Lavotta János

lly körből emelünk ki egy nevezetes egyéniséget, mellyhez nyulni ritkábban van alkalmunk, értjük a magyar müvészek osztályát, bár ennek tagjai is tiszteletreméltó számmal és jelentőségben kezdenek szaporodni s kilátásaink e részben is mindig biztatóbbak.

Ne nézzetek kicsinylőleg ez igénytelen alakra, mivel nevét az európai müvészeti lexiconok hasábjain talán nem találjátok. A kit itt láttok, az a mai müveltebb magyar zene teremtője, a legelső magyar szintársulat karnagya volt!

Mindenki ismeré azon vészeket, mellyekkel az elharapózott idegen divat és majmolás a mult század végén nemzetiségünket, nemzeti szokásainkat és sajátságainkat fenyegette. Idegen elemek boritották el köz- és magánviszonyainkat; haldoklott még az emlékezet is. De az ébredés napja nem soká késett s a kik hivatást érezének magukban, a közélet különféle ágazataiban elfoglalák vezérállomásaikat.

Egy illy, szerényebb bár, de következéseiben épen olly fontos állomást foglalt el Lavotta János is. A zene varázserejét ki ne ismerné? s különösen köztünk, a sirva vigadó, tűz- és lélekteljes magyar zene vigasztaló és buzditó hatalmát ki ne tapasztalta volna? Lavotta ennek élt csupán s művészi kézzel ezt elevenité föl ama vészterhes napokban halottaiból! Kiérezte a magyar zene becsét s hatását s azért nemcsak felkarolta azt egész lelkével, hanem hogy kortársai s a késő nemzedék által is mivelhető legyen: müvészeti, irodalmi térre emelte. Ő szólaltatá meg először a magyar zenét különféle és változatos müvészi formák alatt; ő utána került az a lángeszü Bihary és Csermák kezei közé. Mondták ugyan a szakértők, hogy Lavotta sem Csermák nagyszerüsége- és eredetiségével, sem Bihary viharos játékával nem mérkőzhetett: de abban megegyeztek s ezt maig is fennlevő s legujabban is diszes diadásokat ért müvei (p. o. gróf Fáy István „Magyar zene gyöngyei” Bécsben Glögglnél) tanusitják, hogy Lavotta határozott nemzeti jellemre, lágyságra s értelemmélységre mindkettőt felülmulja. 1786-tól kezdve 1818-ig 120 remek magyar nótát szerze, mellyekből azonban csak nehány jelent meg nyomtatásban, s ezek között is több darab idegen név alatt látott világot. Talán nem sok e 120 nóta 32 év alatt; de meg kell gondolnunk, hogy ha Lavotta ugy akarta volna ujjából kirázni a nótákat, mint a mai zeneszerzők a „csárdás”-okat szokták, akkor legalább háromezeret irhatott volna. Csokonai több dalaihoz melódiákat szerzett, mellyek most is állandó becsüek.

Lavottának, mint hegedűsnek, legerősb oldala volt az u. n. fantázia. Hogy ezt megérthessük, halljuk, mint nyilatkozik e tárgyról a magyar zene egyik legavatottabb méltánylója, Patay József. „A palotás vagy hallgatni való magyar nóta a magyar zenének legmélyebb legfönségesebb, legnagyobbszerű s legelbájolóbb, de egyszersmind legnehezebb neme is. Ezt nem szokta volt sem csárdás, sem fris követni, hanem a maiak által csak hirből ismert fantázia, mellyben a játszó nem csak ügyességét tüntetheté ki legnagyobb mértékben, hanem érzelmét, izlését és költői tehetségét is kifejtheté. – Mert ez nem volt egyébkor eléadható, csak midőn a játszó jó kedvében olly mélyen belemerült a játékba, hogy már mintegy magán kivüli ihletett állapotban volt, midőn a fantáziát játszá. Azért is egy fantázia sincs eredetileg ugy irva, mint a hogy azon zenészeti ihlettségben játszatott, mert midőn irni akarta a játszó, már akkor mámorából fölébredvén, maga sem tudta, hogy játszotta el.”

„Valamint a palotás zene legfőbb mestere Csermák (Lavotta tanitványa), ugy a fantáziában utolérhetlen volt Lavotta. – Kár hogy igen ritkán lehetett olly kedvbe hozni, hogy fantáziát játszék mások előtt (mit magában gyakrabban tett), – csak ismerős általa kedvelt társaságban, szép nők kérése s nehány üveg jó tokaji bor kiüritése után adta rá magát; – átalában kárhoztatták azért, hogy igen sokat kérette magát a játszásra.”

Adjunk ehhez még nehány adatot Lavotta életének eseményeiből. Született Pozsony megyében Puszta Födémes helységben 1764 jul. 5-én tősgyökeres magyar családból. – A zene iránti hajlama már 10 éves korában nyilatkozott, mihez a lángot atyjától kapta, ki maga is igen ügyesen hegedült s látván fia szép tehetségét, őt az akkori legjelesb zeneképzőkhöz ajánlá tanitványul. – Iskoláiban Lavotta hanyag tanuló volt; egész lelkét, figyelmét hegedűje birta. – Hozzájárulván mostoha anyjának méltatlan bánásmódja, atyja egészen idegen lőn hozzá. A fiu beállott katonának, de atyja kiszabaditá s Bécsbe küldé. Itt a legnagyobb szorgalommal tanult a fiatal Lavotta s bő alkalmat talált, kedvencz zenei hajlamának szentelni idejét, s annyira vitte, hogy csakhamar Bécs akkori legfényesebb salonjaiban közbámulat s méltánylás tárgya lőn. 1786-ban Pestre jött törvényt hallgatni.

22 éves volt, midőn elvégzé iskolai tanulmányait, de ezeknek nem vevé sok hasznát; ősi vagyonkáját eladá s nyugodni nem tudó lelke sugallatát követve, a művészi vándorélet élvei közé merült. Az első magyar szintársulathoz, melly 1792-ben Budán s Pesten működött, karnagyul állott be; de ez állásáról is lemondott, s a nemzeti ezen vándor apostolává szegődvén, majd egyik, majd másik barátjánál, az ország különböző részeiben tölté napjait; hol a legszivesb fogadtatásokra talált. Végre 1816-ban Debreczenben akart letelepülni mint műárus és zeneoktató, de már ekkor betegsége, a vizkór, miatt e szándékát nem teljesitheté. A szeszes italok tulságos használata okozá kora halálát Tállyán 1820 aug. 10-én. Végperczeig – mint Bernát Gáspár irja, ki mult évben e zenemüvészünk terjedelmes életirását bocsátotta közre – két hű barátja kisérte: kedvencz Straduarius hegedűje és a servus humillimus (a mint Lavotta, kedves borocskáját nevezni szokta.) Tetemeit az általa forrón szeretett magyar nektár classicus hazája, a Hegyalja fedi, Tállyán, hol porait egy emlékkő jelöli.

Ez emlékkövet – mint a Vasárnapi Ujság f. évi 5. számában kideritettük – 1831-ben egyik tisztelője Ujfalussy Mihály emelteté. Az emlék egy másfél ölnyi magas faragott kőgúlából áll, melly a sir fölött emelt négyszög talapzaton nyugszik. Északi oldalán ez olvasható:

„A magyar muzsika egyik kedvelője által emeltetett Szatmárból 1831-ik esztendőben.”

Nyugoti oldalon:

„Nemes LAVOTTA JÁNOS, hires magyar hangmüvész és nemzeti nóták szerzője porai felett.”

Ugyanitt a gúla alatti talapzaton:

„A hangmüvészet mesterségének megtiszteltetése.”

Déli oldalon:

„Ki meghalt 1820-dik esztendőben, életének 50-ik* esztendejében.”

S alul legnagyobb betükkel:

„Itt nyugszik a maga idejének Orfeussa.”

(Forrás: Vasárnapi Ujság - http://epa.oszk.hu/00000/00030/00235/datum06394/cim206395.htm)