Ha kigyúl az esti csillag
Ott a messze idegenbe:
Milyen lehet az álmotok?
Bele jajdúl a lelkembe.
Nő-e néha fecskeszárnya?
Lebbenti-e a hon vágya?
Hogy az árván hagyott fészket
Sírva-ríva be-beszállja,
Átölelje, melengesse,
Csak az Isten tudja, látja!
S nem töri-e meg a bánat
Láttára a puszta képnek?
A gyomverte udvar, kis kert
Hivogatva nem beszélnek?
Hány örömnek lett azóta
Siratatlan koporsója,
Az a lehullt szép tulipán,
Az a lehullt piros rózsa!
Hány sirhalmot hagytatok itt,
Isten a megmondhatója!
Halljátok-e oda néha,
Hogy itt mindig bús harang szól?
Hát a haza könnyes szemét
Látjátok-e a távolból?
Homlokának száz redője:
A boldogság temetője.
Egyre sűrűbb, harmatosabb
Gyászfekete szemfedője.
Nem zokog-e föl szivetek?
Nem rázkódtok-e meg tőle?
Tán ha több is egy darabbal,
Egy karajjal kenyeretek:
Illatát a honi földnek
Benne, tudom, nem érzitek!
Nem öntözte ősök vére,
Apáitok verejtéke.
Szivetekben gyúljon ki a
Honszerelem csillagfénye,
Ébredjen föl a bölcsődal
Elfelejtett halk zenéje!
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest,
1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése