2012. márc. 10.

Rafael Alberti: Romeo és Júlia



I.
(Fürdő)

Az alakod: mily hanyag és nyugalmas
kék tiszta dob, mozdulatlan ovális
vizek lankatag álmodása – sírbolt!

Az arany fogójú zongorakulcsok,
összehangolták véreddel a tested,
nem is szólva combodról s homlokodról.

Meg se moccansz, míg indulok szememmel,
a tündöklésen át, mely beborítja,
utazásra a tested minden útján.

Ó, te tenger, mezítlen ifjú tenger,
tizenöt ártatlan szűz holddal, út a
fölfedezetlen földekhez s egekhez!

II.
(Fuga. X. 99.999)

Tündöklő, féktelen rózsa, ki vállad
veted a légnek... Sorban
visszahőköl a járda, sűrű nagy tömegben állnak

zajok és színek, egymáson tolongva ,
fákból, ablakokból, járókelőkből
s homlokzatokból zengő dupla fúga.

Viharos szerelem, pergőbb a filmnél,
sebesebb, mint az azúr-röptű sürgöny,
merő őrjöngés önmagában... Így kél

a futó tájak széléről berontva,
a hegy- és vízrajz, féktelen dühöngőn,
rajt farönkök hányódnak és a csorda.

Most, hogy már végleg küszöbünkön itt a
betörő nap és elkerülhetetlen,
hogy haját a csillag bubisra nyírja,

légy néma, míg az árny-lakta homályon
a fároszok beszélnek sűrű csendben,
s téged meztelenre vetkőztet álmom.

III.
(Álom. Kudarc)

Nikkel-csontváz. Két ezüst-gramofon, mely
tű nélkül szól, csak úgy puszta tüdőből.
Ó, szívveréstelen, fából-való test!

hogy feledhetni téged, gépi rózsa,
ki érzéketlen állsz a villamos, zöld,
hűs fény alatt, mint egy bútor, bezárva?

Hogy feledhetném, mondd! hogy vad sörényed,
léttelen kósza holló, sose-szűnő
becézésemből csalódásba hullott?

Lábadnál, fejetlen, elvérzik álmom.
Ó, hogy növesszem vissza homlokomhoz,
a hazugságot, hogyan, gép virága?

A tetőablakot kinyitni! Törd szét,
szél ádáz tőre, hold, hogy meg ne fúljak,
törd szét, sebezd meg, öld meg ezt a képet!

És húzd fel a napot, amely megolvadt.

(Ford.: Somlyó György)
(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 40-42. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése