Carducci (1835-1907): A rímhez

Áve rím! Te, ki a lantos

Vad-kalandos

Költeményén égre kel

S fényes, tündökölve izzó,

Mindenik szó,

Hogyha a nép énekel.

Két csók közt a lázas elme

Szenvedelme,

Míg a zajló tánc forog,

S aztán a vágyat, mely óhajt

És a sóhajt

Lágyan összehangolod.

Majd remegve és repesve

Szólt az estbe,

Hogy vidult az ifjúság

S az arató nép e földön

Messze-dörgőn

Lábbal verte ritmusát.

Mily keményen ér kevélyen

Zúg a szélen

Hősi bajnok éneket,

Lándzsa vérzik búr örömtől

Felcsörömpöl

S a vas-pajzson elreped.

Roncival egy ordító lant,

Hogyha Roland

Kardján ég a gyűlölet

Kürtbe fúj és nappal-éjjel

A nevével

Tölti be a völgy-ölet.

Majd sötét, borzadt sörényen

Száll serényen,

Babiécán, boldogan,

Lágy románccal hősi Cidet

Isteníted,

Aki zászlók közt rohan.

És a Rhóne vizébe mosva

Aranyosra

Porlepett, zilált hajad,

Túlzengesz fülemüléket

S szól az ének,

Toulouse kertjei alatt.

Rondello hajója mélyén

Lázak éjén,

A vágy és vitorla vagy,

Csók a haldoklónak ajkán,

Mely e halvány

Hölgy szájára odafagy.

Ő jövel: vagy nem fogant-e

Egykor Dante

Jámbor és zord rímeket?

Véled ment le haldokolva

A pokolba

S véled szállt a föld felett.

Szép császárnő, a hazámé,

Ávé, ávé,

Ó latin, királyi sarj,

Ím köszönt egy forradalmár,

Nem tagad már

Meghajol, csak te akarj.

Ős apáink gondja, éke,

Légy ma béke,

Légy nekem te áhítat,

Adj virágot, gyenge-lágyat,

Lenge vágyat

S a haragnak adj nyilat.

Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

W. Wordsworth: Szonett

Apácának nem fáj soha a zárda,

Cellákba boldogok a remeték,

Bús zugjaikba diák-csemeték,

Takácsa s leány a rokkánál nem árva.

Az is vidám, a méh a napsugárba,

Mely tar hegyeknél röpködött elébb,

Egy gyűszűvirág szűk kelyhébe lép:

Ő, aki önmagát börtönbe zárta.

Az nincs börtönben: én is úgy szerettem,

Ha megkötött keményen a szonettem,

Tartózkodásra és szabályra intvén.

És boldog lennék, ha akadna Szellem,

Ki föllázadt a nagy Szabadság ellen,

s versemnek éppen úgy örülne, mint én.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

Szász Béla (1840-1898): A negyedik szolga

Máté XXV. rész 14-50. verséhez

És szólt az Úr, a negyedik szolgához:

„A harmadiknál jobb te sem valál,

Méltán ér, látom, hogyha szám megátkoz,

S örök sötétség vár s örök halál.”

S felelt a szolga: „Hallgasson füled meg,

S nyomós legyen szavam vagy puszta lég,

S úgy adj örök halált avagy kegyelmet,

Amint gonosz vagy hű szolgád valék.

„Igaz, nem adtam pénzváltók kezére,

Melyet rám bíztál, a talentumot,

Nyerészkedést nem tudtam űzni véle,

De el sem ástam azt, te jól tudod.

„Ott álltam templomodnak ajtajában,

Ruhám avult volt, szolgai, szegény,

S pirultam, míg többeknek fölkínáltam,

Kamatot bár csekélyet kértem én.

„Többen keveslék – gőgös elbízottak –

Igazuk volt, beláttam magam is.

Egy végig néze, s kérde: Ugye, loptad?!

Más visszadobva szólt: Pénzed hamis!

„S legtöbbje szólt: Egy ily koldus szegénnyel

Ki kezdene manapság üzletet,

Mikor kufárok boltja, telve fénnyel,

Mindent kínál, kívánni mit lehet!...

„- Uram, én el nem ástam föld rögébe,

Melyest rám bíztál, a talentumot,

De mert ruhám rossz, s arcom pírban ége,

Az kamatozni nálam nem tudott.

„Nem több, - de úgy, mint volt kezedbe: tiszta,

Szenny nem tapad rá, nem fertőzi vér.

- Uram, te adtad, vedd hát újra vissza,

S hű vagy gonosz szolgád valék – ítélj!”

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

Szathmáry István: A csend dalol

 Szathmáry István verseskönyve egy melancholikus, ábrándra hajló, a szó régi értelmében poétai érzésű ember líráját közli. A költészet ősi és kimeríthetetlen témáit variálja: szerelmet, az elhunyt hitves utáni bánatot, az együtt töltött boldog napokon való elborongást, a természetet, a hazafi gondját és reménykedését, - egy polgári értelemben vett szép-lélek diktálta a verseket, a levegőjük egy idealistának a tiszta levegője. Határozott, mindenki mástól elütő egyéniséget nem mutat, az élet olyan mélységeiben nem járt, ahonnan új kincseket, meglepő szemléleteket s az érzésnek még mások által ki nem fejezett árnyalatait hozhatta volna, - néha egy-egy friss kép, egy-egy csinos fordulat mindössze, ami újat kapunk tőle. Mondanivalójának megfelelnek a formái is: a magyar líra meglévő s mások által kifejlesztett formakincsét használja fel anélkül, hogy pontosan meg lehetne róla állapítani valami konkrét hatást, költészete reminiszcentiának hat legtöbbször. Ezen a körön belül van sok csinos, kereken megformált verse, sima technikája s aki könyvét elolvasta, rokonszenves emléket őriz meg róla. A kötethez Lőrinczy György írt előszót.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

Kóbor Noémi (1896-1959): Goethe

 Kóbor Noémi nevét egy kis regényéről ismerjük, amely két évvel ezelőtt jelent meg és a leánygimnáziumi levegő finom rajzával figyelmet keltett írója iránt. Most új könyve jelent meg, egy könyvdráma, amely Goethe nevét viseli címül és a költő képét, környezetéhez való viszonyát próbálja az olvasó elé vetíteni, élete öt fontos vonatkozásában: Vulpius Krisztiániához való viszonyában, anyja, az édes-kedves Aja asszony iránti fiúi szeretetében. Schiller halála hírének érkeztekor, a franciák Weimarba való betörésekor, és 1828-ban, a mindennel leszámolt késő öregkorban. Azt lehet mondani: meg akarja lesni Goethének, a világ és eseményei fölött álló fölényes szellemnek azokat az óráit, amikor akaratlanul is kitárja magát és bepillantást enged lénye benső titkaiba. Nagy és majdnem megoldhatatlanul nehéz vállalkozás, mert Goethe méretei meghaladják az átlagos emberi látókört s nagyon nehezen szoríthatók bele az ábrázolás normális formáiba.

A fiatal írónőnek csak részben is sikerült: Goethét csak egy-egy pillanatra tudja kiemelni az adatszerűségből az eleven életbe, a párbeszédek többnyire az absztrakció körében mozognak, a kimondott szavak mögött nem érzik az ember eleven hangja -, Goethe szavait olvassuk, mint írást, de ritkán halljuk hozzájuk Goethe hangját. A nagy lélek hatását környezetére erősebben tudja éreztetni éspedig – ami nagyon jellemző – inkább az egyszerű fiatal embereken, Krisztiánán, a fiatal Jacobin, mint az írókon, akik mindig irodalmat és filozófiát beszélnek. Azért a könyv mégis irodaslmi értéket ad: a megértésre való buzgó törekvésből fakadt, láthatólag erős szellemi izgalom eredménye s Goethének és korának olyan ismerete van benne lefektetve, amely valóban imponál. Egész serege a Goethe korából való nevezetes embereknek mozog benne: Schiller, Wieland, Meyer, a festő, Novalis, Zelter, a muzsikus, Kleist, Brentano Bettina, Bejamin Constant, Staélné, a két Schlegel, Gall professzor, - az az egész ragyogó pléjád, amely Goethét körülvette, megjelenik a színen s valamennyit pontosan Goethében való viszonyukban állítja be, némelyiket, mint az első részben Schiller sziluettképét, megelevenítés dolgában is szellemesen és életízűen. Láthatólag benső szükségérzésből foglalkozott Goethével, nemcsak témát keresett benne, hanem lelki kapcsokat is keresett és talált vele, megküzdött alakjának nagyságával, hogy fel tudjon emelkedni hozzá. Komoly szellemű írónő, komoly erőfeszítése ez a könyv, mindenképpen figyelemreméltó.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

Pekár Gyula: Az amazon királynő

Pekár Gyula nagyszabású kétkötetes regénye, melyet lapunk közölt először, most megjelent könyvalakban is. Nem tudunk regényt a mai magyar irodalomban, amely akkora apparátussal készült, mint ez a mű: láthatólag igen hosszas és alapos tanulmány előzte meg, valóságos tudományos búvárlat annak a kornak a történetéről, amely a történelem küszöbén áll, a kultúrának európai földön való megjelenésekor, amelyről nehezen elemezhető mondák, archeológiai leletek, sok századdal későbbi írók bizonytalan hitelességű följegyzései adnak homályos felvilágosítást s amelyben az írói fantázia világításánál talán még jobban eligazodhatni, mint a tudós vizsgálaténál.

Pekár átkutatott minden anyagot, amit a tudomány feltárt s az így kapott törmelékekből igyekezett rekonstruálni azt az egész mesés, mai szemmel nézve fantasztikus világot, amelyben Theseus küzdött előbb a Minotaurusszal, aztán a kis-ázsiai amazonokkal, akik visszájára akarták fordítani a világot,nőt tenni az emberiség élére s a férfit örök szolgaságra vetni.

Fordulópontja volt ez a világnak kettős szempontból: először itt dőlt el véglegesen, hogy a férfi az emberiség vezetője, másodszor pedig az zsiai szellemmel szemben itt vívta ki az európai kultúra a maga európai egyéniségének a jogát.

Pekár regénye nagyarányú és csaknem kimerítő történelmi essay szépirodalmi formában; rekonstruál és föltámaszt egy réges-rég elmúlt világot és értékeli az emberi fejlődés szempontjából. Ebben az értelemben kiváló hely illeti meg mai irodalmunkban, amelyben igen kevés az olyan szépirodalmi munka, melynek megírását komoly és fáradságot tanulmány előzte meg s amelynek témáját a tudományos érdeklődés sugallta az írónak. A hatalmas terjedelmű regényt a Franklin-Társulat adta ki szép kiállításban; ára 48 korona.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

Vargha Gyula: Régi vágy

Föl-fölkeres a régi vágy,

Megújulnak a gyermekálmok;

Korlátiból lelkem kivágy,

Más ég és föld után sóvárog.

Irigylem a boldog madárt,

Ha délre tart vándor csapatja,

S megy vígan, merre a kitárt

Kék ég derűje csalogatja.

Dér reszket itt kórón, gazon,

S száraz levél kereng a szélben,

Melegre, fényre szomjazom,

Valahol messze, messze délen.

Hol bércek alján nyílt öböl

Mosolyg a zöld part tükreképpen,

S távol a tenger tündököl

Aranyba tört ibolyakéken.

A part felett nagy pálmafák

Árnyán pihenve álmodoznám,

Narancsvirág ezüst havát

Lágy szál röpítné játszva hozzám.

Agyamban a gond, gondolat

Az illattól megédesülne,

Majd lelkem, mint a lomb alatt

Fészkéből a madár, kiülne.

Egy édes dalt dalolna még,

Minőt a fülmilék dalolnak,

S örökre búcsút mondanék

A lélek én, porsátoromnak.

És boldogan, fiatalon

Fény- s illatszárnyon ellebegnék…

Földön hagyott porsátorom

A keselyűk majd eltemetnék.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

Kozma Andor: Magyar rapszódiák

Kozma Andor egy termetes kötetbe gyűjtötte össze az utóbbi években írt költeményeinek legjavát. A magyar közélet harcaihoz, váltakozó jeleneteihez és hangulataihoz már vagy két évtizede Kozma Andor adja a kísérő zenét s ennek a zenének mindig egy az alaphangja: a komoly, túlzások nélküli hazafiság és a férfias, nyílt és bátor erkölcsi megítélés. Magasan fölötte áll a pártok hatalmi versengéseinek, gúnnyal személi a hatalomért és személyi előnyökért folyó tülekedést, haraggal a mindenütt kiütköző léhaságot, tiszta gyönyörűségét találja mindenben, ami a magyar faj erényét, tehetségét, a kultúrára való képességét mutatja, nehéz órákban aggódva remeg, de kishitűség nélkül, nemzetünk sorsáért. Érzületének emelkedettsége művészi színvonalra emeli az aktualitást, éppen mert az örökkévalóság szempontjaiból nézi a napi dolgokat, éppen ebben, az aktualitás költői értékének fölfedezésében és kihasználásában van legnagyobb költői érdeme és eredetisége: nem tudunk költőt, nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban sem, aki ennek a problémának ilyen művészi megoldását ekkora nyomatékkal kísérelte volna meg.

Az európai műveltség ás a szeplőtelen magyarság pompás szintézise van meg egyéniségében: semmi sem idegen tőle, ami az európai kultúrához tartozik, de mindent a magyar ember szemével, a magyar hazafi látószögéből néz. Érzése és érzéséből fakadó szava egyszerű és őszinte, semmi sincs tőle távolabb, mint az affektálás, az önmagában gyönyörködő modorosság és a  nagyhangú bombaszt, inkább megkockáztatja – és néha egész különös sikerrel – a versnek a prózához való közelítését, mintsem a költői hatás erőszakolásával erőszakot tegyen a belső igazságon. Lénye minden ízében férfias, éppoly mentes minden szentimentalizmustól: mint az önfitogtatástól, tartózkodó és szemérmes lelkének legbensőbb titkait elrejti az emberek elől s ha mégis elárul valamit belőlük, akarata ellenére teszi. Ez predesztinálja közéleti költővé, a maga érzékenységét, hevüléseit a közéleti képek mögé tudja legjobban elrejteni s az igaz magyar józan ész sugallta gondolatait éppen ez a rejtőzködő érzés melegíti át költészetté. Az embereket némi kicsinyléssel szemléli, tud mosolyogni apró hiúságaikon, el tud komorodni sorsuk tragikumán, fel tud háborodni bűneiken, de magasról nézi és kicsinyeknek látja őket.

Szereti Budapestet, gyönyörködik virágzásában, elkomorul háború alatti hanyatlásán, de inkább mint néző vesz részt életében, nem tudja magát teljesen beleélni a nagyvárosi élet levegőjébe. A magyarság uralkodó osztályainak fővárosukhoz való viszonya senkiben sem tükröződik olyan tipikusan, mint benne.

Amilyen konzervatív a szelleme, épp olyan a nyelve és technikája.  A virtuozitásig művésze a magyar szónak és rímnek, de szorosan a hagyományhoz csatlakozva, úgy, hogy ami újat hoz, az is szervesnek, gyökeresnek, a hagyományból fakadtnak érzik.  A magyarkodás mai divatjában üdülés és lelki megnyugvás nézni az ő igaz, becsületes, osztentáció nélkül őszinte magyarságát.

A könyvet a Révai testvérek cég adta ki igen szép kiállításban.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 3. sz. (1920. február 8.)

Pajzs Elemér: Gyerek

Honoré Damier: Mosónő

A rétek szagára már csak a könyvébe préselt vadvirágok emlékeztették. Ott múltak el fölötte a napok a nehéz levegőjű mosókonyhákban, melyeknek ablakait ködösre izzadta a gőz. Könyökig vájkált a forró szappanos lében, lúggal maratta a kezét és etette fával, szénnel a kemencét, hogy csak úgy piroslott az oldala. Reggel pálinkázott, mint a ráncos képű öreg mosónék, este a tagjait fájdította. A pálinka meg a lefekvés közé eső időben tornászott, hajladozott a teknő mellett, kétségbeesett dühvel gyúrta, tépázta a ruhát, talán így akarta levezetni a lelkébe rekedt fájdalmat. Húszegynehány éves volt és már oly mélyről kotorta elő az emlékeit, mint a kályha mellett mesélő ezüsthajú nagymamák.

Csak a borús napok vágtak a hangulatához, mikor tintaszín felhőkaraván vándorolt az égen, a derű nem kellett, a derű fájt, a napsugarak szúrtak, mint az éles tűk és fölfakasztották a szundikáló múltat. Már nem várt, nem álmodott, szinte jó volt ez a taposómalom, ahol kedvére robotolhatott, hol az áthatlan, tompító gőz fallal védte az emlékektől, nem adott magára, lompos lett, elszélesedett. Pedig ha olykor vasárnap komótos léptekkel elriszált a templomtér ákácai alatt, el-elköhintették magukat a legények, srófoltak egyet a bajszukon és ravaszul csippentettek a szemükkel. Mert hát így, kimondottan, nagyon gusztusos volt a mosóné; húsos, dús melle kidagasztotta a szaténblúzt, szemöldei félholdja oly feketén ívesedett a gömbös szemgolyók fölött, mintha korommal javította volna oda. De ő nem szívelte ezeket az éhes tekinteteket; még mindig a régi férfi volt belerajzolva a lelkébe, a citromszín nyápic ifiúr, akit úgy gyűlölt, hogy meg tudta volna fojtani és úgy szeretett, hogy a lábát csókolta volna. Hányszor akarta már kitépni a lelkéből, mint ártalmas gazt a virágos kertből! De nem lehetett. Nem lehetett. Nagyon mély gyökeret eresztett. És kétszeresen is megvolt. Ott volt mellette a kicsinyített mása: a gyerek.

A gyerek.

Akit elvettek, elloptak tőle, akinek kis száját letépték a melléről. Ellopták tőle a gyerekét… Hányszor kiáltotta be a kastélyba torkaszakadtából: „Tolvaj! tolvaj!” És mit nyert vele? Elkergettették a cselédekkel.

Hogy is volt?

A gyereket elvették, őt kiebrudálták, pénzzel vakították. Ó, nagyon kedvesek voltak: segítettek batyuba kötni a vackait és udvariasan kitárták előtte a kaput, hogy mennél gyorsabban becsaphassák. És ő ment, mert vérében volt az engedelmesség. De hányszor visszanézett, nagy ég! A nyaka is belefájdult.

Kosztolányi Dezső: Égi kaland

Kibújt a hold. Most néki mennek

Az álmaim a végtelennek.

Jaj, hogy rohannék. Semmi célom.

Ábránd a vágyam és acélom.

Babonás vágy űz, ősi, régi,

Két ezredéves, hősi, égi.

Lennék kisértet, jámor ének

És árnya egy szent remetének.

Megállanék bús ablakoknál

A csöndbe, hol egy légy botorkál.

Rohannék messze, egyre messzébb

És tévedeznék, révedeznék.

Vágnék nyugatnak, napkeletnek

És várnék, amíg elfelednek.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 3. sz. (1920. február 8.)

Jakab Ödön: Rokkant lovak

Lassan döcög a szemetes szekér,

Előtte két ló: egy pej s egy fehér.

Az egyik béna lábára beteg,

A másik hátán régi, mély sebek.

Látni rajtok, hogy igába fogott,

Elnyűtt testöknek nehéz a robot,

Fáj a nagy terű, fáj a durva hám,

De valami még jobban fáj talán!

Mindkettő búsan hajtja le fejét,

Fásultan tűrve sorsuk szégyenét,

Míg gondolatjuk messze kóborol

Tarka emlékek földjén valahol.

Hej, milyen másként festett az a múlt!

Szabad róna, mely végtelenbe nyúlt,

Szép, buja rétek, hűs akácliget,

Izzó verőfény, délibábvizek!

Aztán virradtak rá még szebb napok:

Huszárcsapat és szédítő galopp,

Trombitazengés, csaták mámora,

Miket feledni nem lehet soha!

S míg így tűnődnek, gépkocsitülök

Éles sikolya csapja meg fülök,

Mintha csak ismét ott künn szólana

Rohamra hívó trombiták szava!

Hurrá!... Száguldani szeretnének ők!

De ott vannak már a kapu előtt,

Hol kosarakban rengeteg szemét

Várakozik, hogy szekérre vegyék.

Csak álljatok meg, szegény, jó lovak!

Hagyjátok el a fényes álmokat,

S ne búsuljatok, nézzetek reánk:

Mi sem vagyunk ám, kik egykor valánk!

Mi is tudjuk, hogy mi a csatatér,

Nekünk is termett egykor ott babér,

Most pedig szürkén, gyáván poshadunk,

S idegen járom sebzi a nyakunk!

A ti sorsotok mégsem oly gonosz,

Mert titeket csak egy kéz ostoroz,

De rajtunk, kiket ég, föld elhagyott,

A fél világ bősz ostora sajog!

A ti sebetek immár behegedt,

De a mieink vérző, nyílt sebek,

S csak a jó Isten tudja egymaga:

Begyógyulnak még egyszer valaha!

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 3. sz. (1920. február 8.)

Beczásy Judit: Vetélytársak

Korai verőfény melengette az erdőt. Még csak tavaszvég volt, de a nyári-vendéglő összes asztalaival kiköltözött a nyár elé az udvarra. Csak kevés vendég ritkállott még arra, dolog alig akadt, egy sör, egy pörkölt ha fogyott naponta. A vendéglősné lánya, a Katica, telin, sugárzón, fiatalon rózsállott az ajtóban. Jenő, a nyári-pincér, ki-bejárt mellette, hogy beszívja dús egészsége illatát. Oda telepedett az ajtó mellé, késeket fényesített, vállig gyűrt ingujjából kimeztelenkedett hófehér, szőrtelen karja. Lopva Katicára pillantgatott, hogy nézi-e őt? Tervek bimbóztak benne, elvenni a lányt a vendéglővel, ezt az egészséges, erős lányt, ezzel a pompás üzlettel. Kellette magát.

- Tetszik tudni, tavaly ilyenkor a Tátrában voltam, de jó dolgom is volt ott. Egy ügyvéd lánya belém bolondult kérem, a karomba, hogy milyen fehér. Délután, ha szabadom volt, kimentem az erdőbe, ő már ott várt, csak végighevertünk a fűben, én meséltem neki Amerikáról meg Olaszországról, sokfelé jártam én már kérem, ő meg csak a karom simogatta. Szép volt az nagyon, de az apja rájött, hazautaztak. Pedig kérem, ha még kicsit maradnak, aligha a feleségem nem lesz, nagyon úgy állt a dolog.

Katica már a karját nézte. – Hogy ebbe belebolondult egy ügyvéd lánya?... bolondok is azok a kényes kisasszonyok… A karjába?... hát nem utolsó ember, azért mégis… kihúzta magát még sudárabbra és a virulók közönyével nézett le rá.

Most egy vendég tétovázott az asztalok sorában. Látszott rajta, hogy mérlegeli a helyeket, közelebb menjen-e, vagy jobb lesz távol leülni? Gyakran jött ide. Katica ismerte, a szomszéd villában dolgozgató asztalos, jó negyvenes, életerős, piros arcú öreglegény. Jómóddal öltözött, vadászos ruhában, nem is mesterember forma, inkább erdész, vagy ilyesmi.

A lány nem mozdult, várta, amíg köszönti.

Az tette, hogy csak most látta meg.

- Jó napot kis Katica. De szép ma valakil! Jöjjön már közelebb, hadd nézzem meg jobban.

- Idáig is ellát, akinek még jó a szeme – éleskedett a lány.

Az asztalos szeme villant, fájt a korára való célzás, de csak visszanyelte, úgy tett, mintha meg se hallotta volna.

- Hát aztán meg se kérdi, hogy mit ennék?

Katica közelebb jött, megállt az asztalnál, szemben a férfivel egy üres székre támaszkodott, és kivágott blúzából most kivillant két fiatalos melle.

Az asztalos éhes szemmel lesett be, csupa kívánság volt, ahogy nézte. Érett fejjel jó feleségnek ítélte a duzzadó, fiatal erőt, ez hozta most is ide.

- Jöjjön közelebb no, csak nem fél tőlem?

- Magától? – biggyesztette gúnyosra az ajkát. – Miért félnék már én Kovács bácsitól?

A férfit sértette a „bácsi” szó, azért mégis felé nyúlt és a kezét kereste.

Katica nyugodtan nézte.

- Hát mit parancsol?

- Ami van. Ha maga hozza, minden jó lesz nekem.

Jólesett a lánynak a szerelmes hang, de még jobban, ha megkínozhatta ezt a vénlegényt.

- Jenő! Vigyen a Kovács úrnak egy pörköltet – mondta diadalmas kacéran.

A pincér, aki féltékeny gyűlölködéssel hallgatta a kötődést, derűsen ugrott fel.

- Igenis kéremássan.

Ekkor az erdő felől éles sikítás hasított feléjük, mindenik döbbenten figyelt: még egy, aztán még egy, apró, ijedt, remegő sikongás, majd egy rémült asszony lihegőn futott oda.

- Jézus Mária, csaknem megharapott… jaj Katica kisasszony, ha látta volna, mekkora kígyó, volt az két méter is, még ilyen itt sohse volt…

- Hol látta azt lelkem? – állt fel az asztalos.

- Itt éppen az erdőszélben.

- Majd én végzek vele – vetette lenézőn a férfi felé a pincér. Kihozta a szobából a flóbertet és az asszony után indult. Katica is mögöttük, félve a kígyótól és mégis kíváncsian.

De amikor odaértek a fák sűrűjéhez, a pincér meghökkent. Nagy kígyó volt és sziszegőn forgatta felmagasló fejét, mintha a támadót keresné. Azért célzott, de tétova keze mellé talált. A kígyó szembenézett vele, fehérre vált arccal eresztette le a karját és remegett.

Katica izgatottan kiabált:

- Na, lője le hamar, elszalad!

Az asztalos a lövés után fölényes nyugalommal utánuk ment. Kezében szoros markolással fogta bunkós, zömök botját. A kígyó már kúszott az erdő sűrűje felé, ő utána indult. Megfogta a bot szöges végét és súlyos zuhanással csapott a kígyó fejére. Az szétfröccsent, még így cafatos-véresen is felágaskodott és vonaglani kezdett.

- Na, ettől ijedtél meg? – hajította a lenézését a pincér felé. – Egy hitvány siklótól remegsz? Vitéz egy legény vagy te.

Katica közelebb futott, lelkendezve csudálkozott és ragyogva nézett az asztalosra.

- Milyen bátor maga!

- Nem nagy dolog, csak nem kell nekirohanni – mondta és felülről nézett a pincérre.

Katica már meg se látta azt a fehér karjával, maga szaladt a konyhába, hozta a pörköltet az asztalosnak. Kissé elpirult, ahogy szembeült vele.

- Jenő! Egy sört a Kovács úrnak! – és tisztelettel, melegen nézett férfias arcába.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 2. sz. (1920. január 25.)

Barcsai Fehér Géza: Bánat

Menj bánat – mondom -, víg nap üdve vár! –

De visszadobja ingerkedve már

A sors, e hitvány csintalan gyerek,

S a bú csak mindég visszahempereg.

Hát mit tegyek? Fölkapom mint batyút.

De súlyos így, jaj messze így az út!

Leroskadok. – Jaj nem segítsz, nagy ég?!

- Jer hát, segíts te, víg könnyelműség!

… Folyó vagyok, mely vidoran szalad.

Leejtem, rejtem bánatsúlyomat.

Hadd fonja lent be zöld selyem hínár,

Hadd fonja ott a feledésbe már!

Futok. Felém víg partok intenek,

Utamba dalt, virágot hintenek.

Oh, édes part, itt élni volna jó!

De meg nem állhat sohsem a folyó.

Lejtős az út; rohanva zúg az ár.

Így futni, futni oh, be’ kár, be’ kár!

Oh, jaj! A bánat is rohan velem,

A mélybe’ lent, a szívbe’ bent,

Magammal görgetem.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 2. sz. (1920. január 25.)

Szász Károly: Szegény madár

Szárnyaszegett madár – törött, száraz ágon –

Mi keresnivalód van e bús világon?

Magzatod elveszett, fészked összetépve –

Fölötted az égen nincs parányi fény se…

Ha – merre vágyad vonz – nem tudsz arra szállni,

Nagy messze határban zöld lombra találni,

Mely híven példázná s táplálná reményed –

Szegény beteg madár – minek akkor élned?!

Bookrok alatt keress kis zugot magadnak,

Hol száraz levelek szépen betakarnak –

S amire úgy ágytál, ott majd megtalálod:

Az örök nyugalmat – örök boldogságot…

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 2. sz. (1920. január 25.)

Ábrányi Emil: A halott regement – Ének a kassai vörös-sipkásokról

1.

Rákóczi aludt.

Mély álmot aludt a Dómban,

Ahová koszorús diadallal,

Egekre dörgő dallal,

Mesés pompával, fénnyel,

Csapongó, nagy reménnyel

A nemzet visszahozta.

Rákóczi aludt.

Mély álmot aludt a Dómban,

S nem tudta: mi van körülötte.

Nem tudta: mily égre üvöltő,

Megalázó, meggyalázó

Csúfság esett e népen,

E hajdan büszke népen!

Mert hogyha tudta volna,

Még egyszer meghalt volna,

Már nemcsak bánatában,

De izzó szégyenében!...

2.

Rákóczi aludt.

Mély álmot aludt a Dómban,

Fehér kriptája márvány-fenekén.

És zsibbadt álom lengett a szegény

Beteggé kínzott, bús városra is.

A némaság, mint nagy, sötét pajzs

Borult le fűre, fára,

Szorongó házak éjbe meredő

Rostélyos ablakára.

Szellők se fújtak. Megmoccanni féltek.

Sóhajtó választ virrasztó nyögésre

Most gyöngéden nem adtak.

Elült minden zaj. Nem volt semmi nesz.

Csak a kutyák ugattak,

S itt-ott csehül beszéltek.

Aztán ez a lárma is elszűnt,

Eloszlott. – És a roppant

Fekete csöndben csak föl és alá

Cirkáló őrök durva lépte koppant.

Egy toronyóra súlyos kalapáccsal

Éjfélt ütötte éppen.

3.

És ekkor a Dóm közelében,

A honvédemlék mellett:

Alakok surrantak elő,

Halaványan mindahányan,

És halkan, mint a lehellet,

Jöttek kerengve, suhogva,

Mint amikor ködfoltok

Hegyest súrolva szállnak,

Egymásba sűrűsödnek,

Sárgás gomolyagba állnak.

Csodás, árnyékszerű lények,

Temetőkből osont szökevények,

Egy éjszakára megszabadult

Rabjai a halálnak.

4.

És gödreikből sorjában kikelvén,

Köszöntik  egymást a halottak nyelvén.

„Ismerlek, pajtás!”

„Én is tégedet!

TGe vagy, akit halálra égetett

Az osztrák ágyú öt lépésnyiről,

Mikor rohantunk, mindent összezúzva,

Vörös sipkánkat a szemünkre húzva,

Tizenkét sáncra föl!”

„S te hol harcoltál?”

- „Isaszegnél voltam,

És Nagysallónál estem össze holtan!”

„Én a Branyiszkón mentem át!...

Aztán megúsztuk a Tiszát!...

Nem volt előttünk semmi gát!”

„Hol harcoltál te?”

- „Minden csatatéren,

Míg aztán végképp elfogyott a vérem!”

„A kapitányod?”

- „Damjanics!

Ő volt az én vezérem!”

„De a mienk is!... Száguldott velünk

A hősök hőse!... Mind a kassai

Ezredben voltunk, akik a mai

Találkozón egymásra ismerünk!”

„Az én megyén Turóc volt!”

„Az én megyém meg Zólyom!”

„Vijjogva, mint a sólyom,

Csaptunk az ellenségre,

És vertük zöldre, kékre!”

„Tótul beszéltünk, magyarul csatáztunk,

Havas záporban, sokszor vérben áztunk.

Vörös sipkánk volt. És vörös jegyünk

A melleken: vörös, tátongó rések,

Sebosztó kardok és golyóütések

Piros jelvénye. Azt mondtuk: megyünk,

Mikor Kossuth még egyszer ránk izent.

És nem haboztunk!... Ment, mindenki ment!

Bizony, fiúk, az volt a szent,

Legszentebb kommunizmus:

Harcolni együtt, híven,

A nemzet igazáért.

Meghalni együtt, bátran,

És ingyen a hazáért!”

5.

„Pedig nekünk is drága volt az élet,

Az ifjúság, a napsugár,

Az asszony, aki csókra vár,

És ölelő karjába zár…

A barna föld, a zöld vetés!...

Nekünk is fájt a szenvedés,

Nekünk is fájt az elmúlás,

Nekünk is fájt a gondolat,

Hogy kora sírban porladunk

A zsendülő göröngy alatt,

Míg szabadon, míg boldogan

Bő éveit leéli más!...

Kellett, igen, kellett, hogy rosszul essék

Mindez nekünk is!... Ámde a mi klába,

Tüzes fejünk vitt minket a csatába,

Mert úgy éreztük, hogy a kötelesség

Az a legelső!... És a becsület

Mindennél drágább!... Hát ezért harcoltunk!

Mi még ilyen bohó legények voltunk!”

6.

És egyikük szól, míg borús szeme

Megvillan, mint a nyári zivatar:

„Azok maradtunk most is! Mert íme

Miért vagyunk itt, sápadt emgerek?

Miért vagyunk itt? Mit akar

E sírből jött sereg?

Kérdvén emettől és kérdvén amattól:

Mi az oka, hogy sírodból kiszállasz,

Csak egy lehet a válasz -:

Ha nem mozdul az élkők karja, kell

Hogy a halottak csontökleivel

Mi védjük a hazánkat,

Igen, mi védjük, új szívszakadásig!”

„Úgy van!” felelt a másik.

„Azért vagyunk itt, mert nem tűrjük el,

Hogy ott, ahol Rákóczi sírja áll,

Nekünk a szentek szentje:

Hogy ott a szennyek szennye,

Vad martalóc rút szája  povedál!...

Hogy ott, ahol térden hódolna még

Az angyal is -: garázda csőcselék,

Cudar zsiványok sarja

Csapszéki dalt gajdolhat részegen,

Ha éppen úgy akarja!

És minden percben, nappal, éjjel,

Galád ellenség sáros lába

Ronthat be áldott sírboltjába!...

Megeshetik, hogy förtelmes szeszéllyel

Sírjához lép a rabló,

És káromkodva ráköp,

Vagy nyelvét öltve ki:

Rúg egyset a koporsón,

Ha úgy tetszik neki!”

7.

Irtóztató!... Irtóztató!

Hördülnek égre valamennyien.

És nedvesül a gödrös, sárga szem,

Forrás fakad föl és a rég kiszáradt

Hű arcokon patakként végigárad.

Aztán így vádol, így zokog

Így sújt tovább a szó:

„Ti élők! Ó ti élők!

Ha tudtok így is élni,

Így meggyalázva élni,

Sőt mentek hahoztázva

Mozgóba és színházba,

Korzókra, kabarékbe,

Gyönyörök vágyában égve,

Hát éljetek tovább így!

Ez a ti dolgotok!

A kacagók, az élvezők,

Vidám urak, szép, cifra nők:

Unalmas gyászhoz, meddő búsuláshoz

Hő szívüket ne kössék!...

De mi, halottak, így nem nyughatunk!

Bennünket földob a sírból

A lázadó dühösség!...

Bennünk a megfagyott vér

Vad elszántságra pezsdül,

Hogy őket e dús anyaföldből

Kirántsuk gyökerestül!

Megyünk! Megyünk! Megyünk!

Megostromoljuk az Isten

Siketre dugult fülét.

Rohanunk zuhogva szét,

Mint hegyről ömlő, romboló,

Pusztákon végig-tomboló,

Őrjöngő áradat!...

Leteperjük, leütjük, levágjuk,

Megfojtjuk, összetépjük

E foglaló hadat!”

8.

És sorakoznak rendre

Hullámzó csatarendbe.

„Siessünk! Siessünk!

Mielőtt Rákóczi fölébred.

„Siessünk! Siessünk!

Mielőtt Rákóczi fölébred,

Az alvó fejdelem!

Siessünk! Siessünk!

Úgy tetszik, mintha máris

Mozdulna odalenn!...

Ki kell söpörnünk őket,

A gaz szentségtörőket,

A nemzetek szemetjét,

Mielőtt ébredne az alvó,

Hogy soha meg ne lássa

Szemének pillantása

E betörők nyomát, -

Hogy soha meg ne tudja:

E város minden útja

Mily gyötrő Golgota-út volt

Borzalmas nappalok

S még szörnyűbb éjeken át!”

9.

Rejtelmes trombita hangok

Búgtak keresztül az ódon

Házak tetején csoda-módon.

Olyan édes, szívbekapó,

Csengő, üde hangok,

Mint húsvét napján

Feltámadásra

Hívü harangok.

Hosszú, ébresztő,

Nagy, büszke búgás,

Hogy azt, aki hallja,

Erőssé vigasztalja!...

Pörögtek a dobok,

Dübögve, mint a szív,

Ha lázasan dobog.

És mintha daloltak volna,

Mint rég, amikor dalolva

Robbantak a szolnoki ágyúk

Tűzhányó torka elébe.

És egy megtépett zászló

- Elmúlt dicsőség kpe –

Emelkedett ki magasan

A halott katonák sorából.

. . . . . . . . . . . .

Vezényszó harsant. És indult a tábor.

Elzúgott gyorsan valamennyi század,

Mint egy tündöklő, glóriás káprázat,

Mint egy felséges álom!...

10.

Álom volt, úgy találom.

De váltsd valóra, ó isteni jóság!

Engedd, uram, hogy eleven valóság

Legyen belőle!... Hogy kövesse őket

Minden magyar! Hogy ne maradjon álom

A légió, a halvány regement,

Mely a hazáért, népe igazáért,

Fölkelt a sírból és harcolni ment!

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 1. sz. (1920. január 11.)