Pósa Lajosné (1867-1953): Együtt

A hol a te dalos szived majdan

Álmodik egy elsóhajtott dalban,

Borostyános, könnyes hant alatt:

Megpihenni én is oda vágyom!

Rám is akkor borúljon az álom,

Mikor a te szived megszakad!

Oh, ha ott is összekulcsolódna,

Hogy egyszerre, együtt porladozna

Lehanyatlott, fáradt két kezünk!

S fának ága, mely porából kelne,

A lombjában összeölelkezve

Folytatná majd páros életünk.

Porló szivünk virágébredése

Együtt küldje illatát az égre,

Mosolya is mindig egy legyen,

Hogy meglássák a mi  áldomásunk,

Hogy meglássák örök boldogságunk,

Hadd tudják meg: mi a szerelem!

Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése

Pósa Lajosné (1867-1953): Régi láda

Az én éltem hű társának

Van egy régi ládája,

Dédapjáról, dédanyjáról

Maradt tán még reája.

Olyan öreg... ütött-kopott...

Sok év hagyott rajta nyomot.

Rozsdaette a závárja...

Elmulását ő is várja!

Tulipánja alig látszik,

Már az is oly fekete!

Talán, talán oly sötétre

A búbánat festette.

Vagy tán sohse volt hajnala:

Úgy rá borúlt az éjszaka,

Úgy rá borúlt levelére,

Hogy napsugár sohse érte.

Az én éltem hű társának

Mégis féltő gondja az:

Szép dalokban, levelekben

Szunnyad benne a tavasz.

Színes ábránd, vágy, csapongó,

Szárnyaszegett száz pillangó,

Ott álmodik ifjusága:

Lehullt rózsa a párnája.

Ott sóhajt egy verejtékes

Férfikornak nyara is,

Arany eszmék tört kalásza,

Tört reménység, tört paizs.

Egy-egy bús dal a fejfája,

Hányszor, hányszor borúlt rája!

S könnyeit az égre írta...

Tán a felhő most is sírja.

Hányszor sárgúlt, hányszor hullt le

Még a levél ezután,

Mig  megraktuk a fészkünket

Ott azon a kis tanyán.

Ráleheltük addig lelkünk,

Tüske között nőtt szerelmünk,

Őszi rózsa levelére...

S oda zártuk a keblére...

Régi dalok, zengő sorok,

Hervadt lombok, levelek!

Ti kialudt csillagbetük,

Százszor áldva legyetek!

... Ringasd, láda, lelkünk álmát,

Szerelmünknek bokrétáját!

Hullasd a mult sirhalmára,

Mosolyogjon a fejfája!

Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése

Pósa Lajosné (1867--1953): De jó is a csend!

De jó is a csend,

Óh be nyugtató!

A világ zaját

Úgy elaltató.

Fáradt léleknek

Oly pihentető,

Gondot, bánatot

Elfelejtető.

De jó is a csend,

Óh de nyugtató!

Sajgó sebet is

Begyógyitgató.

Pergő könnyet is

Letörölgető,

Futó csillagot

Eltemetgető.

Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedéseű

Pósa Lajosné (1867-1953): Az otthon

Van-e olyan édes rabság,

Mint a puha, pelyhes otthon?

A boldogság száz karjával

Lebilincsel, át- meg átfon.

Úgy fonódik a szivünkre,

Mint a fára a folyóka...

Ezerszinű virágot hajt

Mosolyogva minden óra.

Tűzhelyünknek szent oltárán

Áll egy aranyszavú harang;

Alig pirkad az ég alja:

Meghúzza egy fehér galamb.

Kiöleli mély álmából

A lelkünket keltő hangja,

Mint ahogy a virág szemét

A nap nyitja, nyitogatja.

Mosdatlanúl, fésületlen

Néz ránk a ház: ajtó, ablak...

Úgy várják a sugárkendőt!

Tündökölni úgy akarnak!

Édes otthon édes gondja,

Ugyan mi is lenne veled,

Ha nem volna annyi hívó,

Parancsoló csillagszemed!

Számon kéri fürge elménk'

S dolgos kezünk minden ujját...

Ő meg addig fonogatja

A nyugalom koszorúját.

Hogy, mikor a búcsúzó nap

Rózsát fest a fellegekre,

Álmot esdő homlokunkra

Egy sóhajjal rátűzhesse.

Oh, ne vágyj a hivságoknak

Cifra, büszke csarnokába!

Ne áltasson, csalogasson

Hidegfényű csillogása!

Nem dobog sziv künn az élet

Nagyvilági lármájában;

Több öröm van az otthonnak

Egy csöndes kis zugolyában.

Oh ne fejtsd le rólam, Isten,

Otthonom száz bilincskezét!

Sohse csukd le marasztaló,

Parancsoló csillagszemét!

Oh ne tépd meg puha fészkem'!

Ne sodord el egy pelyhét se!

Haranghúzó kis galambját

Oh ne szólitsd föl az égbe!

Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest, 1911. Singer és Wolfner KÖnyvkereskedése

Pósa Lajosné (1867-1953): Te tettél boldoggá!

Nem a te kertednek bimbófakadása,

Nem a te éltednek áldott folyatása.

Rengő bölcsőjére nem borúlt a szárnyad...

Kis árvámat mégis,

Kit sajnált az ég is,

Gyöngéd szeretettel a kebledre zártad.

Jóságos szavaddal letörlöd a könnyét,

Zsendülő szivének hamar hulló gyöngyét.

Virág fakad nyomán, dal ringatja lágyan,

Mint tavaszi szellő,

Életet lehellő...

Öntözöd harmattal, fürdeted sugárban.

Tipegő lábát, hogy tövisek ne szúrják,

Töröd a göröngyöt, felszántod az útját.

S lelked egy darabját tüzöd rá csillagnak,

Az viszi, vezeti,

Világot gyujt neki,

Merre a jövendő képei ragyognak.

Megfogod a vihar felleggyüjtő szárnyát,

A mikor fölötte fenyeget száll át.

S mint csipogó fiát fészkén ülő madár,

Úgy megoltalmazod,

Úgy betakargatod,

Mig rá nem mosolyog az egész szemhatár.

Száz szivem ha volna, mind teneked adnám,

Száz szivem virágát mind neked szaggatnám!

Száz szivem virága mind csak azt susogná:

Szeretlek, imádlak,

Szárnya kis tanyámnak!

Áldjon meg az Isten, te tettél boldoggá!

Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése

Pósa Lajosné (1867-1953): Ének az öreg óráról

Öreg óra, fali óra,

Lejár már a te időd is!

Elketyegted már a multat,

Ketyegd még a jövendőt is!

Légy tovább is az a régi

Igaz barát, aki voltál:

Családunknak leghivebbje

Bölcsőnél és koporsónál.

- Tik-tak, tik-tak... koporsónál...

Emlékszel-e, öreg óra,

Tudod, akkor, réges-régen,

Mikor tarka lepkét űztem

A rekettyés Marosszélen?

Hogy dobtam föl a lelkemet

A kék égnek sugarába!

Hogy csattogott, hogy ujjongott,

Mint a tavasz pacsirtája!

- Tik-tak, tik-tak... pacsirtája...

Állj meg, szivem, sóhajts egyet

S úgy sződd tovább a mesédet:

Egy tavaszi álom után

Bejártam a mezőt, rétet.

Tele volt már a kezem is.

A lelkem is vadrózsával:

Megfestettem a jövendőt

Mennytükröző mosolyával.

- Tik-tak, tik-tak... mosolyával.

Haj, egyszer csak megrezzenve

Álmaimból fölébredtem:

Egy fekete szárnyú madár

Nagysuhogva szállt felettem...

Vitt magával egyre messzebb

Zúgó sötét rengetegbe,

Hova nem hat nap sugára:

Felhőlakta bús szigetre.

- Tik-tak, tik-tak... bús szigetre.

Fekete volt ott a virág,

Bánatot sírt a madár is,

Valami nagy örök gyászról

Sóhajtott a csüggő ág is.

Mind lehullott a vadrózsa,

Eltútta a sziget éje:

A szivemben, a lelkemben

Nem maradt, csak a tüskéje.

- Tik-tak, tik-tak... a tüskéje.

De sokáig kellett várnom,

Mig egy sugár oda tévedt!

Mig megleltem ezt a nyájas,

Búfelejtő, puha fészket.

Te ketyegted itt szivemnek

A legelső boldog órát,

Te sirasd el: a szivemben

Az utolsó őszi rózsát!

- Tik-tak, tik-tak... őszi rózsát.

Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése