Ghimessy Zsigmond (1871-?): A jégen

Has azt hiszik, hogy egy, a jégpályán készakarva elterülő bakfis pajzánságairól szólok, vagy valamely hős gentrynek, ugyancsak ott véghez vitt bravúrkodását akarom megörökíteni e helyen, azt mondom egyszerűen: uraim, tévedni méltóztatnak.

Hát csak ezek vannak most jégen? No, ezt ugyan senki sem merné állítani. Nézzünk csak szét! Itt is jég, ott is jég, mindenütt csak jég!

Az utcáról szólani sem merek. Lábaim alatt, felem fölött egy öt kilós jégcsap áll majdnem rajtam bosszút.

És ez nem különös, hisz december végén vagyunk. De mégis különös, amennyiben tudom, hogy volt idő, amikor nem voltak ily mérgesek a telek. Sőt mi több, arra is mérget veszek, hogy volt kor, amikor nem fűtöttek a jégpályák mellett s mégsem fáztak, - mert tudniillik nem korcsolyáztak.

Én azonban szeretek a jégpályára menni. Sok jó percet töltöttem már ott s ezenkívül sok mindenkivel találkozhatunk. Hisz most boldog, boldogtalan oda kívánkozik! Egyiket a mulatságra hajtó vágy, másikat a szükség kényszeríti a tél számára monopolizált sportban való részvételre.

Engem, nem tudom, mi vitt oda. Arra sem emlékezem, kivel mentem, annyi azonban bizonyos, hogy leültem és korcsolyáimat lábaimra igazítottam.

Nem lévén mágnás, se egyéb arisztokrata, de még csak nagyságos úr sem, sőt mi több, tekintetes is csak néha vagyok, nem is gondoltam arra, hogy én, más által köttessem fel a korcsolyáimat. Szerényen viseltem magam. Se az eszem, se a szemem nem járt másutt, mint a tulajdon dolgomon.

Már-már készen voltam. A távolból egy sebesen haladó karos-szán súrlódása ütötte meg dobhártyáimat. Máskor eszembe se jött, hogy föltekintsek ily kicsiség miatt, minthogy rendszerint vén anyókák cipeltetik magukat ilyesféléken, most azonban az a hév, mellyel haladt, kizökkentette gondolatomat a rendes kerékvágásból.

Tulajdonképpen nem a gyors haladás tűnt fel nekem, mint inkább az, hogy hozzám érve a szán egyszerre megállt, jóllehet egyedül voltam azon a helyen.

Föltekintek… uram bocsá’! szerencse, hogy nem álltam, mert több mint bizonyos, hogy hanyatt vágom magam.

A szán üres volt. Nem is az keltett bennem rémületet. Az a férfi, aki tolta, az volt ismerős. Tudtam, ki az, mégsem mertem néven szólítani. Hátha mégsem az. Mereven néztem reá. Mosolyogni kezdett. Ez minden kétséget kizárt.

- Ön lenne, Parányi úr? – kérdém félénken.

- Bizony én vagyok, tekintetes uram!

Tekintetes? hogyan? hisz parányi engem sohsem szólított másként, mint: kedves öcsém. hát már csakugyan annyira emelkedtem, hogy tekintetesnek látszom? Az persze kikerülte gondolataimat, hogy ő is süllyedhetett, s így magasabban látott engem, mint voltam valóban. Ez a sok gondolat mind egy pillanat műve volt.

Nem tudtam elképzelni, miként került Parányi a főváros jégpályájára. Három esztendeje voltam utoljára szülőföldemen, s akkor ott találkoztam vele, mint a város leggazdagabb vendéglősével. Szomszédunk volt, arra is emlékszem; hisz Macája mindig nálunk lakott és nővéremmel együtt dolgoztak, trécseltek egész nap. Arra pedig életemet adtam volna, hogy azon házat, melyben családi tűzhelyét megalkotá, s amelyhez oly sok s boldog emlék fűzte, sohasem hagyja el.

Ő nem habozott.

- Ugye nem hitte volna a tekintetes úr, hogy engem itt lát valaha:

Nemes Antal: Meglepetés…

Csikorgó téli est. Vastag hóréteg a földön, csípős szél hajtogatja a zúzmara-virágosfák sudarait.

A jó falusiak lehúzódva szobáikban, édes megelégedéssel élvezik a szoba barátságos melegét, s a mulatságos szórakozás ártatlan örömeivel virrasztják a karácsony szent éjszakáját.

Mintha ez éjszakán szünetelnének az élet bajai, itt is, ott is egy bizonyos öröm sugárzik le az arcokról; a hit szent öröme: várják az éjféli misét, az Üdvözítőnk születésének szent emlékét.

De tekintsünk kissé távolabb is a falutól, a boldogok tanyájáról oda, hol most éppen a nyomor virraszt az alvók álmai fölött.

Mintegy félórányira a falutól, az urasági erdő közepén, magános házikó áll; nincsen se szomszédja, se kapuja, se kerítése. Az erdőőr lakása, melyben most csak az erdőőr neje lakik, két kis leánykájával. Már megszokták a halotti csendet itt az erdő közepén; különben sincs mitől tartaniok, mert a rossz emberek, ha valamit el akarnának tőlük rabolni, csak a szegénységet vihetnék el.

Rég öreg este van náluk is. A kis leányok lefeküdtek, a boldogok álmát alusszák szegényes takarójuk alatt. Anyjuk egy rozoga fenyőfa-asztal mellett, pislogó mécs gyenge fényénél dideregve varrogat; a sok munka s éjjelezés halotthalványra festette fiatal arcát, a gond és bánat három év óta élő-halottá tevék. Varr, varr, szorgalmasan; munkája a kis Jézus ajándéka leend, éjféli misére el kell készítenie, ha azt akarja, hogy az ő gyermekei is részesüljenek az ezért járó fizetésből a kis Jézus ajándékában. Szemei gyakran könnybe lábadnak; sokszor fejéhez kap, mintha szédülne, mintha megőrülni akarna, de csak ide-oda tekint alvó gyermekeire, s mintha súgná neki valaki, hogy: „Érettük élned kell!” – újra folytatja nehéz munkáját, súlyos gondjai között.

Tizenegyet ver a torony órája; nyomban harangoznak elsőt az éjféli misére. A harang hangja a süvöltő szél szárnyain átrepül a lombtalan erdő sűrűjén is, betér a nyomor hajlékába, mintha csak az itt lakókat is értesíteni akarná. A kisebbik leány a harang hangjára, vagy csak véletlenül fölébred, s fölül ágyán: „Anyám! anyám! mily szépet álmodtam” – szóla -, „a kis Jézus itt volt atyámmal! mily sok mindenfélét hozott!” s félálmában keresi is maga körül az álmodott ajándékot.

Az anya felrezzen: melléje siet s homlokon csókolja. „Akkor csak aludjál tovább, gyermekem, álmodd boldogságát, legalább addig boldog lész!” – gondolja s bánatosan, újra lefekteti a kis leányt, betakarván szegényes párnájával.

Midőn az újra elaludt, homlokon csókolá a másik alvót is; majd gyorsan összeszedi s hóna alá veszi a varrott munkákat, eloltja a pislogó mécset, s betevén az ajtó fakilincsét, indul a töretlen úton a falu felé.

*

Vége van az éjféli misének. Elcsendesült a járókelők kopogása; még csak itt-ott látszik gyér világosság a faluban.

Az erdőőrné siet hazafelé elhagyott gyermekeihez; az anyai szeretet gondja mindegyre gyorsítják lépteit. Kosara megtelt a jótevők alamizsnájával, szíve az éjféli mise alatt vigasztalással; nem érzi az út fáradalmát, nem a csípős szél hidegét, csak egy gondolattól nem bír szabadulni, mely újra és újra elszorítja szívét, - gyermeke álma atyjáról, kit pedig nem is ismert.

Ez álom újra felújítja szíve szomorú emlékét: boldogtalan férje véres tettét. Épp ma négy éve lőtte agyon e helyen, az őt megtámadó vadorzót; urasága iránti hűsége a börtönbe vitte. Megjelenik előtte képzeletben a vadorzó véres alakja, férje a szegény beteges rab, ki kisírt szemekkel kéri most is őt, mint egykor, hogy ne tartsa őt gyilkosnak, mert ő csak magát védte, akkor, midőn a vadorzó felé lőtt, azt csak elijeszteni akarta.

- Én hiszek szavainak – fűzé gondolatait a szegény nő -, ő nem lehet szántszándékos gyilkos; életében sem bántott soha senkit – de mit használ ma már ez is, ha részben ártatlan is -, tíz évig mégis szenvednie kell börtönében -, ezt ki nem bírja. Dacára, hogy jó uraságunk mindent megmozdít kiszabadítása érdekében, - én nem hiszem, hogy élve látom még. Meglehet, hogy már meghalt, - csak kiszenvedett lelke jött el hozzánk, hogy bemutassa gyermekeinek magét, - hogy habár álmukban, de mégis ismerjék őt, ne mint gyilkost, de mint őket szerető atyát!

- Istenem! tartsd meg számunkra! – Fohászkodék a szegény nő, fölemelvén könnyes szemeit az égre.

Gondolataiban észre sem vette, hogy viskója előtt áll. „De mi ez?” Megretten. „Bent világosság, hisz ő oltotta el a mécset.”

Majd összeszedi minden bátorságát, s mintegy kölykeit féltő oroszlán rohan be elhagyott viskójába. De újra visszaretten, mert gyermekei ágya szélén egy halavány férfi ül, ölében tartván két alvó gyermeket, kiben a mécs gyenge világosságánál férjér ismer. Fölsikolt!

- Ne ijedj meg tőlem édesem! – mondja az érkezett szelíd hangon -, uraságom közbenjárása, a királyi kegyelem visszaadta szabadságomat, elengedte büntetésem – ismét a tied vagyok…

A szegény nő némán dől kebelére, hogy kisírja édes meglepetésének örömkönnyeit.

A kis Jézus meghozta legkedvesebb ajándékul a családapát. E családnak szerzett legnagyobb örömet születése örökké emlékezetes éjszakáján.

Forrás: Esztergom 1895. Deczember 25. – Mutatványszám

Varga Mihály: Jézuska hozta

Karácsony estéje volt. Künn sötétség és fagyasztó szél zsarnokoskodott; benn annál barátságosabb volt a kivilágított, vidám gyermekzsivajtól hangos meleg szoba.

A találékony szeretet ezer művészetével dúsan megrakott karácsonyfa – valóságos növendék fenyő-tőből kivágva számtalan égő gyertyácskáival, csillogó-villogó terhével, tündéri fényben úsztatja a szobát. Láttára a gyermekek elragadtatással és bámulattal vegyes önkénytelen kiáltásban törnek ki. Napok óta szított képzelődésök tarkábbnál-tarkább képet alkotott róla, de a valóság mindezt fölülmúlja.

A fényözön előtt, amelyet bizonyosan az ég könnyed szárnyú angyalkái gyújtottak meg, mint varázsütésre, térdre hullanak. A részleteket még nem látják, a fény és csillogás teljesen elbűvölve tartja őket.

A kis kacsók önkénytelenül összekulcsolódnak s az ajkak imát rebegnek ahhoz, aki mindezt adta.

… Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

- Nézd, Kaji, ott a pusta szuronnyal!

… Szenteltessék meg a te neved…

- Nini kajd is van! – Ezt a kis Józsi fedezte fel.

- Csak imádkozzatok! – hangzik a mama szava.

… És bocsásd meg a mi vétkeinket..

- Jaj, hajas babát is hozott a Jézuska…. tapsol kicsiny kacsóival a szöszke Mariska és akkora az öröme, hogy már nem is bír vele, felugrik s rohan egyenesen a babáért. Most meg már a gyertyák lángját hagyja figyelmen kívül, s ha idejekorán karon nem kapja a mamája, bizony a gyertyácskákon elégeti a csitri haját. Duzzogott is a kicsi; mióta várja ő a hajas babát s most, hogy megvan, csak a kezét kell érte kinyújtania, nem lehet az övé.

Alig hangzik el az amen, talpra ugrálnak az apró emberkék s körüljárják a karácsonyfát. Nevetnek, sikonganak, mutogatnak, kettőnek-háromnak, de egyszerre csak kétfélét, csak azért, mert harmadik kezök nincs.

A gyermekek határtalan öröme átragad a felnőttekre.

Jól is van az így. Legalább a visszfénye a valódi ártatlan gyermek-örömeknek derítse fel olykor az élet komolysága alatt roskadozók arcát.

Még a gyászruhás anya halovány bús arca is fel-felderül pillanatra, amint gyermekei örömét látja, édes csevegésüket, ártatlan megjegyzéseiket hallja. De csak pillanatra, azután ismét elborul a kedélye. Nagyon észre lehet venni, a fény mellett annál feltűnőbb az árnyék. Látszik rajta, hogy akarna az örvendőkkel együtt örülni, de nem bír. Nagy fájdalom szorongatja a szívét. Mutatja a kebléből időnkint előtörő sóhaj. Fekete ruhájával, fehér arcával úgy tűnik fel a fény- és örömzsivaj közepette, mint ki nem e világból való. Így nagyon elüt a környezetétől, mint a fekete szín fehér alapon. És mégis milyen áldás, hogy e vidám hangok környezik, mert különben egyedül talán meg kellene őrülnie.

De miért? Ki ő és kit gyászol? Talán özvegy, férjét gyászolja? Igen, férjét, de a rajta elömlő gyász nem az özvegyi fátyolé. Volna bár inkább özvegy, mert akkor legalább volna egy temető, a temetőben egy virágos sír, amelyet könnyeivel annyiszor megöntözhetne, ahányszor csak akarná. De így bizonytalanságban élni, azt sem tudni hol, merre… talán beteg és nincs ápolója?... ez aztán a kín s gyötrelem.

Erdősi Károly (1874-1945): A karácsonyfa alatt

Leszállt a béke a világra,

Egy égi gyermek vitte le;

Erről szólt egykor angyal ajkon

A megnyílt Ég dicséneke;

Ezt hirdeté sugáros fénnyel

A csillag Betlehem fölött,

S ezt jelzi most is e fenyőfa,

Mely gyertyafénybe öltözött.

De hol a béke, melyet akkor

Az angyalajk igért nekünk?

Nehéz a kérdés, elbúsitó

S borúsra vál tekintetünk…

Hiába zeng az égi szzat,

Kemény, hideg szivekre lel:

A lélek nem békét óhajt már,

Csak azt, mi átkot, bűnt lehel…

Viszály dúl szerte a világon,

Harag, gyülölség, kárhozat,

S a terhes élet unt keserve

Vés arcainkra ráncokat;

Ajak nem nyílik hő imára,

A szív hideg, már könny se’ foly,

Igy élünk száz sebtől gyötörve

S a béke nincsen… nincs sehol.

Sehol?... oh nem! szegényke még is

Lelt egy kicsinyke, kis zugot,

Kiűzve a sivár világból

A gyermekekhez bujdosott…

És szent karácsony éjszakáján

Szivükbe száll, ajkukra ül,

Minden kicsiny szív tőle kedves,

És boldog véghetetlenül.

Szemük sugárzik szent örömtől,

Aztán ajkuk imát rebeg,

S oh mennyi együgyű szavukban

A hit, remény, s szeretet!

A kis Jézushoz száll fohászuk

S őt zengi, áldja énekük,

És szinte látják, szinte érzik:

Mint szálldos itt, mint van velük.

Oh boldog, irigyelt kicsinykék,

Angyal szivük, ártatlanok!

Csak esdjetek, hadd szálljon égbe

Értünk is hő fohászotok.

Könyörögjetek, hogy lelkeinkben

Hit s béke leljen nyughelyet,

S hogy égbe vágyjék mindenik szív,

Mely itt a földön tévelyeg.

Oh esdjetek! s e nap leginkább,

Midőn – mely áthat bennetek –

S boldogság, a lelki béke

Reánk is áraszt meleget.

Könyörgjetek, hogy e melegség

Legyen emésztő tűzfolyam,

Mely felperzselje azt, mi bennük

Az Isten ellenére van.

Oh esdjetek! imáitokkal

Az én imám is egyedül:

Kit megtisztitott már e szent tűz,

S ki már csak Istenért hevül,

S így, tudva, mit tesz érte égni

Kettőzött hévvel esdekel:

Hogy minden szív e nagy világon

Az égi békét lelje fel.

Forrás: Esztergom 1895. Deczember 25. – Mutatványszám

smeretlen szerző: Karácsonyra

Üdvözlégy szent Karácsony napja! Künn a természetben többnyire zord és zimankós vagy, de belül a szíveken vigaszt hintesz és kegyelmet: olyan vagy, mint a Cordillerák tűzhányói: kívül jég és hó, belül láng és tűz.

A természet jégvirágból fon homlokodra koszorúkat: tüntet velük s kiteszi az ablak közé, hogy mindenki lássa s hozzá hallja, amit azok a jégcsillámok hirdetnek, hogy itt a halál rémséges uralma, melytől lekonyul minden élet, lezárta szemeit minden virág, ha még oly szelíden nézett is, mint a nevelejts s oly tulipirosan sírt is, mint a pipacs. A tél hidege elhervasztja a virágokat; pusztává teszi az erdőt s a mezőt; száraz haraszt zörög a vándor előtt; hideg eső, vagy hópehely fázik körülötte.

De e hideg emlékek közt van a természetnek még egy dísze: a nagy halálban életet hirdet az erdők fenyője, mely sötéten borong az elhagyott, magányos ormon, a jégcseppek(?) csillámlanak rajta karácsonyi gyertyákul. Ebből vágunk magunknak egy-egy szálat s felállítjuk hitünk s reményünk szent, fönséges jeléül!

A fűszeres karácsonyfák a nagy halálban hirdetik az életet. Illatos viaszgyertyák gyulladnak ki a vihar- és fagyedzette ágaikon. Szende fényük megvilágítja haragos zöldjüket. Zöldes aranyfény a karácsonyfa glóriája. S mikor körülötte állunk, lelkünkre borul sok mindenféle gondolat és érzelem, valami mélyen megható indulat, valami abból a békéből, melyből oly keveset adnak; valami abból a szabadságból, mely szép szavak glóriájában ragyog, de bilincsekben senyved; valami abból a testvériségből, mely véres forradalmak hajnalában pirkadt föl már többször s mégis önzésbe fúlt; valami abból az egyenlőségből, mely a kódexekben meg van írva, de a szívekből ki van irtva; szóval valami abból, abból a sokból, abból a mindenből, ami megváltást, haladást, boldogulást s üdvösséget hirdet és hordoz!

S mikor ez ünnepélyes érzelmekkel telve keresünk alkalmas helyet, ahol átérezhessük és elsírhassuk, amit gondolunk: íme egy barlangba vezetnek, istálló szemétjére, ahol jászolban találunk egy gyermeket pólyába takarva: édes anyja áll mellette, ápolja s imádja.

Ki ez? a világ Megváltója.

S mit keres istállóban s mit az átjárott szalmán? mit keres a barmok s mit a föld üregében?

Keresi abban a mélységben a degradált embert.

A mélység örvénye a szolgaság; a mélység mélysége a nyomorúság; az örvény örvénye az állatiasság. E mélységekben nyög az ember: azért le kellett szállnia e mélységekbe az Isten fiának.

A mélység örvénye a szolgaság:

A szolgaságot a zsarnokság teremtette meg, egy szerencsétlen hajlama az embernek, melynél fogva a jogot nem tisztei s a hatalmi érdeket szolgálja; maszlagán fölserkent az ázsiai kényúr régen, s üti föl fejét a XIX. század verőfényében sok apró epigon zsarnok, kiket szabad nemzetek felelős „szolgáiknak” hívnak alighanem gúnyképpen.

Valnicsek Béla: Szent a béke

Csonka Ernőék már két hete tartogatják magukban a szót, ami utóvégre nem is olyan csuda. Csonka azt nem akarja sehogy sem megérteni, miért nem maradhatna ő éjfélig vagy tovább is távol hazulról, felesége meg ebben nem hajlandó megnyugodni. Össze is pöröltek emiatt kélt hét előtt s azóta nyikorog az ajtó, csattog az ablak, törik a pohár, valahányszor Csonka Ernő későn jön. Egy szó kevés, annyit sem szól férj és feleség, legföljebb az a kis ennivaló baba sír bele az ajtó, ablak meg pohár okozta zajba.

És Csonka, ez a rossz ember még szent karácsony előestéjén sem lágyult meg. Mikor hazajött hivatalából, végigolvasta napilapjából, ami estére maradt, aztán vette felöltőjét, kalapját s távozott. Az ajtónál vette észre, hogy íróasztalán hagyta szivartárcáját s visszafordult érte. Felesége – kivel ma egy esztendeje olyan boldogan töltötte el a szent estét – még ott ült az asztalnál, ölében Emmikével, hanem az egyszer – igaz, hogy először a két hét alatt – nagyon szemrehányó és nagyon csillogóan nedves tekintetet vetett reá. Csonka nem akarta megérteni a harmatos ibolyakék szemeknek panaszos nézését, s hogy el ne lágyuljon, inkább ott hagyta szivartárcáját s ment ki a szabadba, hol a hópihék tömör sorokban valóságos boszorkány keringőt lejtettek s az utcák elegáns fehér toilettébe voltak bujtatva.

Sajátszerű benyomást gyakorolt Csonkára a nyüzsgő tömeg, meg az utca hófehér takarója, s maga sem tudja hogyan, egyszerre olyan bolondos gondolata támadt. Azt gondolta, hogy a felesége lelke is ilyen hófehér tiszta s kár lesz e szent napon megzavarni annak a szép léleknek nyugalmát, boldogságát.

De azért ment tovább; mit is fog a gyerekes gondolatokra adni, s hogy újból elő ne fogják, ott hagyta a nyüzsgő tömeget és az elegáns fehér toilettü utcákat s benyitott egyik kávéházba. – Itt megint a füstös levegő bántotta, meg az a sok csupasz, fiatalos arc és kihörpintvén félbarnáját, újból nekivágtatott az utcáknak azzal a szilárd elhatározással, hogy se lát, se hall. Hanem azért látta a fényesen kivilágított boltok előtt tovasiető alakokat, amint felöltőjük alatt kisebb-nagyobb csomagokat szorongatnak; látta a puha prémes bundácskákba burkolózó elegáns mamákat, amint el-eltűnnek az üvegajtók mögött, hogy a finom selyemcsipkék, szövetek között válogassanak. Hallotta is itt-ott az édesen csengő gyerekhangokat: mit hoz nekem a Jézuska? Cukrot, édességet, babát, csecse kalapot, könyvet, és a felelet rá: minden, mindent, csak viseld jól magad.

És ezeknek láttára és hallatára – bármily szilárd volt is elhatározása – megint csak elővették bolondos gondolatai s még őrületesebb mód kergetődztek agyában, mint a boszorkánykeringőt lejtő hópihék.

Eszébe jutott Csonkának az ő kis mamája, aki talán még most is ott ül az asztalnál s javítgatja Emmike ruhácskáját, az aranyos baba meg édes gügyögéssel kérdi: mit hoz nekem a Jézuska, s feleletül talán könnyek hullanak puha kezecskéire.

… Csonka nem is vette észre, mily gyorsan, csaknem szaladva siet s csupán egy-egy nem tetsző kifejezést hallott innen is – onnan is, amint a járókelők egyikét-másikát könyökével megtaszította. Akkor meg éppenséggel csudálkozott, mikor a háza előtt találta magát; önkéntelenül is érzelgős, szerelmes diákra gondolt, mert ekkora szórakozottságot csak annak lehet megbocsátani. Aztán azzal mentegette magát gondolatban, hogy hiszen a belvárosban nagyon sokat tolongnak; itt a külvárosban kényelmesebben elsétálhat addig, míg valami mulató kompániára akad.

Annyit azonban mégis megengedett magának, hogy az alacsonyan fekvő ablakon át bepislantson utcaszobájába, vajon mit csinál felesége.

A csipkés függönyök meg zúzmarás, jégvirágos ablakok kissé megnehezítették szándékát, de a szokatlan világosság mégis átszűrődött rajtok s ez kíváncsivá tette Csonkát. Óvatosan belépett a kapun, óvatosan, csöndesen lakásába nyitott s a csudálkozó szolgálót hasonló óvatosságra, csöndre figyelmeztette, s meghagyta neki, hogy menjen a szobába, s felejtse nyitva az ajtót. A szolgáló kezdte érteni a dolgot s úgy tett, ahogy gazdája mondta. Bement a szobába s nyitva hagyta ajtaját. A világosság vastag sugárban ömlött ki az ajtón s Csonka csöppet sem bánta, hogy kíváncsisága elragadta. Majdnem térdre hullott, olyan áhítatra keltő, szent jelenet tárult fel szemei előtt. A szoba közepén két méter magasságú karácsonyfa állott, melynek cukrokkal, aranyos diókkal megrakott ágain kék, zöld, vörös s egyéb színű gyertyácskák égtek, előtte pedig Csonkáné ült szomorú mosollyal ajakán és nézte Emmikéjét, mily nagyon tud örvendeni gyermekes szívével azoknak az ideig-óráig tartó csecsebecséknek.

Emmike már-már végignézte mind, amit Jézuska hozott neki s odafordulva édes mamájához, kedves együgyűséggel kérdé: Neked mit hozott mama, a Jézuska?

E pillanatban nemes tettre határozta el magát az előszobában rejtőző rossz ember. Előlép rejtekéből s elégült mosollyal – melyet a nemes elhatározás tudata varázsolt ajakára – közeledik bámuló nejéhez, lecsókolván kipirult arcán végig permetező könnyeit.

A kis baba csak nézi ölelkező szüleit, aztán nem is figyelve édes mamájának későn adott válaszára: Nekem békességet, ismét szerető férjet hozott, édesem, a Jézuska, ismét tovább keresgél játékai között s egyenkint mutogatja papájának: Nézd, tata, ezt is hozta a Jézuska, ezt is, ezt is…

Forrás: Esztergom 1895. Deczember 25. – Mutatványszám