Thaly Kálmáln: A kuruczok táncza*

1706.

Kuruczvilág: vig világ,

Távol a szomoruság.

Éjjel-nappal egyre-másra

Szól a nóta Sümegvárba’;

Ottan magát sipoltatja

Eszterházy Antal,

Deli tánczát ropja, rakja,

Nyalka kurucz-haddal.

Rajta pajtás!... fordul, dobban…

Járjad, járjad még vigabban!

Tárogató-síp sikolt,

Kurucz kurjant, felrikolt, -

Csillog-csillog pantallérja,

Cseng a sarkantyú taréjja,

Nyuszt-kalpagján rengedez a

Sas-, kerecsenforgó;

Könnyen szökken, mint a sugár,

Perdül, mint az orsó…

Járjad, járjad hajnalig hát –

Ne kiméld a sárga csizmát!

Hej, be gyöngy az életünk:

Mulatunk és szeretünk!

Zala bora a kupába:

Karjainkban Zala lyánya…

Amazt hajtsd ki mind fenékig,

Emezt öleld, csókold,

S ha a tánczot – végig-járod,

Mondjad ujra: hogy volt?!

Zalai lyány ugy aprózza:

Mint ha szélben ing a rózsa…

Nyalka kurucz katona

Délczegen lejt: mint lova;

Ám a hajdu perdül, lebben –

Épen mint az ütközetben!

Katonának táncza kényes,

A hajdué fürge;

Az kevély mint páva, emez

Ugrik mint az ürge.

Ez bohókás, az negédes:

Mind a kettő jaj be édes!

És zeng és reng a terem,

Kong a boltiv öble fenn…

Elül tánczol Eszterházy,

Nem lehet már szebben járni!

Ott Andrássy lejt, emitt meg

Kisfaludy László,

Közbül lendül Balogh Ádám –

Mint hadban a zászló.

Hát Ghylányi, hát Cziráky,

Sándor László, Török, Csáky!

És Somogyi, Révay…

Ki győzné elmondani!

Kard, karabély függ a szegen:

Gondunk csak a tánczra legyen!

- Styriában, Mura mellett

Táboroz a horvát;

Pálffy hozza ránk a ráczot,

Prayner meg a morvát…

Hajrá!... vészre hogy virradnánk:

Jól vigyáz ott Bottyán apánk!

Míg a hős agg ví, csatáz:

Rajta kancsó! tánczra táncz!

Mikor Bottyán áll őrt: fennyen

Mulathattok valamenyjen!

Mulathat a többi kurucz…

- De hát Sopron tája?

Semmi baj! be van szoritva

A labancz a várba!

Vész onnan magyart nem éri:

Jól vigyáz ott Bezerédy!

Kuruczvilág, vig világ:

Igaz magyar mennyország!

Máriánk: Zrinyi Ilona,

Magyarország nagy-asszonya;

Megváltónk: Rákóczi; Péter

Apostol: Bercsényi…

Hol ily szentek vezérelnek –

Mit aggódni, félni?!

Ideje van vigadásnak,

A búsúlást hagyjuk másnak!

Hogyha kell, a kard peng:

Most a sípok zengenek.

Lángbor habzik a pohárban,

S szól a nóta Sümegvárban;

Ottan magát sipoltatja

Eszterházy Antal;

Deli tánczát, ropja, rakja

Nyalka kurucz-haddal.

Rajta pajtás!... robban, dobban…

Járjad, járjad szakadatlan!

(* E költemény történeti valóságon alapszik. Az előforduló egyének: gr. Eszterházy Antal, dunántúli főkapitány és generális-mezei marchal; Bottyán János, vezénylő-tábornok; gr. Csáky Mihály, tábornok; b. Andrássy Pál, gyalogsági tábornok;Bezerédy Imre, Béri Balogh Ádám és Kisfaludy László, dandárnokok és lovasezredesek; Telekessi Török István, országos tanács úr és lovasezredes; Sándor László és Somogyi Ádám lovas-, b. Cziráky László és b. Révay Gáspár gyalogezredesek; Ghylányi Gergely lovas szabad-csapat parancsnoka. Másrészről: gr. Pálffy János, császári generális-mezei-marchal; Prayner, császári tábornok. – A 4-ik versszakhoz: a k a t o n a  szó a kuruczvilágban   c s a k   lovas vitéz, a  h a j d u   pedig gyalogot jelentett.     T. K.)

Forrás: Családi kör 2. szám - 1867.

Csengey Gusztáv (1842-1925): Találkozás

Tán hulló csillag volt, mely lefutott s kiholt?

Talán a délibáb tündérjátéka volt?

Talán a hajnalnak örömmosolygása?

Talán a szívemnek égi dobbanása?

Hulló csillag is volt: szeme villanatja,

Délibábjáték is: lenge ködalakja.

Hajnalmosoly is volt: a rózsaorczákon,

Szívdobbanás is volt: megtestesült álmom!

Te vagy, ifju lányka, megtestesült álmom!

Hittem, hogy ez álmot egykor föltalálom;

A földről az égbe űzött e hit engem,

S én bujdosó lelkem rajongásit zengtem.

Föltaláltam… eltünt… sirva zeng a lélek…

Panaszlom a napnak, panaszlom a szélnek; -

Nap nem ragyogja rá, szél nem viszi hozzá,

Hogy a lenge lánykát dalom visszahozná.

Mit akart az Isten, vele összehozván,

Hogy lelkem melege nem bűvölte hozzám?

Mért adott vágyat, mely ragadja a lelket,

Ha fényes egébe csak benézni enged?...

Oh titkos istenség! bármire rendelted,

Bármi iszonyura e bujdosó lelket,

Bár az öröklétbe csaljon át a lányka,

S legyen örök kínom. én megyek utána!

Repülök utánad, bűbájos tünemény!

Bűbájos szépséged’ zokogva zengem én…

Csak egy eszmét zengek, a merre követlek,

Földön és földön túl: szeretlek, szeretlek!

Forrás: Családi kör 1. szám - 1867.

Balázs Sándor: Egy fehér asszony s egy vörös ember

Hornhut Ferdinand 1844-ben deczember 15-ikén adta át véglegesen virágzó vaskereskedését Wald Fridrichnek, s azután egészen visszavonulva az üzlettől, jó hitelű nevét mint társét otthagyta ugyan még egy ideig a czégen, de maga többé nem elegyedett semminemű üzleti dologba, hanem csöndesen és gondtalanul élte napjait októbertől májusig Nádor-utczai házában, májustól októberig pedig svábhegyi villájában, mely ízléstelenül volt ugyan építve, de igen szép fekvéssel, gyönyörű kilátással bírt, s berendezési tekintetben az öreg úr ízlésének és kényelmi igényeinek teljesen megfelelt.

Az idegen hangzású nevek ne vezessék tévútra az olvasót: ez elbeszélés színhelye nem Braunschweig vagy Hannover, hanem Pest.

1844-ben a céh-egen nem voltak magyar nevek láthatók.

Ma már Wald Fridrich helyett Erdősy (éspedig y-nal) Frigyes áll a czégen, és bizonyára Hornhut Ferdinand is talált volna magának valami jellemzetes és zengzetes magyar nevet, ha az a titokteljes előítélet nélküli szellem, ki nem válogat a nevekben, már rég el nem vitte volna az öreg urat oda, hol többé sem névre, sem nemzetiségre senki sem gondol.

Síremlékén tehát, melynek csúcsán egy jól kihízott könnyező angyal szomorkodik, a tisztes Hornhut név áll.

Az öregúr, amíg élt, és különösen azon időben, melyben őt, mint ez elbeszélés egyik szereplőjét mutatjuk be az olvasónak, igen szigorú, határozott jellemű férfiú volt, aki bár üzleti viszonyaiban és vásárlóival szemközt sohasem vétett a kereskedőt megillető udvariasság ellen, sőt ellenkezőleg, mint kitűnő jó modorú férfiú volt ismeretes, de otthon, családjában valódi egyeduralkodó zsarnok volt, ki önakaratán kívül más tekintetet soha nem ismert és egyszer kimondott szava ellenében ellenmondást vagy dacot nem tűrt. egyszerű szava oly parancs volt házában, melynek mindenki vakon, tétovázás nélkül engedelmeskedett, mint a katona szokott elöljárójának. szóval az öregúr valódi típusa volt azon embereknek, kik önerejükön, saját erélyük és ügyességük által küzdik ki magukat s ez öntudatlan önállóságuk túlságba: zsarnokságba megy át.

Ezt leszámítva az öreg Hornhut igen jó, sőt szeretetre méltó ember volt, ki családját hűséggel, kényelemmel, sőt fényűzéssel árasztotta el, alárendeltjei és cselédei irányában nagylelkű bőkezűséget tanúsított és a szűkölködők és szegények iránt is (feltéve természetesen, hogy helyzetük oka szerencsétlenség és nem saját hibájuk volt) mindig részvéttel és áldozatkészséggel viseltetett.

Szóval egyetlen hibája, ha ugyan hibának lehet nevezni, vasfejűsége volt, mely magát tévedhetetlennek tartotta és ellenmondást, sőt megvitatást sem tűrt.

De ugyan ki is mert volna házában ellenmondási kísérletet tenni?

Neje talán? Az a kis félénk, beteges, összetöpöredett asszonyka, aki férje többször ismételt nyilatkozatai folytán maga is tökéletesen meg volt győződve saját gyámoltalansága felől, s aki csak egyetlen tekintélyt, egyetlen törvényt, egyetlen elvet ismert és követett kisebb és nagyobb dolgokban egyiránt: férje akaratát, férje ízlését, férje szeszélyét?

Ahogy az úr akarja! Ahogy az úr szereti! Ahogy az úr szokta!

Ez volt számára szabály, parancs, törvény, melynek megszegése ránézve képzelhetlenség, lehetetlenség volt.

Tóth Kálmán: Elszakadás után

Ugy összetört a bú,

Egy virágot – pedig nem sok –

Le nem birnék szakasztani.

Hajam ugy hull, a ráncz pedig

Homlokomon szaporodik,

A szivem forr, agyam meg fagy,

Nem lesz már egy gondolatom! –

Látod, ezt a kis verset sem

Vagyok képes rendbeszedni,

Mosdatlanul, fésületlen

Megy ki szegény a világba,

Mint a gyermek, kinek anyja

Beteg – s aztán nem gondol rá.

Látod, látod, így vagyok én,

Mióta mi elszakadtunk;

Épen két száz esztendeje…

Te azt hiszed: csak két hónap!

Ugy éledek csak egy kicsit,

Ha felőled gondolkodom,

S kérem az én istenemet:

Hogy áldjon meg téged nagyon –

Boldog vagyok, ha ugy áldlak.

Legyen áldott a te hajad,

Mely annyiszor beboritott,

Illatos szép drága kezed

És kezednek a tenyere,

Melynek fehér párnájában

Annyit-annyit megnyugodott

Az én szegény izzó fejem.

Legyen áldott hamvas arczod,

Szemed, az a vigasztaló,

Meg az a te kimondhatlan,

Jóságteljes drága lelked.

Legyen, legyen százszor áldva,

A legkisebb idegszálad.

Lélekzeted, hangod, szavad,

Legyen áldva még átkod is,

melyet most tán reám mondasz!

Forrás: Családi kör 1. szám - 1867.

Nyíresi-Tichy Kálmán (1888-1968): Egyszerű imádság

Istenem, de szép volt. De kár, hogy elmúlott.

itt fenn a hegyek közt nyírfák arany-pénze

Már mind földre hullott.

Im eljött ideje lassú hervadásnak,

Eljött az ideje kincses forró nyárért

Szép hálamondásnak.

Én édes Istenem, köszönet a nyárért,

Kék csillagvirágos, fürtös enciánért,

Gyöngyöket pergető patakcsobogásért,

Barna szárnyú, büszke héja-vijjogásért.

Köszönöm vad szirtek violaszín mélyét,

Zúgó fenyveseknek illatos sötétjét,

Messzi völgyek drága, szétterített selymét,

Sziklán ringatózó harangvirág kelyhét,

Csodálatos tükrét zord, sötét tavaknak,

Fehér szikrázását szirti szűz havaknak.

Köszönet a nyárért, arany napsugárért,

Ezüst holdsugárért, harmat gyémántjáért,

Hátam mögé dobált ezer sötét gondom

Elnémulásáért.

Köszönöm mennykövek érces dördülését,

Köszönöm a tücskök csendes cirpelését,

Villámok mértföldes szörnyű lobogását,

Pásztortüzek méla, messzi csillogását.

Hála legyen hajlott, sokszemű kalászért,

Hála legyen Néked édes szabadságért,

Vidám kabócáknak fürge ugrásáért,

Fűbe hemperedő csikó-boldogságért.

Fogadd hál’dásnak elszállt kurjantásom,

Fogadd imádságnak most elbúsulásom,

Szent kezeddel tarts meg új nyár nyílásáig,

Most segíts, - oly nehéz, - lombok hullásáig.

Búcsúzó szemekkel simogatok végig

Szirtet, hegyet, völgyet,

Köszönöm, Istenem, köszönöm az első

Fájó őszi könnyet.

(Tátra, szeptember)

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Honti Lajos: Séta az avason

Látod Kedves – ez itt a város,

amelyben élünk mind a ketten

s melyet most az alkony fest meg

egyre szebben, egyre színesebben…

Nézd, mint tyúkkal az apró csibék,

úgy zsibongnak a házak az Avas körül,

s nézd, ott azt a tornyot,

kakas-szeme szinte kiül…

érezni, hogy vigyáz a város felett,

hogy ne lásson semmi szomorút,

mint az Úr is ott fent,

nagyon messze, a fejünk felett

most elfeledve minden háborút

kettőnk szép együttlétének

örül.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Magyar Gizella: Játék a fénnyel

Derengő fény gyul a dombok felett.

oszladozik az alkonyi sötét.

a növekvő hold sápadt hidegen

ezüstözi már a fák üstökét.

Szobámba surran… hófehér falát

gnómok, nimfákkal népesíti be

s a szűzmáriás öreg képeket

körültáncolja nagy jókedvibe.

Csengőn kacagva száz darabra tör.

Remeg… vonaglik, sóhajt és nevet.

Én meg pergetve, ujjaim között

szitálom őket,mint a gyöngyszemet.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Semetkay József: A költő és a táj

FIATAL KÖLTŐK VERSEINEK több gyűjteménye jelent meg az utolsó évtizedben. Egyre fokozódó elkedvetlenedéssel lapoztuk végig ezeket a szép kiállítású és önérzetes bevezetőjű köteteket. Mind világosabban láttuk, hogy szakadnak el a magyar irodalom történelmi vonalától, az egykorú magyar élettől és az egyetemes emberi közösségtől. Soha korszerűtlenebb költészet, soha korszerűtlenebb költők! A trianoni ország oly sok gazdagsági és szociális nyomorúósága, az elszakított magyarság nehéz sorsa, az egyre sürgetőbben fellépő és megoldást követelő népi problémák, s mindezek eszméi és érzelmi velejárója semmi visszhangot nem vertek fel bennük. Épp ily néma maradt ez a költői csoport a felszabadulással kapcsolatban is. A régebbi kiadványok közül az Új Anthológia (Nyugat, 1932.), az újabbak közül az Új Auróra (Cserépfalvi, 1940.) volt legjellemzőbb megnyilatkozása ennek a költői magatartásnak. Ezek a versek az egyénieskedő és öncélú költői iskola legtúlzóbb árnyalatához tartoznak. Költőik teljesen elszakadva a gyötrődő és vajúdó földtől, ahol anyag és szellem, test és lélek legtragikusabb válságát élte, a hírhedt „elefántcsont-torony” magasságából, az alattuk elterülő világ iránti fölényes és hűvös közönnyel írták költeményeiket. És még ennek az „elefántcsont-toronynak” a talapzata sem a valóság talajába volt beágyazva, hanem az előző költői nemzedék – Babits, Kosztolányi – művészi felfogásába és gyakorlatába. Valósággal az űrben lebegtek ezek a költők, és az űrben lebegett ez az egész költészet. Mivel pedig valóban nagy mesterei voltak a formának, a verselésnek, annál inkább sajnálhattuk bántóan korszerűtlen és a közösséggel szemben közömbös magatartásukat. De éppen ennek a magatartásuknak lett a következménye, hogy az olvasóközönség körében úgyszólván semmi érdeklődést nem tudtak kiváltani. Mert amint a költő megtagadta a közösséget, éppen úgy megtagadta az is őt, és semmi figyelmet nem szentelt törekvéseinek, alkotásainak.

                                                                                    

Ha a fiatal erdélyi költők nemrég megjelent gyűjteményét (Üdvözlégy Szabadság, 1941.) az előbbi anthológiákkal, összehasonlítjuk, igen örvendetes változását találunk. Már maga a cím is olyan program, amely egy közönség nagy élményét szólaltatja meg, azt az érzést, amellyel Erdély felszabadulását nemcsak az ottani, hanem az egyetemes magyarság is fogadta. Azonkívül, hogy ily hatalmas közösségi élményt fejeznek ki, különös jelentőségük, hogy ma, amikor egyre sürgetőbben hangzik fel a decentralizáció megvalósításának a követelése, ők a maguk területén nagy lépéssel előbbre vitték ezt az ügyet. Költészetüknek nemcsak anyaga való az erdélyi talajból, hanem megjelenése is egészen a decentralizáció helyes célkitűzései szerint történik. Maguk a költők is hűek maradtak a tájhoz, amelyben születtek és felnőttek, s ott adták ki verskötetüket is. Előttünk még értékesebbé teszi vállalkozásukat, hogy azt minden idegen szellemi és anyagi befolyástól szabadon akarják megvalósítani. „Ezzel az anthológiával – olvassuk a borító lapon – a kiadó az erdélyi magyar írás minden idegen érdektől független, keresztény, magyar alapon álló megjelenését indítja el. Így válik ez a könyv ebben a vonatkozásban is a magyar kulturális élet olyan biztató eseményévé,mely írónak és olvasónak egyaránt megelégedésére szolgálhat.”

Éppen ilyen tudatos az a törekvésük is, amellyel a magyar irodalom nagy hagyományait követve, vállalják a nemzeti közösség szolgálatát. A kötet bevezetőjében erről a hivatásérzetükről a következőket vallják: „Ez az anthológia tanúságtétel akar lenni arról, hogy Erdély fiatal költőiben – a nagy elődökhöz méltóan – elevenen él a történelmi lelkiismeret s a nemzet sorsának szüntelenül vigyázó gondja.” Ezzel a múltra való hivatkozással bekapcsolódik ez a nemzedék a magyar irodalom történelmi folyamatába, éspedig annak minden korban érvényesülő gyakorlata szerint úgy, hogy amikor „belekerül a régi magyarok rendjébe” a költői magatartásával és hivatástudatával, tartalmával és formájával a jelen élő valóságból táplálkozik. így a költő a maga korát és nemzedékét is kifejezi, s egyúttal tanúja azoknak a nagy eseményeknek, amelyeknek maga is cselekvő vagy szenvedő hőse volt: „Ez az anthológia nyolc fiatal erdélyi költő verseit foglalja magában. Magyarország és Erdély uniójának, a nagy történelmi pillanatnak szülöttje.”

Bármennyire is a korszerű közösségi élmény a fő táplálója ennek a költészetnek, nem merül ki a történelmi pillanat megéneklésében, hanem az emberi lélek és az emberi élet teljes gazdagsága kifejezésre talál benne. Sokszínűvé és változatossá teszi ezeket a verseket maga az erdélyi táj is. Amint az ismertető is mondja: „Az erdélyi költők haza-élménye olyan sokszínű, olyan változatos, mint maga a föld, amelyből vétettek: kiáltó boldogságra való fennsíkok és szénafüvek zordon fenségű szurdukokkal, jeget szikráztató ormokkal váltakoznak költészetükben.” De nemcsak a táj képe és természeti viszonyai, hanem a rajta végbemenő emberi élet is sokszor szolgál tárgyul verseiknek. A tájköltészet az emberi élet ábrázolásának a bekapcsolásával válik csak valóban teljessé. Nagyon jellemző, hogy erre a tényre legutóbb éppen egyik legértékesebb népi írónk, Veres Péter is igen határozottan rámutatott: „A tájban nemcsak a füvek és fák, nemcsak a virágok és pacsirták, nemcsak a brekegő békák és böngésző gólyák vannak, hanem emberek is és Petőfi, de minden nagy költő bele is látta őket. A világirodalom egyik legszebb tájverse a „Puszta télen” éspedig nem azért, mert a táj természeti szépségeit, hanem mert a táj szintézisét, teljes életét, teljes valóságát adja.” (Ember és írás. 69. l.)

Hevessy Sári: Szeretem a fákat

Becsülöm a fákat:

Megértő, csendes társaim.

A mai rideg világban,

Egyetlen hű barátaim.

Sajnálom a fákat:

Kis életük tragédia.

Gyökérrel földhözkötötten,

Viharban, esőben, szélben

A fának őrt kell állnia.

Csodálom a fákat:

Gazdag jóságuk végtelen;

Árnyatadó lombjaikon

Virág s ízes gyümölcs terem.

Szeretem a fákat!

Ők is szeretnek engemet:

Ők adták nékem a bölcsőm

S ha majd meghalok egykoron,

Ők borítják rám védőn

A koporsófödelet.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Sziklay Ferenc: Jóságért való imádság

Istenem, Te jó vagy és mindenható.

Bölcsességgel teljes végtelen nagy elméd.

Jóra szántad mind, mi él, ki földlakó,

Add meg nékem is a jóságod kegyelmét!

Add, hogy jó legyek s ne tudjak róla – én!

hogyha jót teszek, ne tudjam, mért csinálom,

Öntudatlanul szeressek, mint a fény

S mint a boldogító, tiszta, édes álom.

A virágnak adtál színt és illatot,

Önmagáért él a szirmán, kelyhe mélyén,

Egyaránt vígasztal látót és vakot

S jónak és gonosznak mézet ád bibéjén.

Én se nézzem, hogy ki ellenség, barát!

Add, hogy egyaránt szeressek minden embert,

Rontsd le rólam önzésem üvegfalát,

Mely miatt a szívem megtárulni nem mert.

Mert mit ér a kőbe, sárba zárt arany,

Mely sötéten rejtezik a föld ölében?

Minden érték épp’ olyan haszontalan,

Hogyha meddőn él az emberek szívében.

Érzem én, hogy adtál kincseket nekem,

Lelkem mélyén szűzi tisztaságban élnek,

Válts föl engem aprópénzre, Istenem,

Hadd jusson belőlem mindenik szegénynek!

Add, hogy nap legyek, sugárzó tiszta láng!

Nem azért, hogy népszerűség rítusával

Hódolatra bírjak balga, sok pogányt

S küzdjek önmagamban vad, hiú tusával:

Más szívekben keltsen zsendülő csirát

Jóságod belőlem áradó csodája:

- Önmagáért színes, illatos virág,-

S azt, ki adja, ontja, senki meg se lássa!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Sziklay Ferenc: Ködben a volánnál

Tudom a Célt s nem látom az Utat!

Inkább olyan lámpám sugárzó fénye,

Minthogyha két szörnyű szem engem nézne

Vizslatva, nincs-e bennem bűntudat.

Meredt szemem reménytelen kutat

A ködbe. Vánszorgok, vigyázva, félve,

Hogy a volánt ne későn rántsam félre,

ha messiás-jel új irányt mutat.

Végzet szegül utamnak ellene?...

Pedig tudom, sietnem kellene,

Hogy ködszakadtán épen célhoz érjek.

Értem? – Mi kér?! – De az, amit viszek!

Szentség nekem, miben hívőn hiszek…

Uram, ha rám bíztad, segíts Te, kérlek!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.