Az én éltem hű társának
Van egy régi ládája,
Dédapjáról, dédanyjáról
Maradt tán még reája.
Olyan öreg... ütött-kopott...
Sok év hagyott rajta nyomot.
Rozsdaette a závárja...
Elmulását ő is várja!
Tulipánja alig látszik,
Már az is oly fekete!
Talán, talán oly sötétre
A búbánat festette.
Vagy tán sohse volt hajnala:
Úgy rá borúlt az éjszaka,
Úgy rá borúlt levelére,
Hogy napsugár sohse érte.
Az én éltem hű társának
Mégis féltő gondja az:
Szép dalokban, levelekben
Szunnyad benne a tavasz.
Színes ábránd, vágy, csapongó,
Szárnyaszegett száz pillangó,
Ott álmodik ifjusága:
Lehullt rózsa a párnája.
Ott sóhajt egy verejtékes
Férfikornak nyara is,
Arany eszmék tört kalásza,
Tört reménység, tört paizs.
Egy-egy bús dal a fejfája,
Hányszor, hányszor borúlt rája!
S könnyeit az égre írta...
Tán a felhő most is sírja.
Hányszor sárgúlt, hányszor hullt le
Még a levél ezután,
Mig megraktuk a fészkünket
Ott azon a kis tanyán.
Ráleheltük addig lelkünk,
Tüske között nőtt szerelmünk,
Őszi rózsa levelére...
S oda zártuk a keblére...
Régi dalok, zengő sorok,
Hervadt lombok, levelek!
Ti kialudt csillagbetük,
Százszor áldva legyetek!
... Ringasd, láda, lelkünk álmát,
Szerelmünknek bokrétáját!
Hullasd a mult sirhalmára,
Mosolyogjon a fejfája!
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése