A német nemzet méltatlanul bánt az ő nagy költőjével, Schiller Frigyessel – annak halála után. Nem arra czélozunk itt, hogy nehány nap előtt feltörték és megrabolták a sírját, a Goethe-ével együtt. Hanem arra gondolunk, hogy mikor Schiller 1805 május elején meghalt, még tisztességes temetésben sem részesítették, hanem úgy földelték el, a hogy a legszegényebb faluvégi koldusokat szokás. Goethe a jóbarát ekkor betegen feküdt, s nem merték vele közölni a gyászos hirt; az özvegy összeroskadt a hosszas ápolás erőfeszítései alatt; a háznál nem volt semmi pénz. Voss Henrik megrendel egy egyszerű fakoporsót, de kénytelen kikötni, hogy három tallérnál többe kerülnie nem szabad; a szabók czéhe pedig rendezi a temetést. Mert akkor Weimarban a czéhek temették a legszegényebbeket, s aznap ép a szabókon volt a sor. Éjjelre tűzték ki a temetés idejét, s nem értesítettek senkit. Egy Schwabe nevű fiatal ember, a ki Schiller házában lakott, éjjeli 11 órakor vetődött haza s a folyosón meglátta a ravatalt. A koporsó mellett egyetlen szál faggyúgyertya égett: ez volt az egész. A halott mellett Rudolf virrasztott, a költő szolgája, a ki értesítette Schwabét, hogy mindjárt jönnek a czéh emberei s elviszik a koporsót. A fiatal ember tudja, hogy hol szoktak sörözni Schiller barátai, hozzájuk siet, négyet a késői óra daczára a korcsmában talál, ezek fölkelnek s a gyászmenetet képezik, mikor kiviszik a koporsót a temetőbe. Ott már fel van ásva a szabó czéh közös sirja s tizenegy ott porladó koporsó mellé lebocsátják a Schillerét. A sirásó mondja el a miatyánkot, s aztán hazatérnek a résztvevők.
Az egyetlen weimari ujság, a „Wochenblatt” négy nap mulva közli a halálozások rovatában, hogy Schiller meghalt.
Husz esztendeig még sirjel se hirdette, hogy a költő hol pihen. Akkor emlékoszlopot emeltek neki, s át akarták szállítani koporsóját. Elkorhadva találták azt a többi tizenegy koporsóval együtt; a bennök levő csontok összekeveredtek. Összehivják a városban azokat, a kik ismerték életében a költőt, s reájuk bizzák megállapítani, hogy melyik koponya volt az övé. Nagy egyetértéssel egy ugyanabban a koponyában egyeznek meg. Egy orvos magára vállalja, hogy az egész csontvázat is egybeállítja. Meg is teszi, de micsoda bizonytalanság szól a mellett, hogy nem tévedett?
Most ennek a csontváznak nyugvóhelyét dúlták fel és fosztották ki a sírrablók.
**
Mi, a kik magyarokul eddig is csak kis nemzetet alkottunk, szintén megfeledkezünk néha a kegyeletről, a melylyel kiváló halottainknak tartozunk. S ha ily esetekben felzúdul a méltatlankodás moraja: egészen helyénvaló. Kis nemzetnek még nagyobb kötelessége – s egyszersmind érdeke -, hogy megtisztelje érdemes fiait, mint a nagynak. De abban semmi igazság nincsen, ha ilyen esetekben mindig a nyugati művelt nemzetekre hivatkoznak. Nálunk mégis csak lehetetlenség-számba megy, hogy ekkor szellemóriást, mint a mekkora Schiller volt, úgy temessenek el, mint a hogy őt eltemették.
S hozzá kell tennünk, hogy a sokat magasztalt művelt nyugaton ez nem egyedül álló eset. Heine Párisban van eltemetve, s elmult egy félszázad a halála után, míg Németországban az első emlékszobrát fölállították. Azt sem nyilvános helyen, hanem egy hamburgi magánháznak az udvarán.
Angliában pedig – a mely ország máskülönben nagy pietással gyüjtögeti kiválóságait a Westminsterben -, Byronnak ma sincs emlékoszlopa. Hazájuk egyik legnagyobb fiával, Cromwell Olivérrel pedig a legméltatlanabbul jártak el az angolok. Igaz, hogy ő vétkes volt a királyság megdöntésében, de az sem kétségbe vonható, hogy Anglia nagyságának ő vetette meg az alapjait. Alatta oly gazdag és virágzó volt az ország, mint soha az előtt, az ipar akkor kezdett fejlődni, a tengerhajózás akkor keletkezett. S az ő fellépésének köszönheti Anglia, hogy alkotmányos királysággá lett és nem abszolút zsarnoksággá. És halála után a hatalomra került „cavlierek” fölásták sírját, feloszlóban levő holttestét akasztófára szegezték, aztán felnégyelték s a Themzébe dobták.
*
A német ujságok hosszú czikkekben ostorozták azt a barbár kegyeletsértést, mely a weimari sirrablók gonosztettében megnyilatkozott. De itt nyilvánvalólag félreértés van a rablók és az ujságirók között. A kik a sírokat kifosztották, bizonyosan nem gondoltak arra, hogy Schiller, Goethe és Ágost fejedelem milyen nagy hálára kötelezték le magok iránt a német nemzetet. Ők csak arra számítottak, hogy ily hires férfiak sírjában sok lesz az értékes tárgy, s nagy lesz a haszon, ha azokat el tudják orozni. Az ő elhatározásuk, a mily gonosz is máskülönben, a nemzeti kegyelettel egyáltalán nem függ össze.
Igaz azonban, hogy minden sírnak a megrablása kegyeletsértés, ha mindjárt a legegyszerűbb ember nyugvóhelyéről van is szó. De ezt csak mi valljuk így, a kik mindenkép erényes emberek vagyunk, s igaztalan vagy pláne tolvaj módon semmikép sem áhitozunk a haszonra. A gonosztevők ellenben valószinüleg másként gondolkodnak. Az ő szemükben a halottat megrabolni kisebb bűn, mint az élőt. Mert a halottnak nem okoz fájdalmat, ha megfosztják értéktárgyaitól. S innen van az, hogy a sírrablás igen gyakori bűntett ősi idők óta mindazoknál a népeknél, melyek drágaságokkal és ékszerekkel feldiszítve szokták elhantolni halottaikat. Gyakori az az eset, a melyet Attila temetése felől is tudunk, hogy a gazdag fejedelmek sírját megásó szolgákat leölik, nehogy elárulják a holttest nyugvóhelyét.
A régi Egyiptomban egész hivatásosan űzték úgy egyesek, mint egész társulatok a sírrablást. A mai kutatások megállapították, hogy a régi sírok legnagyobb része ki lett már fosztva nem is századok, hanem évezredek előtt. Még az egyik gulában is – a melyek alá csak fejedelmeket temettek – találtak emberi csontvázra, a mely egész bizonyossággal egy sírrablónak a maradványa volt. A gulának egy kőkoczkája ugyanis úgy volt beépítve, mint a jólkészített egérfogó: kivülről befelé ki volt nyitható, de a ki egyszer bekerült, az nem tudta kinyitni többé. A tolvaj bejuthatott, de ottveszett éhen, s csak századok mulva került napfényre a csontváza.
Voltakép az lenne a legalkalmasabb ellenszer a sírrablók ellen, ha úgy építenék a kriptákat, a hogy ez a gúla volt.
(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 12. sz., 1920. jún.27.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése