Koboz (Kozma Andor 1861-1933): Koboz krónikája

Ha romba dőlt a régi rend,

S újat maga a nép teremt,

Az nem lesz és nem is lehet

A multra valló épület.

Minden kor építése más;

A tegnapé ma már hibás,

Mert most a kor gyorsan halad:

Egy századot egy nap alatt.

Amit ma kezd, mint nép-művet,

Hatalmas népi lendület,

Az egy uj évezernek épül.

Első a széles, mély alap,

Mely elbír óriás falat, -

Uj, tervszerű nagy vonalak,

Minden czikornya nélkül –

Öbét szabd lég járja át

S testvéri béke zászlaját

Lengesse orma ékül!

Uj lesz a komoly, de nem sivár –

És semmiképp sem régi vár.

Nem tornyosúlhat bércztetőn

Parancsolóan, kénytetőn.

Ágyúcsövek lőréseken,

Lándzsások az őrségeken,

Heraldikus rajzok, szinek,

Miket nem ért már senki meg, -

Csúcsíves kongó csarnokok,

Melyekben, elzártan belül,

Úr? vagy fogoly? – egy ember ül

S tömjénzik apró zsarnokok, -

Ajtó-szobornyi vértesek,

S legendás, bús kísértetek,

Akik közül ord éjfelen

Egy-egy fehéren megjelen

S a falra írván lángbetüt

Tünik mire az óta üt - -

Nem! mindezeknek vége, vége!

Mehetnek rajzba vagy regébe,

Hol mint kívánt, hol mint unott

Művészies motivumok,

Változva ábránd-szőtte köddé,

De már valóvá soha többé.

Vihar veré a multakat;

Egy nap, mi volt, mind ránk szakadt.

Égszakadás, földindulás!...

De itt van, él az újulás.

Nincs romban a dús televény,

Mélyin csiráz az uj remény.

A nép nyer akkor is, ha veszt,

A régi dőltén ujba kezd.

S ha zsong a dolgos hangyaboly

S a munka indul, a munka foly:

A dolgozóknak tág helyet!

Az alkotóknak tisztelet!

Buzdítsa őket bizalom!

És bármi rettentő a rom,

Mely most a földön elterül:

Ha ki-ki tesz, hat emberül,

Ha a világnak minden népe,

Testvéri békés frigyre lépve,

Szent buzgalommal neki lát

Az új nagy népi épületnek –

Megérik, akik most születnek –

Mégis felépül egy jobb uj világ!

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 270. sz. – Bp., 1918. nov. 17. vasárnap

Koboz (Kozma Andor 1861-1933): Koboz krónikája

Kelve, dülve szüntelen,

Ami épp most lett valóvá,

Egy percz mulva lészen óvá

S uj való él hült helyen.

Nincs vitázás, nincs birálat –

Nincs ki nékünk ellenállhat!

Rohanásunk csudagyors.

Aki újabb – álljon élre!

Aki régibb – álljon félre!

Ez ma törvény, ez ma sors.

Igy felelnek, így rohannak

Iramával gyors viharnak.

Még itt vannak… már ott vannak –

És az eget és a földet

És a hegyet és a völgyet

Rohamukkal rengetik.

Köd előttük, köd utánuk,

Mégse fogy ki, nől a számuk,

Váltakoznak, ám irányuk

S gyorsaságuk egy nekik.

Nem halandó gyors legények –

Sokkal gyorsabb események,

Mik ma egymást

Egyre, folyvást

Csudagyorsan kergetik.

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 258. sz. – Bp., 1918. nov. 3. vasárnap

Koboz (Kozma Andor 1861-1933): Koboz krónikája

Jobban tudom mint bárki más,

Hogy mindig a mult a hibás:

A mult ezer, s több ezer év,

S az öngyilkos turáni hév.

Az ősi őrült pártharag,

Amely örökbe ránk maradt,

Az egyetlen hitbizomány,

Mit parczelláztak jó korán, -

Ez a lúbás, ez a lúba!

Ebből eredt sok galiba.

Nem is tudom, kezdője ki,

Ez olyan ős-történeti.

Tán még maga Hunor s Magor,

A Bábel-tornyos balga kor,

A szétkülönző nyelvzavar…

Hibás a hun, avar, magyar –

És mind a nép, mely ragozott,

Hadakozott, ragadozott

S „huj! huj!” – lovon, vad síkokon

Egymást ölé, mint vérrokon.

Hibás a besenyő, aki

A magyar vassal túrta ki

S keletről messze üldözé

Nyugati áriák közé.

S Árpád, ki már itt vezetett

Hét törzsből tákolt nemzetet,

Hadban vitézt, békén lazát,

Hibásan szerze uj hazát.

Forrás: Az Ujság XVII. évf. 5. sz., Bp. 1919. jan. 5. vasárnap

Ujvári Péter (1869-1931): Lezuhantak

Éhesek voltak és fáztak. Egymás melegére sóvárogtak, de nem bírtak összébb szorulni. Köztük terpeszkedett, mint egy nagy jéghegy, az örvényt repesztő szegénység.

Az asszony elrévülő szemmel a kályhába bámult. Egy darabka nedves fa sercegett abban, és haragosan lökte ki magából a füstlabdákat. Nagy kék szeme meg se rebbent, a tekintete meg se homályosult.

Nagy, fájó szomorúság vacogott az ember szívében.

- Az már sírni se tud – gondolta, és mocsoktalan pillantással ölelte magához a szenvedőt.

Igaz bizony. Ezek már sírni sem tudtak. Még a keserű füst sem tudta könnyesre kimarni a szemüket. Ebben a nyomorult, fülledt odúban csak a falak sírtak, csak a nedves fa nyöszörgött, csak a nyikorgó bútorok repedeztek. A rettentő nyomoruk meg-meghasogatta a követ, de ők maguk már régen kisírták magukat. Maga-magát már egy sem sajnálta, legföljebb a másikat.

- Elza! – kezdi az ember.

- Az asszony lassan feléje fordul, és rámosolyog.

Rost Endre összerázkódik. Ez a csöndes, megbocsátó vértanú-mosolygás a szívét hasítja.

- Elza – folytatja halkan -, ha gondolod, még írhatok egy-két levelet.

- Minek? – mondja Elza, és megint a pislogó tűzbe mereszti tekintetét. Úgyis hiába írnál barátom.

- Van még egy pár régi ismerősöm.

- Jobban szeretnek azok, mint a barátaid?

- Nem is olyanokra gondolok, akikkel jó viszonyban voltam.

- Hát?

- Egypáran, tudod, irigyeltek, mikor jó időket éltünk. Ha most megsajnálhatnának, hát az jól esne nekik. Akadhat köztük egy, aki megsegítene. Miért ne, ha megalázhat.

- És te megaláztatnád magadat?

Rost Endre lehorgasztotta a fejét és hallgatott.

- No látod – mondja az asszony -, ehhez nincs erőd.

- Nem tudom – rebegi Rost Endre -, megpróbálhatom.

Az asszony felállt, hozzá lépett és vékony fehér kezét a vállára tette.

- Eleget próbáltál – mondja részvevően.

- Gondolod, Elza, gondolod?

- Eleget – ismételte meggyőződéssel az asszony. –Úr vagy, többet magad sem követelhetsz magadtól.

Rost Endre a fejét rázta.

- Félek, Elza, hogy csak ámítjuk magunkat. Igaz, hogy küzdöttem a nyomorunk ellen, de talán nem eleget. Valamit még meg kellene próbálni.

- Mit?

Hörögve tódult ki Rost száján a felelet:

- A bűnt.

Elza elsikoltotta magát.

- Látod – dadogta Rost Endre -, ezt még nem próbáltam meg. Már gondoltam rá. Először tegnap, mikor Hubert Albertnél voltam. Tudod, ötven koronáért mentem hozzá. A százasok halomban feküdtek előtte, és ő azt mondta, hogy nem adhat. Igaz, azt a pénzt egy kliense hozta, de ötven koronát a magáéból is adhatott volna. Már éppen menni akartam, mikor megcsendült a telefon. Hubert elfordul, a telefonra hajlik. A százasok rám mosolyogtak. No, markolj hát belőlünk. El sem képzelheted, milyen démoni erővel beszélnek a százasok. Egy perc alatt megkísértenek, meg is ejtenek. A nagy bűnökhöz, Elza, nem kell ám sok lelkierő.  A nagy sikkasztók játszva sikkasztanak. Még be sincs fejezve a lelki leromlásuk, és már sikkasztanak. Mert a százasokra és ezresekre, ha csábítanak, úgy ráhallgat az ember, mint az édesanyjára. Egy sem küzd a lelkiismeretével, aki egyszerre sokat lop. A kezem már a százasok felé remegett, de visszahanyatlott. Ostobaság, gondoltam, ha még legalább áldozat volna, valami, ami megmarcangol. Ilyesmit meg tudnék tenni – miattad. De sokat lopni nem nehéz, nem áldozat az, hanem mulatság. Ezt nem érdemes. Elmentem.

Elza megkönnyebbülten felsóhajtott.

Rost Endre folytatta:

- Hazajöttem. Tudtam, hogy éhezel és a kétségbeesés az agyamat tépte. Ahogy megyek, előttem baktat egy pékinas. Kenyereskosarat cipelt a karján. Egy szép, aranysárga cipó mosolyogva kifelé kandukált. Ez is énrám mosolygott, és beszélt hozzám és csábított, hogy lopjam el. Én nem tudom, Elza, miért hisszük mi, hogy hálátlanság az emberi gonoszság. Az élettelen dolgok hálátlanabbak. és állhatatlanok. Hiába szereted őket, elkívánkoznak tőled. Mindig csak az idegenhez sóvárognak, és ha meglátnak, szinte megimádnak, csak vedd el őket. Mindig szöktetésre gondolnak, mint a rossz asszonyok. Ahová csak nézek, és amit csak meglátok, az mind megkísért. A kenyér is megtette. De a kenyér, látod, csak dadogva kísért. Abban nincs meg a pénz szépsége és elbűvölő ereje. Egy cipónak azt hiszem sokáig kell csábítani, amíg valakit megejthet. Egyáltalán: roppant nagy tusába kerül, míg kis bűnre szánhatjuk rá magunkat. A kis bűnök nehezebbek, mint a nagyok. Ahhoz nagy elszántság és nagy lelkierő kell, hogy  valaki egy cipót lopjon. Nekem nem volt hozzá elég erőm. Attól félek Elza, hogy nem szeretlek eleget.

Krúdy Gyula: Az útitárs különös véleménye

                          

- Hogy végre Istennek tetsző dolgot is míveljek – kezdte útitársam -, elhatároztam, hogy H.-ba utazom, és felkeresem Ágota kisasszony gyermekét, egy kacsafark-hajú, mélyhangú kamaszt, akihez mindössze annyi közöm volt, hogy Ágota kisasszony öngyilkossága előtt barátnőjének bevallotta, hogy én vagyok a gyermek apja. Régi dolgok ezek! Ne gyötörjük vele a lelkiismeretünket. Mindenkinek előre megszabja a végzet az életkorát. Az öngyilkossági hajlam éppen olyan közönséges betegség, mint a himlő. Némelyik belehal. Magam is sokszor gondoltam éjszaka, hogy no, most az ablakfüggöny zsinórját hamar a nyakamra zsinegelem… és mégis itt vagyok. Tehát H.-ba érkeztem.

Estve jöttem a városba. A kalendárium szerint újholdnak kellett volna lenni, egyébként sem vettem észre valamely ellenséges babonát, amely megzavarhatta volna utazásomat, nőnemű nap volt és páros számú. Ködös, havas idő volt, mint az olyan estéken, mikor a házak kapuit korán bezárják és a családapák csendesen szívják pipájukat az aluszékony tűz mellett. A gyertyát korán eloltják, hogy a korcsmából kiballagó zsoldos katonának ne jusson eszébe megállni az ablak alatt, és a ház fehérlábú asszonyát mindenféle szavakkal gyalázni. A tejillatú asszonyok a dunna alá bújnak,és a kamasz hiába lesi a nyári éjjelt; midőn a nők lerúgják álmukban takaróikat. Az Arany Csillag-ban, ahol kvártélyt vettem, úgy sírt a tél, mint egy nagybőgős akit itt befalaztak, mert tanúja volt valaminek. A gyertyaláng akasztófákat és bús hidakat rajzolt a fehérre meszelt falra. Komolyan kezdtem félni, hogy itt végre nyakon csíp az üldözőm, a félrecsapott kalapú Halál, aki elől annyiszor elszöktem a városból, betegen és szerelmesen, a szélmalom tájékán leányka várt alkonyatkor, mint egy mályvaillatú ígéret,  - a pajtások a jeges pincében, mécsvilág mellett szűrték az orrosba a hideg bort, hogy majd együtt elfogyasszuk: mégis elszöktem, mert a kártya és egyebek Halált mutattak. Most bizonyosan odaát imbolyog a túlsó oldalon, derékban rövidre szabott frakkban, mint egy vándorcirkusz istállómestere, részegnek tetteti magát, de a kalap karimája alól félszemmel lesi az ablakom. Ilyenek szoktak lenni néha az éjszakáim.

Fogvacogva olvastam húszezerig, és reggel a ködön át benézett a nap az ablakon, mint egy ajándékos, piros öregember, aki rókatorkos bundájában most érkezett meg egy messzi utazásból.

Andalogva néztem széjjel a városban.

Az éjszakai híd zöld volt. Az egyemeletes házak csontvázairól színes női szoknyák libegtek, mintha a bánatot szellőztetnék az ablakokból. A hosszú lábú atyafi piros színházcédulákat ragasztott a falakra, mintha előre hangzana Szép Heléna muzsikája. Nagyot lélegzettem, és szerettem volna a kalapomat a levegőbe dobni.

A városkában piros volt a bor, s a nők szeme oly setét, mint a szalmakazal belseje, amelyből lámpavilág mellett húzogatják az esett leányzót. A lábak mesemondóan kopogtak a bástyasétányon. És midőn megtaláltam Szilvesztert, a vörös kamaszt, éppen egy hölgyikének mutatta be hódolatát, akivel gyorsan megismerkedtem.

Szilvesztert a postahivatalba küldtem esetleges sürgönyeimért. A kis hölggyel a bástyasétányon maradtam, ahonnan oly messziségbe lehetett látni a tájon, mint a nagyságos élet. Országutakat, amelyek a végtelenségbe nyúltak és szekereket, amelyek megelégedett sorssal mendegéltek egyforma pályájukon; vándorlókat, utasokat, akik mindig jókedvűek, mert ismerik az élet titkát; hosszúléptű rőt csavargókat, akik bort és csókot lopnak a városokba, és senki sem tudja, hol laknak, hol hálnak, hol pihennek. Zirzillának hívták őnagyságát.

Mintha még eddig sohasem láttam volna hasonló fekete hajat, összenőtt szemöldököt, kéklő tavaszt az ajkán, és szenvedélyes pihegést a keblecskében. Biztosítottam, hogy megszöktetem a városkából, messzire elviszem, dalok, prémek és virágok hazájába. Ő megaranyozza hervatag életemet, s én kincseimet kis lába elé szórom. Pihegett szavaimtól, hosszú pillái megremegtek, midőn ígértem, hogy színésznőnek nevelem, a keze ernyedten feküdt a kezembe. És mindig vígabban mondogattam a sokszor elmondott szavakat, hogy végül magam is elhittem. A táj oly tiszta volt köröskörül, mint egy álom. Őszintén szálltak a varjak a háztetők felett. Valószerűen nyikorgott a püspöki kút, innen nem messzire. Becsületesen füstöltek a kémények és a délelőtti harangozónak tiszta, fehér inge volt,m int egy szókimondó öregembernek.

Zirzilla egy vidéki postamesternek volt a lánya, és iskolái elvégzéséért lakott a városban. El is felejtettem megkérdezni, hogy milyen érzelmekkel viselkedik Szilveszter fiamhoz. A fiatal fa gyorsan beforrja a sebet, gondoltam magamban, és nem sokat törődtem Szilveszterrel, akinek különben is hízelgett, hogy hölgyét, ideálját, elérhetetlen szeremét nyomban kitüntettem, karomra fűztem és megkérdeztem tőle, hogy kik vannak a templom küszöbe alatt eltemetve. A cukrásznál üldögéltünk, és a gyermekek temérdek süteményt megettek. Egy szőke lány a kassza mellett oly elmerengve állott, mint a várva várt levél. A téren bőségesen havazott, és az emberek, mint karácsonyfáról való mézesbábok mendegéltek tova. A szívem duruzsolva vert, mint egy boldog kályha. Gondoltam, örökké így volna jó ülni, a tiszteletteljes Szilveszter és Zirzilla társaságában, aki félénken viszonozta kézszorításomat, elpirult, midőn hajának jó szagát említettem, és hibátlan fogsora szerénykedve nevetett, midőn nyakszirtjét simogattam. Mégis derék emberek a tanítók, akik az öregek tiszteletére nevelik a gyermekeket.

Délben piros bort ittam, és gyönyörködtem a bor színében, mint egy pincemester, vagy egy boldog szerelmes. A megbarnult képek, az ódon bútorok, a szarvasagancs nyelű evőeszközök, a törzsvendégek kiszívott pipái a vendégszobában, az elhalkult és csupán bortól felderülő vénséges kedv a polcokra állított pohos ivóedényekből; a télszagú ajtónyitás, a vén kandúr módjára ődöngő fogadós, a kimustrált, behavazott omnibusz az udvar sarkában; mind azt mondták, hogy az öreg szívben fellobogó rőzseláng Istennek tetsző és célirányos dolog. A várfalon, az összekulcsolt lábú, epedő zárdahölgyek hatalmas, öreg lovagokat várnak a Szentföldről. De egyébként nem volt sohasem szokásom lelkiismereti ügyet csinálni szívem csapongó érzelmeiből.

Szecső Vilmos: A boldogság virága

Az a kis lány sem volt több tizenhárom esztendősnél, akárcsak magam, mégis  az én szememben legalább – izgató és rejtelmes szépségű nő volt már. Illatos és remegő titok volt számomra, a ruhája véletlen érintése, a pillantása szívdobogtató bűbáj és a mozgása édes és fájdalmas lázba hozott, s a fejembe kergette véremet. Egész alakján rajta lebegett a sóvárgott és rettegett titokzatosság; friss, illatos, fiatal lénye megtestesítője volt a rejtelmes, boldog és egyben iszonyú ígéretnek, mely állandóan a levegőben zsongott és fölkínálta magát nekem.

A kis  lány azonban nem sokat törődött velem, hiábavaló volt minden figyelmességem – könyveket hordtam neki, és a szájamtól elvont tortaszeletet a kezébe csúsztattam -, érdeklődését nem tudtam fölkelteni. Verseket szavaltam neki, miközben kigyúlt az arcom és éreztem, mily hideg lett a kezem; remegő idézeteket mondtam neki titokban falt, forró színdarabokból és ujjongó reménységgel lestem arcán a megértést, de ez a kis pihés, szőke arcocska hideg és érzéketlen maradt, amitől még szilajabb, mélyebb és fájóbb hullámba lendült a vérem.

Sokszor elbúsultam magamat, és egy-egy percre megsejtettem a keserű, öngyilkos mérget, amellyel édes álmaink fűtve vannak, és az örök üresség hideg szárnycsapása egy pillanatra már megdermesztette a szívemet.

Ilyenkor nekivágtam a világnak, mely akkoron számomra egy faluból állt, egy élettelen, váltakozva porban és sárban fürdő faluból, melynek minden rejtelmét, zegét és zugát kibogoztam már, ráeszmélve lassan-lassan, hogy sehol sincs benne egyéb pállott, savanyú szagnál, fanyar illatú ákáclombnál, hideg, kapzsi és közömbös pillantású emberarcoknál.

De a falu végén nagy urasági parkállott, melynek százados fái hűs tisztaságot leheltek, és lombjukon átszűrődött a rajza egy régi kastélynak, melynek barokk erkélye, csipkés párkányzata, meredek gerince, opálos fényű tetőzete különös titkokról regélt nekem. Néha nyitva felejtették a park vert vasból készült kapuját, ilyenkor besurrantam és szívszorongva ólálkodtam a kertben, csodálva az erotikus virágokat és elálmélkodva a néma szökőkúton, melynek halott medencéjét hideg öleléssel fonta át a repkény. Odébb, egy csonka fehér márványszobor aljában – mely vérforralóan és megdöbbentően meztelen ifjú nőalakot ábrázolt egy csodálatos, még soha nem látott virágot fedeztem föl. Nagy, húsos, hófehér szirma buján és érzékien feszült szét, és oly szokatlan és izgató illatot sugárzott, hogy beleszédültem egészen. Boldog ijedtséget éreztem erre a fölfedezésre, félve néztem szét, nem látott-e meg az öreg, félelmesen szigorú Tóni, a parknak sánta, mogorva őre, és sietve surrantam ki a tilos birodalomból.

A kis lányt mindjárt megtaláltam a patak partján, ahol bábujának ruháját mosogatta; könyökig volt feltűrve karján a ruha és oly izgalmas látvány volt ez a karcsú, formásodó kar, el kellett fordítanom tőle a fejem, hogy nyugodtam elmondhassam a mondókámat.

Egy csodálatos virág van a parkban, olyan, amilyent még soha életemben nem láttam. Olyan nagy, mint a két tenyerem összetéve, fehérebb a hónál, a közepén aranyszínű korona és olyan meseszerű illata van, hogy soha el nem felejtheti, aki egyszer megérezte.

A kis érzéketlen arc fölmelegedett, a kíváncsiság hulláma, a titok bizsergő vágya végigfodrozott rajta.

- Mutasd meg, veled megyek!

- Azt nem lehet! Te oda nem jöhetsz! Kegyetlen, komisz kutya a vén Tóni, de van ott egy nála még vérszomjasabb kutya is. Az ugatását már hallhattad, a hideg szalad tőle végig az ember hátán; én különben láttam is, mondhatom, a Stein mészáros nagy kutyája kis öleb hozzá képest. Nappal ugyan láncon van, de ahogy a vén Tónit ismerem, ő még ránk eresztené.

- Ó, Istenem, Istenem, de szeretném pedig látni azt a virágot.

Fölegyenesedtem, valami sugárzó, büszke láng égett az arcomon.

Somlay Károly (?-† 1931): Terezinácska

1.

A Bakonyság szívében, hegyes-völgyes országút mellett egy ősi kúria volt egyidőben. Igazi stílusos úri épület volt: dupla tetejű, tornácos és a homlokán ott domborodott az ármálista nemesek hagyományos családi címere is.

Özvegy Lőrinthey Ádámné volt a kúria nagyasszonya. Hosszú, sovány dáma volt és otthon is halcsontos, krinolinos kásmirruhákat viselt; ősz haját pedig neo-biedermeieres fonásokba szokta fésülni.

A tekintetes asszonynak egy fia volt, a György úrfi Az úrfit otthon nevelték; egy zirci tarkabarát volta magisztere, aki a legszigorúbb konzervatív sablonok szerint oktatta növendékét.

Az úrfi nem is cselekedett egyebet, csak annyit, amennyire a természeti fejlődés kényszerítette: megnőtt. Akaratok, lázadások, kitörések nélkül való árnyember volt, akinek negyvenöt éves korában is az volt az egyetlen becsvágya, hogy a mamájának szófogadó Gyurikája lehessen. A cselédek csak úrfinak hívták ezt a szakállas, bajuszos, öles férfiút.

Az ezerholdas gazdaságot a tekintetes asszony unokaöccse, egy agglegényi sorban maradó szegény rokon, a Józsi ténsúr dirigálta.

A pénzügyek gyakran szólították a ténsurat a veszprémi vásárokra. Ilyenkor a Csókában szokott megszállani. A város végén, a rátóti úton , egy piactér közepén volt ez a vendégfogadó. Egyszerű kis fogadó volt, ahová leginkább a szentkirályszabadjai és a szentgáli kisnemesek – a tarisznyások – szoktak betérni, mert jó Balaton-vidéki borokat mért az öreg Rumpold bácsi; a Rumpoldné asszonyság pedig híres volt a konyhájáról.

Egy leányuk is volta fogadóséknak, a Terezina kisasszony. Ennél kényesebb, huncutabb leány alig volt több a históriás hegyvölgy városban.

A galamblelkű, finomszólású Józsi ténsúr nagy gráciában volt a Csókában. Egyszer egy mákszemnyi porcelángyöngyökből fűzött százszínű dohányzacskót ajándékozott néki a kisasszonyka.

- Legközelebb én is bemegyek Józsi bátyámmal a Csókába – tréfált az úrfi. – Hátha nékem is horgolnak majd dohányzacskót.

- Oda bizony ne igen gyere, öcsém Az őszi légy hamar rászédül az enyves papirosra. Ott a Csókában pedig olyan kétlábú enyves lép van, hogy ha te azt meglátod, tüstént elszédül a fejed – hümmögött mosolyogva a ténsúr.

A szürkülő fejű György úrfin nem fogott a szó. Alig várta az alkalmat, hogy befogjanak a féderes vén bárkába és menjenek Veszprémbe. Egyszer aztán be is mentek. Az ebédet a Terezina szolgálta az asztalukra. Fehérpöttyös kék ruhája volt és amint lépegetett, úgy muzsikált a fényesre téglázott szoknyája, mint a cimbalomszó.

- Lelkemadta, ez ám a jány! Olyan, mint a májusi pille – csudálkozott az úrfi.

- A gödörbe is esöl, ha utána szaladsz – pusmogott a ténsúr. – Hej öcsém, aki legény el akarja ezt a cifra pillét fogni, ugyancsak fürgelábú legénynek kell annak lenni!

- Majd megolajozzuk a lábaimat, Józsi bátyám, aztán fürgék lesznek… De a pillécskét kalap alá fogom, lelkemadta…

A következő tavaszon meghalt a tekintetes asszony. Az Orbánsüveg a György úrfira maradt. Ő lett a földesúr.

- Most már nem kerülheted el fiam a becsületes emberek sorsát te sem. Meg kell nősülnöd – mondta neki a ténsúr.

- Asszony kell, aki süt, főz. Mert aludttejen és szalonnán nem élhet az ember örökké – felelt az úrfi. – Tán tud is valakit Józsi bátyám a számomra?

- Pipát, paripát, asszonyt nem kommendálok senkinek sem. A pipa is az egyik embernek így szelel, a másiknak meg amúgy szelel. A paripa is hóbortos jószág; az egyik lovas alatt kezesbárány, a másik alatt meg úgy ficánkol, mint a láncosfene. Az asszonyról nem is merek szólni, mert ezt a kemény állapotot nem próbáltam. Válasszál té magad. Van Veszprémben meg Zalában annyi, mint búzaföldön szemes kalász. Igaz, hogy már egy kissé lötyög az inadon a csizmaszár, de ezen okkal-móddal lehet segíteni.

- Majd beléhízlal a menyecske a csizmaszárba. A Nap a szépszagú mezőket kövéríti, a jó feleség meg az urát… Már én választottam is, Józsi bátyám. És nem is kell érte a szomszéd megyékre fáradni.

- Aki nyújtózkodással is le tudja szakítani a fáról az almát, bolond, ha felmászik érte a fára – hagyta helyben a ténsúr.

Az úrfi türelmetlenül várta az őszt. Az volt a szándéka, hogy szüret után megyen leánylátásra. Azt azonban nem árulta el, hogy hová és kihez készül kérőnek.

Bekocsizott Pápára. Akkor egy híres magyar szabó élt Pápán: Görög Dániel uram. Ennél a híres Görög Dánielnél két rend zsinóros öltönyt rendelt; egyet a saját, egyet a ténsúr számára.

- Ebben a gúnyában elmehetnénk az Eszterházy grófhoz is háztűznézni – dörmögött a ténsúr.

- Lesz még egyéb is, Józsi bátyám – kevélykedett az úrfi.

Lett is. A fehérvári vásáron egy pár olyan sárgát vett a hintó elé, hogy amikor rájuk rakták a csótáros ezüst szerszámot és a két állat berepült Veszprémbe, mindenki azt hitte, hogy a Dárius király jött látogatóba a két sárkányon.

A kanonokok a püspöki gálaebéd után éppen lent sétálgattak a Séd patak partján, mikor a parádés fogat a Buhim-völgy felől bekanyarodott az egyik utcára.

- Per Deum immortalem! A guta kerülget… Vízióm volt… Illés próféta tüzes szekerét láttam… Két lángcsikó volt a szekér előtt… Ez halált jelent… Ez a Szent Mihály lovát jelenti, amici – hörögte az öreg Dancsik nagyságos és ijedtében egy padra roskadt.

Peterdy Sándor (1868-1945): Egy fiúcska története

Péterke apja egy napon nagyot gondolt és azt mondotta:

- Holnap bemegyünk a városba és te ott maradsz. Majd beszélek a „Kék kutya” boltossal.

Bleiber elégedetten nézegette Péterkét.

- Erős gyereknek látszik. Hány éves?

- Tizenöt lesz.

- Jól van… felfogadom… Ha azután kitanulta a mesterséget, felszabadítjuk. Ember lesz belőle.

Péter kissé riadt tekintettel nézett körül a boltban; mennyi üveg, fiók, zsák; hány ember jön-megy; az egyik ezt, a másik azt kéri. A segédek ügyesen, fürgén szolgálják ki a vevőket. Minden portékának tudják az árát, alig gondolkodnak, már szedik is a pénzt. Nagy tudomány lehet az – gondolta magában Péterke és bár kissé szorongott, hogy ezt majd neki mind meg kell tanulnia, valami büszkeségfélét is érzett. Nagyszerű dolog lesz az, ha majd ő is ennyi mindenhez fog érteni.

Mikor Péterke apja elment, a kereskedő odaszólt a feleségéhez:

- Az új inas.

Az asszony ránézett a fiúcskára, akinek szemeiből könnyek peregtek alá pirospozsgás, pufók arcára.

- No, ne sírj fiacskám – szólt az asszony nyájasan és szelíden megsimogatta a fiúcska fejét -, csak légy szorgalmas, tisztességes, nem lesz itt semmi bajod. Egy-két év hamar elszalad és akkor már fizetést is kapsz. Küldhetsz pénzt az édesanyádnak, vagy vehetsz ajándékot a testvéreidnek. Hát nem nagyszerű dolog ez?

Péterke még egy keveset szipákolt, néhány napig lógatta a fejét, de azután rövidesen megvigasztalódott. Sok dolga volt, az igaz, korán reggel talpra kellett ugrania és késő estig nem volt megállása, de azért nem sokallta a munkát. Bleiber úr néha-néha meg is dicsérte.

- Derék gyerek vagy Péterke…

Egyik-másik vasárnap adott neki egy-egy húszfillérest is.

Bleiberné asszony is meg volt elégedve a kis inassal. Amint ott sürgött-forgott a boltban, az asszony mosolyogva nézte iparkodását. Észrevette, hogy a gyerek mindig őt figyeli, miért is többször elismerőleg biccentett feléje. Péterke arca ilyenkor sugárzott az örömtől.

- Jól van, Péterke… helyre legényke vagy… - szólt hozzá jóindulattal és megsimogatta a fi arcát. A kis inas ilyenkor hálásan csókolta meg Bleiberné puha, meleg kezeit.

Voltak napok, amikor kevesebben jöttek az üzletbe, a segédek pihenhettek, beszélgethettek. Bleiberné pedig, aki rendesen a pénztárban ült, újságot olvasott. Péterke az üzletből nyíló szeszes kamara ajtajában állott és onnan nézte az asszonyt. Le nem vette tekintetét róla. Szemeit végigjáratta gömbölyű karjain, fehér nyakán, amely kivillant a ruha fodrai közül, kutató pillantása lassan siklott tova gödrös arcán, tömött szőke haján, amely olyan volt, mint az érett kalász, amikor a nap arany sugárkévéi játszadoznak rajta. Péterke nem tudott betelni a nézésével. És amikor este pihenni tért, sokáig nem tudott elaludni: még akkor is az asszonyra gondolt, azt látta maga előtt. Visszaemlékezett, hogy odahaza a falujában, a templomban, az oltár fölött van egy kép: angyal lebeg a felhők között. Péterke valahányszor erre a képre gondolt, az angyal helyett Bleibernét látta az úszkáló felhőgomolyagban.

És amikor ezek a képek elvonultak előtte, Péterke didergett, pedig a forróság egészen kiverte. Hiába szorította össze pilláit, nem jött álom a szemére, forgolódott, nem találta helyét. Ajkai forróak voltak, teste égett, ajkai kicserepesedtek.

Péterke azt hitte, hogy beteg, de nem mert szólni senkinek, félt, hogy elviszik a kórházba, vagy édesapja eljön érte és haza kell mennie. Piros arca azonban lassanként megfakult, szemei szomorúak, bágyadtak lettek, és míg azelőtt fürgén, jókedvűen végezte dolgát, most csendesen, fáradtan járt a boltban, alig lehetett szavát hallani.

Bleiberné észrevette a fiún a változást. Egyszer meg is kérdezte:

- Beteg vagy, Péterke? Fáj valami?

A jóságos hangra a fiú szíve összefacsarodott és Péterke alig tudta magát visszatartani, hogy sírva ne boruljon az asszony ölébe. De érezte, hogy ezt tennie nem szabad és Bleiber bizonyára elkergetné. Csak csendesen megrázta tehát fejét és halkan mondotta:

- Kezeit csókolom, nincs semmi bajom..

- No, ne is legyen – szólt mosolyogva Bleiberné.

A gazda legyintett kezeivel:

- Majd elmúlik… még egy kicsit haza sír a gyerek, ugye?

Péterke csak vonogatta a vállait és azt mondotta: igen, pedig tudta, hogy ő most füllent. A szülei alig  jutottak már az eszébe.