Erdős Renée: Merlina

A kék fátyolos asszonyról mit tudtok, aki reggelenként az erdőbe ment és csak alkonyatkor tért vissza, fáradtan, kuszáltan, leomló fehér ruháját vonszolva keresztül pázsiton, haraszton.

Én ismerem őt. Kétszer láttam. Mind a kétszer a hegytetőn állt és lenézett a völgybe az országút felé.

Szárnyas köpenyét duzzasztotta a szél, úgy repült körülötte, int két óriás fekete szárny. Kék fátyola pedig messzire kivált a fagyalbokrok fehér virágai közül.

A fagyalbokrok fehér virágain pedig akkoron kis cincérek egymásnak találkozót adtak. Fényes zöld hátuk csillogott, szikrázott a napfényben, mint a smaragd kövek.

A fecskeszárnyú pillangók pedig ott szálldostak a levegőben és tele voltak szerelemvággyal.

A kék fátyolos asszony nem látott sem bokrot, sem pillangót.

Az országutat nézte és ha elfáradt: leült valamelyik sziklára, tenyerébe hajtotta fejét és gondolkodott.

Miről gondolkodott?

A lombok susogtak körülötte halkan, vadgerle búgott közelben valahol. Párját hívta a kakukk a szomszéd hegycsúcsról.

A kékfátyolos asszony levetette köpenyét és leterítette a földre.

Láttam, hogy le akar feküdni és vártam. Lefeküdt. A fehér ruhája szélével a lábait betakarta s a kék fátyolt szorosan az álla alá húzta.

Odamentem hozzá, s a földre terített köpeny szélére leültem, úgy, hogy a fejem karjához közel volt. Fölibe hajoltam és néztem.

Ő érezte közellétemet, de nem szólt. A szemeit is csukva tartotta.

- Még nem jön – mondtam hirtelen és élesen az arcába néztem.

- Még nem jön –mondtam hirtelen és élesen az arcába néztem.

Fölemelte a fejét, különös, ijedt pillantást vetett rám.

- Kiről beszélsz? – kérdezte azután.

Közömbös hangot erőltetett e kérdésbe, de nem volt eléggé fegyelmezett. Reszketett s aztán elszégyellte magát.

- Arról – feleltem -, akit vársz. Aki miatta völgyet nézed. Aki miatt a fehér országutat kémled. Kiről beszélhetnék másról?

Erdős Renée: Könyörgés

Óh Uram, arra kérlek:

Ne engedd hozzám a  vigasztalókat,

A részvevőket, a szánakozókat!

Küldjed inkább a kárörvendezőket,

Nekik adom a kenyerem felét!

A tolvajokat, zsákmányra lesőket,

Amim még van, hogy hordják szerteszét.

Halottrablókat küldj hozzám, Uram,

Álmaim sirján hogy dőzsöljenek

Őszintén, szilajon. Csak a szelid

Komoly vigasztalók ne jöjjenek!

Próféta mind, aki házamba lép.

Csupa elrejtett látás, bölcsesség.

Mind tudta már előre, hogy mi ér!

- Lenyugszik a nap, és fölszáll az éj.

A mámornak egyszer vége szakad,

S a nyárra ősz jön és az őszre tél –

S megmondta mind, hogy nem lett vón szabad –

- S a korsó addig jár a kutra – míg

(Régi szokásként) eltörik.

Uram, e prófétáktól ments meg engem!

Szelid kezükből ragadd ki a lelkem.

Mert mentől tovább hallgatom szavuk

Én annál szomorúbb leszek

É annál kisebb és szegényebb.

Lehet:nekik van igazuk,

De mégis, Uram, arra kérlek

Hadd küzködöm magamban, egyedül.

Bánt, bánt a sok igazság, nem birom!

És a sok jóság és erény lever

Kíméletlen, kegyetlenül!

Az ellenségim fegyvereivel

Megharcolok tán. Ámde földre nyom

A sok segitő kéz – s megroskadok

Ha jönnek az elkésett jóslatok.

Óh mért nincs megforditva, Istenem!

Lenne barátom az, ki ellenem!

S az ellenségek hadd lennének ők

A siránkozók és a részvevők!

Hogy elbirnék velök!...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Asszonyi levél

Sohasem bocsátom meg magamnak kisasszony, soha, hogy azon az éjszakán,amikor hozzám jött, jóval éjfél után,b e nem eresztettem az ajtón. Sőt a szobaleányom útján durván kiizentem önnek, aki lenn a kocsiban reszketve és dideregve ült, hogy ha valami beszélni valója van velem: jöjjön el nappal, rendes időben és mondja el.

Sohasem bocsátom meg magamnak ezt a kegyetlenséget, de ön bocsássa meg. Lássa nem tudtam, ki az a fiatal hölgy, akinek hajnali két órakor beszélni valója van velem. Nem tudtam, hogy ön az, aki egy éjszakát a piszkos kis kocsiban töltött és elment mindazokra a helyekre, ahol hitte, hogy befogadják és eljött hozzám is, akit mindenkor lelkéből gyűlölt és én, aki ennek dacára is, szívesen adtam volna önnek éjjeli szállást és vigasztaló szót – nem fogadtam be, sőt meg sem kérdeztem a kocsistól a nevét.

Látja, ez így volt. Én beteg voltam akkor és vizes kendőkbe csavarva feküdtem az ágyon, és fölöttem sok takaró és csak éjfél után, hogy az álomporok működni kezdtek: könyörült meg rajtam az álom, amiből az ön csengetése vert föl.

Beteg voltam és kábult aggyal minden egyébre gondoltam, csak arra nem, hogy ön az, aki a késő órákban hozzám bekopog.

Ha tudtam volna!

Lássa kisasszony, mikor még én férjes asszony voltam, nem voltam ilyen szörnyen kábult és gyámoltalan.

Akkor, míg a férjem a klubban kártyázott, ön ha jött volna: bebocsátják. És én felkönyökölve az ágyon, beszélgettem volna önnel az idegennel és elpanaszoltuk volna egymásnak a kis és nagy bajainkat. Ön a leány, és én az asszony.

De most az volt az első gondolatom, hogy a kocsis eltévesztette az emeletet, noha az én nevemet mondta, talán mégis mást keresett. Hajnali két órakor a kocsisok sem egészen józanok. Mint ahogy ön nem volt az, szegény leány a kínok ez éjszakáján.

Hiszen ha józan lett volna: nem jött volna hozzám, akit gyűlölt és ellenségének tartott, noha a valóságban csak sajnáltam önt és szerettem volna megóvni attól, hogy majdan, két vagy három év múlva hideg vizes ruhákba csavargassák, álomporral nyugtassák szegény, fölkorbácsolt asszony-idegeit.

Maga szerelmes volt az uramba –, én tudtam. Vajon melyik hódítását nem tudtam? Egy esztendőn keresztül írt hozzá hosszú, szerelmes leveleket, pokolian izzó vallomásokat, szemérmetlen őszinteségeket, amiket csak az egészen tiszta leányok mernek, akiknek a belseje csupa haeterikus láz.

Tudom, én is ilyen voltam.

Ő a leveleket nekem megmutatta. Az elsőtől az utolsóig, valamennyit, azt is, amelyikben maga azt írta neki, hogy reá vár, neki tartogatja lányi koszorúját, hogy majdan levegye fejéről, ha utána ellöki is, ha soha nem szereti is.

Sőt, megmutatta az arcképét is, amely rossz volt és szegényes; a kis vidéki város fotográfusának nevetséges beállítású képét, amelyen ön a vállairól lehúzta a ruhát, hogy azok láttassanak.

Óh édes kisasszony, az ön vállai nem voltak szebbek, kecsesebbek, ingerlőbbek, mint a többi tizennyolc éves leányé és az én uram akkor már nagyon szép vállakat látott - -

Ne haragudjék rám, hogy ezt írom. De látja, köztünk nincs helye a fölösleges udvariasságnak. Az én uramnak maga egy csöppet sem tetszett. A vidéki tanítónő, aki verseket ír és holdvilágos estéken leereszti a haját és jobb sujet hiányában a jegyzővel kacérkodik, amiért aztán a jegyzőnével meggyűlik a baja –

Erdős Renée: Szólt...

Szólt és arcomra függeszté szemét:

Látom a tengert; a csillagos éjt.

A nagy hajót, mely úszik a vizen,

S amely hozzád visz el.

Látom a várost. A nagy palotákat.

A magas tornyokat. Sötét utcákat,

Melyeken át csukott kocsink robog.

Látom az idegen áradatot,

Amint rohanva törtet előre,

S nem ismerek senkit belőle,

Csak téged, ott, a kocsi mélyiben.

És kebelemhez szorítom fejed

És megcsókolom reszkető kezed,

Mely kezemben pihen.

Látom a házat ahova belépünk.

Látom a házat.

Egy ifju szőke lány jő majd elébünk

És rád néz mosolyogva.

És készen vár az estebédünk

S én leveszem válladról a köpenyt.

Látom a szobát,

A kárpitokat, a kerevetet.

Látom a te riadt tekinteted.

Látom ajkad tétova mosolyát.

Látom a kandallóban a parázst,

Látom a hófehér párnákat,

Hol magányosan nyugodott fejed.

Látom a szobát, látom a házat,

Hallok távolról fojtott suttogást,

Látom a tengert, a nagy  palotákat,

A nagy idegen, homályos utczákat,

S hol magányosan feküdt a fejed

Látom a hófehér párnákat...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: A hazugságról

A férfi. Vívásról jövök, világosságot láttam az ablakaiban és feljöttem. Engedje meg, hogy leüljek.

Az asszony. Üljön le. Fáradt?

A férfi. Ellenkezőleg. Friss és nyugodt vagyok, és úgy érzem, mintha én teremtettem volna a világot.

Az asszony. (mosolyogva) Maga téved. Ideges, látom a szemein.

A férfi. A maga szobájának különös világossága van. Szeretem ezeket a fényfoltokat a falon.

Az asszony. Ideges, ideges, látom.

A férfi. Eljöttem hazulról és amikor a kapun kiléptem, azt mondtam magamnak. „te ma nem léssz becstelen! Vívni fogsz egy órát és azután elmész ahhoz a nőhöz, aki téged vár és miattad, a kedvedért beparfümözte a haját.” Ezt mondtam magamnak, és íme, nem mentem el a nőhöz. Itt vagyok.

Az asszony. (mosolyogva) Ejh, ejh!

A férfi. Itt vagyok és szégyenlem magam.

Az asszony. A vívástól egyenesen idejött? (nyugodtan nézi)

A férfi. (vontatottan) Egyenesen ide.

Az asszony. (a saját körmeit nézi) Nem volt előbb otthona? Nem?

A férfi. (röviden) Nem.

Az asszony. (Hátra hajtja kissé a fejét. Egyszerűen, minden zavar nélkül.) Ez az ing, ami rajta van – ebben vívott?

A férfi. (hirtelen) Nem, nem.

Az asszony. Tehát előbb otthon volt és átöltözködött?

A férfi. Igen. Az asszony. Miért hazudnak mindég?

(Nagy csönd.)

Az asszony. (kis sóhajjal) Mindég hazudnak. (a lámpába néz)

A férfi. (Hirtelen elébe térdel, megragadja a kezét) Mondja, mit akar velem?

Az asszony. (elpirul) Ne bántson.

A férfi. Meddig tart ez még? Erre feleljen! Meddig tart?

Az asszony. (őszintén) Nem tudom.

A férfi. Mit tegyek, hogy végre –

Az asszony. Keljen fel. Ezt a dolgot meg kell gondolni.

A férfi. (fölkacag) Meggondolni –

Az asszony. Igen. Hogy az ember bele akar-e menni egy hazugságba, amiről bizonyosan tudja, hogy az?

A férfi. Örökös rémek a hazugságról. Győzze meg magát. Higgyen magának. Ha már nekem nem tud hinni.

Az asszony. Honnan tudjam, hogy magamnak nem hazudom-e? Most itt látom. Tetszik. Sőt nagyon tetszik. Az imént a hangja is, ahogy nézett, tökéletesen azt az illúziót keltette bennem, hogy szeretem. Aztán jött a hazugság. És tudom, hogy mindég jön, az azután is. Most még jó. De azután borzasztó volna. Férfi ezt nem értheti. Férfi ezt nem tudja. Az asszony úgy van teremtve lelkileg és testileg, hogy ne hazudhasson. A hazug asszony egyszersmind a rossz, a léha. A hazug férfi az, akit mindenki elragadónak talál.

A férfi. Mindég a hazugság! Mért fél tőle?

Az asszony. Nem félek. De valahányszor találkozom vele olyan, mintha egy nagy, hideg béka menne fölfelé a meztelen lábamon.

A férfi. (szórakozottan a hasonlat egyik részével foglalkozva) Miket mond.

Az asszony. Bizony szörnyű! Én már meg nem csókolhatok életemben férfit a félelem miatt. Az én iszonyodásom nem egyszerű. Értse meg: éveken keresztül voltam boldog egy hazugság által és ezt jobban szégyenlem, mintha szerencsétlen lettem volna általa.

A férfi. (kissé közönségesen) S ezért nekem kell bűnhődnöm.

Az asszony. (gúnyosan) Ah!

A férfi. Végre is le kell tennie erről az előítéletről. Ha egyszer boldogította: annál inkább el kell fogadnia másodszor is.

Az asszony. (összehúzza a szemeit gőgösen) Kétszer boldogított.

A férfi. (elsápadva) Ezt nekem nem mondta.

Az asszony. Először én hazudtam. Aztán hazudtak nekem. Mi jöhet még több?

A férfi. Mindketten egyszerre hazudunk. Ha már okvetlen hazugságot akar. Igen. Hazudunk. Szépek és fiatalok vagyunk és kívánjuk egymást; ez megnemesít minden hazugságot.

Az asszony. Tudatosan? – ne, ezt nem lehet.

A férfi. Kíséreljük meg.

Az asszony. Valahol várják. El ne felejtse. A parfümje el fog párologni.

A férfi. Óh, ha tudná, milyen szépnek látom, és hogy szeretem! És milyen jó itt lenni! Ne küldjön el. Itt akarok ülni nyugodtan és nézni és nem beszélni többet.

Az asszony. Jó.

A férfi. Vegye úgy, mintha itt se volnék.

Az asszony. Úgy veszem. (Levesz az asztalról egy könyvet, átmegy vele a másik szobába és ott olvasni kezd.)

A férfi. (utána megy) Mit csinál?

Az asszony. Úgy veszem, mintha nem volna itt. De ha ott benn ülök: látom. Azért jöttem be.

A férfi. Tréfát űz velem?

Az asszony. Maga nem?

A férfi. Megyek. Itt hagyom. Igaza van: várnak. És az ember bolond, ha nem odamegy, ahol várják. Oda fogok menni és egy kis gyötrődés után mégiscsak felvidulok. Igen, igen, oda fogok menni. Szeretni kell, hogy az ember kigyógyuljon a szerelemből. És a nem viszonzott szerelmet olyan szerelemmel kell orvosolni, amit mi nem viszonzunk.

Az asszony. (nevetve) Ejha.

A férfi. Oda fogok menni.

Az asszony. (csöndesen) Nem igaz.

A férfi. Mit mond?

Az asszony. Megint hazudik. Nem lehet odamenni. Innen, oda. A legrosszabbak se tudják ezt megtenni. Holnap – talán. Ha előbb átaludta vagy átdorbézolta az éjszakát. Ma –nem. Ma –maga is fél a hazugságtól. Az a legborzasztóbb kín, amikor saját magunknak kell hazudnunk. Ma haza fog menni és bezárkózik a szobájába és átadja magát egy kis őszinte szomorúságnak.

A férfi. Igaza lehet. Ez lesz a legjobb. Hazamegyek. (kezet csókol, megy, a küszöbön megáll) Gondoljon rám, mialatt én magára gondolok. Egy kis melegséggel, egy kis részvéttel. Nagyon fogok szenvedni. (elmegy)

Az asszony. (magában) El fog menni a parfümös hajú nőhöz. (leül egy székbe és arcát a két kezébe temeti) Istenem, milyen nyomorúság...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Rigó Béla: Moldova György (1934-) – NEGYVEN PRÉDIKÁTOR

Aki róla ír, rághatja tollát, ceruzáját vagy komputerét. Immár hetven köteten túlterjeszkedő életműve olyan tágas birodalom, amely vonzza a turistákat, és elcsüggeszti a térképészeket. Ezen a szakirodalom sem segít. Róla ugyan már mindent leírtak, elmondtak, de mindennek az ellenkezőjét is. Kritikusai gyakran korábbi önmagukkal perelnek. Ám az olvasót mindez nem zavarja, Moldovára nem vonatkoznak a könyvpiac mindenféle panaszolt összeomlásának következményei. Új művei 30-40 ezres „békebeli" példányszámban fogynak el író és kiadó közös örömére.

Moldova népszerű sikerember. Az olvasó láthatja őt, ahogy lányait lovagoltatja a hátán, ahogy a sakktábla fölé hajol, vagy ahogy a labdát rúgja az egykor híres Szocreál csapatában. Művei pedig már fogantatásuk pillanatától kezdve jelen vannak, várjuk megszületésüket. Még az elektronikus média is tiszteli a Gutenberg-galaxisnak ezen itt maradt őskövületét, pedig Moldova a szövegszerkesztő komputer világában is kézzel ír, „furcsa bagolyfej betűkkel”, és ahelyett hogy képzettségével és adottságaival maximálisan kihasználná a telekommunikációs szép új világ lehetőségeit, ő néhány próbálkozás után megszakítja gyümölcsözőnek induló kapcsolatait a filmmel, és a tévéstúdiók körül sem tülekedik. Színpadi sikerei ugyan vannak, ám életműve végül is könyveiből áll össze.

Könyvírónak is renitens. Kihívó nemtörődömséggel kezeli a divatokat. Ő maga ugyan állandóan változik, de csak az olvasó igényeire figyel. Az alkotót és közönségét egyaránt állandóan helyes irányba terelni kész politikai és esztétikai kultúrpásztorok erőlködéseit kaján fölénnyel figyeli. Nem is a szerepük taszítja, inkább a kontárságuk.

Moldova emberi-írói karaktere bonyolult, de szigorú logikával felépített, épp ezért megfejthető. Történetének a kulcsfigurája egy hargitai kofa zabigyereke, bizonyos Berkovics Jakab, aki parádés kocsisból lett lakatos majd csonka ujjú taxisofőr, hogy tisztes szegénységben évtizedeken át eltartsa a kőbányai barakkháztelep egyszobás lakásába zsúfolódó népes családját. Józan volt, türelmes és törekvő, valamint öntudatos szocialista. Félanalfabéta létére járatta a Népszavát amiből majd Gyuri nevű unokája olvasni megtanul. A többgenerációs nyomornak megvannak a biztonságot adó tradíciói is. A majdani író abban az ágyban születik, abban az iskolapadban ül, ahol korábban édesanyja. Perspektívái is ide méretezettek. Lehetne nagyapai tanács szerint üveges vagy saját vágyai szerint katona, esetleg rendőr.

De ezt a folytonosságot elvágja a történelem. 1934-es születési dátumával Moldova ugyan lekési a Fényes szelek korának népi kollégiumait, ám lehetősége nyílik egy tisztes gimnáziumi érettségire és arra is, hogy utána dramaturg szakon kezdje el tanulmányait a Színművészeti Főiskolán. Ez az iskola a korszak sajátos sűrítménye. A hatalomnak kultúrkomisszárokra lenne szüksége, erre a célra az alulról jöttek közül válogat, de tehetség szerint. Így kitűnő szakembereket indít el politikailag kiszámíthatatlan pályákon. (Gondoljunk olyan iskolatársakra, mint Galgóczi Erzsébet, Tarbay Ede vagy Csurka István!) A hallgatók ma is irigyelhető elitképzést kapnak. Erről olyan tanárok gondoskodnak, mint Mészöly Dezső, Háy Gyula és Major Tamás. A tananyagba azonban tanterven kívül bekerül a forradalom. Az utolsó szemeszterben előbb Háyt viszik el, majd Csurkát, Moldova pedig az utolsó vizsga előtt otthagyja a jeles intézményt, elmegy kazánkezelőnek. A fizikai munka az ő számára nem értelmiségi dacból vállalt önmegalázás. Örökölt és kipróbált életforma. Volt ő már rakodó Komlón és malterhordó Nyíregyházán. A lényeg: a munkájához ne kelljen eladnia egy ilyen korban a gondolatait is. Másfél év múltán kazánszerelés közben „bukik le” a Gyarmat utcai filmgyárban. Felismerik, felkarolják, megíratják vele a Szerelemcsütörtök című elég halványra sikerült film forgatókönyvét. Lehetősége nyílik írásra, publikálásra. 1963-ban megjelenik első kötete, azóta folyamatosan jelen van irodalmunkban.

A kritika nehezen tudja hova tenni. Első írásai (Gázlámpák alatt, 1966) egy érdesebb Gellérit sejtetnek proli-, sőt vagányromantikájukkal. Aztán a szatíra új mesterét fedezik fel benne, aki a melós nevében úgy vágja a fejesek képébe az igazságot, hogy azok is kénytelenek legyenek együtt röhögni. De meg sem szoktuk,m ár jön az újabb image, a riporterszociográfus (Rongy és arany, 1967; Tisztelet Komlónak, 1971; Az Őrség panasza, 1974; Akit a mozdony füstje megcsapott, 1977) a kíméletlen igazságosztó, akit furcsa módon többen szeretnek kegyetlen leleplezései után, mint előtte. Ez nem feltételezés. Műveiért lett tiszteletbeli vasutas, presbiter őrségi díszpolgár.

Nehezen megfejthető a hatalomhoz fűződő viszonya is. Díjakat éppúgy kap mint letiltásokat, ami részben könnyen megmagyarázható, hisz a Kádár-korban csupán drágán megnyerhető ellenfeleit tudta becsülni a hatalom. Moldova sajátossága inkább abban áll, hogy – sokakkal ellentétben – utólag kevesebb baja van az elmúlt rendszerrel, mint amikor beolvasott neki.

Mindez azonban ugyanannak a lényegnek különböző vetülete. Moldova életműve szerint az írónak az a dolga hogy állandóan kimondja az igazságot. Ez az igazság számára mindig nyilvánvaló, csak nem kell takargatni hazugsággal, mellébeszéléssel. Aki valaha tizedmagával lakott egy szobában, a gyerekkorból hozza magával ezt a mindent leegyszerűsítő szemléletet.

Az erkölcs ebben a világban a logikán és a jó memórián alapszik. Moldova nem felejt. Lekötelezettje marad a szocializmusnak, amely a kőbányai barakkból az írói lét szintjére emelte, de elkötelezettségét nem terjeszti ki azokra, akik a szocializmus nevében sütögették (tik) saját pecsenyéjüket. A gyermekkori szegénység örök hajtóerő marad benne. Ennek legyőzésére írta össze hangyaszorgalommal oldalak tízezreit, ezért érzi diadalnak az általa megteremtett viszonylagos anyagi jólétet, de ezért nem tudja saját felemelkedésével befejezettnek nyilvánítani egykori világmegjobbító szándékait. Az élet harcaiban többnyire kicsikarja a győzelmet magának, de regényeit az ilyen harcok áldozatairól írja (Malom a pokolban, 1968; Az elbocsátott légió, 1969; A Szent Imre-induló, 1975; Méhednek gyümölcse, 1986; Az utolsó határ, 1990).

Mindez nála sajátos értékrenddé áll össze. Kevés írónk van, aki ilyen következetesen leplezi műveltségét, nyelvtudását, mint a magáról kialakított képtől idegen elemet. Írásai csiszolgatásával sem szívesen bajlódik. Gyakori újrakiadásai esetén – saját bevallása szerint – ugyan benne is fölvetődik az esetleges változtatások kényszere, de csak akkor, ha úgy érzi, hogy nem az igazat írta. Igazságon természetesen a kimondás őszinteségét érti, amely a szerencsés találatokkal egyértékűvé emeli fel az igazságként vállalt tévedéseket is.

Hogy gondosabb csiszolással több művét hagyhatná az utókorra, ez láthatóan nem érdekli. Bizonyára komikusnak tartja némely kortársai tetszelgését a halhatatlanság vélt tükre előtt. Az élet könyörtelen. Felejtéssel csinálunk helyet új és újabb élményeinknek. És minden kor maga dönti el, hogy különleges kegyként kinek hallgatja meg egy távoli világból küldöttüzenetét.

NEGYVEN PRÉDIKÁTOR

A magyarázó lehetőleg felejtse ki önmagát a magyarázatból, mégis kénytelen vagyok saját élményemmel kezdeni ezt az elmélkedést. Alig volt könyv, amelyet türelmetlenebbül vártam volna, mint Moldova regényét a reformáció vértanúiról. Történetüket gyermekkorom óta ismerem. Fehérre meszelt falú templomokban számtalanszor felkavart a gályarabok énekének érthetetlen szépsége. Isten „azt bünteti, kit szeret” és tettét csak egy a mindenhatóságnak ellentmondó másik képtelenséggel indokolhatjuk: „másképp ő nem is tehet”. A lelkek hajlíthatatlan pásztorai szenvedésük példájával felráztak, megszabadulásuk diadalával boldoggá tettek. Egy-egy róluk szóló prédikáció vagy olvasmány után emeltebb fővel gyűlöltem a pápistákat. Tökéletesen át tudom érezni tehát Moldova György megrázó élményét, amikor 1957-ben, közvetlenül a levert forradalom után összetalálkozott ezzel a témával.

Tessék végiggondolni Magyarország sorsát a 17. század második felében! Az ország több részre szakadva, idegen uralom alatt szenved. Zrínyinek, Frangepánnak, Nádasdynak – nem tettekért, csupán bűnös tervekért – lecsapták a fejét. Ezt a politikai helyzetet használja ki a katolikus egyház, hogy mint a Habsburg-uralom ideológiai támasza, leszámoljon a lázadó magyarok többsége által követett protestáns vallásokkal. A cél érdekében minden eszköz szentesül. A nemzetközi szerződések által garantált türelmi törvények félredobódnak, a kálvinisták és lutheránusok olyan elbánásmódban részesülnek, mint István király idején az ősi hit megmaradt hívei. A végül sikeresnek bizonyuló taktika lényege az a felismerés volt, hogy a hívők tömegével nem lehet addig semmit csinálni, amíg papjaiktól, tanítóiktól meg nem fosztották őket. A pásztorokat kell elüldözni, akkor szétszéled a nyáj. Mivel azonban protestánsnak lenni az akkori Magyarországon törvény szerint nem számított bűnnek, a célba vetteket felségárulással, államellenes tevékenységgel kellett megvádolni. Megkezdődött tehát történelmünk első hatalmas koncepciós pere, amelyhez hasonlót csak éppen az 1948-as fordulatot követő évtizedben éltünk át Magyarországon. A fiatal író tehát nagyon is érzékenyen, a részletekre is kiterjedő figyelemmel tanulmányozhatta a csaknem három évszázados távlatból érkező üzeneteket. Félelmetes példa volt és egyszersmind lelkesítő. Hiszen a saját ideológiájuk érdekében buzgólkodók akkor is a gyors és teljes győzelem reményében vetették be minden erejüket. Nem számoltak kudarcokkal, nemzetközi botrányokkal. Lebecsülték ugyanis áldozataik fanatizmusba hajló hősiességét. Pedig ezek az áldozatok nem rántottak soha kardot, kezüket sem emelték fel önmaguk védelmére, csupán elveik mellett tartottak ki, és semmi áron nem voltak hajlandók együttműködni hóhéraikkal. 1956 után nem állíthatott volna senki a magyarok elé ennél érvényesebb, elemelőbb példázatot.

Széchenyi Ágnes: Konrád György (1933-) – A LÁTOGATÓ

A látogató szerzője író, esszéista, szociológus. Berettyóújfaluban született, apja jómódú zsidó vaskereskedő. Még otthonról ered barátsága Makk Károllyal. Az 1944-es zsidóüldözések elől pesti rokonaihoz menekül. Legtöbb családtagját deportálták, megölték. Kétszáz iskolatársából heten maradtak életben. Valami lelkiismeretfurdalás-félét ma is érez életben maradása miatt. „Az ember hajlamos arra, hogy a túlélést isteni akarat jótéteményeként minősítse, de abban, hogy az a százkilencvenhárom gyerek meghalt, nem akarok semmiféle isteni akaratot látni” – mondta egyik interjújában.

A budapesti egyetemen 1956-ban magyar szakon szerzett diplomát. Barátaival újságot tervezett, az Életképek első számának október 23-án kellett volna megjelennie. A forradalom alatt egyetemi nemzetőr volt, és testőre Mérei Ferencnek, a legendás pszichológusnak. Évekig állástalan volt, majd 1959 és 1965 között a köznyelv szerint gyámügyis, hivatalosan ifjúságvédelmi előadó a budapesti VII. kerületi tanácsnál. Tagja volt a híres, Belvárosi Kávéházban székelő asztaltársaságnak, ahol többek között Csoóri Sándor, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Orbán Ottó, Gyurkó László,Tornai József ültek együtt vitatkozva,de mindnyájan az irodalom öntörvényűségét védelmezve. Nappal a „Csikágót”, a VII. kerületet járta Konrád, környezettanulmányokat készített, esténként a szürrealizmusról és az egzisztencializmusról vitatkozott. 1960-tól félállásban a helikon Kiadó lektora és világirodalmi sorozatszerkesztője. 1965-től az Építési és Városfejlesztési Minisztérium tudományos intézetében városszociológus. Legjelentősebb szaktanulmánya Az új lakótelepek szociológiai problémái (Szelényi Ivánnal közösen, 1969). Pazarlásnak mondták benne a lakótelepi építkezéseket, amikor a politika és a hivatalos építési irányzat is kispolgárinak tekintette és nem is támogatta a családi házak épültét. Korán figyelt fel arra a hagyományosan a népi írók illetékességi körébe tartozónak vélt problémára is, hogy tudományos, urbanisztikai érvekkel folyik a kistelepülések, falvak és tanyák elsorvasztása. Cikkei arról a folyamatról is tanúskodnak, hogyan szűkülnek le a „sorskérdések” Illyés és a népiek tudatában, valamint arról is, hogy a deviancia, a szegénység mások – így Konrád – látókörébe kerülnek. Ebből a váltásból fog kinőni a SZETA, a Szegényeket Támogató Alap a 80-as évek elejére.

Első regénye, A látogató kétéves késéssel jelent meg 1969-ben s a könyvhét legnagyobb sikere lett. Újabb regénye, A városalapító kiadását 1973-ban visszautasítják, csak 1977-ben jelenthet meg erősen megcsonkítva. (Autentikus magyar nyelvű kiadása 1992-ben.) 1973-ban ügyészségi figyelmeztetésben részesül. Egy elmegyógyintézetben dolgozik ekkor, készülő harmadik regényéhez, A cinkoshoz gyűjt anyagot. (1986-ban jelenik meg először New Yorkban. Itthon 1989-ben.) A három regényt maga az író mondja trilógiának. Mindháromban ’”T.”-nek hívják a hőst, s az író szavával, mindhárom a „politika rokkantja”. A látogató az ismeretlen deviáns mélyvilágról hozott hírt, A városalapító a hatalomban osztozó értelmiségi szerepét vizsgálja, A cinkos a magyar baloldali értelmiség történelmi csapdahelyzeteit mutatja be.

1973-74-ben Szelényi Ivánnal megírták Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című történetfilozófiai esszét, melynek kéziratát a hatóság lefoglalta. Szelényi Iván kivándorolt, Konrád a belső emigrációt választotta. Nyugaton valamennyi műve megjelent, a 80-as évektől kezdve „szamizdatban” itthon is terjedtek. A magyar demokratikus ellenzék egyik vezető személyisége volt, alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének. 1990 és 1993 között a nemzetközi PEN Club elnöke. 1983-ban Herder-díjat kapott Bécsben. 1990-ben itthon Kossuth-díjjal jutalmazták. Jelenleg regénytrilógián dolgozik (Kerti mulatság, 1987; Kőóra, 1994). Megjelent újabb esszékötetei: Az újjászületés melankóliája (1991), a Várakozás (1995) és az Áramló leltár (1996). A magyar és a nemzetközi közvélemény formálásában fontos szerepet játszó értelmiségi.

A LÁTOGATÓ

„Folytassa, kérem, mondom az ügyfélnek. Megszokásból csupán, sejtem, mit fog mondani, s kételkedem őszinteségében. Tovább panaszkodik, magát mentegeti, másokat vádol. Néha ír, rendszerint köntörfalaz, haszontalan töltelékszavakat ismételget, meg akar szabadulni valamitől. Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak, keresztjét bírhatatlannak, én huzamosan elviselhetőnek, öngyilkosságra célozgat, elengedem fülem mellett, azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg neki, mennyire téved. Arca időnként cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson. Egyik porhanyósabb, másik tömörebb, egyik elmállott már, másikon a hús rásimul a csontra, egyiket már elfelejtették, másikra még figyel valaki rajtam kívül is. (...) Ellenfelek és cinkosok vagyunk, leszármazottaiknak, meglehet, kevesebb köze lesz hozzájuk, mint nekem volt, kortársuknak.” Ezzel a hangütéssel kezdődik Konrád regénye, A látogató. Világos az alaphelyzet, egy hivatalnok és egy – igaz, mindig változó – ügyfél. A világ felosztható ilyen páros, egymást feltételező szerepekre. A látogató, a gyámügyi előadó teszi a kötelességét, veszélyeztetett családok életébe avatkozik be, kérésre, panaszra, feljelentésre. Hatalommal bír az elesettek felett, ha nagyon szerény és önmérsékelt is ez a hatalom. „Hihetetlen bürökratának”, másutt „jogi személynek” mondja magát. Neve nincs, egyszerűen csak T.-nek nevezi az író. Lényegében anonim, mégis nagyon személyes: végig egyes szám első személyben beszél. Amit mond tehát, vallomás. Majdnem lírai vallomás. Ahogy Kosztolányi vagy Krúdy prózája is líra volt.

Az első fejezet, az alaphelyzet bemutatása két irodalmi képzettársítást is előhív. Maga a kiindulás mintha Csehové is lenne. Az orosz író A 6-os számú kórterem című novellájában olvashatjuk: „Az olyan emberek, akik hivatalból kapcsolatba kerülnek más emberek szenvedéseivel, például bírák, rendőrök, orvosok, idővel a megszokás következtében annyira megkeményednek, hogy még ha akarnának, sem tudnának másképpen bánni klienseikkel, mint ridegen és formálisan.” A Csehov-novella szereplője egy orvos, aki belefásult munkájába, de egyszer csak betegei sorsára jut, maga is a 6-os számú kórterem lakója, foglya lesz, s átélni kényszerül azokat a kínokat, amelyekről betegeinek azt állította: elviselhetőek. Meglátjuk majd, Konrád látogatója is egy hasonló helyzetet, „kísérletet” él végig, igaz, csak gondolatban. A másik irodalmi reminiszcencia nem ennyire kézenfekvő, közismert. Szabó Lőrinc 1932-es Kortársak című versében olvashatjuk szinte szó szerint azt, amit Konrád írt: „Még húsz év tíz, talán harminc, esetleg ötven; / s tetszik, nem tetszik, látni kell: / ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel.” Közösség, egymásrautaltság – halkan megpendítve a regény elején, akkor és ott, amikor a szerepek elkülönüléséről, a kétféle sorshoz tartozásról, szerepről esik szó. Filmszerűen egymásra montírozva arcok, fizimiskák, állapotok és fokozatok. Sűrítve, nagyfokú ökonómiával, de érzékeltetve évek tapasztalatát és a tapasztalatok fölött való tépelődést, elemzést. S rögtön ezután egy mikrokatasztrófa, történet egy öregasszonyról, aki be akart menni a hivatalba, hogy segélyt kérjen az illetékes ügyosztálytól. Nem volt senkije. A hivatal vaskapuját azonban nem tudta kinyitni; új, erős rugót szereltetett rá a gondok. A portás figyelte egy ideig a kalickájából a kapuval bajmolódó asszonyt, majd lehunyta a szemét. Az öregasszony hazament, levelet írt a hivatal elnökének, hogy a kapu nem nyílik, aztán öngyilkos lett. Kicsit túlzó törtnet, gondoljuk itt, aki levelet ír a hivatalvezetőnek, az nem lesz öngyilkos, annak még van ereje. De aztán elnyel minket a plasztikusan ábrázolt történetek sora, s kezdjük nem a kívülálló logikájával nézni az előadottakat. Nyomasztó, teljességgel lepusztult világba jutunk, az olvasó természetes gesztusa a menekülés volna. Idegen, amit olvasunk, ilyen töménységben feltétlenül, mentegeti az olvasó a valóságot – miközben egy percig nem vonja kétségbe, hogy aktaszerű hitelességgel volna igazolható minden állítása az írónak -, hogy a rész-egész viszonyában nem így áll a dolog, amiben élünk, nem ilyen. De „nem szociográfiai a mű szándéka és fogantatása szerint, minthogy Konrád György a nyomor és az elesettség empíriáját nem is kívánta rész és egész viszonylatában tárgyalni, ahogyan azt például a falukutató mozgalom szociológiájából nőtt minden egyes alkotás megette” – írta a regényről egyik első elemzője, Fehér Ferenc. Egy kis idő elteltével az olvasó is érzi, nem szabad a szociológia teljességével közelíteni a munkához. Filozofikus regényt olvasunk, a megközelítés módja is ezt sugallja.

Vasy Géza: Jókai Anna (1932-) – TARTOZIK ÉS KÖVETEL

Már első, 1968-ban megjelent regényét szeretettel fogadta olvasó és kritikus egyaránt, s azóta a pálya töretlenül folytatódik művekkel is, meg az olvasók szeretetével is. S úgy érte, éri ezt el, hogy nem írói engedményekkel közelít az olvasókhoz, hanem a maga szintjén lévőknek tekinti őket, s ezzel is igényt ébreszt. Olyan pedagógiai gyökerű ethosz munkálkodik benne, amely a magyar irodalom egyik legnemesebb hagyománya, s amely napjainkban éppoly időszerű és szükséges, mint volt a korábbi évtizedekben, évszázadokban. Regényei, elbeszélései, drámái, esszéi azt az életet kutatják és mutatják fel, amelyet bármelyikünk él vagy élhet mostanában, a huszadik század második felében, de amelynek bemutatásával az írói tekintet – azzal, hogy valamely lényeges részletre, bennünk eddig még nem tudatosodott vagy kifejlésig át nem látott konfliktusra irányítja a figyelmet – felismerésekre késztet; élettapasztalatot és művészi tapasztalatot bővít. Józan tárgyilagossága, a hagyományokból bőven merítő realizmusa azt az embert láttatja velünk, aki esendő személyiségében is, kapcsolataiban is, de legalábbis szélsőségesen igazságtalan, de aki mégis „ember”, s ezért jobbá, bölcsebbé tehető: ha a regény, az elbeszélés világában nem is, a létezésben, a művészet varázsa által bizonyosan.

Jókai Anna Budapesten született, érettségi után könyvelő, népművelő volt, s közben elvégezte a budapesti bölcsészkar magyar-történelem szakát. 1961-től általános iskolában, 1970-1976 között középiskolában tanított. 1990-1992 között a Magyar Írószövetség elnöke. Kossuth-díjas (1994).

Vannak írók, akik egész életükben egyetlen hangon egyfajta poétikai eljárásmódot alkalmazva dolgoznak. Vannak, akiknek minden művük lényegesen más. S akadnak olyanok is, köztük Jókai Anna, akiknél e két véglet összebékül, s azonosság és változás arányait szinte az élet természetes hullámmozgása adja meg. Ugyanakkor a pályának poétikai szempontból is határozott íve van. Az első művek tárgyias hangvételűek, naturalista-realista közlésmódúak voltak, s ettől haladt az írónő az elvontabb-szimbolikusabb kifejezési formák felé. Nemcsak a belső fejlődés kényszere vezethette erre, hanem az általa mindig figyelemmel követett befogadói érzékenység is, amely a hatvanas években sokkal nyitottabb volt a tárgyias realizmusra, a tények irodalommá formálására, az életigazság ilyenfajta megragadására és felmutatására a sok hamis ideál után. A nyolcvanak évek olvasóját kevésbé elégítik ki a tények önmagukban, hiszen a történelem a tényeknek is sokarcúságát, többféleképpen értékelhető voltát mutatta fel, óhatatlanul tovább relativizálva a világról alkotott kép tartópilléreit. Pedig éppen ilyenekre, minél szilárdabbakra volna szükség. A jelenkor embere a világ megváltoztatása helyett inkább a megértésre törekszik – törekedne, ha hagynák, hiszen csak ezen az úton válik megőrizhetővé is az emberi világ. Életanyag, tapasztalati anyag nélkül mindez nem válhatna azonban művé, s ezért is szerencsés a szemléleti formákat, poétikai eljárásmódokat szintetizáló írói alkat, amelynek igazi egységét a határozott etikai nézetrendszer adja meg. S mivel élettapasztalat és etika ritkán illeszkedik súrlódás nélkül, szinte kifogyhatatlan az írói témák köre.

Az elsőként megjelent könyv, a 4447 című regény (1968) igazi íróavatás volt. A cím egy józsefvárosi öreg ház helyrajzi száma. Nemzedékek élnek benne együtt, az alsó kispolgárság világa jelenik meg. Nusi néni, a tulajdonos zsarnokoskodik a családtagok felett, életének egyetlen értelme a ház, amelyet lebontanak, s ekkor ő egy másik ócska lakást választ, hogy több pénzt kapjon. A fiatal nemzedék tudja, hogy másként kellene élni, de nincs bennük erő, az ő sorsuk sem tud kibontakozni.

Az alkotó további regényei: a Tartozik és követel (1970), a Napok (1972). Ez utóbbi nagyszabású tudatregény, a szerző összefoglalása szerint: „Férfihős biológiai és jellemfejlődése első személyben, átélésszerű folyamatos jelenben, egyúttal az adott személyiség által befogadható történelmi tabló 1930-tól napjainkig, s mindehhez divatjamúlt, hosszú terjedelem, a főszereplő egyes tudatállapotaihoz igazodó stílus.”

A Mindhalálig (1974) hőse egy író, aki kiélezett válsághelyzetben néz szembe múltjával és lehetséges jövőjével. Az életet és a művészetet egyszerre szeretné vállalni, s végül ezt a szinte lehetetlennek látszó feladatot is megoldhatónak érzi, újra képes lesz írni. A tovább sorjázó regények: A feladat (1977), Jákob lajtorjája (1982), Az együttlét (1987), Szegény Sudár Anna (1989). E regény hőse egy idősödő erdélyi asszony, s az ő nevében, az ő vallomásaként születik meg a mű a kisebbségi magyar sors huszadik századi fájdalmasságáról.

Az első elbeszéléskötet 1969-ben jelent meg, az életműsorozatot indító összegyűjtött novellák Az ifjú halász és a tó címmel 1992-ben. A kisregények kötete a Vörös és vörös (1994), az esszéké a Mi ez az álom? (1990), A töve és a gallya (1991). Az új művek legfrissebb kötete, a Három (1995) elbeszéléseket és esszémeditációkat tartalmaz.

TARTOZIK ÉS KÖVETEL

A tartozik és a követel egyszerű, mindenki által ismert közgazdasági, könyvelői szakkifejezés a várható bevételekre és a szükséges kiadásokra vonatkoznak. Háromféle egyenlegük képzelhető el: vagy a bevétel magasabb értékű, vagy a kiadás, illetve pontosan fedhetik is egymást. Csakhogy mindez csupán a számok világában ilyen egyszerű. Az emberek nem számok, de ők is tartoznak és követelnek, egész létük felfogható tartozások és követelések hálójaként. Ugyanakkor a tartozás nemcsak adósságot jelenthet – valóságosan vagy képletesen -, hanem odatartozást, kötődést is, s hasonlóan a követelés sem csak behajtandó bevétel lehet, hanem magatartásfajtának, cselekvésnek a megkövetelése is.

A regény fiatal párja, Sitkovits Ildikó és Csergő Miklós egymással rokonságával, környezetével a tartozik és a követel bonyolult hálózatába bonyolódik bele, s ez szinte szétrobbantja nemcsak kettejük kapcsolatát, hanem a világhoz való viszonyukat is. A 28 éves magas, jóképű fiatalember közélelmezési ellenőr. Apja Réder Frici báró volt, anyja Lilian. Szülei 1944-ben Szálasi elől Svájcba indultak emigrációba, de Bécsben a vonaton bombatámadás áldozatai lettek. Fiuk már nem tudott utánuk menni. Nevelőintézetben hányódott, mígnem Öregmiklós, aki földmérő mérnök volt, majd kertészként dolgozott a báróéknál, rá nem talált, s örökbe nem fogadta, fel nem nevelte. A történések idején 78 éves öregúr Törökbálinton él, házát nagy gyümölcsöskert veszi körül, s még a téesznek is bedolgozik szakértőként és könyvelőként.