Találkozásom Petőfi Sándorral 1848-ban

Petőfi Sándor az 1849-ik évben legelébb január 5-én mint honvéd-őrnagy nyakravaló nélkül, kihajtott inggallérral, oldalán széles fringia karddal jött hozzám. Csaknem egy óráig beszélgettünk. Úgy nyilatkozott Görgey táboráról, mint amelyben nem bízik, s Bemhez jött. Görgeyről nem kedvezőleg nyilatkozott. Mutatám neki a 6 fontos ágyúgolyót, mely házamba tört át. A toronyban egy sárga-fekete zászló volt kitűzve; ezt Bem túl a vízről ágyújával lelőtte s a lobogó a földre hullott. Beszélgettünk, hogy Katona Miklós Zempléntől fogva egész Máramaros-megyéig mintegy 10 ezernyi nemzetőrrel, s a bécsi légióval és a Jellasicstól elvetet ágyúkkal Deésre jött; holott csak a Mihelás oláh táborát kellett volna szétrobbantania, mely oláh tábor rabolt és gyilkolt. Katona Miklós a deési piacon tábori tüzeket rakatott. Maga Urbán a várost körülvette s a nemzetőrök vad futással szaladtak el egész Nagybányáig. Ekkor a németek elfoglalták Deéset. Megjegyzendő, hogy egy részeg ember visszajött és Szenkantin nevű főhadnagyot lováról lelőtte. Ekkor egész Deés 24 óráig Urbán serege által rablásnak volt kitéve s többeket megöltek. Engemet is mindenemből kiraboltak s azon ürügy alatt, hogy nemzetúr sereget rejtegetek, pincémbe levezettek, hol meg akartak lőni, de én kifutottam.

Urbán hadtestével elvonulván, Besztercéről a szász nemzetőrök jöttek ide. Nálam is voltak nehányan. Ekkor jött Bem a Szilágy felől, s a szászok éjnek idején fellármázva elszaladtak. Bem karácsonyra Kolozsvárra ment seregeivel. Urbán táborát el akarta fogni, de a Mezőségen keresztül elszökött és kiment Bukovinába.

Beszélte Petőfi, hogy Hatvani nevű kortes Abrudbányán egy egész sereget megsemmisített az oláhok által.

Petőfit lekísértem a veres fogadóba, hol több társai voltak, kikkel Bemhez indult. Gyermekéről beszélve, nagyon dicsérte élénkségét, kit nejével együtt Arany Jánosnál hagyott Pesten. Mondtam neki: miért nem hagyja inkább apósánál? Petőfi ekkor egészen kitört. Gyűlölséget tanúsított apósa iránt s így szólott: - Inkább hagynám az ellenség kezébe, mint gyűlölt apósomhoz küldeném.

Petőfi megérkezve Bemhez, mellette volt és a kiáltványokat ő fogalmazta. Mint Tirtaeus tűzdalával, a honvéd tábort úgy lelkesítette. Írta többek között azon dalt, mely így kezdődik:

Mi piroslik ott a síkon távolban,

Magyar honvéd piros vére a hóban stb.

Ezt a költeményét Tordán írta és saját kéziratával Miklós Miklós tordai református papnál hagyta, kinél magam is láttam, és mondtam neki, ez többet ér egy nemes levélnél.*

*) Érdemes írónk valószínűleg rosszul emlékezik, mert a nevezett költeményt nem Petőfi írta. Legalább amennyire csak kérdezősködés által a kortársaknál utána járhattunk, sehol sem jöhettünk nyomára annak, hogy a szép költeményt akár 48-49-ben, akár az azutáni időkben a köztudat Petőfinek tulajdonította volna. Szabó Sámuel, a népköltészet egyik legkiválóbb ismerője és gyűjtője népdalnak tartja s úgy nyilatkozik, hogy legelőször 1849. tavaszán hallotta Háromszéken, hová – mint honvédtüzér – csapatához utazott, s már akkor az ismeretes és a 40-es években széltében énekelt következő szép dal mintájára alkotott alkalomszerű népkölteménynek ítélte:

Mi fehérlik ott a sikon távolban?

Talán az én édes anyám kunyhója!

Messze jártam, másutt is volt jó dolgom,

Hej, de szivem csak azt mondja: jobb otthon!

Késő ősszel száll a fecske messzire,

Kikeletkor ismét megjön fészkire,

Bár messze járt túl a bérczen és sikon,

Hej, de szive csak azt mondja: jobb otthon!

Elviszik a nyalka legényt huszárnak,

Hátára ül piros paripájának,

Nyer szerelmet dicsőséget minden hon,

Hej, de szive csak azt sugja: jobb otthon!

Szabó Sámuel szerint ennek a dallamára énekelték a Medgyes által említett költeményt is, amely tartalmánál fogva éppen a honvéd-tüzéreknél volt különösen kedvelt. Az egész dal különben így hangzik:

Mi piroslik ott a sikon távolba’?

Csonka (magyar) honvéd piros vére a hóba’;

Sok halált szort az ellenség sorára,

Hej, de végre egy golyó őt találta.

Ágyu helyett koporsót visz a szekér,

Benne fekszik egy magyar honvéd-tüzér,

Koporsóján csákója és fegyvere,

Szemfedőül katona köpenyege.

Bajtársai kivont karddal követik,

Fájdalmukban olykor meg is könnyezik;

Nincs harangszó, csak pár ágyu-dörrenés:

Ennyiből áll a tüzéri temetés

Zöld erdőben fekete sir domborul;

A ki látja, szivében megszomorul,

Fák tetején bús csalogány úgy beszél:

Szabad földben nyugszik egy honvéd-tüzér.

CSERNÁTONI GY.

Forrás: Petőfi-Muzeum I. évf. 4. szám,  1888. okt. 1. (október-decemberi füzet)

Petőfi a népregében

Petőfi a népnél is annyira ösmeretes, mint egyik sem költőink közül és így nem csoda, ha foglalkozik vele, életkörülményeit kutatja – sőt alakját itt-ott regéi tárgyává is teszi. Ez utóbbiról a nyáron győződtem meg, midőn véletlenül tanúja voltam egy beszélgetésnek, amely egy kavicsbányában dolgozó munkás és családja között folyt. Vacsora után az asztal körül ültek s a családfő egy kalendáriumot tartott a kezében, amelyben Petőfinek is volt közölve egy verse. Ezt szavalgatta nagy hévvel családjának beléptünk előtt és ebből az alkalomból jött szóba Petőfi.

- Nagy korhely volt őkelme – magyarázá a családfő bevezetésképpen -, de aztán olyan eszű ember is, hogy a világon nem volt párja. Az apja azonban már nem tűrhette tovább duhajkodásait és elkergette a háztól, pedig hát gazdag ember volt. Mikor kiadta neki az utat, azt kiáltotta utána: kéregető koldus lesz belőled meglásd, és a kertek alatt halsz meg, ha meg nem javulsz.

Petőfi azonban nem hajlott a szép szóra, hanem világgá ment és tovább folytatta a lump-életet. Ezalatt telt-múlt az idő s az öreg Petőfi el is felejtette a fiát és minden gyönyörűségét szép leányában találta. De végre ennek is szerencséje akadt s az öreg egy hetedhét országra szóló lagzit csapott, mikor a lakodalma volt. Ott vigadott az egész falu színe-java a dúsan megterített asztaloknál; az ajtók előtt s az ablakok alatt pedig a koldusok is össze voltak gyűlve, hogy egy-egy morzsát kapjanak a gazdag lakomából.

Egyszer, mikor már a köszöntőkre került a sor, belopózkodik a koldusok közül a legrongyosabb és engedelmet kér, hogy ő is elmondhassa a maga jó kívánatait. – Hogyne engedném meg – kiáltott föl az öreg Petőfi -, mikor olyan magas kedvem van, hogy a koldusokat is vendégeimnek nézem!

A koldus erre a kezébe vett egy poharat és olyan szép verset mondott, hogy a vendégek szólni sem tudtak a bámulattól s az öreg Petőfinek könnyek gyűltek a szemébe.

- A fiam jutott eszembe – mondá a vendégeknek szemeit törölgetve -, mert csak az én Sándoromtól hallottam még ilyen gyönyörű verseket.

Ekkor már a koldus sem állhatta tovább, hanem az öreg lábaihoz borult é azt mondta: - Én vagyok az a te rossz fiad, akiről megjósoltad volt, hogy koldus lesz. Látod, azzá is lettem!

Az öreg Petőfi erre magához ölelte és összecsókolta a koldust, aki csakugyan nem volt más, mint az ő fia, a híres Petőfi Sándor. Azután behívta és megvendégelte a többi koldusokat is, fiát pedig az asztalfőre ültette és el sem is engedte többé a háztól.

Közli: CSERNÁTONI GYULA

Forrás: Petőfi-Muzeum I. évf. 4. szám,  1888. okt. 1. (október-decemberi füzet)

Tanköltemény Petőfiről

Az alább közlendő tankölteményt, mint a „Petőfi és Szemere Pál” c. cikkben jeleztem, Szemere Pál írta és Halász Dezső adta ki 1860-ban Ráth Mórnál az idézett helyen részletezett cím alatt és füzetben. Kétszeres érdekű: mert Petőfire vonatkozik s mert kevéssé vagy éppen nem ismert s ezért adjuk ki itt újólag. Halász Dezső kiadó jegyzete szerint ez egy  része a „Taudithyramb és Dalverseny” c. nagyszabású tankölteménynek, melyet Szemere Pál 1860-ban 2 hó alatt írt; de melynek eszméi 17 év alatt értek meg a szerző lelkében, t. i. 1842-ben Vörösmarty „Fóti dal”-áról kezdett tanművet írni, melyet 36-szor dolgozva át, Kazinczy Gábornak adott, mert nem volt vele megelégedve. Utóbb az eredetileg prózaművet alexandrinekbe öntötte, majd a számos költői versenyt véve szemügyre, mely régen divatos volt irodalmunkban, meg azt, hogy ugyanegy tárgyat több költőnk dolgozott fel: dalverseny és tandithyramb c. alatt tankölteményt írt ezekről, melyben 80 magyar költőről szól. Ezen kívül még 25 ítészeti cikket írt régibb és újabb költőinkről, mint kiadó megjegyzi: „A költészet örök törvényeit is játszi-komolyan tárgyalólag” e ezek közt egyest Petőfiről is. Ez mind ugyanakkor megjelenésre várt, de Ráth Mór attól tevé függővé az ügyet, hogy emez egyetlen próbaív miként fogadtatik s minthogy a fogadtatás a várakozásnak nem felelt meg, csak a már jelzett részlet jelent meg. Az egészről is lehet azonban némi fölfogást szereznünk, amennyiben Egressy Gábor az ő „Magyar színházi lap”-jában 1860-ban több részletet közölt, melyekben szintén van egy-egy vonatkozás Petőfire. E részek: Költészet (6 l.), Tandithyramb, Közbeszólás (31 l.), Kulacs és dalítész (39 és 47 l.), Költészet és dalmű (55 l.), Költészet és nemz. szinházunk (73 l.), Költészet és színmű (79 l.), Költészet, színmű és Thespis (87 l.), Költészet, színmű és Shakespeare a színész (93 l.), Megelégedés (415 l.). Ezeknek is meg megvan az a tulajdonságuk, hogy kissé homályosak.

A külön kiadott kis füzetben elől a Tompa, Kerényi és Petőfi „Erdei lak” c. költeménye van, s erre következik az alábbi tanköltemény-részlet:

Petőfi és Szemere Pál

A Petőfi baráti viszonyai közül alig érdekesebb és meghatóbb egy is, mint a Szemere Pállal való, legkivált azért, mert alig értette valaki oly mértékben akkor Petőfi jelentőségét mint Szemere, ki pedig 1785-ben születvén, 57 éves volt akkor, mikor Petőfi 1842-ben föllépett.

Ha egész őszintén akarunk lenni, Petőfi e jelentőségének fölfogása és megértése s egyszersmind hirdetése is, már akkor nagyon meglepő. Mert ez Szemerét úgy tünteti fel, mint ki együtt nőtt az idővel és haladt a korral, mely pedig eszmékben sohasem változott még oly gyorsan sem az irodalom, sem a politika terén mint abban az időben, mit Szemere átélt. Így szemere a Kazinczy és a nyelvújítás irányaiba és eszméibe növekedik belé, egyik tagja is utóbb, mint Kazinczy lelkes követője, a híres triasznak. De ez nem teszi őt maradivá. A Kazinczy utáni romantikus nemzeti költői irányt nem csak szeretni és érteni bírja, de csatlakozik is hozzá, sikerre juttatásában működik s Körner Zrínyi-jét fordítja le. Utóbb pedig megérti az új, Petőfi-féle költői irány teljes jelentőségét s csatlakozik hozzá, mint Petőfi buzdítója és csodálója, bárha nem is mívelhette ez irányt. Szemere tehát érezte úgy a művészet igazi lényegét, mint meg bírta mindig érteni az idők lelkét s értette, mi ennek legtermészetesebb visszhangja a költésben. Ismételjük, ez kiválóan jelentékeny vonása Szemere Pálnak.

Már 1845-ben s tehát akkor, mikor Petőfit legjobban támadta meg az álesztétikán alapuló kritika s kivált a hírhedt Császár-féle az Irodalmi Őrben, Szemere mindig a legnagyobb elragadtatással szólt róla. A Pesti Divatlapban (1845. II. 860 l. 27. sz. okt. 2-án) Szeverin szólván Petőfiről, ki különben szintén lelkes ismerője és tisztelője volt Petőfinek, fölemlíti, hogy „az ily középszerű, fanyar tehetséggel bíró irkászok, s a mindenben gáncsoskodó kritikasterek üldözik s rágalmazzák Petőfit; míg hazánk legfinomabb tapintatú, legalaposabb ítéletű bírálói, milyenek Schedel Ferenc és Szemere Pál, mindenkor a legnagyobb méltánylattal emlékeznek a lángeszű Petőfiről (az első a Budapesti Híradóban, az utóbbi csak privát körökben, de mindig lelkesedéssel, elragadtatással).” E sorokat szándékosan mi húztuk alá, nem szólván most a Schedel bírálatáról és dicséretéről, mert ahhoz némi szó fér még; hanem a Szemere lelkesedése a legnemesebb, legtermészetesebb forrásból eredt: t. i. a lángész és a művészet iránti rajongásából, abból az érdek nélküli tetszésből, mit Kant az esztétikai érzésnek nevez.

De nem csak e hely, sőt Petőfinek „Szemere Pálhoz” c. költeménye* *) Pesti Divatl. 1846. I. 26. l. 2. szám, jav. 8. jelent meg e költemény.) még jobban rajzolja Szemere emez elragadtatását s egyszersmind azt a mély szeretetet és hálát, mellyel Petőfi ezt fogadta. Mily érdeme, mily dicsősége, de mily bizonyítéka is a Szemere léleknagyságának, hogy Petőfit ily sorokra bírta lelkesíteni:

1849. július 31-ke Segesvár mellett

Akkor még egész fiatal ember voltam, most már – Isten kegyelmes jóvoltából – az elaggottak sorában állok. Nagy idő, egész 39 év fekszik közben, mégis reménylem, nem fogok hamis állítással vádoltatni, ha tán egy vagy másban a tiszta valóságtól némi eltérés fordulna elő, de törekvésem felhasználásával, mert fájdalom! kevesen vannak már, kiknek közreműködését igénybe lehetne venni, írjam le ama gyászos nap eseményeit, melyeknek én is egyik igénytelen tényezője és tanúja voltam.

Hírlapi cikkek írására mindeddig csak a kikerülhetetlen kényszer esetén tudtam magamat elszánni, de most egyszerű felszólításra teszem és egész készséggel, mert abban, ha a szőnyegre hozott kérdés tisztázásához bármi csekéllyel tudok is hozzájárulni, hazafiúi kötelesség teljesítését látom.

Felszólíttattam ugyanis, hogy a „Petőfi-Múzeum” számára írjam le azt, mit a segesvári csatára nézve – mely egyébiránt bármily ütközet számba is vehető – tudok, és kivált Petőfire nézve, aki minden valószínűség szerint amaz emlékezetes ütközetnek esett áldozatául.

Szerencsém volt már olvasni az „Erdélyi Híradó” és „Székely Nemzet”, valamint más lapok hasábjain is a Dr. Otrobán Nándor barátom, id. Gyalokay Lajos és több mások leírásait, de hát ezek is csak hosszú idő, és valószínű, hogy csak emlékezet után tették közzé azokat, emellett ők is csak gyarló emberek, s tévedhettek; de lehetetlen is oly körülmények között, minők akkor fennforogtak, minden mozzanatot figyelemmel kísérni, és emlékezetben tartani. Ne vegyék tehát rossz néven, ha nem éppen mindenben egyezik az én leírásom az övéikkel, valamint nem kívánom én sem, hogy az én emlékezetem tekintessék csalhatatlannak.

Hogy azok is, kik csak hallomás, vagy mások általi leírás után nyerhetnek tudomást és ismerhetik meg az erőket, melyek egymással szemben állottak, úgy hiszem nem lesz fölösleges, lehető rövidséggel megemlíteni, miből és mi módon létesült 1848-49-ben a magyar hadsereg, mely a hazai ellenséges nemzetiségek és két nagyhatalom harcedzett katonaságával küzdött, és melynek egy igen csekély töredéke több mint ötszörös erővel állott szembe Segesvár mellett.

Ezért kissé előbbre megyek az idővel.

Petőfi latinul: Nubes – A felhők

Avis si forem volitans

Semper in nubes tenderem;

Pictor si forem nil nisi

Volantes nubes pingerem.

Sic cordi sunt nubes mihi,

Et quamque earum saluto,

Si venerit eique quum

Discesserit, valedico.

Hae variae viatrices

Familiares sunt mi iam,

Cognoverant me iam bene,

Non ignorant, quid sentiam.

Persaepe contemplatu’ sum

Obdormientes placide,

Velut infantes in sinu

Crepusculi et Aurorae.

Et contemplabar ob fruces

Viros, qui venerint cito,

Út cum proceila dimicent

De salute, cum tyranno.

Et circumstare eas vidi

Velut sorores pallidas

Lunam, invenem qui* acgrotans

Vigilat noctes placidas

Vidi mutantes iam eas

Formas cuiusque generis,

Et semper cordi sunt mihi

Utcunque eae miris modis.

Cur sunt mihi semper carae?

Affines animi quidem,

Qui induit formas novas

Et permanet semper idem.

Alioque modo similes

Mei nubes; recte dicas,

Quae, út oculus meus, habent

Et fulgura et lacrymas.

Sr. HEGEDÜS

*) Petőfi gyöngéd gondolatát, hogy a felhők mint nővérek állják körül a beteg, halvány Holdat, mint fivért, csak így fejezhettem ki, hogy  q u i –vel fűzém össze a mondatot. De ha  q u a e –t teszünk, a vers megáll. H.

Forrás: Petőfi-Muzeum I. évf. 4. szám,  1888. okt. 1. (október-decemberi füzet)

A gr. Lázár Albert tudomásához

A „P.M.” harmadik füzetében a Gr. Lázár Vince úr előadása folytán közöltük volt annak lényegét, amit a néha Lázár Albert gróf Petőfi elestéről tudott. Ennek kiegészítésérül szolgál az a változat is, amit Hergler Antal volt honvédtiszt után Vahot Imre közöl „Emlékiratai”-ban s amelynek ide tartozó részeit a következőkben adjuk:

„… Ezután a tábornok 5 ágyút bízván reánk, az ő kedvelt hadsegéde, őrnagya, Petőfi Sándor és Zeyk Domokos törzstisztek kíséretében a balszárnyról eltávozott. Délután két óráig szünet volt, amidőn egyszerre nagy sokaságú kozákcsapatok nyomultak felénk s két üteg ágyú balszárnyunkra élénk tüzelést kezdett. Ezt látva Bem rögtön mellettünk termett s hely állani buzdított, azután a golyók zápora közt rossz lován elindult az ellenállását megszemlélni. Ekkor Bemet egyszerre 6 kozák vette körül s már-már el is fogta, amidőn három honvéd főtiszt, név szerint Petőfi, Zeyk Domokos és Gr. Lázár Albert az öreget felkeresni indultak.

Ezek Bem apó veszélyes helyzetét csakhamar fölismervén, villámgyors paripáikon hozzá vágtattak a végből, hogy megmentsék imádva szeretett s annyira féltett hadatyánkat nem a haláltól, hanem a ránézve ennél sokkal rosszabb hadi fogságtól. Az öreg úr csupán lovagló ostorával védte magát a kozákok ellen, míg Petőfi, Zeyk és Lázár kivont karddal s hősies elszántsággal rohantak rájuk.

A megtámadás első percében két pisztolylövés történt a kozákok részéről, s az egyik lövés …. fájdalom! – a mi pótolhatatlan Petőfi Sándorunkat terítette földre…

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -

Így lett július 31-ike a magyar szabadságharc egyik legszomorúbb napja, melyen … egyik legnagyobb költőjét veszté el a haza… Azért csodálva olvastam némelyek azon állítását, hogy Petőfit a segesvári csata után még látták: mert ő ott esett el gróf Lázár Albert közelében, ki mint élő tanú bizonyságot is tehet erről.”

Eddig tart a kérdéses közlemény, amelyet Gr. Lázár Albert bizonyosan nem ösmert, mivel valószínűleg nyilvánosan is reflektált volna reá. Annyi azonban a „P. M.” múlt füzetében adott rövid közleményből is kitetszik, hogy Petőfi csakugyan a Gr. Lázár közelében esett el – de hogy kivont karddal és harcolva, mint ahogy Hergler és még mások is állítják? nagyon kétséges, sőt a hitelesebb tanúk túlnyomó többségének tanúsága szerint egyenesen téves állítás. Mindamellett – teljesség kedvéért – szükségesnek véltük ezt az adatot is fölhozni, amely annyiban is érdekes, hogy  Petőfi halálát pisztolylövésnek tulajdonítja.

CSERNÁTONI GYULA

Forrás: Petőfi-Muzeum I. évf. 4. szám,  1888. okt. 1. (október-decemberi füzet)