Van-e olyan édes rabság,
Mint a puha, pelyhes otthon?
A boldogság száz karjával
Lebilincsel, át- meg átfon.
Úgy fonódik a szivünkre,
Mint a fára a folyóka...
Ezerszinű virágot hajt
Mosolyogva minden óra.
Tűzhelyünknek szent oltárán
Áll egy aranyszavú harang;
Alig pirkad az ég alja:
Meghúzza egy fehér galamb.
Kiöleli mély álmából
A lelkünket keltő hangja,
Mint ahogy a virág szemét
A nap nyitja, nyitogatja.
Mosdatlanúl, fésületlen
Néz ránk a ház: ajtó, ablak...
Úgy várják a sugárkendőt!
Tündökölni úgy akarnak!
Édes otthon édes gondja,
Ugyan mi is lenne veled,
Ha nem volna annyi hívó,
Parancsoló csillagszemed!
Számon kéri fürge elménk'
S dolgos kezünk minden ujját...
Ő meg addig fonogatja
A nyugalom koszorúját.
Hogy, mikor a búcsúzó nap
Rózsát fest a fellegekre,
Álmot esdő homlokunkra
Egy sóhajjal rátűzhesse.
Oh, ne vágyj a hivságoknak
Cifra, büszke csarnokába!
Ne áltasson, csalogasson
Hidegfényű csillogása!
Nem dobog sziv künn az élet
Nagyvilági lármájában;
Több öröm van az otthonnak
Egy csöndes kis zugolyában.
Oh ne fejtsd le rólam, Isten,
Otthonom száz bilincskezét!
Sohse csukd le marasztaló,
Parancsoló csillagszemét!
Oh ne tépd meg puha fészkem'!
Ne sodord el egy pelyhét se!
Haranghúzó kis galambját
Oh ne szólitsd föl az égbe!
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest, 1911. Singer és Wolfner KÖnyvkereskedése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése