Magyarország áldott termőföldjén megérett már a kenyér, ez a mindenekelőtt való. Jó, amely mindent pótol és amelyet nem pótolhat semmi sem. Ebben a nehéz esztendőben még jobban érezzük azt, mint valaha bármikor; méltó tehát, hogy foglalkozzunk vele s bizalmukkal és hálánkkal azok felé forduljunk egyszersmind, akik munkájának a mi mindennapi kenyerünket elsősorban és közvetetlenül köszönhetjük.
A föld, a fekete, sávos föld, amelynek annyian látták csupán csak vásári értékét, olyanok, akik magok sohasem munkálták, sohasem dédelgették, soha tehát igazán meg sem is ösmerhették most újra segítségére siet aranykalászos ígéretével mindnyájunknak, bíztatva a szegény agyonzaklatott embert: „ne félj, el nem hagylak; hisz az édes anyád vagyok”, viszont ennek a drága áldott földnek a dajkálói, igazi gondozói, ők voltak mindig s ők is maradnak: a földmívesek.
*
Minden munka szent, amelyet ember az ember üdvére végez; de a földmíves munkájának ezen felül még az ad különös értéket, hogy a világ megváltásának legméltóbb bérét, jutalmát, elégtételét és biztosítását, a kenyeret, ez a munka teremti meg nekünk.
Egy emberöltő múlt el fölöttem, amióta ennek a munkának állandó nézője, figyelője, csudálója és szerelmese vagyok, - lesve emellett mindazt a szépséget, amelyet a földi mindenségből a mi kis magyar hazánk határai között különösképpen is a magunkénak lehetett éreznem: s minden más emberileg értékelt jónak az elkívánásától teljesen idegenül: a földmíves élete volt az egyetlen, amelyet irigyelni tudtam; hisz’ ez az élet az, amely legközvetlenebb kapcsolatban folyik a csudálatos legnagyobb szépséggel és erővel, amely a nagy természetből szakadatlan árad. – A földmíves az, aki fürödvén napsugárban, meglocsoltatván hajnali harmattól: testben-lélekben viharállóvá válik, s mindenütt nélkülözhetetlen abban a harcos munkában, amely a mindenki biztos kenyerét hozza az emberszeretet ígéret földjét sóvárgóknak.
Ő körülötte van legközelebb a szabad természet, amelyből fakad minden erő és áldás és amely gyöngédségek özönét önti ránk szinte földöntúli ajándékaiban, amikor a világ színpompájának a gyönyörűségét megsokszorozza a saját láthatatlan lelkének sokféle illatával.
A földmíves az, aki a Napisten éltető sugarát a kicsi bolygó Föld szolgálatában kenyértermővé teszi a munkájával. A mi számunkra a Nap éltető ereje ott van abban a búzaszemben, amelynek a megsokasításáról a földmíves gondoskodik. – Van-e ennél szebb legenda, amely a teremtő erő legnagyszerűbb nyilvánulását egy búzaszemben láttatja velünk?!... s lehet-e büszkébb öntudat annál, hogy ez is emberi munka eredménye, amely nélkül azt a kincses búzaszemet elnyomná a gyom és sohasem lehetne belőle kenyér?...
Bizony vesztesek azok, akik ezt a munkát nem ösmerik, akik sohasem nézhették végig a földdel vívott azt a hősi harcot, amelyet a földmíves az első ekenyitotta barázdától kezdve az aratásig végez – a kenyérért; mindnyájunk kenyeréért; miközben állandóan kint van, pacsirtahangos tavasztól kezdve az égi hóvirághullásáig, a föld keblén, amelyet ostromol, hogy megnyissa tejének-mézének forrásait az ember számára. Ez az ostrom a legáldottabb munka; erős és akaratos; meg nem alkuvó, mint a szerelmes kérő ostroma, akinek engedelmesen adja meg magát a kedvese, a föld, hogy ebből a legszentebb frigyből, a munka és a föld ölelkezéséből, megszülessék a kenyér. Az isteni és emberi egyesülés magasztos násza ez, amelynek folytonos ünnepét virágdísszel, lombsuttogással, verőfénnyel, felhők játékával teszi pompássá és hangulatossá a természet; miközben az aranynál aranyabb kincs nehéz kalásza alázatosan hajlong előtte a rónaságon; a mezsgyék pedig piros pipacs, rózsás arcú vadbogyó, fehér-köntösű székfű, kékszemű búzavirág, sárga csillagokat ragyogtató ökörfarkkóró és még száz meg száz, a szivárvány színgazdagságával egybefolyó más virág koszorújával ékesek.
Milyen felséges munka esik itt az erős karok és tiszta lelkek számára! – Hogy nem bírná ezt a becsületességében olyannyira nemes munkát más, mint az erre termett, ehhez szokott, ebben megedződött földfi! Mint ahogy az ősmonda varchonitái, - ősmagyarok még ősibb elei, - húszfontos kardokat kovácsoltak, hogy ellenségeik el sem bírhatták volna azokat: a földmíves és kiváltképpen a mi földmívesünk, olyan munkát végez az ő rövidre szabott legnagyobb munkaidejében aratáskor, aminőt éppen csak ő bír úgy elvégezni. Ami ezt az annyira fárasztó munkát megédesíti és mégis könnyűvé teszi, az éppen az ily munka természetében rejlik. A szabad levegőnek szabad érzést keltő élvezése és a közös nagy egység tudata ez; minthogy az aratómunkás igazán együttes törekvéssel végzi ugyanazt. Csak az aratógazda, - már ahol sokadmagok közt vezetőre van szükség -, válik ki közülök, mint a kaptárban az anyaméh, amely köré a raj gyülekezik.
A mi külső népünk zöme szívvel-lélekkel ezé a munkáé ilyenkor; mindennapos dolog, hogy aratás évadján kint is éjszakázik, hogy hajnalban közelebb érje a munkáját. Ezt a hatalmas, nehéz, de annál áldottabb munkát, amelynek végzése közben annyiszor kél vele birokra a nap forrósága; izzasztja, hevíti, tikkasztja; s ilyenkor az aratómunkás minden enyhülése a könyörületes pusztai szellő, amely meg-megsimogatja; meg az árnyékban tartott, nedves ronggyal letakart csobolyó, tele jó hideg kútvízzel. És még valami, ami mindennél többet és jobban üdít: az a gyönyörűség („úri” nyelven „passzió”-nak – mondanák), amellyel a munkáját élvezi.
Milyen igazi ezután a munkásélvezet után a pihenés, akár a szabad ég alatt is – sőt ott leginkább -, ahol legősibb módon az égbolt kékselyem paplanával takaródzik, miközben a holdvilág bujkálva osonó tündéri fénye hinti meg halványan a pusztát. Csak a gazdálkodó ember, aki így él, tudja igazán: mit ér a szabad levegő a fáradt embernek; hogyan üdül fel egy pár órai alvástól is a sok tiszta élenytől, amely át meg átjárja a tüdejét, egész testi-lelki mivoltát – lényét. Szükség is van erre; mert az aratás nem az a munka, amelyet sablonos hivatallá változtathat a meghatározott munkaidő. Hisz’ ezt a munkát a természet parancsa irányítja az időjárás szerint. S ez ellen nincsen „apelláta”. Amikor az aratással való késlekedés kárral – esetleg nagy kárral – járhatna, akkor nem szabad késlekedni. A túlérett kalász magától is hullatja „pörgeti” a magvát; márpedig minden kárba veszett szem egy-egy hiába elcsöppent vertéket jelent. De még ennél is többet: mélységes szemrehányást azért a morzsányi kenyérért, amelyet a legigazibb szenteltvíz, a munka verítéke locsolgatott meg magkorában, jóval azelőtt, mire elkövetkezhetett az elvetett magnak új termésével az aratás. Tudja ezt az arató és nem kell neki bíztatás; végzi sürgős munkáját becsületes, jogos és okos önzéssel, egyszersmind minden erejével. A régi vitézi példaszó: „ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel”, így éled meg az arató emberséges békés munkája körül: „ha rövid a nappalod – toldd meg a holdas éjszakával”, - amikor tudniillik a hűvös levegőn könnyen fürgén lehet mozogni s a kasza pengése úgy hangzik messziről, mintha a puszta éjjeli zenéje volna. Biz’ erre sor kerülhet; hisz’ hányszor akasztja meg a sürgős aratómunkát a nyári zápor, általában a kedvezőtlen időjárás, amelynek a munkaveszteségét sietve kell azután pótolni, amikor éppen lehet.
Még az a városi nép is, amelyik faluról került ide, visszavágyakozik ilyenkor a maga régi fészkébe; mint ahogy a kalitkás vándormadár, amely megérzi tavasszal az ő útrakelésének az idejét s vergődve vágyik ki, ki! - úgy van vele az olyan kívülről ideszármazott „fehérnép”, hogy akárhányat közülök semmiféle szép szó sem marasztalhat aratáskor; röpülne ki, ki! a faluja határába, ahol a kaszás ütemesen suhint a kalászerdő aljára; „kettőző” lépésről-lépésre megy utána s csomókba szedi a lekaszált „életet”. Ezekből a csomókból lesz a kéve; a kévéből pedig (szám szerint tizennyolcból) a kereszt, amíg csak az egész vetéstábla tele nincs kereszttel, kenyérrel, mindenek fölött való jóval, amely benne volt az elvetett magban, de kézzelfogható új valósággá csak aratáskor válik, amikor fizet a föld és ontja magából az új kenyeret.
Az aratónak az egész nap munkája sem elég fáradság arra, hogy este még egy darabig ne mulatozzék, pihenésképpen. Mesélget, évődik, dalol; táncra is perdül, ha van köztük furulyás, harmonikás, vagy más efféle muzsikához értő. A marokverő leányok karcsú dereka hajladozik ilyenkor az erős aratókarok között, mint a szélfújta rozmaringszál; járják a selymes puha gyepen, csak úgy mezítláb, olyan kecsesen, ahogy az úri bálokon már régóta nem tudják, nem is akarják. Hisz’ még a csárdásra is bosztont tipeg a nyavalyás ficsúr, félpúposra görnyedve affektált lejtésével.
Hányszor hallgattam nyári estéken az aratók nótáját, amikor lassan emelkedett a holdvilág s nekem úgy tetszett -, mintha a ritkás lombú vén tapolyfa ágain kapaszkodnék feljebb, egyre feljebb, kíváncsian lesve, hogy mi történik idelent...
A derengő éjszakai lámpás elhintette fényét a messzeségbe, ahol a még lábán levő vetés közt, vagy a réten valahol, fürj pittypalattyolt más hang nem is volt.
Ott még várta a kaszát az érő kenyér. Ingott-ringott az éjszaka lélegzetvételétől, amely illatos volt és harmatosan nedves. – És tele volt a természet ihlető erejével, amely megszállja az ösmeretlen népdalok költőit; ezeket a pusztai pacsirtákat, akik jönnek az ösmeretlenségből és elmúlnak, mint a köddé ritkuló felhő. De emlékezetök sejtelmét itt hagyják dalaikban.
Ilyen aratónóta visszhangja kél bennem.
Ennek az emlékezetébe szövődnek bele azok a képek, amelyek meg annyira a mi munkás „kenyéradóink” felé fordítják a lelkemet, most, amikor megérett a „kenyér” az aratásra.
(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 12. sz., 1920. jún.27.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése