Egy bírálója már előttem megpendítette, hogy ennek a regénynek a tárgya Jókai-téma. Úgy is van. A magyar nemes-ivadék, aki idegennemzetiségű jobbágyok jogaiért küzd, aki Bécsben, papíroson ki is vívja azokat, de itthon tehetetlen a helyi potentátok ármánya ellen s aki végre is a vármegye börtönébe kerül, ahonnan Bécs minden hatalma, magas pártfogók jóindulata, még a császár kegye sem tudja kiszabadítani: mindez megvan írva Jókainál a Rab Ráby-ban. De Molnár Ákos témája még jókaisabb. Az ő hőse nem férfi, hanem asszony, akinek élete a Ráby Mátyásénál is csodálatosabb élet. S ha Molnár Ákos rajongó apostolt formált Varga Katalinból, más író ujjai alatt éppúgy lehetett volna népámító szélhámos belőle.
Ki volt, mi volt a múlt század negyvenes éveiben az erdélyi oláh bányászok legendás úrnője, azt – úgy sejtem a regényen keresztül – ma már a legalaposabb kutatás sem tudná eldönteni. Molnár Ákos magára vállalta a feladatot, hogy Varga Katalint – noha megírja róla, hogy csak hazudta magát a császár dajkájának és hogy a nyomorult bányásznép sorsának védelmezése a végső ínségben kenyeret, fedelet, sőt úri módot szerzett neki – mégis szeplőtlenül tiszta és nemes léleknek tüntesse fel az olvasó előtt. S magára vállalt egy még nehezebb feladatot: józan, huszadik századi eszünkkel felfoghatóvá, lélektanilag indokolttá tenni egy legendás emberi sorsot.
És itt érzem kritikailag termékenység a Jókaival való összehasonlítást. Jókait, ha rábukkan valaha erre az ő kezébe illő, igazi magyar romantikájú témára, nem a feladat érdekelte volna, hanem a téma. Ami csodálatos, ami érthetetlen a Varga Katalin sorsában, az neki nem nehézség lett volna, hanem jó alkalom. Ő nem magyarázni, nem elhitetni akart volna, hanem érdeklődést kelteni, lelket lebilincselni. És a kisnemesi falusi házból elindult, mohó intelligenciával művelődő fiatal leány pályája, amíg a lázongó bányavidék koronázatlan királynője lesz belőle, amíg eljut a császár fényes szobájáig, hogy azután a börtön sötét fenekére zuhanjon, szinte magától ragyogó, színes mesévé bontakozott volna a költő kezében.
Molnárt, a modern naturalista írót nem az érdekes mese ihleti, őt a probléma izgatja: hogyan fejlődik ki egy ilyen különös emberi lélek, hogyan alakulhat ki egy ilyen hihetetlen emberi sors. Varga Katalin sorsa valóság, de valószínűtlen valóság. Ezt a valószínűtlenséget a naturalista-lélekelemző ember- és életábrázolás valószerűségébe belekényszeríteni: ezt tűzte ki maga elé Molnár Ákos.
És most mellékes, hogy ezt a feladatot sem mindenütt teljes sikerrel oldotta meg, hogy némely helyt a lélekelemzés csikorog és az események logikátlansága kacagja a megindokolás erőfeszítéseit. Hogy az eleven élet szabálytalansága, az eleven lélek változékonysága gyakran feszegeti a művészi szerkesztés és jellemzés kereteit. A lényeg az, hogy a regényen szinte elejétől végig érzik a feladat. Egy biztos kezű, éles szemű, nagyon józan, modern író birkózását látjuk a szinte érthetetlenül romantikus történelmi tárggyal s ez a birkózás az esztétikai-elméleti érdeklődés számára maga is érdekes látvány lehet, de a vérbeli regényolvasó sóhajtva gondolhat vissza Jókaira, aki nem problémát megoldani, nem feladatot elvégezni, hanem regényt írni akart és tudott is.
De, hogy igazságtalanok ne legyünk, Molnár Ákos is tud. A császár dajkája is regény, sőt nagyon jó regény. A szereplők szavai és gondolatai itt-ott anakronisztikusan modernek, a múlt századbeli erdélyi élet ábrázolása olykor nem esik kezére az írónak, de van a regénynek valami belső éltető ereje: az írónak a hősnő iránti lelkes szeretete, amit át tud önteni az olvasóba is. (Molnár nyilván a demokratikus-szociális igazság megtestesítőjét látta és szerette meg Varga Katalinban és ebben az irányban van a regénynek némi tendenciája is.)
De vannak a roppant tanulmány alapján készült, lelkiismeretes gonddal készült, imponáló terjedelmű munkának jelentős részlet-érdemei is. Ilyenek például a bécsi, polgári környezet ügyes rajza, a bécsi újságírónak, Katalin szerelmesének kitűnő megformálása (látnivaló, hogy ez a modernebb figura mennyivel közelebb van a szerző ábrázoló képességéhez, mint az erdélyi táblabírák, vagy az oláh parasztok), a bányavidék tájainak költői leírása. De legigazibb, legnekivalóbb tárgyához mégis a mű legvégén jut Molnár Ákos, a kitűnő lélekelemző, amikor a börtönbe került Varga Katalin lassú, de biztos lelki bomlását kell megrajzolnia. A szellem elhalásának, a csöndes megtébolyodásnak ezért a hátborzongatóan tökéletes ábrázolásáért (amely Molnár Ákos első, remek novellái közt foglalhatna helyet), magáért is érdemes volt ennek a regénynek megíródnia.
Kardos Pál
(Forrás: Tiszántúli Figyelő II. évf. 6. sz. 1935. szept.)
