Nemcsak az élők múlnak el – elmúlnak a halottak is.
Imhol olvastam egy újságban, hogy a híres, régi magyar muzsikus, nemes Lavotta János uramnak tállyai sírköve is pusztul, romlik az idő vasfogától. Elgondolkozom a mulandóságról és a gomolygó ködből mintha kibontakoznék Lavotta Jáos alakja és mintha kiszínesednék, úgy, mint mikor egy régi-régi pasztell képről törli le gondos kéz a hosszú évtizedek alatt tapadt port és pókhálót.
Volt valami nemes izsipfalvi Lavotta Jánosban, ami a középkor trubadúrjaira, a fahrende Ritterekre emlékeztet.
Világ életében nem volt nyugta; éppen úgy, mint nem volt Tinódynak, Balassa Bálintnak, és mint nem volt Csernáknak, Chopinnak, Rubinsteinnek meg annyi más híres-neves zenésznek. Kóborolt, mint ezek, és ha néhanapján kényelmes, bőséges napokban is volt része, ha tejben-vajban fürösztötték is, mihelyst rájött a menős vágya, ment; sokszor a kapufélfától sem búcsúzva, hogy küzdjön, nyomorogjon, talán éhezzen is.
Lavotta apja, szintén János, a Pozsony-megyei Födémesen jómódú földbirtokos volt, és a múlt század hatvanas éveiben a Pozsonyban székelő helytartótanács titoknoka.
Mint a megye és város egyik elsőrendű honorációra, természetesen rendkívül ellenezte Jancsi fia cigány-hajlandóságát. Apa és fiú különben is sokat ellenkeztek egymással és az öreg Lavottát fia ellen még második felesége, a szintén nagyon előkelő családból származó Névery Katalin is bujtogatta.
A kis Jancsi ezért már, mint gyermek se szeretett otthon lenni. Sokkal jobban érezte magát a nagyszombati konviktusban, ahol nyolc esztendeig tanult.
Nagy zenei talentumát itt ismerte föl először gróf Keglevich kanonok, akinek komornyikja, Hosszú Ferenc, maga is jó hegedűs, néhanapján hegedülgetett a kis Lavottával, a kanonoki rezidencia sötétes, boltíves folyosóján.
Egyszer éppen homályos decemberi alkony volt, mikor jött haza a gróf és hallja, hogy a folyosón hegedülnek.
- Ejnye, mintha Fránci ma szebben húzná, mint máskor – mondja egy véle jövő vendégének, aztán nagyot kiált a komornyikra.
A hegedülő gyermek nem ijedt meg, de abbahagyta a játszást, és illedelmesen szólt bele a nagy homályosságba:
- Ego sum Joannes Lavotta, de eadem, convictor.
A kanonok aztán beszédbe ereszkedett a fiúval és míg csak Nagyszombatban volt, taníttatta hegedülni.
A kóbor életet voltaképpen úgy kedvelte meg Lavotta, hogy egyszer annyira összeveszett mostohaanyjával, hogy kést fogott rá. Megszökött tehát hazulról és beállt az akkori Ferdinánd gyalogezredbe.
Apja igaz, hogy azonnal hazavitte, de már nem volt maradása otthon. – Bécsbe szökött, ahol elhatározta, hogy végképp a zenészi pályára lép. Érdekes, hogy ekkor Lavotta hangversenyt is adott a császárvárosban, de akkora lámpaláza volt, hogy végképp megbukott. Gróf Csáky Gyula, az akkori pozsonyi színház intendánsa, a agy kudarc után így szólt Lavottához:
- Csak azt röstellem, hogy pozsonyi, no de remélem, még kiköszörüli a mai nagy csorbát.
És valóban ki is köszörülte, mert mikor 1786-ban második hangversenyét adta Bécsben, már oly óriási diadalt aratott, hogy a lábaihoz szórt virágokat alig győzték a pódiumról elhordani.
Gróf Rosenberg, II. József császár egyik legkedvesebb embere annyira át volt hatva a fiatal művész játékától, hogy sírt, Darvas Ferenc, nógrádi földbirtokos pedig pompás aranyalmával díszített spanyolnád botját ajándékozta oda a művésznek.
Apja, az ósdi szabású magyar nemes azonban egészen másként vélekedett ezekről a sikerekről. Fulmináns levelet írt az ifjabb Jánosnak, amelyben tudomására hozta, hogy: „ha effajta komédiáskodásoddal továbbra is bémocskolni szándékozod nemesi származásodat, örökségedet tekintsd elveszettnek.”
Ez kissé szeget ütött az ifjú Lavotta fejébe, s miután három hónapig az akkor még fennállt Pálos-rend vendége volt Sopronban, 1786. augusztusában Pestre ment és beiratkozott a jogi fakultásra.
A jurátusok nagy örömmel fogadták a hírből már ismert jó hegedűs cimborát, különösen örök barátságot esküdött Lavottának bernáthfalvi Bernáth Mihály.
A freskók írójának, Bernáth Gazsinak lett ez később apja, és az egyetem padjaitól kezdve, amit csak lehetett, följegyezgetett Lavotta életéből.
Történt egy alkalommal, hgoy 1787-ben három előkelő angol főúr szállt meg az akkor elsőrangú Hét választó fejedelem vendégfogadóban. Ezek ebédnél összejövén Szontágh Mihály szepesi koronakerületi főpénztárnokkal, beszédbe elegyedtek és theatrumról, meg muzsikáról is jövén szó, Szontágh említette nekik Lavottát, hozzátéve, hogy most Pesten jogászkodik.
Az angol ifjak erre kérve kérték Szontághot, ismertetné meg őket a bűvös muzsikussal, ami meg is történt.
A lordok addig könyörögtek Lavottának, adna egy hangversenyt, amíg beleegyezett. Bernáth Mihály mind összecsődítette az ismerősöket, még Pécelre is kikocsizott a nagy mecénást, Rádayt meghívni, úgyhogy estére kelve szépen megtelt a Hét választó fejedelem szállója, amelynek pallóját is felviaszkolták a jogászpajtások, nagyobb módnak okáért.
Javában játszik már Lavotta, mikor csak halkan kinyílik az ajtó, és belép rajta egy alacsony, vállas, meg egy nyúlánk, fehér parókás, copfos férfiú, oldalán a koszperd, kezében háromszögletű kalapja.
- A császár... a kalapos király, suttogják a teremben. (Az utóbbi nevezet a nyakasabb magyar urak ajkáról röppent el.)
Valóban II. József volt a nyúlánk alak, aki a rákosi manőverekre jőve, a Hét választó-ban szállt meg.
Még este is dolgozott szobájában Vay József konziliáriussal, de meghallva a bűvös hangokat, sietett a nagy terembe.
A hangverseny hallgatósága fölugrált, de a császár csöndet intett a kezével, aztán valódi extázisba merülten hallgatta Lavotta játékát.
Midőn egy igen szép hallgatót elvégzett, József császár maga adott jelt a tapsra, aztán pedig egy violonczellot hozva, fölszólította Lavottát, kísérné játékát.
„... Gyönyörűség vala emberi fülnek ez a muzsika és én még százszorosan szívbeli örvendezést éreztem, mert az én jó uram muzsikális mulatozásában egy kissé talán elfelejtkezett sok keserűségirül.”
Így emlékezik Vay József erről a nevezetes hangversenyről: 1787. a rákosi hadjátszások alatt írt naplójába.
- Az angol főurak, mikor megtudták ki volt a halavány férfiú, addig ostromolták Lavottát, mígnem azt a hegedűt, melyen József császárt kísérte, harminc darab aranyért eladta nekik.
Bernáth Mihály ezért keserű szemrehányásokat tett neki:
- Sajnálom Miska, de kell a pénz – viszonzá Lavotta.
Mert Lavotta Jánosnak mindig kellett a pénz, és elköltötte volna a Dárius kincsét is, úgy, hogy apai örökségének hamarosan nyakára hágva, teljesen vagyon nélkül maradt.
Mikor már egy garasa se volt, 1791-ben beállt báró Orczy Lászlóhoz írnoknak.
Igaz, hogy jóformán semmit se dolgozott, de Orczy nagyra volt híres írnokával és kénye-kedve szerit hagyta muzsikálni, henyélni és lumpolni, akár pesten, akár Kassán időztek is, midőn a báró Abaúj-megyének volt a főispánja.
Orczynak óriási türelme volt Lavottával, mert a művész valósággal botrányt botrányra halmozott a házban.
Így nagy Don Juan volt és szoknyában járó senki emberfiának se volt nyugta tőle. Végül őrült szerelemre lobbant a bárónő társalkodónője, egy Euphemia nevű francia hölgy iránt. De egy Zgurits nevű írnoktársa is udvarolt Euphéniának, aki, úgy látszik, praktikus leányzó volt, mert a pontos, hivatalában emelkedésre számítható Zguritsot jobban kitüntette, mint a hóbortos muzsikust. Emiatt Lavotta egyszer olyan tűzbe jött, hogy éppen mikor a báró nővérének, Orczy Zsuzsannának a szalonban valami új kompozícióját játszva látta, hogy Zgurits a másik szobában suttog Euphémiával, félben hagyta a játékot s báró Orczy László drága kremonai hegedűjét úgy vágta az írnok fejéhez, hogy az darabokra szakadt.
Végre annyira felhalmozódtak a botrányok, hogy Lavotta 1793-ban kénytelen volt az Orczy-házat elhagyni és gróf Zichy Károly országbíró fiaihoz állt be nevelőnek.
Itt azonban csakhamar kiadtak rajta, nevezetesen azért, mert a fiatal grófokat pálinkaivásra biztatta és elvitte magával a Hakker-kertbe, ahol óraszámra hegedült a jurátusoknak, akik könnyűvérű masamód meg varrólányokkal táncoltak. A kis grófok imádták ezt a víg nevelő bácsit és sohase árulták volna el, de egyszer Ürményi József, egészen véletlenül – titkárától – meghallva a Hakker-kerti jeleneteket, így szólt Zichyhez:
- No, uram, barátom szépre oktatja fiaidat az új instruktor, naponta ott mulatnak a Hakker-kertben, az instruktor húzza, a fiúk meg járják a Király utcai bécsi divatatviseletárusnő mamzeljeivel. (Híres divatterem volt ez a múlt század végén, a Terézia városban.) Mihelyt ezt hallotta Zichy, azonnal elbocsájtotta Lavottát.
Ezentúl nem is ment többé főúri házba, s kivéve rövid karmesterkedésének idejét, az első magyar színjátszó társulatnál, s vidéki gentry barátságos kúriáiban tartózkodott a legszívesebben.
Különösen sokat időzött régi jurátuskori barátjánál, Bernáth Mihálynál Tiszafüreden, aki már akkor úgy írta magát, hogy: „Nemes Heves és Külső-Szolnok törvényesen összekapcsolt Vármegyének Betsületbéli Vice-Fiskálissa”.
A tiszafüredi urak barátságos tanyáin otthon volt Lavotta, és névnapokon, disznótorokon nemcsak jószántából muzsikált, de még verselt is.
Passzióval írt verseket, de irtózatosak voltak ezek.
Egy tiszafüredi úriasszony nevenapja – Julianna – közeledvén, Lavotta aranyszegélyű papíron következő, sajátkezűleg írt versét nyújtotta át ebéd felett:
Julianna napjára.
Örvendezzünk ezek dicsőséges napon,
Hogy Juliannák áljenek,
Békességben legyenek
Mindörökké Ámen.
Kompánia! ezen dicsőséges napon,
Minden vígan úgy légyen –
Egyen, igyon, úgy tégyen
Mindörökké Ámen.
Igyunk tehát ezen dicsőséges napon,
Egészségére ital bort.
Énekeljünk vivátot
Vivát – vivát – vivát!
Természetesen a borzalmas rossz versnél szebb volt az a Stänchen, amelyet Lavotta a kompániából megszökve, a langyos februári éjszakában hegedűszóval adott a szép asszony ablaka alatt.
1797-ben még egyszer állandó állást vállal és elfogadja Vay József ajánlatára a miskolci redat karmesterségét.
Vay nagyon pártfogolta s bár sok panasz volt örökös részegeskedése miatt, erőnek erejével keresztülvitte, hogy meghagyták állásában.
Lavotta Vay József házának szívesen látott vendége volt és egyik leányának a nevenapjára menüettet is komponált. Az akkori kor divatjához mérten Lavotta darabjainak címeit latinul és olaszul írta, de ezt a szerzeményét, melyet Vay József a bécsi Artariánál nyomatott ki, francia címmel látta el: Louise – menuette – dédió a mademoiselle Louise de Vay par son humblo serviteare Jean de Lavotta – állt a foszlányos, megsárgult hangjegyen, amely egy tűzvész alkalmával, még csak 1864-ik évben pusztult el. Talán a Pély családban lehet belőle még egy példány, mert Vay Luiza Pély nevezetű nemes úrhoz ment férjhez.
Dacára Vay József marasztalásának, Lavotta már ekkor annyira nem tudott egy helyben maradni, hogy ott hagyta Miskolcot és Heves megyébe ment, melyet különösen szeretett.
Itt legtovább volt az irodalom és művészetpártoló magas míveltségű Pappszász család szárazbeői kúriájának a vendége, ahol 1800-tól 1801-ig maradt. Itt Pappszász Máriát és Ignácot oktatta zenére, és ez utóbbi volt - Lavotta saját vallomása szerint – legkitűnőbb növendéke.
Nyugtalan vére egyre tovább kergette és a század első tizedében bekóborolta úgyszólván az egész országot.
Tisza-Füredhez, régi szerelméhez egyre vissza-visszatért és élete utolsó éveiben is, 1817-től 1819-ig Nánássy András táblabíró nejét tanította zenére.
Innen átrándult Borsodba a gróf Szirmay családhoz, majd Nógrádba, ahol Gyürky Pálnál Ludányban tartózkodott néhány hónapig.
A művelt és zenekedvelő háziasszony, Bay Franciska nagyon szívesen hallgatta Lavotta művészi játékát, de mikor egy új, Losoncról fogadott szobaleány miatt, boros fővel összeverekedett Gyürky Pál inasával, józan állapotában ezt annyira röstellette, hogy búcsú nélkül távozott a kastélyból. Noha folytonos ivása miatt a vízkór nagyon erőt vett rajta, 1891-ben még a távoli Bereg-megyébe, Bereg-Surányba is elment az Uray családhoz.
Alig bírt már mozdulni, de nyugtalan vére itt se hagyta pihenni, és télvíz idején Zemplénbe ment Deregnyőre, Lónyay Gábor házához.
A tudósokat, művészeket kedvelő háziúr mindent elkövetett Lavotta bajának enyhítésére s az akkori híres tállyai orvost, Eőry Nagy Gábort járatta hozzá.
Lavotta oly rossz beteg volt, hogy alig akart gyógyszert bevenni és dacára a szigorú tilalomnak, ágya szalmazsákjába csempésztetett az inassal pálinkált és ha csak szerét tehette, egyre ivott.
Ennek dacára látszólag fölüdült, és már 1820. augusztus 10-én maga ment be Tállyára, Eöry Nagy Gáborhoz.
Az orvos nagy örömmel fogadta a híres művészt, átsétáltak a patikába s ott megcsináltatták a gyógyszert.
- No, Jancsi, most már nemsokára egészen jobban leszel – mondja Nagy Gábor -, aztán honoráriumként majd elhegedülöd nekem a homoródit.
Lavotta mosolyogva intett, aztán bevette az orvosságot.
Egyszerre azonban heves idegrángást kapott és lerogyott a földre. Nagy Gábor ijedten vitette be a patikárius-segéd szobájába, ahol néhány pillanat múlva, éppen midőn a falióra hármat ütött, utolsót lehelt Lavotta.
Így halt meg korának egyik legnagyobb zenei talentuma, aránylag javakorában, mert 58-ik évét sem töltötte be egészen.
Lavotta zenéjére előszeretettel írt verseket annak a kornak egy másik hatalmas és nem kevésbé hányt-vetett életű lángszelleme: Csokonai Vitéz Mihály. Erről tesz tanúbizonyságot maga a nagy poéta egy Nagy Gáborhoz írt és Debrecenből 1804. február 17-én keltezett levelének következő passzusa:
„Én, míg tavaszra kelve a muzsikus deákok recreatióra kiszéllednének, akarnám tőlök a Lavotta musicalis compositióit a nálok és egyedül tsak nálok található originálokból lekotázni, clavierhoz alkalmaztatni a hegedüről s a hozzájok és reájok tsinált verseimmel Bécsben elkezdet musicai gyüjteményemnek több Heftjeiben kiadni,”
Elhamvadtak már azok a hófehér, lágy ujjak, amelyek Csokonai Vitéz Mihály uram Heftjeiből olyan érzékenyen játszották vékony, póklábú clavecin-jeiken Lavotta János muzsikáját. Hamvad maga a szerző is régen, és az idő vasfogaitól romlik, porlik síremléke ott messze a tállyai temetőben, amelyre ráborult az enyészet, a feledés homálya.
- D’Artagnan - Vay Sarolta/Vay Sándor
(Forrás: Országos Hirlap – Főszerkesztő: Mikszáth Kálmán - I. év 23. sz. Bp., 1897. vasárnap, deczember 12-én)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése