora
mint sötét árnyék száll szivünkbe le:
s dermedt öklünkbe’
zaklatott agyunkban – hogy a csont reped –
nem marad más, - csak boszu,
nem marad más, - csak az átok,
nem marad más, - csak a gyülölet…

- Uram! – a lelkünk szomoru,
a szemünk alatt sötét árok
és – hiszünk mégis Te benned Istenem!
S nézd lehajtom lassan a fejem,
összeteszem fáradt két kezem
s úgy mondom a Te örökszent imád:
- „és legyen meg a Te akaratod
miként a mennyben, úgy a földön is…”
s leborulok a röghöz is,
megcsókolom az út bús porát:
- „mert tied az ország, a hatalom
és a dicsőség most és mindörökké”…
Mindörökké, - ámen. Úgy legyen!...

De
Uram! én ott túl születtem,
végtelen idődben egy napon,
s nincs út sehova, soha többé!...
Kacagó szemembe
anyám szemén át végtelen szerelmed
ott mosolygott először reám…
ott hullott reám
az első fehér akáczfa virág…
S hova lelkünk újra, örökre visszajár
a temető kertbe
anyánk fejfája visszavár…
Az a kis zug nekünk a nagyvilág
s ez a világ örökre a mienk:
és e hitünknek
- amig világod tengelyén forog –
mi koldusbottal járó vándorok
örök hivői maradunk. –
Akkor is, ha süt nappalunk,
akkor is, ha álmodunk,
még akkor is – ha meghalunk!

Forrás: Komárom és Vidéke I. évf. 4. szám. Komárom, 1922. április 23.

Dr. Toóth Zsigmond (1879-1928): Március idusára




Mi felettünk mindig borús idők jártak,
Mi fölöttünk ritkán derült föl a nap.
Szegényebbek lettünk mindig egy álommal,
S a szivünk egy kinnal mindig gazdagabb.
A jövőbe mégis bele merünk nézni.
Derül még ragyogó napfény a magyarra.
Könnyek csillogása napsugárrá válik:
Neked köszönhetjük március szent napja.

Ezer év után, már elhagytuk a hitünk,
Vagy ezer év után az hagyott el minket.
Bálványimádókká, pogányokká lettünk
S ujra pogánymódra tiszteljük az Istent.
Nagy ünnepélyeinken zsolozsma nem zendül,
Nem zúg a templomok fölszentelt harangja.
Ott van a templomunk, hol áll mozdulatlan,
Egy-egy félistenünk kő- vagy érc-alakja.

A sok szenvedéstől elfásult a lelkünk,
S századokig tartó álom borult ránk.
S ebben ez álomban – tán észre se vettük,
Kezünkre, szivünkre rakott rabigánk.
Büszke vállunk megtört, de álomba járva
Csak félig éreztük a ránk rakott terhet:
Mert a lelkünk ott járt lágyan ringatózva
A messze jövőben – vagy a Volga mellett.

A messze jövőben kerestük a multat,
A dicsőségteljes büszke magyar fajt,
Ki ős szabadságban rabbilincs helyett
Hóditóként abba más népeket hajt.
Láttuk százezer kard véres villogását,
Szilaj paripáktól mint reszket a föld…
- Ketrecbe zárt vadnak sivatag az álma,
Ha elringatja az éjszakai csönd.

Miránk is ránk borult az éjszaka csendje,
S míg vártunk egy fényes világos reggelre.
Egyszerre csak ránk tört -  álmunkba’ támadt ránk.
Az, - ki hogy él is – nekünk köszönhette.
A hála fejében nemcsak életünkre,
Hanem a vérünkre, birtokunkra vágyott,
S el akarta venni a legdrágább kincsünk,
Elfásult lelkünkből – az egyetlen álmot.

S fölriadt az alvó, elzsibbadt magyar
Csak egy jajkiáltás szállt az ég felé,
S vele ment egy nemzet bosszut kérő lelke,
A csillagos égbe nagy Hadur elé.
- Nem a fájdalomtól volt ez a kiáltás,
- Hisz’ akkor már nekünk nem fájhatott semmi.
Siró kacaj inkább, hogy kit felemeltünk,
Az akar most minket a sárba tiporni.

S ez a jajkiáltás szét futott a légben,
S hallatára önként megfeszült a kar
És megmozdult tőle itthon, idegenben
Az egész világon minden, mi magyar.
Künn a Volga partján megnyiltak a sirok,
A szablya megvillant ujra Etelközbe’
S Hadurral az élén zúg haza az éjben
Pogány magyaroknak bosszuálló lelke.

S láttuk százezer kard véres villogását
Szilaj paripáktól, mint reszket a föld.
Ősz, megtört aggastyánt, munkaedzett férfit,
Rohamra rohanni gyerekek között.
S ki visel háborut a zimankós éjjel?
melynek a villáma: a szurony erdője.
Felhője: egy nemzet, árva nép haragja,
Mennydörgése pedig¨a „Rajta!”… Előre!”

A szuronyok előtt félistenek járnak,
A zászlót magasan lengeti a szél,
S utána a honvéd, akinek a nője
Nem zokog otthon a ringó bölcsőnél.
Utána a honvéd, kinek menyasszonya
Tán az első csókkal küldött el a harcba…
- S ott rohan a honvéd, kit az iskolából
Hónapok óta vár haza édes anyja.

Fekete felhők közt kisütött a nap,
Gyémánt glóriát szórt fejünkre az ég…
S a ragyogó fényben rohantunk előre, -
Pedig oly közel volt hozzánk a vég.
Forró homlokunkat megcsapta egy szellő,
Hideg, fagyos, mintha siron támadt volna…
- A világosi síkon letörött a zászlónk
S vérrel megszentel hullott le a porba.

Elhagyott bennünket ember és az Isten…
- Mi felettünk ujra beborult a nap.
Szegényebbek lettünk megint egy álommal,
S a szivünk egy kinnal ujra gazdagabb.
- A jövőbe mégis bele merünk nézni,
Derül még ragyogónapfény a magyarra!
Könnyek csillogása napsugárrá válik!
Neked köszönhetjük, március szent napja.

Lesz még egy Március! – Lesz még egy „Előre!”
Melynek hallatára megfeszül a kar.
És megmozdul tőle itthon, idegenben,
Az egész világon, mi magyar.
Künn a Volna partján megnyilnak a sirok,
A szablya megvillan ujra Etelközbe’
S Hadurral az élén zúg haza a vészbe,
Pogány magyaroknak bosszuálló lelke.

Forrás: Komárom és Vidéke I. évf. 1. szám. Komárom, 1922. április 2.

Dr. Toóth Zsigmond: A bádog kulacs (1915)



    Őrmester úr kora reggel
    Adja ki a parancsot:

    Kurucz András népfelkelő
    Három muszka fogolylyal
    A San hidat rendbehozni
    Induljon el azonnal!

    Kurucz András a muszkákkal
    Nagy lassan elballagott,
    Valahol - csak ő tudja hol -
    Megtölté a kulacsot.
    Lengyel vutki, erős vutki
    És még hozzá komisz is,
    Amire a híd elkészült,
    Elkészült az öreg is,
    Már a lábán se tud állni...
    Három muszka összenéz:
    Itt az idő hazamenni
    A vacsora régen kész.
    Okos közös gondolatot
    Rögvest közös tett követ,
    S hazafelé a századhoz
    Imígy ért be a menet:
    Két muszka közt harangozik
    Dúdolgat Kurucz uram,
    Harmadik muszkánál hátul
    A szuronyos puska van.

    Másnap a kihallgatáson:
    Vén gazember mit művelt!
    Nem szégyenli, hogy magát a
    Sárga földig itta kend?
    S hozzá, mikor a kezében
    A szuronyos puska van!...
    - "Pedig én a pálinkának
    Színét se láttam uram!"

    Az udvaron egy szép árnyas
    Görbe szilfa derekán,
    Kikötve lógg és nyög, izzad
    Öreg Kurucz - vén zsivány...
    (Pedig hát igazat mondott
    Ő kelme a rapportban,
    A a snapsznak színét se látta
    A - bádogos kulacsban).