Balogvölgyi kis tanyánkon
Ugyan vajjon mit csinálnak?
Mint a madár kikeletkor,
Gondolatink haza szállnak.
Átölelik a kis házat,
Fehér fala olyan árva,
Ködös szemmel néz a nap is
Virágtalan ablakára.
Fecske sincs az eresz alatt...
Hej, mikor még együtt keltünk!
Lepke, méh is úgy elillant,
Olyan puszta most a kertünk!
Nincsen, aki a virágnak
Gyöpös ágyát föl-fölrázza,
Hogy mosolygó legyen kelte,
Mosolygó az álmodása.
Te is bús vagy, vén akácfa,
Úgy lehajlik minden ágad!
Az a régi napos tavasz
Soha többé fel nem támad.
Az a régi dalos madár
Lehullt már a sir ölébe,
Árván maradt kis házunknak
Borúlj csak a födelére!
Bejárjuk a kerek udvart,
Ott is minden olyan néma!
Az orgonasövény mellett
Állhat már a szagos széna:
Nem kér abból már a Csákó,
Sem a boci, az a tarka...
Csak a vihar markol bele,
Csak a kósza szél szaggatja.
Hej, kanyargó Balog vize,
Te se vagy már az a régi!
Más világot ringat tükröd,
Olyan fájó belenézni.
Azt a korsót, csörgős korsót,
Mintha most is látnók benne!
Az a gyönge, reszkető kéz
Hányszor tele meregette!
Ott porlik a domboldalon...
Fejfájával hogy integet!
Hogy sóhajtoz az a sír is:
- Nem hallom a sziveteket!
Ősszel ejtett könnyeteknek
Nem reszket már a harmata:
Felcsókolta minden gyöngyét
Langy kikelet fuvallata.
Olyan messze szálltatok el,
Nem kisérhet oda szemem...
Virágszóró kezeteket
Jaj de sokszor megkönnyezem!
Ha nem érzem közelembe
Sziveteknek napsugarát:
Dideregve álmodom át
Ezt az örök nagy éjszakát.
- Aludj, aludj, édes anyánk!
Rögpárnádon csügg a szemünk.
A nagy messze távolból is
Rád borulunk, átölelünk,
Könnyes szivünk dalvirágit
Hintegetjük a sirodra:
Nem hervad el ősz fuvalmán,
Mint a tavasz rózsabokra!
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest,
1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése