2012. dec. 12.

Ezópus meséje: A róka meg a bakkecske




Egyszer a bakkecske s róka forró nyárba'
Megszomjazván egy kút fenekére szálla.
Ott a jó friss vízzel szomjukat eloltva
Kijutni a kútból már szerettek volna.
Próbálták, hiába! Mond ekkor a róka:
„Ne félj, kecske pajtás, gondoskodom róla!
Állj fel, vesd a falnak a két első lábad,
Hajtsd le a két szarvad, görbítsd meg a hátad.

Akkor én terajtad, könnyedén kimászom,
S lenyújtva utánad felülről a lábom
Felhúzlak a kútból". - Megtette a kecske:
Sietett a róka, hogy magát kimentse,
De hogy jámbor társát szintén kisegítse,
Róka koma avval nem törődött mit se.
Kesergett a kecske, szidta, mint a bokrot,
De a róka a sok szitkon csak mosolygott,
S így szólt neki: „Annyi eszed, ha lett volna,
Ahány szőrszálból van szakállad csimbókja,
Meggondoltad volna, ha leszállsz a kútba,
Lesz-e módod onnan visszajutni újra?"

Semmibe se fogj, míg jól meg nem fontoltad,
Mi lesz vajon vége megkezdett dolgodnak.
 
(Forrás: Cimbora - Jó gyermekek képes hetilapja, I. évf., Szatmár, 1922. )

Telekes Béla: Kotkodács (1910)



A legjobb tyúk a világon
A mi Sári tyúkunk.
A fészerbe friss tojásért
BE sokszor is bújtunk!
Minden reggel kotkodácsolt,
Kotkodács-kot-kotkodács!
Minden reggel ott fehérlett
A szalmában egy tojás.

Hanem egyszer, egyszer aztán
Megtréfált a Sári:
Vártuk, hogy majd kotkodácsol,
De nem győztük várni.
A fészerbe hát belestünk,
Kandi lányok meg fiúk...
Jaj, de biz' ott semmi sem volt,
Sem a tojás, sem a tyúk.

Sári, Sári, hová lettél?
S úgy kerestük nyomba',
Megkérdeztük a kakast is, -
Nagy titok az, - mondta.
S Bodri kutya, tarka Boci,
Mek-mek kecske, Sic cica
Mind azt mondták: nagy titok az,
S egy sem vallott Sárira.

Napról-napra csak kerestük,
De mindig hiába.
Szegény Sárit bizonyosan
Elvitte a kánya.
Sirattuk is nagysokáig,
Úgy leányok, mint fiúk:
Soh'sem is lesz olyan tyúkunk
Többet, mint a Sári tyúk!

Pedig dehogy, dehogy nem lett,
Sőt olyan lett éppen!
Mert hát ott ül maga Sári
Megint a fészkében.
Minapában nagy-hangosan
Úgy jött haza ő maga,
Még pedig nem egyedül jött, -
Tíz csibével jött haza.

Sári, Sári, merre jártál?
Ugye csak jobb itthon?
- Jobb bizony, de hogy hol jártam,
Az csak az én titkom!
Ott megmaradt napról-napra
Kis fészkemben a tojás...
Kikölthettem tíz csibémet...
Kotkodács-kot-kotkodács! 
 
(Forrás: Pósa Lajos: Az Én Újságom) 
 
(Az e kategóriában található némely  verset, írást, illusztrációt, szemelvényt a  www.posalajos.com és az ott is fellelhető „Az Én Ujságom”-ból vettem át.
Ott  további sok szép Pósa-vers található, valamint szemelvények gazdag választéka
Az Én Ujságom-ban megjelent közleményekből.)

Pósa Lajos: Itthon maradt madár


(Kép forrása: http://indafoto.hu/pol-lines/tag/v%C3%B6r%C3%B6sbegy)
Itthon maradt madár,
Úgy-e bizony fázol?
Nem fázik a fecske
Messze innen, távol!

Fürdik a fényes nap
Meleg sugarában,
Virágos táj fölött
Ringatózik lágyan.

Együtt a fecskével
Mért is nem mentél el!
Nem küzdenél most itt
A dermesztő téllel.

Szárnyad a fagyos tél
Hátha megfagyasztja!
Mért nem mentél velük
Örökös tavaszba?

- Azért, mert szeretem
A hazámat híven!
Fagyasztó szélben is
Érte ver a szívem.

Hogyha megfagyok is:
Édesebb itt halni!
Fehér szemfödővel
Majd be fog takarni.

(Az e kategóriában található némely  verset, írást, illusztrációt, szemelvényt a  www.posalajos.com és az ott is fellelhető „Az Én Ujságom”-ból vettem át.
Ott  további sok szép Pósa-vers található, valamint szemelvények gazdag választéka
Az Én Ujságom-ban megjelent közleményekből.)

Hermann Ottóné: Mit mond a vörösbegy? (1891.)


 
Esik a hó, csak úgy szakad,
Elborítva utcát, teret,
A jó meleg kályha mellé
Húzódik most, kinek lehet.
Összebúnak a madárkák,
Egy-egy ágon kettő-három:
„Én Istenem, mit eszünk ma?
Nincsen bogár, mint a nyáron."
Hát egyszer csak a vörösbegy
Nagy örömmel köztük terem,
Köszörüli kicsi torkát -
S felé fordul a figyelem:
„Tudjátok-e, mi az újság?
Ezután már nem éhezünk.
Azt mondja „Az Én Ujságom",
Hogy pártunkat fogja nekünk.
Jószívű kis olvasóknak
Mi majd ezért énekelünk,
Messzelakó pajtásokért
Könyörögve szót emelünk:
Nemcsak, nemcsak Budapesten
Éheznek ám a madárkák...
Kis városban, falun, pusztán
Az etetőt várva várják."
 
(Forrás: www.posalajos.com)

Benedek Elek: A bagoly (Kisbaczon)


 
 
Uhu, uhu, uhu, huhog bagoly koma,
Lesz-e vajjon este finom, jó lakoma?
Nem lát szegény nappal, nagy busan üldögél,
Tőle ugyan szaladgálhat bátran a kis egér.

No de este, haj, haj! akkor virrad neki,
Sem madár, sem egér ost már nem neveti:
Amikor más alszik, vigan lakomázik,
Madárral is, egérrel is, bezzeg csak komázik!

 
(Forrás: Cimbora 1926. dec.10.)

Kovács Emma: Dal a boldog kis tanyáról (Mocsolya)



 
Csorba kancsó ring a kopár ágak felett,
Egy kis cinkecsalád belé telepedett.
Cin-cin, oly boldogan nótázgatnak benne,
Mintha mese szépség palotája lenne.
A kis cinke mama puha ágyat vetett.
Anyai szerelme dúdol szép éneket.
A néma ágak is ámulva hallgatják,
A kis fiókokat szépen elringatják.

Öreg csorba kancsó, be hasznos vagy, látod!
Boldoggá tettél egy kedves kis családot.
Be jól cselekedtem, hogy felaggattalak,
Oly hálásak érte a kicsi madarak.
Édes örömöket csipognak fülembe,
Bűvös derűt hintenek bánatos szívembe.
És száll, száll a lelkem a régi fészekre,
Könnyes mosoly hull az édes emlékekre.

(Forrás: Cimbora, 1928.)

Erdélyi József: Kiskutya


Csicsada: Szarka


Fekete-fehér ruhás kedves vendég érkezett,
szarka látogatta meg a virágzó kertemet.
Csörrintget, csrrr... éles hangon jobbra is meg balra,
visz ő mindent csőrében, legyen széna vagy szalma.

Szomszéd telkén áll egy nagy fa, ott épít ő fészket,
hete még csak egyet láttam, de ma meg már négyet!
Szorgalmasan hurcolja az építőanyagot,
Kitartását szájtátva csodálom a teraszon.

Hazajár már hozzám Szarka, nem fél ő semmitől,
sétafikál fel s alá a frissen nyírott füvön.
Bátor madár az én Szarkám, naponta visszajár,
hovatovább megszokta már cicám és kiskutyám.

Csicsada: Szarka


Csörren-csattan szarka csőre,
nem is pőre és nem dőre!
Fehér az ő mellénykéje,
virít kabátja feketéje.

Lopkod mindent ami fényes,
csak csillogjon, erre kényes.
Illeg-billeg karcsú lábán,
gyorsan repül széles szárnyán.

Pintér Zoltán: Bogárbál



Hírt hozott a méhecske,
bogárbál lesz ma este.

Hegedűvel jött a tücsök,
szarvasbogár ritmust ütött.

Cserebogár alkut kötött,
katicáék háta mögött.

Jött a sok légy pimaszkodni,
lódarázs meg rendet rakni.

János is jött a szentektől,
fény hozott az égiektől.

Lepkeszárnyon jött a tánc,
hernyón is volt bőven ránc.

Ennivalót hangyák hoztak,
a bolhák csak ugrándoztak.

Itt a bálban nagy a lárma,
csendet tör a szúnyog szárnya.

Ébred a Nap mély álmából,
kibújik a hűs párnából.

Meleget hint szét a réten,
terjeszkedik jó kövéren.

Vége is lesz már a bálnak,
s bogaraink hazaszállnak.

Lepihennek otthonukban,
s álmodnak a potrohukban.

*

Pintér Zoltán így vall magáról:

1963-ban születtem Budapesten. Rétságon, majd Szentendrén éltem, míg 1987-ben Kiskunhalasra nem költöztem. Jelenleg is itt élek. 

A verseléssel 15 éves korom óta foglalkozom, ami egy véletlenszerű próbálkozásból ered. A szerelem! Ez hozta ki belőlem a szavak sorba rendezését. Mindig  arra törekedtem,hogy csak magyar szavakat és közérthető kifejezéseket írjak. Gyűlölöm az idegen szavakat. Nyelvünkben annyi csodálatos szó van, hogy bármit le lehet írni velük. Ha már egy verset meg kell magyarázni, az engem már nem érdekel. Talán ez késztet minden írásomnál arra, hogy érthetően emberi érzéseket tükrözve írjam le mondanivalómat. Kényszerből nem szeretek és nem is tudok írni. Ha van ihlet, akkor pár perc egy vers, de ha fáradt vagyok, akkor félreteszem, mert erőltetett dolgot nem akarok létrehozni. 

A verselés lényem „kiterítése", amit szabadidőmben végzek, de sajnos a nyugodt,  békés lelkiállapot a mai világban ritka kincs. A versformákat nem tartom be tudatosan. Csak úgy írok, ahogy érzem a ritmust vagy dallamot a szavakban.

Fáy András: A hangyák


 
A gazdag hangyáknál, kik egy úr kertjében honoltak, eleségért könyörög az éhes prücsök: - Juttassatok - úgymond, - bőségtekből a szépművésznek is, aki gondjaitokat mesterségével feledésbe ringatja, s unalmaitokat enyhítgeti. - Adának a könyörgőnek. Majd a borz tipegvén elő. - Nyújtsatok nekem is gyámoltalannak! - így szól. - Lám, én ügyetlen kövérségemtől a mun­kára alkalmatlannak hízván, semmit sem gyűjthettem élelmemre. - Megszánták őt a jámborok; s adának neki. Nyájasan simul utána az egér elő. - Tudjátok-e, barátim, mit? - így szólítja meg a kis társaságot. - Urunk, akinek éppen szobája falában áll lyukam, elvégezte halálotokat. Én kihallgatám, hogy holnap forróztatni akarja fészketeket: de ha gazdag tár­házatok kincséből nekem is, aki most megszorulva vagyok, juttattok, szószólótok leszek az úrnál, kinél nem keveset érek, s becsületemre fogadom, hogy megtartom zsombékotokat. - Szegények az ígért pártfogásért mit nem adtak volna neki oda? A patkány megkímélé őket kéréseivel, hanem lopa. Csínyjeit észrevévén gyűjteményök fogyásából a kárvallottak, a bátor hörcsögöt hívák segítségül, aki vitézül elverte ugyan a tolvajt, de az ügyefogyott hangyáknak majd minden eleségét hadizsákmányul vitte el. Akkor ezek: - Istenem! - így sóhajtnak búsla­kodva. - Be bajos a dolgos rendnek az oly társaságban élni, melyben sok a heverő!

Nagy Zoltán: A csiga



A tenger partján, süppedő homokban,
Jártam régen, magányos estelen.
Leltem csigát, - az óceán kidobta -
Parányt, melyet kidob a végtelen.
Fülemhez tartám, - szállt a parti szél -
Hogy zúg! Hiszen ez a csiga beszél!
S egykor talán értették valahol
E halk zúgást, mely érthetlen nekem,
Valamikor, magányos estelen,
Megértették a dalt amit dalol...
Valamikor!
Miről beszélsz, zümmögve csendesen,
Halkan, búsan, magányos estelen,
Egy nyelven, melyet meg nem ért az ember,
Zúgó csiga, mit kidobott a tenger!
Jártam régen boltos, magos szobákban,
Könyvektől részeg emberek között.
Sápadt diákok, hajlotthátú vének,
Ültünk némán ölén a könyvtár-éjnek.
Fejünk felett sok gázláng röpködött,
- Sárgaszárnyú pihenő lepketábor -
S ódon könyvekből dőlt reánk a mámor.
Akikről e sok sárga lap beszél,
Közülök már senki, senki sem él,
Ledőlt a ház, melyben laktak, a város,
Cipőnk talán szívük porától sáros,
Sok száz év dobta súlyos leplét rájuk,
Ez mind már nincs! De óh csoda! Mi látjuk!
Halljuk szavuk, a szél zaját a fákon,
Hörgést, kacajt, sóhajt, mely elhal távol,
S vaskos könyvek ódon tüzes borából
Isszuk a mámort néma orgiákon.
Hanem egy polcon, mely nem lát napot,
Találtam néhány pergamen-lapot.
Rajtuk jelek, talán betűk, tán írás,
Tán nevetés, tán csukló, hörgő sírás,
Ki porrá lett már sok-sok ezer éve,
Régmúlt embernek kínja, szenvedése,
Tán harci zaj, tán hosszú csók, mely éget,
Véres, dalos, szerelmes, jajos élet!
S nem érti senki! Néma, holt jelek,
Ócska papír, mely néha megremeg
Beszélni vágy, s nem érti meg az ember...
Mint a csiga, mit kidobott a tenger.
Éj van. A szél zúg. Vetem a betűt.
A régi óra halkan zengve üt.
A könyvem írom. Minden szendereg,
S néma rendekben gyűlnek a jelek.
S ki majd sötétlő soraikat látja,
Tudja, ez itt a vérem csurranása,
Ez itt sóhaj, ez évek szenvedése,
Dalos szívem ritmikus lüktetése,
Látja, mint küzd, szenved, vénül e lélek,
S gyűlnek napok, a hónapok s az évek,
S gyűlnek kesergő, céltalan dalok...
És aztán meghalok.
S meghal a nép, melynek körében élek,
Lapály lesz, hol most hegy mered az égnek.
Hegy, hol most táncuk hűs hullámok lejtik,
S a nyelvet, melyen írtam, elfelejtik.
S ha könyvemet kidobja majd partjára
A mérhetetlen évek óceánja,
Találgatják majd furcsa emberek,
Mit mondanak e néma, holt jelek?
S én szólni vágyom... Csönd! A múlás föd bé.
Nem értenek már, soha, soha többé!
Örökké tart e fojtó néma szender...
Mint a csiga, mit kidobott a tenger.
Ó de hát most megért-e valaki?
Sejtik-e, hogy mily dalra lejt a vérem?
Meghallják-e, a szívem mit dobog?
Tudják-e, merre jártam, hova értem?
Halk csigazúgás nékik a beszédem,
Pedig most élek! Pedig most vagyok!
S az idők árja egyre foly, és egyszer
Magukkal visznek holtan a habok...
Hej emberek! Egy-kettő legalább!
Halljátok szóm? Figyeltek-é reája?
Az örömöket hűs munkába fojtom,
Szájam zsilipjét megnyitom, hadd folyjon
A gondolatok zengő muzsikája!
Mert ha lelkem énekes húrjait,
Foszlányokká pengették már az évek,
Ha kidobott már fekete partjára
A hullámos nagy óceán az élet:
Nézhetitek majd arcom torz vonásait.
S a gondolatot homlokom alatt,
Kékülő hullám, tört szemem, amelyben
Énbelőlem már semmi sem maradt.
Híven őrzöm már azt az ezer titkot,
Melynek síró összessége az ember,
Ott fekszem majd, megérthetlenül, némán,
Mint egy csiga, mit kidobott a tenger.

Szabó István: A hálátlan veréb


vereb


Üldözőbe vett egy verebet a vércse,
Alig bírt bejutni egy fecske fészkébe:
„Jaj, jaj segíts rajtam!” így sírt a fecskének
Szívesen adott ez helyet a verébnek –
Beengedte szépen őt a lakásába,
Hogy bele ne jusson a vércse hasába.

A hálátlan veréb így szól másnap reggel,
Mikor a fecskének puha ágyán felkel:
„Ejnye, fecske szomszéd, eddig nem is tudtam,
Hogy neked ily pompás úri lakásod van!
Biz, nekem, mondhatom, annyira megtetszett,
Hogy benne maradni kedvem kerekedett!
No de azt láthatod, hogy ez szűk kettőnknek,
Ilyen kis fészekben ketten nem férünk meg!
Látod, fecske komám, én erősebb vagyok,
Legokosabb lesz, ha a fészket elhagyod!”

A szegény fecskének mit volt mit tennie?
A saját fészkéből ki kellett mennie!

(Forrás: Napsugár – I. évf. 4. sz. 1927. márc.1.)

Borka Géza: A hiú szarka (1927.)



 
Nyitva volt az ablak:
Hess, beröpült rajta
A múltkor mihozzánk
Tolvaj szándékkal egy
Tarkafarkú szarka.

A tükrös asztalon
Volt sok fényes holmi:
Gyűrű, gyöngysor, gyémánt,
Nem is tudom így most
Mindet felsorolni!

Tetszett neki szörnyen
A gyűrű, a gyémánt,
Kiváltképp a gyöngysor!
Nyakába is tette
S a tükör elé állt.

- S amíg nagy boldogan
Magát nézegette,
Nyílik ám az ajtó,
S besurran a Cirmos!
Ő észre se vette...

Könnyű kitalálni,
Mi a mese vége:
A mi Cirmosunknak
Aznap szarkahús volt
A finom ebédje...

Jaroslav Vrchlicky (1853-1912): Útközben


Olvastam valaha - még mint diák -
egy régi kínai költő dalát.

Idegen szálláson volt, egymaga;
és padlóján a hold fehér hava.

S ahogy tűnődött néma fekhelyén,
némán ragyogott mellette a fény.

S szobára, tájra oly nagy csend borult,
hogy a költő bús szíve elszorult.

Évek múlva megszálltam, valahol,
út közben. Kint erdő, vad és komor.

S a hold egyszerre szobámba sütött
s a régi dal megint szíven ütött.

Rettenetes volt az az árvaság.
Akkor értettem meg költőm dalát.

Magány vett körül, idegen szoba:
és a padlón a hold fehér hava.

A ház, az erdő s néma fekhelyem
némán ragyogott s hallgatott velem.

S megéreztem, míg a fény ellepett,
lassan hogy hat át szellem szellemet.

hogy népek, puszták s tengerek felett
varázs hogy köthet össze lelkeket.

A költőnek rég nem volt nyoma sem,
de szíve sebét érezte szívem.

Közös jaj sírt, közös, könnyes beszéd...
S megszorítottam elporladt kezét.

(Ford.: Szabó Lőrinc)
(Forrás: A világirodalom legszebb versei - Az ókortól a XIX. századig - Európa Könyvkiadó, Bp. 1966.  511-512. old.)

Anna Ahmatova (1889-1966)

       
 
 
 
 

 
Anna Andrejevna Ahmatova orosz költőnő,polgári neve: Anna Andrejevna Gorenko, oroszul: Анна Андреевна Ахматова (Горенко)
 
Született: 1889. június 11. vagy június 23. Bolsoj Fontan, Ogyessza mellett, Ukrajna.
 
Meghalt: 1966. március 5. Domogyedovo, Moszkva mellett, Oroszország.
 
Tengerésztiszti családban született. Tanulmányait Kijevben, a Kijevi Egyetem Jogi fakultásán végezte. 1910-ben költözött Szentpétervárra.

1910-ben férjhez ment és európai utazásokra indult. Megfordult Olaszországban és Párizsban ahol megismerkedett Amadeo Modigliani-val. Ezek az utazások rendkívül nagy hatással voltak későbbi életére és művészetére.
 
1918-ban elvált első férjétől, és újra férjhez ment. Első férjét Nyikolaj Gumiljovot 1921-ben letartóztatták és agyonlőtték.

1922-ben ismét elvált és harmadszor is férjhez ment.

1938-ban letartóztatták első házasságából született fiát, Lev nyikolajevics Gumiljovot (szabadulást követően ismert etnogenezissel foglalkozó történész-filozófus) és 10 év kényszermunkára ítélték.

1949-ben ismét letartóztatták férjét N.N. Punyint (művészettörténész), és első házasságából született fiát. Férje 1953-ban, a lágerben meghalt, fia csak 1956-ban szabadult.
 
(Вечер) 1912-ben jelenik meg ezt hamarosan újabb verseskötetek követik. A Mandelstam vezette akmeista csoporthoz, csatlakozik. Ennek az irányzatnak és Ahmatova lírájának is a század elején divatos szimbolizmussal ellentétben a reális a mindennapi élethez kötődő motívumukból való építkezés az alapja. Ahmatova költészetének már ekkor megkülönböztető sajátsága a mély kontrasztok a melankolikus, tragikus hangulatok és a világos ujjongó hangulatok váltakozása. Az 1917-es forradalomban nem vesz aktívan részt, de a 20-as években irt verseiben elítéli az emigrációt. A 30-as évektől lényegesen megváltozik költészete. Az 1935–40 között írt önéletrajzi ciklusát a Rekviem-et (Реквием) csak jóval halála után 1987-ben adják ki. Költészetével egyre jobban szembe kerül a szovjet rendszerrel így 1946-tól 1956-ig teljes megjelenési tilalom alá esett.

1962-ben irodalmi Nobel-díjra jelölik, de a díjat ebben az évben John Steinbeck kapja. 1965-ben az Oxfordi Egyetem díszdoktorává avatják.
 
Ahmatova költészetét klasszikus egyszerűség, tiszta stílus és pontosság jellemzi. Verseinek melódiája és mély lírája fogja meg elsősorban olvasóit.
Anna Andrejevna Ahmatova az orosz irodalom egyik legnagyobb költőnője.
 
Verseskötetei
  • Este 1912
  • Fehér csapat 1917
  • Útilapu 1921
  • Anno domini 1922
  • Fűzfa 1940
  • Hat könyvből 1940
  • Válogatott versei 1961
  • Idő futása 1965

Anna Ahmatova (1889-1966): Egyszerű élet

Neogrády Andtal: falusi udvar
(Kép forrása: http://network.hu/drVagoJozsefne/kepek/megorzo/neogrady_antal__falusi_udvar_70x855_cm)


Tanulok bölcs, egyszerű életet,
nézem az égboltot, Istenhez esdve,
s hogy elcsitítsam riadt szívemet,
sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a domb alatt,
ősz lankasztja az égő berkenyéket.
Én verseket írok, vidámakat,
rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet
lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.
És nézem a tavi fűrésztelep
ormán kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg
a gólya, ahogy leszáll az ereszre.
És hogyha az ajtót megzörgeted,
talán már fel sem figyelek a neszre.
 
(Ford.: Rab Zsuzsa)

Anna Ahmatova: Zene



Benne valami bűvös láng lobog,
egybefonódnak távoli vidékek.
Egyedül vele társaloghatok,
amikor mások közel lépni félnek.
Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
mikor elhagynak sorra a barátok,
mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
mintha megszólalnának a virágok.
 
(Ford.: Rab Zsuzsa)

Berkes Erzsébet: BATSÁNYI JÁNOS (1763-1845)





Kisnemesi eredetű, de már iparossá lett családban látja meg a napvilágot Tapolcán. Az eszes gyermeket Keszthely, Veszprém, Sopron iskoláiba járatják, majd pestre megy jurátusnak. Szerény anyagi lehetőségei miatt nevelőnek áll Orczy Lőrinc házába, s e barátságos, értelmiségi légkörű családban nemcsak gondtalan megélhetésben lesz része, de kitűnő barátságokat is köthet, elmélyedhet kedves szenvedélyében, az irodalom tanulmányozásában. Maga a családfő is jó tollú író, fiaitól sem idegen a literatúra, s bár a felvilágosodás eszméit nem hirdetik, hívei a nemzet felemelésének, az alkotmányos monarchiának. Batsányi hatásuk alatt lesz a nemesi reformmozgalmak híve, tanulmányozza a testőrírók örökségét (pl. Bessenyei György kéziratos hagyatékát a pálosok pesti könyvtárában), német és latin szerzők magyarítására tesz kísérletet.

Miután neveltje 1785-ben meghal, az Orczy család ajánlásával nyer állást Kassán, az Abaúj megyei kancellárián. Itt ismerkedik meg a költőhírű jezsuita tanárral, Baróti Szabó Dáviddal és a jozefinista tankerületi igazgatóval, Kazinczy Ferenccel. Hármójuk közös akaratából születik meg egy magyar irodalmi kritikai folyóirat kiadásának gondolata. 1788-ban meg is jelenik a Magyar Museum első példánya – egy pesti kiadó, Trattner Mátyás nyomdájában -, ám az addig lappangó politikai nézetkülönbségek ekkor kipattannak, és szakításhoz vezetnek Batsányi és Kazinczy beköszöntőjét Batsányi önhatalmúlag átírja, Kazinczy ezt nem tűri, kiválik a szerkesztőségből, és saját lapot indít Orpheus címen. Valójában a kalapos király ellenágáló nemesi szabadságeszmény sértettsége csapott össze a felvilágosult abszolutizmuspárti, polgári eszményeket valló európaisággal.

1790 februárjában meghal II. József. A koronát Budára hozzák – Orczy László vezényletével – a nemesi bandériumok, országos a magyar nemesség sikermámora, hamarosan tapasztalniuk kell azonban, hogy II. Lipót szabályos megkoronázása és a rendek jogainak elismertetése édeskeveset lendít az ország gazdasági helyzetén. A sértett jozefinisták, a hoppon maradt nemesi radikálisok egyaránt a franciaországi eseményektől várnak pozitív fordulatot, jóllehet mindenik mást remél. Az előbbiek a jakobinusok győzelmének drukkolnak, az utóbbiak a zsarnok király bukásának.