Mért nem lehet a boldogság
Kristálytükrű, mint a csöndes, sima tó?
Ráborúló liliomot,
Föllegtelen, kéklő eget ringató?
Mért nem lehet a boldogság
Dalfakasztó, virágnyitó szigetünk?
Hol nem hullat soha könnyet,
Csak mosolyog, nevet mind a két szemünk.
Mindig, mindig van halottunk!
Halljuk szivünk virághulló bús neszét:
Hol egy reményt, hol egy álmot
Szaggat a sors durva keze szerteszét.
Boldogságban is temetünk:
Mögöttünk már mennyi fejfa, mennyi sír!
Egyik szemünk napot ringat,
A másik meg könnyben úszik, egyre sír!
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest,
1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése