Bársony István: Aratás

Magyarország áldott termőföldjén megérett már a kenyér, ez a mindenekelőtt való. Jó, amely mindent pótol és amelyet nem pótolhat semmi sem. Ebben a nehéz esztendőben még jobban érezzük azt, mint valaha bármikor; méltó tehát, hogy foglalkozzunk vele s bizalmukkal és hálánkkal azok felé forduljunk egyszersmind, akik munkájának a mi mindennapi kenyerünket elsősorban és közvetetlenül köszönhetjük.

A föld, a fekete, sávos föld, amelynek annyian látták csupán csak vásári értékét, olyanok, akik magok sohasem munkálták, sohasem dédelgették, soha tehát igazán meg sem is ösmerhették most újra segítségére siet aranykalászos ígéretével mindnyájunknak, bíztatva a szegény agyonzaklatott embert: „ne félj, el nem hagylak; hisz az édes anyád vagyok”, viszont ennek a drága áldott földnek a dajkálói, igazi gondozói, ők voltak mindig s ők is maradnak: a földmívesek.

*

Minden munka szent, amelyet ember az ember üdvére végez; de a földmíves munkájának ezen felül még az ad különös értéket, hogy a világ megváltásának legméltóbb bérét, jutalmát, elégtételét és biztosítását, a kenyeret, ez a munka teremti meg nekünk.

Egy emberöltő múlt el fölöttem, amióta ennek a munkának állandó nézője, figyelője, csudálója és szerelmese vagyok, - lesve emellett mindazt a szépséget, amelyet a földi mindenségből a mi kis magyar hazánk határai között különösképpen is a magunkénak lehetett éreznem: s minden más emberileg értékelt jónak az elkívánásától teljesen idegenül: a földmíves élete volt az egyetlen, amelyet irigyelni tudtam; hisz’ ez az élet az, amely legközvetlenebb kapcsolatban folyik a csudálatos legnagyobb szépséggel és erővel, amely a nagy természetből szakadatlan árad. – A földmíves az, aki fürödvén napsugárban, meglocsoltatván hajnali harmattól: testben-lélekben viharállóvá válik, s mindenütt nélkülözhetetlen abban a harcos munkában, amely a mindenki biztos kenyerét hozza az emberszeretet ígéret földjét sóvárgóknak.

Ő körülötte van legközelebb a szabad természet, amelyből fakad minden erő és áldás és amely gyöngédségek özönét önti ránk szinte földöntúli ajándékaiban, amikor a világ színpompájának a gyönyörűségét megsokszorozza a saját láthatatlan lelkének sokféle illatával.

A földmíves az, aki a Napisten éltető sugarát a kicsi bolygó Föld szolgálatában kenyértermővé teszi a munkájával. A mi számunkra a Nap éltető ereje ott van abban a búzaszemben, amelynek a megsokasításáról a földmíves gondoskodik. – Van-e ennél szebb legenda, amely a teremtő erő legnagyszerűbb nyilvánulását egy búzaszemben láttatja velünk?!... s lehet-e büszkébb öntudat annál, hogy ez is emberi munka eredménye, amely nélkül azt a kincses búzaszemet elnyomná a gyom és sohasem lehetne belőle kenyér?...

Bizony vesztesek azok, akik ezt a munkát nem ösmerik, akik sohasem nézhették végig a földdel vívott azt a hősi harcot, amelyet a földmíves az első ekenyitotta barázdától kezdve az aratásig végez – a kenyérért; mindnyájunk kenyeréért; miközben állandóan kint van, pacsirtahangos tavasztól kezdve az égi hóvirághullásáig, a föld keblén, amelyet ostromol, hogy megnyissa tejének-mézének forrásait az ember számára. Ez az ostrom a legáldottabb munka; erős és akaratos; meg nem alkuvó, mint a szerelmes kérő ostroma, akinek engedelmesen adja meg magát a kedvese, a föld, hogy ebből a legszentebb frigyből, a munka és a föld ölelkezéséből, megszülessék a kenyér. Az isteni és emberi egyesülés magasztos násza ez, amelynek folytonos ünnepét virágdísszel, lombsuttogással, verőfénnyel, felhők játékával teszi pompássá és hangulatossá a természet; miközben az aranynál aranyabb kincs nehéz kalásza alázatosan hajlong előtte a rónaságon; a mezsgyék pedig piros pipacs, rózsás arcú vadbogyó, fehér-köntösű székfű, kékszemű búzavirág, sárga csillagokat ragyogtató ökörfarkkóró és még száz meg száz, a szivárvány színgazdagságával egybefolyó más virág koszorújával ékesek.

Milyen felséges munka esik itt az erős karok és tiszta lelkek számára! – Hogy nem bírná ezt a becsületességében olyannyira nemes munkát más, mint az erre termett, ehhez szokott, ebben megedződött földfi! Mint ahogy az ősmonda varchonitái, - ősmagyarok még ősibb elei, - húszfontos kardokat kovácsoltak, hogy ellenségeik el sem bírhatták volna azokat: a földmíves és kiváltképpen a mi földmívesünk, olyan munkát végez az ő rövidre szabott legnagyobb munkaidejében aratáskor, aminőt éppen csak ő bír úgy elvégezni. Ami ezt az annyira fárasztó munkát megédesíti és mégis könnyűvé teszi, az éppen az ily munka természetében rejlik. A szabad levegőnek szabad érzést keltő élvezése és a közös nagy egység tudata ez; minthogy az aratómunkás igazán együttes törekvéssel végzi ugyanazt. Csak az aratógazda, - már ahol sokadmagok közt vezetőre van szükség -, válik ki közülök, mint a kaptárban az anyaméh, amely köré a raj gyülekezik.

A mi külső népünk zöme szívvel-lélekkel ezé a munkáé ilyenkor; mindennapos dolog, hogy aratás évadján kint is éjszakázik, hogy hajnalban közelebb érje a munkáját. Ezt a hatalmas, nehéz, de annál áldottabb munkát, amelynek végzése közben annyiszor kél vele birokra a nap forrósága; izzasztja, hevíti, tikkasztja; s ilyenkor az aratómunkás minden enyhülése a könyörületes pusztai szellő, amely meg-megsimogatja; meg az árnyékban tartott, nedves ronggyal letakart csobolyó, tele jó hideg kútvízzel. És még valami, ami mindennél többet és jobban üdít: az a gyönyörűség („úri” nyelven „passzió”-nak – mondanák), amellyel a munkáját élvezi.

Milyen igazi ezután a munkásélvezet után a pihenés, akár a szabad ég alatt is – sőt ott leginkább -, ahol legősibb módon az égbolt kékselyem paplanával takaródzik, miközben a holdvilág bujkálva osonó tündéri fénye hinti meg halványan a pusztát. Csak a gazdálkodó ember, aki így él, tudja igazán: mit ér a szabad levegő a fáradt embernek; hogyan üdül fel egy pár órai alvástól is a sok tiszta élenytől, amely át meg átjárja a tüdejét, egész testi-lelki mivoltát – lényét. Szükség is van erre; mert az aratás nem az a munka, amelyet sablonos hivatallá változtathat a meghatározott munkaidő. Hisz’ ezt a munkát a természet parancsa irányítja az időjárás szerint. S ez ellen nincsen „apelláta”. Amikor az aratással való késlekedés kárral – esetleg nagy kárral – járhatna, akkor nem szabad késlekedni. A túlérett kalász magától is hullatja „pörgeti” a magvát; márpedig minden kárba veszett szem egy-egy hiába elcsöppent vertéket jelent. De még ennél is többet: mélységes szemrehányást azért a morzsányi kenyérért, amelyet a legigazibb szenteltvíz, a munka verítéke locsolgatott meg magkorában, jóval azelőtt, mire elkövetkezhetett az elvetett magnak új termésével az aratás. Tudja ezt az arató és nem kell neki bíztatás; végzi sürgős munkáját becsületes, jogos és okos önzéssel, egyszersmind minden erejével. A régi vitézi példaszó: „ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel”, így éled meg az arató emberséges békés munkája körül: „ha rövid a nappalod – toldd meg a holdas éjszakával”, - amikor tudniillik a hűvös levegőn könnyen fürgén lehet mozogni s a kasza pengése úgy hangzik messziről, mintha a puszta éjjeli zenéje volna. Biz’ erre sor kerülhet; hisz’ hányszor akasztja meg a sürgős aratómunkát a nyári zápor, általában a kedvezőtlen időjárás, amelynek a munkaveszteségét sietve kell azután pótolni, amikor éppen lehet.

Még az a városi nép is, amelyik faluról került ide, visszavágyakozik ilyenkor a maga régi fészkébe; mint ahogy a kalitkás vándormadár, amely megérzi tavasszal az ő útrakelésének az idejét s vergődve vágyik ki, ki! - úgy van vele az olyan kívülről ideszármazott „fehérnép”, hogy akárhányat közülök semmiféle szép szó sem marasztalhat aratáskor; röpülne ki, ki! a faluja határába, ahol a kaszás ütemesen suhint a kalászerdő aljára; „kettőző” lépésről-lépésre megy utána s csomókba szedi a lekaszált „életet”. Ezekből a csomókból lesz a kéve; a kévéből pedig (szám szerint tizennyolcból) a kereszt, amíg csak az egész vetéstábla tele nincs kereszttel, kenyérrel, mindenek fölött való jóval, amely benne volt az elvetett magban, de kézzelfogható új valósággá csak aratáskor válik, amikor fizet a föld és ontja magából az új kenyeret.

Az aratónak az egész nap munkája sem elég fáradság arra, hogy este még egy darabig ne mulatozzék, pihenésképpen. Mesélget, évődik, dalol; táncra is perdül, ha van köztük furulyás, harmonikás, vagy más efféle muzsikához értő. A marokverő leányok karcsú dereka hajladozik ilyenkor az erős aratókarok között, mint a szélfújta rozmaringszál; járják a selymes puha gyepen, csak úgy mezítláb, olyan kecsesen, ahogy az úri bálokon már régóta nem tudják, nem is akarják. Hisz’ még a csárdásra is bosztont tipeg a nyavalyás ficsúr, félpúposra görnyedve affektált lejtésével.

Hányszor hallgattam nyári estéken az aratók nótáját, amikor lassan emelkedett a holdvilág s nekem úgy tetszett -, mintha a ritkás lombú vén tapolyfa ágain kapaszkodnék feljebb, egyre feljebb, kíváncsian lesve, hogy mi történik idelent...

A derengő éjszakai lámpás elhintette fényét a messzeségbe, ahol a még lábán levő vetés közt, vagy a réten valahol, fürj pittypalattyolt más hang nem is volt.

Ott még várta a kaszát az érő kenyér. Ingott-ringott az éjszaka lélegzetvételétől, amely illatos volt és harmatosan nedves. – És tele volt a természet ihlető erejével, amely megszállja az ösmeretlen népdalok költőit; ezeket a pusztai pacsirtákat, akik jönnek az ösmeretlenségből és elmúlnak, mint a köddé ritkuló felhő. De emlékezetök sejtelmét itt hagyják dalaikban.

Ilyen aratónóta visszhangja kél bennem.

Ennek az emlékezetébe szövődnek bele azok a képek, amelyek meg annyira a mi munkás „kenyéradóink” felé fordítják a lelkemet, most, amikor megérett a „kenyér” az aratásra.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 12. sz., 1920. jún.27.)

Tünetek és tűnődések - Schiller

A német nemzet méltatlanul bánt az ő nagy költőjével, Schiller Frigyessel – annak halála után. Nem arra czélozunk itt, hogy nehány nap előtt feltörték és megrabolták a sírját, a Goethe-ével együtt. Hanem arra gondolunk, hogy mikor Schiller 1805 május elején meghalt, még tisztességes temetésben sem részesítették, hanem úgy földelték el, a hogy a legszegényebb faluvégi koldusokat szokás. Goethe a jóbarát ekkor betegen feküdt, s nem merték vele közölni a gyászos hirt; az özvegy összeroskadt a hosszas ápolás erőfeszítései alatt; a háznál nem volt semmi pénz. Voss Henrik megrendel egy egyszerű fakoporsót, de kénytelen kikötni, hogy három tallérnál többe kerülnie nem szabad; a szabók czéhe pedig rendezi a temetést. Mert akkor Weimarban a czéhek temették a legszegényebbeket, s aznap ép a szabókon volt a sor. Éjjelre tűzték ki a temetés idejét, s nem értesítettek senkit. Egy Schwabe nevű fiatal ember, a ki Schiller házában lakott, éjjeli 11 órakor vetődött haza s a folyosón meglátta a ravatalt. A koporsó mellett egyetlen szál faggyúgyertya égett: ez volt az egész. A halott mellett Rudolf virrasztott, a költő szolgája, a ki értesítette Schwabét, hogy mindjárt jönnek a czéh emberei s elviszik a koporsót. A fiatal ember tudja, hogy hol szoktak sörözni Schiller barátai, hozzájuk siet, négyet a késői óra daczára a korcsmában talál, ezek fölkelnek s a gyászmenetet képezik, mikor kiviszik a koporsót a temetőbe. Ott már fel van ásva a szabó czéh közös sirja s tizenegy ott porladó koporsó mellé lebocsátják a Schillerét. A sirásó mondja el a miatyánkot, s aztán hazatérnek a résztvevők.

Az egyetlen weimari ujság, a „Wochenblatt” négy nap mulva közli a halálozások rovatában, hogy Schiller meghalt.

Husz esztendeig még sirjel se hirdette, hogy a költő hol pihen. Akkor emlékoszlopot emeltek neki, s át akarták szállítani koporsóját. Elkorhadva találták azt a többi tizenegy koporsóval együtt; a bennök levő csontok összekeveredtek. Összehivják a városban azokat, a kik ismerték életében a költőt, s reájuk bizzák megállapítani, hogy melyik koponya volt az övé. Nagy egyetértéssel egy ugyanabban a koponyában egyeznek meg. Egy orvos magára vállalja, hogy az egész csontvázat is egybeállítja. Meg is teszi, de micsoda bizonytalanság szól a mellett, hogy nem tévedett?

Most ennek a csontváznak nyugvóhelyét dúlták fel és fosztották ki a sírrablók.

**

Mi, a kik magyarokul eddig is csak kis nemzetet alkottunk, szintén megfeledkezünk néha a kegyeletről, a melylyel kiváló halottainknak tartozunk. S ha ily esetekben felzúdul a méltatlankodás moraja: egészen helyénvaló. Kis nemzetnek még nagyobb kötelessége – s egyszersmind érdeke -, hogy megtisztelje érdemes fiait, mint a nagynak. De abban semmi igazság nincsen, ha ilyen esetekben mindig a nyugati művelt nemzetekre hivatkoznak. Nálunk mégis csak lehetetlenség-számba megy, hogy ekkor szellemóriást, mint a mekkora Schiller volt, úgy temessenek el, mint a hogy őt eltemették.

S hozzá kell tennünk, hogy a sokat magasztalt művelt nyugaton ez nem egyedül álló eset. Heine Párisban van eltemetve, s elmult egy félszázad a halála után, míg Németországban az első emlékszobrát fölállították. Azt sem nyilvános helyen, hanem egy hamburgi magánháznak az udvarán.

Angliában pedig – a mely ország máskülönben nagy pietással gyüjtögeti kiválóságait a Westminsterben -, Byronnak ma sincs emlékoszlopa. Hazájuk egyik legnagyobb fiával, Cromwell Olivérrel pedig a legméltatlanabbul jártak el az angolok. Igaz, hogy ő vétkes volt a királyság megdöntésében, de az sem kétségbe vonható, hogy Anglia nagyságának ő vetette meg az alapjait. Alatta oly gazdag és virágzó volt az ország, mint soha az előtt, az ipar akkor kezdett fejlődni, a tengerhajózás akkor keletkezett. S az ő fellépésének köszönheti Anglia, hogy alkotmányos királysággá lett és nem abszolút zsarnoksággá. És halála után a hatalomra került „cavlierek” fölásták sírját, feloszlóban levő holttestét akasztófára szegezték, aztán felnégyelték s a Themzébe dobták.

*

A német ujságok hosszú czikkekben ostorozták azt a barbár kegyeletsértést, mely a weimari sirrablók gonosztettében megnyilatkozott. De itt nyilvánvalólag félreértés van a rablók és az ujságirók között. A kik a sírokat kifosztották, bizonyosan nem gondoltak arra, hogy Schiller, Goethe és Ágost fejedelem milyen nagy hálára kötelezték le magok iránt a német nemzetet. Ők csak arra számítottak, hogy ily hires férfiak sírjában sok lesz az értékes tárgy, s nagy lesz a haszon, ha azokat el tudják orozni. Az ő elhatározásuk, a mily gonosz is máskülönben, a nemzeti kegyelettel egyáltalán nem függ össze.

Igaz azonban, hogy minden sírnak a megrablása kegyeletsértés, ha mindjárt a legegyszerűbb ember nyugvóhelyéről van is szó. De ezt csak mi valljuk így, a kik mindenkép erényes emberek vagyunk, s igaztalan vagy pláne tolvaj módon semmikép sem áhitozunk a haszonra. A gonosztevők ellenben valószinüleg másként gondolkodnak. Az ő szemükben a halottat megrabolni kisebb bűn, mint az élőt. Mert a halottnak nem okoz fájdalmat, ha megfosztják értéktárgyaitól. S innen van az, hogy a sírrablás igen gyakori bűntett ősi idők óta mindazoknál a népeknél, melyek drágaságokkal és ékszerekkel feldiszítve szokták elhantolni halottaikat. Gyakori az az eset, a melyet Attila temetése felől is tudunk, hogy a gazdag fejedelmek sírját megásó szolgákat leölik, nehogy elárulják a holttest nyugvóhelyét.

A régi Egyiptomban egész hivatásosan űzték úgy egyesek, mint egész társulatok a sírrablást. A mai kutatások megállapították, hogy a régi sírok legnagyobb része ki lett már fosztva nem is századok, hanem évezredek előtt. Még az egyik gulában is – a melyek alá csak fejedelmeket temettek – találtak emberi csontvázra, a mely egész bizonyossággal egy sírrablónak a maradványa volt. A gulának egy kőkoczkája ugyanis úgy volt beépítve, mint a jólkészített egérfogó: kivülről befelé ki volt nyitható, de a ki egyszer bekerült, az nem tudta kinyitni többé. A tolvaj bejuthatott, de ottveszett éhen, s csak századok mulva került napfényre a csontváza.

Voltakép az lenne a legalkalmasabb ellenszer a sírrablók ellen, ha úgy építenék a kriptákat, a hogy ez a gúla volt.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 12. sz., 1920. jún.27.)

Gróf Bethlen Margit: Majd; A város

Gróf Bethlen Margit új könyve. Két kis regény van gróf Bethlen Margitnak új könyvében. Majd a címe az egyiknek, A város a másiké. Az egyik érzelmes történet egy nőről, aki teljesen passzív, ábrándban élő lény, az élet szépségei és örömei elsuhannak mellette, megmutatják magukat neki, szítják örök sóvárgását és aztán eltűnnek, mert neki soha sincs annyi akarata, hogy utánuk nyúljon.

Az életből úgy megy ki, mikor éppen először valami cselekvésre, a szerelem után indulásra határozta magát, mint valami árnyék. Ezt a nőtípust az írónő sok finomsággal és gyöngédséggel, formában is eléggé összefogva írta meg és többnyire el tudja kerülni a legnagyobb veszedelmet, a szentimentalizmust.

A város című kis regényben is sok a jó vonás. Magva egy falusi úriasszony tragédiája, aki makacsul ragaszkodik a falusi röghöz és sorba mind elragadja tőle mindazokat, akiket szeret, a gazdagabb, viharosabb és csillogóbb életet ígérgető város. A téma jól van megfogva, de kissé hézagosan, sőt homályosan megírva, az írónő formai készsége itt nem olyan biztos, mint az előző történetben. A kötetet a Singer és Wolfner cég adta ki.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 12. sz., 1920. jún.27.)

Omar Khájjam: Rabayat

Ez a nálunk eddig csak kevesek előtt ismert név egy XI. századi perzsa költőnek a neve, aki az emberiség nagy költői között foglal helyet. Négysoros strófákban írt versei – eredeti nyelvükön rubái a nevük, innen Omar Khájjam élete munkájának a neve: Rubayat – a legnagyobbat - a legnagyobbat adják, ami versben egyáltalán adható: tökéletes és hiánytalan kifejezését egy kor, egy faj és egy éghajlat filozófiájának. Ez az a keleti filozófia, amelyet az orientális szellem más termékeiből is, bár többnyire kevésbé teljesen kifejezve ismerünk: a pesszimizmusban, az élet és az emberi dolgok hiábavalóságában való megnyugvás, amely egy fatalisztikusan lemondó mozdulattal számol le mindennel, s miután az emberek futkosnak s csak egyet ismer, ami az életet elviselhetővé teszi, a mi örömöt és értelmet tud adni a létnek: a pillanat futó örömét, az érzékek könnyű és enyhítő mámorát, amely mögé el lehet bújni a világ ostobasága, gonoszsága és szenvedései elől s amely az egyedüli pozitívum a negatívumok zűrzavaros tömkelegében, melyet életnek neveznek.

Omar Khájamnál ez az egyetlen öröm a bor szimbólumában fejeződik ki, de ez nem jelenti nála az alkohol túlságában való tobzódást, hanem csak a megnyugtató, mindent kiegyenlítő feledkezést. Úgy merül el a borba, mint a könnyű, minden rosszat letörlő álomba, amely megszépít mindent és a kiábrándult léleknek visszaadja az illúzió gyönyörét. Omar Khájam költészete különösen Angolországban keltett óriási visszhangot: Fitzgerald művészi fordításában, jobban mondva európaisitásában a Rubayat akkora sikert aratott, amely még a nagyon kelendő könyvek hazájában, Angliában is szinte példátlan, a legolvasottabb laikus könyvek egyike lett. Más országokban is, bár nem olyan óriási méretű, de még mindig nagy sikere volt.

Nálunk most jelent meg az első fordítása, a Fitzgerald-féle angol szöveg szerint, a Táltos kiadásában s máris igen sok olvasóra talált. Érdekessége az is, hogy egy új és meg kell mondani, kitűnő műfordító tehetség. Szabó Lőrinc mutatkozik be vele, akinek mindjárt ez az első műve teljesen kész, érett, technikában, a kifejező eszközök gazdagságában és biztos használatában a legjobb magyar műfordítások mellé állítható munka.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 1920. 9. sz.)

Lavotta János

lly körből emelünk ki egy nevezetes egyéniséget, mellyhez nyulni ritkábban van alkalmunk, értjük a magyar müvészek osztályát, bár ennek tagjai is tiszteletreméltó számmal és jelentőségben kezdenek szaporodni s kilátásaink e részben is mindig biztatóbbak.

Ne nézzetek kicsinylőleg ez igénytelen alakra, mivel nevét az európai müvészeti lexiconok hasábjain talán nem találjátok. A kit itt láttok, az a mai müveltebb magyar zene teremtője, a legelső magyar szintársulat karnagya volt!

Mindenki ismeré azon vészeket, mellyekkel az elharapózott idegen divat és majmolás a mult század végén nemzetiségünket, nemzeti szokásainkat és sajátságainkat fenyegette. Idegen elemek boritották el köz- és magánviszonyainkat; haldoklott még az emlékezet is. De az ébredés napja nem soká késett s a kik hivatást érezének magukban, a közélet különféle ágazataiban elfoglalák vezérállomásaikat.

Egy illy, szerényebb bár, de következéseiben épen olly fontos állomást foglalt el Lavotta János is. A zene varázserejét ki ne ismerné? s különösen köztünk, a sirva vigadó, tűz- és lélekteljes magyar zene vigasztaló és buzditó hatalmát ki ne tapasztalta volna? Lavotta ennek élt csupán s művészi kézzel ezt elevenité föl ama vészterhes napokban halottaiból! Kiérezte a magyar zene becsét s hatását s azért nemcsak felkarolta azt egész lelkével, hanem hogy kortársai s a késő nemzedék által is mivelhető legyen: müvészeti, irodalmi térre emelte. Ő szólaltatá meg először a magyar zenét különféle és változatos müvészi formák alatt; ő utána került az a lángeszü Bihary és Csermák kezei közé. Mondták ugyan a szakértők, hogy Lavotta sem Csermák nagyszerüsége- és eredetiségével, sem Bihary viharos játékával nem mérkőzhetett: de abban megegyeztek s ezt maig is fennlevő s legujabban is diszes diadásokat ért müvei (p. o. gróf Fáy István „Magyar zene gyöngyei” Bécsben Glögglnél) tanusitják, hogy Lavotta határozott nemzeti jellemre, lágyságra s értelemmélységre mindkettőt felülmulja. 1786-tól kezdve 1818-ig 120 remek magyar nótát szerze, mellyekből azonban csak nehány jelent meg nyomtatásban, s ezek között is több darab idegen név alatt látott világot. Talán nem sok e 120 nóta 32 év alatt; de meg kell gondolnunk, hogy ha Lavotta ugy akarta volna ujjából kirázni a nótákat, mint a mai zeneszerzők a „csárdás”-okat szokták, akkor legalább háromezeret irhatott volna. Csokonai több dalaihoz melódiákat szerzett, mellyek most is állandó becsüek.

Lavottának, mint hegedűsnek, legerősb oldala volt az u. n. fantázia. Hogy ezt megérthessük, halljuk, mint nyilatkozik e tárgyról a magyar zene egyik legavatottabb méltánylója, Patay József. „A palotás vagy hallgatni való magyar nóta a magyar zenének legmélyebb legfönségesebb, legnagyobbszerű s legelbájolóbb, de egyszersmind legnehezebb neme is. Ezt nem szokta volt sem csárdás, sem fris követni, hanem a maiak által csak hirből ismert fantázia, mellyben a játszó nem csak ügyességét tüntetheté ki legnagyobb mértékben, hanem érzelmét, izlését és költői tehetségét is kifejtheté. – Mert ez nem volt egyébkor eléadható, csak midőn a játszó jó kedvében olly mélyen belemerült a játékba, hogy már mintegy magán kivüli ihletett állapotban volt, midőn a fantáziát játszá. Azért is egy fantázia sincs eredetileg ugy irva, mint a hogy azon zenészeti ihlettségben játszatott, mert midőn irni akarta a játszó, már akkor mámorából fölébredvén, maga sem tudta, hogy játszotta el.”

„Valamint a palotás zene legfőbb mestere Csermák (Lavotta tanitványa), ugy a fantáziában utolérhetlen volt Lavotta. – Kár hogy igen ritkán lehetett olly kedvbe hozni, hogy fantáziát játszék mások előtt (mit magában gyakrabban tett), – csak ismerős általa kedvelt társaságban, szép nők kérése s nehány üveg jó tokaji bor kiüritése után adta rá magát; – átalában kárhoztatták azért, hogy igen sokat kérette magát a játszásra.”

Adjunk ehhez még nehány adatot Lavotta életének eseményeiből. Született Pozsony megyében Puszta Födémes helységben 1764 jul. 5-én tősgyökeres magyar családból. – A zene iránti hajlama már 10 éves korában nyilatkozott, mihez a lángot atyjától kapta, ki maga is igen ügyesen hegedült s látván fia szép tehetségét, őt az akkori legjelesb zeneképzőkhöz ajánlá tanitványul. – Iskoláiban Lavotta hanyag tanuló volt; egész lelkét, figyelmét hegedűje birta. – Hozzájárulván mostoha anyjának méltatlan bánásmódja, atyja egészen idegen lőn hozzá. A fiu beállott katonának, de atyja kiszabaditá s Bécsbe küldé. Itt a legnagyobb szorgalommal tanult a fiatal Lavotta s bő alkalmat talált, kedvencz zenei hajlamának szentelni idejét, s annyira vitte, hogy csakhamar Bécs akkori legfényesebb salonjaiban közbámulat s méltánylás tárgya lőn. 1786-ban Pestre jött törvényt hallgatni.

22 éves volt, midőn elvégzé iskolai tanulmányait, de ezeknek nem vevé sok hasznát; ősi vagyonkáját eladá s nyugodni nem tudó lelke sugallatát követve, a művészi vándorélet élvei közé merült. Az első magyar szintársulathoz, melly 1792-ben Budán s Pesten működött, karnagyul állott be; de ez állásáról is lemondott, s a nemzeti ezen vándor apostolává szegődvén, majd egyik, majd másik barátjánál, az ország különböző részeiben tölté napjait; hol a legszivesb fogadtatásokra talált. Végre 1816-ban Debreczenben akart letelepülni mint műárus és zeneoktató, de már ekkor betegsége, a vizkór, miatt e szándékát nem teljesitheté. A szeszes italok tulságos használata okozá kora halálát Tállyán 1820 aug. 10-én. Végperczeig – mint Bernát Gáspár irja, ki mult évben e zenemüvészünk terjedelmes életirását bocsátotta közre – két hű barátja kisérte: kedvencz Straduarius hegedűje és a servus humillimus (a mint Lavotta, kedves borocskáját nevezni szokta.) Tetemeit az általa forrón szeretett magyar nektár classicus hazája, a Hegyalja fedi, Tállyán, hol porait egy emlékkő jelöli.

Ez emlékkövet – mint a Vasárnapi Ujság f. évi 5. számában kideritettük – 1831-ben egyik tisztelője Ujfalussy Mihály emelteté. Az emlék egy másfél ölnyi magas faragott kőgúlából áll, melly a sir fölött emelt négyszög talapzaton nyugszik. Északi oldalán ez olvasható:

„A magyar muzsika egyik kedvelője által emeltetett Szatmárból 1831-ik esztendőben.”

Nyugoti oldalon:

„Nemes LAVOTTA JÁNOS, hires magyar hangmüvész és nemzeti nóták szerzője porai felett.”

Ugyanitt a gúla alatti talapzaton:

„A hangmüvészet mesterségének megtiszteltetése.”

Déli oldalon:

„Ki meghalt 1820-dik esztendőben, életének 50-ik* esztendejében.”

S alul legnagyobb betükkel:

„Itt nyugszik a maga idejének Orfeussa.”

(Forrás: Vasárnapi Ujság - http://epa.oszk.hu/00000/00030/00235/datum06394/cim206395.htm)

A magyar Orfeuszról – Lavotta János

Nemcsak az élők múlnak el – elmúlnak a halottak is.

Imhol olvastam egy újságban, hogy a híres, régi magyar muzsikus, nemes Lavotta János uramnak tállyai sírköve is pusztul, romlik az idő vasfogától. Elgondolkozom a mulandóságról és a gomolygó ködből mintha kibontakoznék Lavotta Jáos alakja és mintha kiszínesednék, úgy, mint mikor egy régi-régi pasztell képről törli le gondos kéz a hosszú évtizedek alatt tapadt port és pókhálót.

Volt valami nemes izsipfalvi Lavotta Jánosban, ami a középkor trubadúrjaira, a fahrende Ritterekre emlékeztet.

Világ életében nem volt nyugta; éppen úgy, mint nem volt Tinódynak, Balassa Bálintnak, és mint nem volt Csernáknak, Chopinnak, Rubinsteinnek meg annyi más híres-neves zenésznek. Kóborolt, mint ezek, és ha néhanapján kényelmes, bőséges napokban is volt része, ha tejben-vajban fürösztötték is, mihelyst rájött a menős vágya, ment; sokszor a kapufélfától sem búcsúzva, hogy küzdjön, nyomorogjon, talán éhezzen is.

Lavotta apja, szintén János, a Pozsony-megyei Födémesen jómódú földbirtokos volt, és a múlt század hatvanas éveiben a Pozsonyban székelő helytartótanács titoknoka.

Mint a megye és város egyik elsőrendű honorációra, természetesen rendkívül ellenezte Jancsi fia cigány-hajlandóságát. Apa és fiú különben is sokat ellenkeztek egymással és az öreg Lavottát fia ellen még második felesége, a szintén nagyon előkelő családból származó Névery Katalin is bujtogatta.

A kis Jancsi ezért már, mint gyermek se szeretett otthon lenni. Sokkal jobban érezte magát a nagyszombati konviktusban, ahol nyolc esztendeig tanult.

Nagy zenei talentumát itt ismerte föl először gróf Keglevich kanonok, akinek komornyikja, Hosszú Ferenc, maga is jó hegedűs, néhanapján hegedülgetett a kis Lavottával, a kanonoki rezidencia sötétes, boltíves folyosóján.

Egyszer éppen homályos decemberi alkony volt, mikor jött haza a gróf és hallja, hogy a folyosón hegedülnek.

- Ejnye, mintha Fránci ma szebben húzná, mint máskor – mondja egy véle jövő vendégének, aztán nagyot kiált a komornyikra.

A hegedülő gyermek nem ijedt meg, de abbahagyta a játszást, és illedelmesen szólt bele a nagy homályosságba:

- Ego sum Joannes Lavotta, de eadem, convictor.

A kanonok aztán beszédbe ereszkedett a fiúval és míg csak Nagyszombatban volt, taníttatta hegedülni.

A kóbor életet voltaképpen úgy kedvelte meg Lavotta, hogy egyszer annyira összeveszett mostohaanyjával, hogy kést fogott rá. Megszökött tehát hazulról és beállt az akkori Ferdinánd gyalogezredbe.

Apja igaz, hogy azonnal hazavitte, de már nem volt maradása otthon. – Bécsbe szökött, ahol elhatározta, hogy végképp a zenészi pályára lép. Érdekes, hogy ekkor Lavotta hangversenyt is adott a császárvárosban, de akkora lámpaláza volt, hogy végképp megbukott. Gróf Csáky Gyula, az akkori pozsonyi színház intendánsa, a agy kudarc után így szólt Lavottához:

- Csak azt röstellem, hogy pozsonyi, no de remélem, még kiköszörüli a mai nagy csorbát.

És valóban ki is köszörülte, mert mikor 1786-ban második hangversenyét adta Bécsben, már oly óriási diadalt aratott, hogy a lábaihoz szórt virágokat alig győzték a pódiumról elhordani.

Gróf Rosenberg, II. József császár egyik legkedvesebb embere annyira át volt hatva a fiatal művész játékától, hogy sírt, Darvas Ferenc, nógrádi földbirtokos pedig pompás aranyalmával díszített spanyolnád botját ajándékozta oda a művésznek.

Apja, az ósdi szabású magyar nemes azonban egészen másként vélekedett ezekről a sikerekről. Fulmináns levelet írt az ifjabb Jánosnak, amelyben tudomására hozta, hogy: „ha effajta komédiáskodásoddal továbbra is bémocskolni szándékozod nemesi származásodat, örökségedet tekintsd elveszettnek.”

Ez kissé szeget ütött az ifjú Lavotta fejébe, s miután három hónapig az akkor még fennállt Pálos-rend vendége volt Sopronban, 1786. augusztusában Pestre ment és beiratkozott a jogi fakultásra.

A jurátusok nagy örömmel fogadták a hírből már ismert jó hegedűs cimborát, különösen örök barátságot esküdött Lavottának bernáthfalvi Bernáth Mihály.

A freskók írójának, Bernáth Gazsinak lett ez később apja, és az egyetem padjaitól kezdve, amit csak lehetett, följegyezgetett Lavotta életéből.

Történt egy alkalommal, hgoy 1787-ben három előkelő angol főúr szállt meg az akkor elsőrangú Hét választó fejedelem vendégfogadóban. Ezek ebédnél összejövén Szontágh Mihály szepesi koronakerületi főpénztárnokkal, beszédbe elegyedtek és theatrumról, meg muzsikáról is jövén szó, Szontágh említette nekik Lavottát, hozzátéve, hogy most Pesten jogászkodik.

Az angol ifjak erre kérve kérték Szontághot, ismertetné meg őket a bűvös muzsikussal, ami meg is történt.

A lordok addig könyörögtek Lavottának, adna egy hangversenyt, amíg beleegyezett. Bernáth Mihály mind összecsődítette az ismerősöket, még Pécelre is kikocsizott a nagy mecénást, Rádayt meghívni, úgyhogy estére kelve szépen megtelt a Hét választó fejedelem szállója, amelynek pallóját is felviaszkolták a jogászpajtások, nagyobb módnak okáért.

Javában játszik már Lavotta, mikor csak halkan kinyílik az ajtó, és belép rajta egy alacsony, vállas, meg egy nyúlánk, fehér parókás, copfos férfiú, oldalán a koszperd, kezében háromszögletű kalapja.

- A császár... a kalapos király, suttogják a teremben. (Az utóbbi nevezet a nyakasabb magyar urak ajkáról röppent el.)

Valóban II. József volt a nyúlánk alak, aki a rákosi manőverekre jőve, a Hét választó-ban szállt meg.

Még este is dolgozott szobájában Vay József konziliáriussal, de meghallva a bűvös hangokat, sietett a nagy terembe.

A hangverseny hallgatósága fölugrált, de a császár csöndet intett a kezével, aztán valódi extázisba merülten hallgatta Lavotta játékát.

Midőn egy igen szép hallgatót elvégzett, József császár maga adott jelt a tapsra, aztán pedig egy violonczellot hozva, fölszólította Lavottát, kísérné játékát.

„... Gyönyörűség vala emberi fülnek ez a muzsika és én még százszorosan szívbeli örvendezést éreztem, mert az én jó uram muzsikális mulatozásában egy kissé talán elfelejtkezett sok keserűségirül.”

Így emlékezik Vay József erről a nevezetes hangversenyről: 1787. a rákosi hadjátszások alatt írt naplójába.

- Az angol főurak, mikor megtudták ki volt a halavány férfiú, addig ostromolták Lavottát, mígnem azt a hegedűt, melyen József császárt kísérte, harminc darab aranyért eladta nekik.

Bernáth Mihály ezért keserű szemrehányásokat tett neki:

- Sajnálom Miska, de kell a pénz – viszonzá Lavotta.

Mert Lavotta Jánosnak mindig kellett a pénz, és elköltötte volna a Dárius kincsét is, úgy, hogy apai örökségének hamarosan nyakára hágva, teljesen vagyon nélkül maradt.

Mikor már egy garasa se volt, 1791-ben beállt báró Orczy Lászlóhoz írnoknak.

Igaz, hogy jóformán semmit se dolgozott, de Orczy nagyra volt híres írnokával és kénye-kedve szerit hagyta muzsikálni, henyélni és lumpolni, akár pesten, akár Kassán időztek is, midőn a báró Abaúj-megyének volt a főispánja.

Orczynak óriási türelme volt Lavottával, mert a művész valósággal botrányt botrányra halmozott a házban.

Így nagy Don Juan volt és szoknyában járó senki emberfiának se volt nyugta tőle. Végül őrült szerelemre lobbant a bárónő társalkodónője, egy Euphemia nevű francia hölgy iránt. De egy Zgurits nevű írnoktársa is udvarolt Euphéniának, aki, úgy látszik, praktikus leányzó volt, mert a pontos, hivatalában emelkedésre számítható Zguritsot jobban kitüntette, mint a hóbortos muzsikust. Emiatt Lavotta egyszer olyan tűzbe jött, hogy éppen mikor a báró nővérének, Orczy Zsuzsannának a szalonban valami új kompozícióját játszva látta, hogy Zgurits a másik szobában suttog Euphémiával, félben hagyta a játékot s báró Orczy László drága kremonai hegedűjét úgy vágta az írnok fejéhez, hogy az darabokra szakadt.

Végre annyira felhalmozódtak a botrányok, hogy Lavotta 1793-ban kénytelen volt az Orczy-házat elhagyni és gróf Zichy Károly országbíró fiaihoz állt be nevelőnek.

Itt azonban csakhamar kiadtak rajta, nevezetesen azért, mert a fiatal grófokat pálinkaivásra biztatta és elvitte magával a Hakker-kertbe, ahol óraszámra hegedült a jurátusoknak, akik könnyűvérű masamód meg varrólányokkal táncoltak. A kis grófok imádták ezt a víg nevelő bácsit és sohase árulták volna el, de egyszer Ürményi József, egészen véletlenül – titkárától – meghallva a Hakker-kerti jeleneteket, így szólt Zichyhez:

- No, uram, barátom szépre oktatja fiaidat az új instruktor, naponta ott mulatnak a Hakker-kertben, az instruktor húzza, a fiúk meg járják a Király utcai bécsi divatatviseletárusnő mamzeljeivel. (Híres divatterem volt ez a múlt század végén, a Terézia városban.) Mihelyt ezt hallotta Zichy, azonnal elbocsájtotta Lavottát.

Ezentúl nem is ment többé főúri házba, s kivéve rövid karmesterkedésének idejét, az első magyar színjátszó társulatnál, s vidéki gentry barátságos kúriáiban tartózkodott a legszívesebben.

Különösen sokat időzött régi jurátuskori barátjánál, Bernáth Mihálynál Tiszafüreden, aki már akkor úgy írta magát, hogy: „Nemes Heves és Külső-Szolnok törvényesen összekapcsolt Vármegyének Betsületbéli Vice-Fiskálissa”.

A tiszafüredi urak barátságos tanyáin otthon volt Lavotta, és névnapokon, disznótorokon nemcsak jószántából muzsikált, de még verselt is.

Passzióval írt verseket, de irtózatosak voltak ezek.

Egy tiszafüredi úriasszony nevenapja – Julianna – közeledvén, Lavotta aranyszegélyű papíron következő, sajátkezűleg írt versét nyújtotta át ebéd felett:

Julianna napjára.

Örvendezzünk ezek dicsőséges napon,
Hogy Juliannák áljenek,
Békességben legyenek
Mindörökké Ámen.

Kompánia! ezen dicsőséges napon,
Minden vígan úgy légyen –
Egyen, igyon, úgy tégyen
Mindörökké Ámen.

Igyunk tehát ezen dicsőséges napon,
Egészségére ital bort.
Énekeljünk vivátot
Vivát – vivát – vivát!

Természetesen a borzalmas rossz versnél szebb volt az a Stänchen, amelyet Lavotta a kompániából megszökve, a langyos februári éjszakában hegedűszóval adott a szép asszony ablaka alatt.

1797-ben még egyszer állandó állást vállal és elfogadja Vay József ajánlatára a miskolci redat karmesterségét.

Vay nagyon pártfogolta s bár sok panasz volt örökös részegeskedése miatt, erőnek erejével keresztülvitte, hogy meghagyták állásában.

Lavotta Vay József házának szívesen látott vendége volt és egyik leányának a nevenapjára menüettet is komponált. Az akkori kor divatjához mérten Lavotta darabjainak címeit latinul és olaszul írta, de ezt a szerzeményét, melyet Vay József a bécsi Artariánál nyomatott ki, francia címmel látta el: Louise – menuette – dédió a mademoiselle Louise de Vay par son humblo serviteare Jean de Lavotta – állt a foszlányos, megsárgult hangjegyen, amely egy tűzvész alkalmával, még csak 1864-ik évben pusztult el. Talán a Pély családban lehet belőle még egy példány, mert Vay Luiza Pély nevezetű nemes úrhoz ment férjhez.

Dacára Vay József marasztalásának, Lavotta már ekkor annyira nem tudott egy helyben maradni, hogy ott hagyta Miskolcot és Heves megyébe ment, melyet különösen szeretett.

Itt legtovább volt az irodalom és művészetpártoló magas míveltségű Pappszász család szárazbeői kúriájának a vendége, ahol 1800-tól 1801-ig maradt. Itt Pappszász Máriát és Ignácot oktatta zenére, és ez utóbbi volt - Lavotta saját vallomása szerint – legkitűnőbb növendéke.

Nyugtalan vére egyre tovább kergette és a század első tizedében bekóborolta úgyszólván az egész országot.

Tisza-Füredhez, régi szerelméhez egyre vissza-visszatért és élete utolsó éveiben is, 1817-től 1819-ig Nánássy András táblabíró nejét tanította zenére.

Innen átrándult Borsodba a gróf Szirmay családhoz, majd Nógrádba, ahol Gyürky Pálnál Ludányban tartózkodott néhány hónapig.

A művelt és zenekedvelő háziasszony, Bay Franciska nagyon szívesen hallgatta Lavotta művészi játékát, de mikor egy új, Losoncról fogadott szobaleány miatt, boros fővel összeverekedett Gyürky Pál inasával, józan állapotában ezt annyira röstellette, hogy búcsú nélkül távozott a kastélyból. Noha folytonos ivása miatt a vízkór nagyon erőt vett rajta, 1891-ben még a távoli Bereg-megyébe, Bereg-Surányba is elment az Uray családhoz.

Alig bírt már mozdulni, de nyugtalan vére itt se hagyta pihenni, és télvíz idején Zemplénbe ment Deregnyőre, Lónyay Gábor házához.

A tudósokat, művészeket kedvelő háziúr mindent elkövetett Lavotta bajának enyhítésére s az akkori híres tállyai orvost, Eőry Nagy Gábort járatta hozzá.

Lavotta oly rossz beteg volt, hogy alig akart gyógyszert bevenni és dacára a szigorú tilalomnak, ágya szalmazsákjába csempésztetett az inassal pálinkált és ha csak szerét tehette, egyre ivott.

Ennek dacára látszólag fölüdült, és már 1820. augusztus 10-én maga ment be Tállyára, Eöry Nagy Gáborhoz.

Az orvos nagy örömmel fogadta a híres művészt, átsétáltak a patikába s ott megcsináltatták a gyógyszert.

- No, Jancsi, most már nemsokára egészen jobban leszel – mondja Nagy Gábor -, aztán honoráriumként majd elhegedülöd nekem a homoródit.

Lavotta mosolyogva intett, aztán bevette az orvosságot.

Egyszerre azonban heves idegrángást kapott és lerogyott a földre. Nagy Gábor ijedten vitette be a patikárius-segéd szobájába, ahol néhány pillanat múlva, éppen midőn a falióra hármat ütött, utolsót lehelt Lavotta.

Így halt meg korának egyik legnagyobb zenei talentuma, aránylag javakorában, mert 58-ik évét sem töltötte be egészen.

Lavotta zenéjére előszeretettel írt verseket annak a kornak egy másik hatalmas és nem kevésbé hányt-vetett életű lángszelleme: Csokonai Vitéz Mihály. Erről tesz tanúbizonyságot maga a nagy poéta egy Nagy Gáborhoz írt és Debrecenből 1804. február 17-én keltezett levelének következő passzusa:

„Én, míg tavaszra kelve a muzsikus deákok recreatióra kiszéllednének, akarnám tőlök a Lavotta musicalis compositióit a nálok és egyedül tsak nálok található originálokból lekotázni, clavierhoz alkalmaztatni a hegedüről s a hozzájok és reájok tsinált verseimmel Bécsben elkezdet musicai gyüjteményemnek több Heftjeiben kiadni,”

Elhamvadtak már azok a hófehér, lágy ujjak, amelyek Csokonai Vitéz Mihály uram Heftjeiből olyan érzékenyen játszották vékony, póklábú clavecin-jeiken Lavotta János muzsikáját. Hamvad maga a szerző is régen, és az idő vasfogaitól romlik, porlik síremléke ott messze a tállyai temetőben, amelyre ráborult az enyészet, a feledés homálya.

- D’Artagnan - Vay Sarolta/Vay Sándor

(Forrás: Országos Hirlap – Főszerkesztő: Mikszáth Kálmán - I. év 23. sz. Bp., 1897. vasárnap, deczember 12-én)

Devecsery László: Húsvéthétfő hajnalán

Húsvéthétfő
vízöntő:
vidám ez, nem
kesergő.

Jönnek fiúk
csapatban,
vidám verssel
hajnalban:

Kiskertemben
jártam én,
szép virágot
láttam én:

meglocsolom,
megöntözöm,
kedves szóval
felköszöntöm.

Húsvéthétfő
hajnalán
örüljön sok
kicsi lány!

(Forrás: internet)

Rafael Alberti: Romeo és Júlia

I.
(Fürdő)

Az alakod: mily hanyag és nyugalmas
kék tiszta dob, mozdulatlan ovális
vizek lankatag álmodása – sírbolt!

Az arany fogójú zongorakulcsok,
összehangolták véreddel a tested,
nem is szólva combodról s homlokodról.

Meg se moccansz, míg indulok szememmel,
a tündöklésen át, mely beborítja,
utazásra a tested minden útján.

Ó, te tenger, mezítlen ifjú tenger,
tizenöt ártatlan szűz holddal, út a
fölfedezetlen földekhez s egekhez!

II.
(Fuga. X. 99.999)

Tündöklő, féktelen rózsa, ki vállad
veted a légnek... Sorban
visszahőköl a járda, sűrű nagy tömegben állnak

zajok és színek, egymáson tolongva ,
fákból, ablakokból, járókelőkből
s homlokzatokból zengő dupla fúga.

Viharos szerelem, pergőbb a filmnél,
sebesebb, mint az azúr-röptű sürgöny,
merő őrjöngés önmagában... Így kél

a futó tájak széléről berontva,
a hegy- és vízrajz, féktelen dühöngőn,
rajt farönkök hányódnak és a csorda.

Most, hogy már végleg küszöbünkön itt a
betörő nap és elkerülhetetlen,
hogy haját a csillag bubisra nyírja,

légy néma, míg az árny-lakta homályon
a fároszok beszélnek sűrű csendben,
s téged meztelenre vetkőztet álmom.

III.
(Álom. Kudarc)

Nikkel-csontváz. Két ezüst-gramofon, mely
tű nélkül szól, csak úgy puszta tüdőből.
Ó, szívveréstelen, fából-való test!

hogy feledhetni téged, gépi rózsa,
ki érzéketlen állsz a villamos, zöld,
hűs fény alatt, mint egy bútor, bezárva?

Hogy feledhetném, mondd! hogy vad sörényed,
léttelen kósza holló, sose-szűnő
becézésemből csalódásba hullott?

Lábadnál, fejetlen, elvérzik álmom.
Ó, hogy növesszem vissza homlokomhoz,
a hazugságot, hogyan, gép virága?

A tetőablakot kinyitni! Törd szét,
szél ádáz tőre, hold, hogy meg ne fúljak,
törd szét, sebezd meg, öld meg ezt a képet!

És húzd fel a napot, amely megolvadt.

(Ford.: Somlyó György)
(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 40-42. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Csáth Géza: A kutya (1909)

1

Mind ez ideig nem volt alkalmam Barnabás bácsiról szólni. Ő távoli rokonom, és bár kevésbé szimpatizálok vele, különböző okok miatt nem tartózkodhatom, hogy egyet-mást elmondjak róla. Barnabás bácsi életének fő motívuma maga is megérdemli az érdeklődést. E motívum a következő: egyszerű, polgári születésű ember létére báró keresztapát szereztek neki.

A bácsi életére ez a tény döntő befolyással volt. Anyja, ki nagyanyámnak második unokatestvére volt, valami különös nagyzási hóbortban szenvedett. Effélét csak szegény embereknél tapasztaltam. Ez az asszony teljes egészében arra biztatta a férjét, hogy fölfelé barátkozzon, és nálánál előkelőbb emberekkel tartson lépést.

Hasonló beteges női ambíció a történelemben is gyakran előfordul; erre azonban most nincs időm kitérni.

Barnabás bátyám születése alkalmával, úgy látszik, fokozott mértékben dühöngött boldogult édesanyján ez a sajátságos betegség. És ennek a következménye az lett, hogy keresztapának harmadik szomszédunkat, a bárót kérték föl. A báró akkor huszonnyolc éves legényember lehetett. Igazán keresve sem lehetett volna ostobább keresztapa-választást elképzelni. Szegény Barnabás bácsi cifra, új selyem-bársony pólyájában nem sejtette, de nem is sejthette, mi vár rá.

Az anyja, mint nagyanyám meséli, úszott az örömben, és nyakra-főre dicsekedett, hogy a báró egy százforintos takarékpénztári könyvet ajándékozott a fiának. Továbbá kijelentette, hogy a kisded bármikor számíthat a pártfogására. Kissé unalmas mulatság lenne most hosszasabban vázolni Barnabás bácsi gyerekkorát, amelyet megnyomorított, megrontott a bárói keresztapa presztízse.

Miért mondanám el, hogy Barnabást minden nyolcadik vasárnap új ruhájában, ünnepi cipőjében, kesztyűsen átküldték látogatóba a báró keresztapához.

Miért ecseteljem, hogy ezalatt Barnabás testvérei milyen vígan, gondtalanul, mezítlábra vetkőzötten játszadoztak otthon az udvarban, dúskálva a homokban, hemperegve a fűben és lábfürdőzve a pocsolyákban. Önök mindannyian el tudják képzelni Barnabás nyomorult helyzetét, aki a bárónál csokoládét kapott, és egy előkelő széken egyenesen ülve, szorongva felelgetett a jókedvű báró kérdéseire. Inkább elmondom, hogy Barnabás lassan, bukdácsolva, protekciók sűrű igénybevételével: letette az érettségit, mint önkéntes a huszárokhoz vonult be, és azután a katonai élet elegáns, pompás emlékeivel meggazdagodva közigazgatási hivatalnok lett.

Meg vagyok róla győződve, hogy a báró keresztapa nélkül Barnabásnak sose jutott volna eszébe a természetével annyira ellenkező vadászatra adni magát, ízületi csúzt szerezni, és kitűnő barátaival cigányos tükörtörésekben és hangos ordítozásokban kulmináló mulatságokat rendezni. Ezek a vad magyar szokások merőben távol állottak a Barnabásék családi hagyományaitól. Ők mindannyian derék, takarékos és egyszerű polgáremberek voltak.

Barnabás, miután így "snájdig" módon végigcsinálta a legényéletet, megházasodott. A közjegyző lányát vette el. Kövér, huszonnyolc éves, közönséges arcú nő volt, már mindenkinek kínálták. Mikor a szolgabíróéknál egy vacsorán barátságosan rámosolygott Barnabásra, ez nem tudott többé letenni a rögeszméről, hogy egy volt huszárönkéntesnek és szép legénymúlttal rendelkező közigazgatási tisztviselőnek csakis valami előkelően csúnya nővel lehet a karrierjét végképp megalapozni.

Megtörtént az esküvő, Barnabás anyja örömkönnyeket sírt, és Barnabás zsebre vágta a huszonötezer forintos hozományt. Az esküvőn harmadnap reggelig mulattak. Barnabás meghívta a legjobb ivókat, az egyik barátja, valami Feri nevű, a cigányok nagybőgőjét előre megbeszélt program szerint betörte, Mihályné asszonyom túrós réteseitől hárman egész életre szóló gyomorhurutot kaptak... szóval a lakodalom egyike volt a legszebbeknek a megyében.

Ebben az időben kezdtem tanulmányozni Barnabás bátyám életét. Keresztapjával, a báróval, csak ritkán érintkezett, de mindig úgy beszélt róla, mintha naponta együtt lennének. A beszélgetéseibe mindig beleszőtte. Például ilyenféle közbevetései voltak: "Hogy is mondja csak, az én atyai barátom, a báró...", vagy: "A báró az effélét nem tartja fér dolognak!" stb. Emellett azonban Barnabásból hiányzott az energia és a bátorság, hogy nagyúri ambícióihoz megfelelő társaságot keressen, és a megfelelő kedvteléseket gyakorolja. Például évenként legföljebb egyszer ment vadászni nagy készülődésekkel, drága pénzen bérelt vadászjeggyel, és könyvekből szedett vadásztanulmányok alapján. De erről a vadászatról azután egészen a legközelebbi vadászatig mindig beszélt. Notórius vadászkifejezésekkel, lelkesen, dicsekedve. Nagy és drága puskagyűjteménye, melyet házasságuk után a felesége hozományából vett, használatlanul lógott az ebédlő falán. A puskák, mintha szemrehányóan bámultak volna a gazdájukra: Barnabás, Barnabás. Mi lesz a vadászattal?

2

Barnabás bátyám már a negyvenedik esztendejében járt, és még semmi igazi elegáns dolgot nem csinált. Jól öltözködött, és nagy borravalókat adott - ha látták -, ez volt minden.

Egyszer három hétig monoklit hordott, de hurutot kapott a szeme, és le kellett mondania a monokliviselésről. Ismét és ismét nekikeseredett, és megpróbált részt venni a kaszinói urak nagy hírű lumpolásain. De mindig megbánta: nem győzte az ivást, éjfélre mindig az asztal alá került, és azután ehetett citromot és heringet napokig.

Családi összejöveteleken, ahol nyilván a felesége biztatására vinni akarta a szót, Barnabás mindig pórul járt. A vadászkalandjait meghazudtolták, a pózait, az újmódi kézfogásait és köszönési módjait kinevették, egyszer pedig, amikor vacsorát adott, amelyen fácánok szerepeltek, kegyetlenül leleplezték. A fácánpecsenyéről tudniillik Barnabás azt mondta, hogy a gróftól, a földjeivel szomszédos vadászterület tulajdonosától kapta, aki a fácánokat személyesen lőtte. Kiderült azonban, hogy a madarakat a gróf erdőmesterétől vette drága pénzen. Ugyanez az erdőmester oltotta Barnabás bácsinak a fejébe a rögeszmét, hogy "igazi úriember" háztartásából egy valódi, elsőrangú fajkutya nem hiányozhatik.

Barnabás bácsi pont egy hónapig tanulmányozta a kutyakérdést. Feleségével, ezzel az ellenszenves, csúnya, kövér és mégis tetszelgő asszonnyal folyton a kutyáról beszéltek. A bácsi három délután leveleket írt állatkereskedőknek. Azután két hétig olvasta és szaglálta az árjegyzékeket.

Mikor látogatást tettem náluk, engem is az ostoba kutyabolondériájával mulattatott:

- Figyelj ide, Pali - mondta -, kutyát fogok venni. Árjegyzékeket kaptam. Nagyszerű kutyák vannak itt. Hallgasd csak!

És olvasott:

- Bernáthegyi. Négyéves. Vörös szőrű, fehér foltokkal. Erősen és kitartóan ugat. A reá bízott területet föltétlenül megvédi. Ára kétszáz korona. - Dog. Hároméves. Szürke. Erősen és öblösen ugat. Éber. Harapós. A reá bízott területet biztosan védi. Ára háromszázötven korona. - Ezt fogom választani. Ez a legdrágább és legszebb faj, ugye, édesem! - szólt a feleségéhez fordulva.

- Igen, egy dog - nyafogta az asszony -, én is ezt szeretném legjobban.

- Azt hiszem - mondám szerényen -, hogy a dognál utálatosabb kutya nincs. Félelmes, lusta, sokat eszik, megbízhatatlan.

Barnabás megdöbbenve nézett rám:

- Van neked fogalmad, mi az a dog? Hallja, Janka, micsoda ízléstelen fiú ez a Pali, azt meri mondani, hogy a dog a legutálatosabb kutya! Gyere el, mondd ezt el a Kaszinóban; egyszerűen kinevetnek, tönkre vagy téve, senki se vesz többet komolyan!

Ezzel Barnabás bácsi rám uszította a feleségét is, és együtt szidtak és csipkedtek. Annyira felbosszantottak, hogy csakhamar otthagytam őket. Csodálatos, hogy az efféle haszontalanságok gyakran nem hagynak hidegen. Ahelyett hogy nevettem volna rajtuk - evett a méreg.

Három nap múlva apám újságolta, hogy Barnabás megrendelte a dogot utánvéttel. Ti. levelet írt az állatkereskedőnek, hogy a kutya jó legyen és valódi fajkutya, mert különben visszaküldi és beperli. Az állatkereskedő erre a következőket válaszolta:

Tisztelt uram!

A kutyát nem kínáltam. Ha akarja, vegye meg. Az állataim értékével egészen tisztában vagyok. A dog tulajdonságait hűen leírtam, az árából egy krajcárt sem engedek.

Barnabásnak roppant tetszett a levél, mindenfelé mutogatta, és örült, hogy a sors egy olyan kereskedővel hozta össze, aki "igazi úriember", nem hagy magával packázni. Még aznap írt, hogy küldjék az állatot.

A jó sors megengedte, hogy jelen legyek, amikor a postai alkalmazottak beszállították Barnabásék ebédlőszobájába a ketrecet.

Janka, Barnabás felesége a konyhában akarta fogadni a vendéget, de Barnabás egy kézmozdulattal jelezte, hogy előkelő fajkutyáról van szó, akinek szobában kell üdvözölnie új gazdáit.

- Hiszen napjainak a legnagyobb részét úgyis az ebédlőben, az asztal vagy a hintaszék alatt kell töltenie - mondta a bácsi -, hogy a látogatók lássák. Nagyon emeli a szobát egy ilyen kutya! - kiáltotta lelkesen, és dörzsölte a kezeit.

Leszedték a ketrec vastag papirosát, és az óriás kutya előttünk állt egész félelmes, csúnya mivoltában. Összeráncolta homlokán a bőrt, és megvető tekintettel nézett Barnabásra és nejére.

- Pfuj, micsoda népség közé keveredtem! - Azután hasra feküdt, és fél szemmel figyelte a történendőket.

Barnabás még egyszer előkereste az állatkereskedő levelét, és hangosan fölolvasta a dog nevét.

- Hoppy!

Így hívták. Nagybátyám nem tud angolul, de mindig szidja azokat a családtagokat, akik elmaradtak a nyelvtanulásban.

- Angolul tanuljatok. Csak ezzel lehet ma boldogulni. Világnyelv. Jó társaságba enélkül nem járhat az ember! stb.

Mondom, nagybátyám meg volt akadva a kutya nevével. A dog a Hoppy! szólásokra még a füle botját se mozdította. Barnabásban megszületett a gondolat, hogy hátha másképp kell a Hoppyt olvasni. Próbálgatta tehát. Mondott Hoppeit, Hoppeát, Hoppoit, Hoppeet. A kutya nem reagált egyikre sem. Nagybátyám szégyenkezett előttem és felesége előtt is, hát hamarosan behívatta az inast, és megparancsolta neki, hogy nyissa ki a ketrec ajtaját. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, székekre álltunk, hogy a kutya esetleges támadásai ellen valamennyire legalább védve legyünk. Nem szép a káröröm, ezt az iskolában is tanultam, de nincs különös érdekemben letagadni, hogy meg voltam elégedve a fejleményekkel.

Az inas kinyitotta az ajtót. Hoppy fölállt, ásított, és kisétált a ketrecből, leült a szőnyegre, és két ostoba szemével, két fehér, kiálló fogával kibámult az ablakon.

- Hoppy! - mondta nagybátyám reszkető hangon.

- Hoppy! - mondta Janka néni affektált, nyafogó hangsúllyal.

- Hoppy! - kiáltottam én. - Gyere ide!

- Bolondság - mondta Barnabás -, a kutya csak németül ért.

- Hoppy! Gyere ide! - kiáltottam újra keményen.

Hoppy odajött hozzám, és megállt a szék előtt. Lehajoltam, és megsimogattam a fejét. A kutya elkezdte a farkát csóválni. Leszálltam kényelmetlen fellegváramból, és tovább folytattam a hízelgést. A dognak, úgy látszik, nem tetszett a dolog, mert a farkcsóválást abbahagyta, és szigorúan tekintett Barnabásékra, akik szintén lekászmálódtak a helyükről. Megértettem az állat néma tekintetét.

- Ez a kutya enni akar! - mondtam.

Nagybátyám el volt ragadtatva mentő gondolatomtól. Becsengette az inast, és egy kiló sertéshúst hozatott a mészárszékből.

- Fontos, hogy az első ebéd ízeljék neki - mondotta mentegetőzve, amikor figyelmeztettem, hogy értesülésem szerint az egész háztartásukban nem kell több, mint naponta másfél kiló hús.

A húst elhozták. Hoppy fényesen megebédelt. Egy álló óra hosszáig nyalakodott a finom csemegén. Megette az utolsó falatig. Barnabás majdnem könnyezett az örömtől, hogy a kutya elegáns fajkutya létére mégis elfogadta őt gazdának. Őt, az egyszerű polgári szülők gyermekét. Igaz, a keresztapja báró, de ezt a fajkutya nem köteles tudomásul venni. Értésére adni pedig bajos. A fajkutya csak a szimat után indul, a szimat pedig valószínűen az igazságot deríti ki, a tiszta, változhatlan igazságot.

Éreztem és nyomról nyomra követtem nagybátyám itt vázolt eszmemenetét. Éreztem, hogy a szánalmas ember szeretné elmondani a kutyának, hogy bár ő kétszáz korona születési ajándékot kapott a bárótól, mindazonáltal a háromszázötven korona vételárt nevetségesen csekély összegnek tartja egy olyan kincsért és jó barátért, mint amilyet Hoppyban tisztelhetni remél. Továbbá neje, Janka, született Szeremley leány, közjegyző lánya, volt orsz. képviselő lánya! - és kérése támogatásául bátorkodik ezt is fölhozni.

A kutya egyelőre nem akart tárgyalásokba bocsátkozni. Jóllakott, lefeküdt a zongora alá és elaludt. Barnabásék suttogva beszélgettek, és lábujjhegyen jártak. El voltak ragadtatva a kutyától. Barnabás még azt is előnyére magyarázta, hogy olyan lusta.

- Nemes állat. Kifárasztotta az utazás. Egy parasztkutya hetekig is elbírja az éhséget, szomjúságot és álmatlanságot. Minél finomabb az állat idegrendszere, annál hamarabb fárad. De azután rendkívüli erőfeszítésekre is képes!

Egy német könyvből fölolvasta a dogról szóló fejezetet. A cikkben érzékeny történetek voltak elmondva a dogok nagyszerű lelki jóságáról, természetes humoráról és ritka hűségéről. Barnabás csaknem a könnyekig elérzékenyült, midőn egy dog öngyilkosságát - urának vadászaton történt szerencsétlen halála miatt - fölolvasta.

Hoppy azonban nem volt ezek közül a dogok közül való. Másfél órai alvás után kiugrott a szoba közepére, és ránk vicsorította a fogát, majd pedig ugatásban tört ki. Mindannyian halálra rémültünk, és önkéntelenül is újra székekre álltunk. Hoppy most kiegyenesedett borjúnyi nagyságban, egész hatalmas fogsorát bemutatta, és néhány szilajat ugrott. Úgy látszott, hogy nincs más célja, mint hogy mulasson a rémületünkön. Nagybátyám csöngetett az inasért, és megparancsolta neki, hogy hozza be az ostort.

- A kutyát nem szabad verni - magyarázta fogvacogva -, de egyelőre meg kell mutatni, hogy ki a gazdája. A szakkönyv is ezt ajánlja!

Az inas azonban nem mert keresztüljönni a szobán. Hoppy ostromzár alatt tartotta hadállásainkat. Végre úgy oldotta meg a dolgot, hogy az ostort átdobta nekem Hoppy fölött. Én elkaptam, és nagybátyámnak nyújtottam. Barnabás bácsi erre leszállott, és szertartásosan, gyengéden, Hoppy kiáltással egyet a kutyára csapott. Hoppy nem vette tudomásul az ütést, Janka nénihez rohant, és két lábát a vállaira tette. Janka néni mosolygott, és arcán a hideg veríték gyöngyei jelentek meg. Feledhetetlen látvány volt!

Hoppy valahogyan mégis megbékélt, és én már éppen megelégeltem az izgalmakat. Hamarosan távoztam.

3

Napok múlva hallottam, hogy sehogy se akar engedelmeskedni. Barnabásék szobalánya mesélte a kútnál Julisnak, hogy a kutya az asszonyt jobban kedveli, ellenben az úrra haragszik néha, és kimegy a szobából, ha ő bejön, mintha undorodna a látásától. Barnabás minden valószínűség szerint ezt a viselkedést szíve mélyén a felesége előkelőbb származásával magyarázta. Fájt neki Hoppy tüntető visszautasítása. Maga etette, rengeteg pénzt költött húsra, a mészárosnál naponta külön velős csontokat rendelt. Ahányszor az apám találkozott vele, mindig véres csomagokat vitt Barnabás.

- A kutyának viszem - mondotta, és föllebbentette a papirost: nyers marhamáj, borjúvese, birkafej, ilyenfélék rejtőztek csomagjaiban.

Hetekig tartott, míg Hoppyt ki lehetett vinni a korzóra. Barnabás ez alkalommal kutyakorbácsot tartott a kezében, macskanadrágot húzott, és pörge kis vadászkalapját csapta a fejére betyárosan. Nem lehet tagadni, hogy Barnabásnak e stílus iránt határozott érzéke volt.

A korzón a dog nagy feltűnést keltett. Barnabás arca hízott a gyönyörűségtől. A főispán azt mondta, hogy a legszebb kutya a városban, s hogyha volna rá való pénze, rögtön hozatna egy hasonlót, annyira kedvet kapott. A Szalay főhadnagyné pedig cukorért beküldte az urát a kávéházba, hogy megetethesse a szép kesztyűs kezeiből a dögöt. (Nincsen jobb dolga!) Barnabás bácsi élvezte a népszerűség aranyos napsugarait, amelyek Hoppy jóvoltából reá sütöttek. De nem soká tartott az öröme. Hoppy makrancoskodott.

- Jöjjön, Hoppy - mondotta neki többször Barnabás -, jöjjön! - De a kutya nem szerette a dirigáló köteléket. Elkalandozott oldalt a sétálók közé, belekeverte a szíjat az asszonyok szoknyájába, és megakasztotta a sétát. Barnabás bácsi szégyellte magát az erélytelenségéért, és kedélyeskedve társalgott a kutyával.

- Jöjjön, no, maga huncut, merre megy, arra majd ad magának a százados úr! Erre csak szépen, erre!

Az ügyet azonban nem lehetett jól reparálni. Nagybátyámnak használnia kellett a korbácsot.

Nem tehetett mást. Nagyot vágott a kutya vékonyára. A Hoppy felüvöltött. Barnabás elsápadt. Hoppy szaladni kezdett, és magával vonszolta a gazdáját. Nagybátyámnak szaladnia kellett. Nem volt elég ereje, hogy a kutyát visszatartsa, de nem is merte. A dognak tetszett a mulatság. Szilajon, métereseket ágaskodva szaladt tovább, mint egy paripa. Barnabás izzadva és fuldokolva követte. Végre mentő gondolata támadt. Egyszerre, amikor egy utcai karó mellett haladtak el, hirtelen rácsavarta a karóra a kötelet. A dog fogva volt. Nem tudott mozdulni. Barnabás lihegve törülgette a homlokát és kétségbeesve pislogott maga körül.

A báró, a keresztapja lépett hozzá.

- Szervusz - mondotta -, a kutyád gyönyörű, de nem tiszta faj. A közjegyző is azt mondta, hogy tiszta dognak mondod. Nem tiszta dog. Németalföldi vérebkeresztezés. A füléről látom. Miért nem kérdeztél meg. Engedetlen, komisz állatnak látszik. - Elvette Barnabás kezéből az ostort, és hatalmasokat vert a kutyára. Hoppy üvöltött és ugrándozott, de úgy látszott, hogy a lecke használt neki. Nyugodtan és engedelmesen ment haza.

Másnap azonban megharapta a mosónőt, és ráugrott az inasra. A mosóné húsz koronát kapott fájdalomdíjul, és az inasnak föl kellett emelni a fizetését. Barnabás verte a kutyát egy darabig, de Hoppy olyan morcos volt napokig is, hogy abba kellett hagyni. Barnabás nem bírta el az állat néma bojkottját.

Hozzá közbejött a gróf erdőmesterének látogatása, aki kijelentette, hogy a kutya tiszta dog, fajkutya, és verni nem szabad. Nagybátyám túláradt a boldogságtól, és a kaszinóban így szólt a báróhoz:

- Kedves keresztapám, szakértőkkel vizsgáltattam felül a véleményedet, és azt mondják, hogy a kutyám tiszta dog.

- À la bonheur! - mondta a báró és osztott. De megharagudott Barnabásra, és azóta egyszer sem fogott vele kezet.

4

Tegnap éjszaka szerencsétlen nagybátyámról álmodtam. Hoppyt egy nagy sárga mezőben láttam bandukolni. Egykedvűen ugrándozott, mint egy elszabadult kóbor komondor. A nyakán egy kölönc lógott, valami csomózott spárgán. A kölönc nagybátyám hullája volt. Kis fekete holttest. Valami esztergályozott sakkfigurának látszott. Hoppy megállt egy domb szélén. Egyedül volt a mezőn. Kinyújtózkodott. Megnőtt akkorára, mint egy ház. Végül feje már a felhőkbe ért, és nagybátyám - a kölönc - úgy lóbálózott a nyakán, mint valami apró parittya. Hoppy borzalmas volt. Mintha azt mondta volna:

- Mi állatok is visszaadjuk olykor az embereknek a kölcsönt azért, amit tőlük elszenvedtünk. Csak persze megfelelő emberek szükségesek!

Egyébként Barnabás és neje egészségesek, de életükre ólomsúlyként nehezül Hoppy. Annyit eszik, hogy azon a pénzen két lovat lehetne etetni. A látogatókat végképp elriasztotta a háztól, és a cselédeket megdrágítja.

Nem akar soha kimenni a szobából, komiszkodik Barnabásékkal, és állandó rettegésben tartja mindkettőjüket. Szeszélyes és vad. Nem javul, nem tanul semmit. Barnabásék meg fognak öregedni, és akkor fognak csak rájönni, hogy ezt a kutyát az első nap agyon kellett volna bunkózni.