Mosolyodat, napos tavasz,
Már hiába, mindhiába árasztod szét!
Elhervadt egy lombos erdő,
Csengő berek, dalos mező, virágot rét.
Hol sír már úgy a vadgalamb?
Oly bánatos csalogánydal hol is terem?
Hol is virít vadrózsafán
Olyan égőn, lángolóan a szerelem?
A hervasztó őszi szélnek,
Napos tavasz, mért nem álltad el az útját:
Mért nem inkább bokrétába
Kötözted a Dankó Pista koszorúját!
Vagy sirjának éjjelébe
Melengető sugárkarod mért nem ér le!
Hajnali fény biborában
Kihült szivét mért nem dobog föl az égre!
hátha megint kihajtana
Csengő csalit, virágos rét, dalos mező...
"Nekem dalol már az a szív!"
Sóhajt rája a szegedi nagy temető.
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest,
1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése