Nem a te kertednek bimbófakadása,
Nem a te éltednek áldott folyatása.
Rengő bölcsőjére nem borúlt a szárnyad...
Kis árvámat mégis,
Kit sajnált az ég is,
Gyöngéd szeretettel a kebledre zártad.
Jóságos szavaddal letörlöd a könnyét,
Zsendülő szivének hamar hulló gyöngyét.
Virág fakad nyomán, dal ringatja lágyan,
Mint tavaszi szellő,
Életet lehellő...
Öntözöd harmattal, fürdeted sugárban.
Tipegő lábát, hogy tövisek ne szúrják,
Töröd a göröngyöt, felszántod az útját.
S lelked egy darabját tüzöd rá csillagnak,
Az viszi, vezeti,
Világot gyujt neki,
Merre a jövendő képei ragyognak.
Megfogod a vihar felleggyüjtő szárnyát,
A mikor fölötte fenyeget száll át.
S mint csipogó fiát fészkén ülő madár,
Úgy megoltalmazod,
Úgy betakargatod,
Mig rá nem mosolyog az egész szemhatár.
Száz szivem ha volna, mind teneked adnám,
Száz szivem virágát mind neked szaggatnám!
Száz szivem virága mind csak azt susogná:
Szeretlek, imádlak,
Szárnya kis tanyámnak!
Áldjon meg az Isten, te tettél boldoggá!
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése